A jövő reménysége - 17. fejezet

17. NYOMOZÁS



JASPER AZONNAL MARIA és közém lépett. Mindhármunk teste megfeszült, és odalentről is mocorgást hallottam – Esméék bármikor készen álltak arra, hogy megvédjenek, ha szükséges. Szinte láttam magam előtt Emmett arcát, ahogy azért drukkol, hogy kitörjön a balhé, és ő verekedhessen egy jót.

- Megmondtam, hogy maradj benn! – mordult fel Jasper. Maria kihúzta magát, és egyenesen rá nézett.

- Sosem én voltam az, aki engedelmeskedett a te parancsaidnak, nem igaz? – vonta fel kérdő gúnyossággal a szemöldökét. Jasper kezei ismét ökölbe szorultak.

- De most te vagy az, aki védelmet kért tőlünk… nem igaz? – vágott vissza, mire Maria zavartan megszakította vele a szemkontaktust, és hátrébb lépett egy lépést. Azt hiszem, nem volt hozzászokva, hogy Jasper szembeszálljon vele – valószínűleg, azt az egyetlen alkalmat kivéve, amikor is Jasper végleg elhagyta, máskor nem is történt még ilyen.

- Nem akarok harcolni vele, csak beszélni – intett felém a fejével Maria. Jasper rám pillantott a válaszomat várva – mikor bólintottam, a fal mellé húzódott, de nem hagyott magunkra. – Ismered ezt a Jade-et… - Maria inkább elmélkedve ejtette ki ezeket a szavakat, nem kérdőn, így nem éreztem szükségét, hogy válaszoljak neki. – Mivel idejöttél, ezért gondolom, a mi oldalunkon állsz…

- Én Jasper és a Cullen család oldalán állok. Hozzád semmi közöm! – Ezt a pár mondatot úgy kinyögni, hogy visszafogjam a bensőmben morgó farkast, maga volt a lelki kínszenvedés.

- Azt hiszem, ez most lényegtelen. Tudod, „az ellenségem ellensége, a barátom” alapon, mi most épp barátok vagyunk – mosolyodott el angyalinak tűnő ártatlansággal, miközben a szemeiben valami démoni kéj lángolt a helyzet ironikusságán. – Mit tudsz Jade-ről? – kérdezte hirtelen.

- Nem veled fogom megosztani az információimat – préseltem össze az ajkaimat, mintha kiszökhetne bármiféle titok közülük. Lehet, hogy utáltam Jade-et, az is lehet, hogy nem értettem egyet a módszereivel, és féltem a terveitől, de még mindig inkább tartottam az eseményekben pozitív szereplőnek őt, mint egy vámpírt, aki embereket öl.

- Pedig lehet, hogy én tudnék csak segíteni Cullenéknak. Ők fontosak neked, igaz? A bronzhajú… Edward… a kedvesed – húzta el a száját, mintha citromba harapott volna.

- Hogyan segíthetnél? – fontam össze magam előtt a karjaimat. Hirtelen úgy éreztem, fázom, pedig valójában a testem nem érzékelte a hideget, mióta először átváltoztam. Maria jól tudta irányítani az embereket, nekem is azonnal megtalálta a gyenge pontomat. Edward… Bármennyire is tudtam, hogy mindent érte és a családom többi tagja miatt teszek, mégis egy kis részem azt kiabálta a fejemben, hogy áruló vagyok.

- Nem tudom, hogy Jasper említette-e, de valaha egy nagy sereg vezetője voltam. Értek a harchoz, a taktikához, a gyilkoláshoz – vigyorodott el látva a megrökönyödésemet szókimondásán. – A harc, úgy vélem, elkerülhetetlen, és bármennyire is a hátam közepére kívánom, az is kizárt, hogy kimaradhatnék belőle. Márpedig, ha nem tudok mindent az ellenségről, akkor azzal nem csak én kerülök veszélybe, hanem mindenki más is ebből a… családból – fintorodott el. – Viszont, ha mesélsz Jade-ről, a terveiről, a gyengeségeiről, nyert ügyünk lesz – vonta meg úgy a vállát, mintha nem egy ember meggyilkolásáról beszélne éppen, hanem csak az időjárásról. Újra megborzongtam.

- Csak egyszer láttam még harcolni, és… akkor sem akart komoly sérülést okozni – emlékeztem vissza a verekedésre, amit a felbukkanásakor folytatott le Joshuával. – És a terveiről sem tudok sokat. Csak tapogatózom egyelőre a sötétben – feleltem végül. Bármennyire is rosszul voltam attól, hogy akármit is eláruljak Jade-ről és a farkasokról Mariának, tudtam, hogy nem igazán van más választásom.

- De valamiért idejöttél! Valamiért szükséged volt Jasper… tapasztalatára – pillantott oldalra furcsa kifejezéssel az arcán, amit megint nem értettem, de valószínűleg bántó lehetett Jasper számára, mert a vonásai megfeszültek hirtelen.

- Jade… - lehunytam a szemem egy pillanatra, és próbáltam összeszedni magam, hogy folytatni tudjam. - …elárulta az egyik fiatal farkasjelöltnek, hogy micsoda. – Hallottam Jasper halk felszisszenését, és pontosan tudtam, hogy mire gondol most. Arra, ami nekem is először eszembe jutott. Jade maga mellé akarja állítani a leendő farkasokat. – Ez tilos addig, amíg valaki először át nem változik, és akkor is általában a falkavezér feladata megmagyarázni az új tagnak, hogy mi is történik vele, és megnyugtatni.

- Szóval, ha szólsz a falkavezérednek, akkor elkergeti őt, és nem tudod többé megfigyelni. Egyszerű a megoldás, ne szólj neki – felelte olyan hangsúllyal, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. Jasper felé fordultam, aki megrázta a fejét. Szóval, nem árulták el Mariának, hogy a farkasok képesek egymással gondolatban kommunikálni. Egyfelől hálás voltam nekik, amiért megtartották a farkasok titkait – ez igazán tisztességes dolog volt tőlük -, másfelől így nekem kellett árulóvá válnom, amitől a lehető legerősebb önutálat futott végig rajtam szégyenérzetet fecskendezve minden egyes sejtembe.

- Nem tudom eltitkolni előlük… - sütöttem le a szememet. – Belelátunk egymás gondolataiba. Vagyis… Én el tudom zárni előlük az enyémet időnként. De örökre nem tarthatom zárva, mert akkor gyanakodni fognak, és…

- Vannak olyan helyzetek, amikor szükséged lehet a velük való kommunikációra – fejezte be a mondatomat Maria. – Ez így már nehezebb dió – szusszantott bosszúsan.

- Iratkozz vissza az iskolába – szólt közbe Jasper. Maria és én is furcsállva néztünk rá – nem értettük, mi köze van ennek az egész témához. Jasper széttárta a kezeit, és közelebb lépett. – Ha újra iskolába fogsz járni, napközben nem leszel La Push-ban, délután tanulnod kell majd, este pedig aludnod, hogy másnap újra frissen mehess az iskolába. Emiatt, ha beszélsz az alfáddal, valószínűleg, megérti majd, hogy egy ideig nem vehetsz részt a falka életében az elfoglaltságaid miatt. Így nem kell átváltoznod a jelenlétükben, és nem fognak gyanakodni sem, hogy valamit el akarsz titkolni előlük.

- Ó… - gondolkoztam el, aztán felszisszentem. – De akkor mi lesz a képzésemmel. Így sosem tanulok meg rendesen harcolni – morogtam bosszúsan.

- Majd mi megtanítunk. Nem kell ahhoz másik farkas… - ajánlotta Jasper. – Ha gondolod, én is segítek. Harc közben pedig lezárhatod az elmédet. Bár Edward ennek nem fog örülni… Nagyon élvezte, hogy végre hall téged – mosolyodott el halványan.

- Igen, így jó lesz… Azt hiszem – bólintottam bizonytalanul. Bár semmi kedvem nem volt ismét visszamenni a gimnáziumba, valószínűleg ez volt a legjobb, amit tehettem – és nem mellesleg Edward és Esméék is örülnek majd a döntésemnek, ebben biztos voltam. – Köszönöm – küldtem egy hálás mosolyt Jasper felé.

- Jade-del kapcsolatban pedig… csak óvatosan. Nem tudjuk még, mire képes, és az első a te biztonságod – lépett közelebb Jasper. Éreztem a belőle áradó féltést és szeretetet – meghatottan nyújtottam ki felé a kezemet.

- Ó, az istenért! – mordult fel Maria elrontva a pillanatot.

- Óvatos leszek, de nem hiszem, hogy bántana – ráztam meg a fejem.

- Én ebben nem igazán bíznék – Maria hangja gúnyos volt, de mintha egy kis félszt is kihallottam volna belőle. – Végigüldözött két kontinensen, és hidd el, közben nem nézte, hogy kin kell átgázolnia.

- Téged üldözött? Akkor… - a hirtelen feleszméléstől eltátottam a számat. – Miattad van itt. Te hoztad őt ide! – hirtelen elöntött a harag. Jade Mariát követte, aki elhozta őt egészen Jasperig és a többi Cullenig.

- Nem volt más választásom. Háromszor összecsaptam vele, de túl erős volt. Egyedül nem bírtam volna megölni, így is alig sikerült elmenekülnöm mindig. Kellett a segítség. Hidd el, nekem sem öröm, hogy meg kell hunyászkodnom – keményedett meg a vörös tekintet.

Ez a pár mondat mindent elmondott nekem, amit Maria személyiségéről tudnom kellett, és még nagyobb undort éreztem iránta. Az foglalkoztatta csak, hogy be kellett hódolnia Cullenéknak, de azzal egy cseppet sem törődött, hogy bajba sodorta őket. Ha én lettem volna hasonló helyzetben, azon lettem volna, hogy minél messzebbre csaljam a veszélyt másoktól, nem pedig azon, hogy megvédessem magam tőle – áltattam magam. Aztán belém hasított a felismerés, hogy én pont ugyanazt tettem, mint Maria, mikor először idekerültem. Az álszent gondolatoktól elpirultam, és örültem, hogy most senki sem lát bele a fejembe.

- Azt hiszem, most jobb, ha megyek – szólaltam meg végül. – Köszönöm a segítséget – mosolyogtam Jasperre, aztán egy figyelmeztető pillantást vetettem Maria felé, hogy tudja, attól még, hogy most egy oldalon állunk, nem vagyunk barátok, ahogyan ő állította, majd elindultam a földszintre.

Mivel nem nagyon akaródzott egy házban maradnom Mariával, és az iskola is csak délután ért véget, úgy döntöttem, hogy csak gyorsan elköszönök a többiektől, aztán visszamegyek La Push-ba. Mindenképpen, minél előbb meg akartam beszélni Jonathannal a helyi iskolába való beiratkozásomat.

Mikor visszaértem, Nate a háza előtti lépcsőn ült, és mintha valamit farigcsált volna. Ahogy meglátott, felpattant, és gyorsan a farmerja zsebébe dugta, amin dolgozott. Kíváncsian néztem rá, de úgy tett, mintha nem tudná, miért.

- Szia! – intett már messziről. – Mi járatba erre, kislány? – mosolygott rám. Még mindig feszült volt egy kissé a viszonyunk a csók miatt, de most, hogy hazudnom kellett neki, a lelkiismeret-furdalás miatt próbáltam kedvesebben viselkedni vele, mint az utóbbi időben.

- Nem látogathatlak meg csak úgy? – álltam meg előtte, mire kiszélesedett a vigyora.

- De, dehogy nem! Bejössz? – intett az ajtó felé, és mikor bólintottam, kinyitotta előttem. Megint elgondolkoztam azon, hogy a nappaliba menjek-e a kanapéhoz, vagy a konyhába az asztal mellé, de végül ismét ez utóbbi mellett döntöttem. A nappali túl meghitt lett volna, és véletlenül sem akartam olyan helyzetet provokálni, ami újabb kellemetlenségeket szülne.

Leültem az egyik székre, és jobb kezemmel az asztalra könyököltem megtámasztva a fejemet.

- Kérsz valamit inni? – lépett Jonathan a hűtőhöz. – Van narancslé, kókusztej, esetleg tudok adni teát is, de azt főzni kell… - sorolta.

- Nem, köszi, nem kérek semmit – utasítottam vissza udvariasan. Elővette a kókusztej dobozát, a szájához emelte, és jóízűen belekortyolt. – Szóval… Lenne egy kérdésem… - szólaltam meg, miután visszatette az innivalót a helyére, és leült velem szembe.

- Tudtam, hogy nem csak egy szimpla látogatásról van szó – húzta kissé önironikus mosolyra az ajkait. Bocsánatkérően pislogtam rá. – Kérdezz! – sóhajtott fel.

- Mit szólnál, ha beiratkoznék az iskolába? – hadartam el egy szuszra.

- Ha ezt szeretnéd, természetesen, támogatlak – fonta össze az ujjait az asztal fölött. – Gondolom, nem a rezervátum gimnáziumába akarsz járni – fintorodott el. Tudtam, hogy arra gondol, azért választanám inkább a helyi sulit, mert Edwardék is oda járnak.

- A Forksi Középiskola jobb lenne, ha tovább szeretnék tanulni… - pirultam el, mert valójában eddig eszembe sem jutott, hogy az érettségi után ismét visszaüljek az iskolapadba, de ez volt az a kifogás, ami úgy hittem, kevésbé fáj majd Nate-nek.

- Továbbtanulni? – hökkent meg. – Persze. Én… Nem is gondoltam arra, hogy el akarsz menni egyszer. De… - dörzsölte meg zaklatottan az állát. – Ha a terveid között a főiskola vagy egyetem szerepel, akkor tényleg jobb, ha a városi iskolát választod.

- Viszont – sütöttem le a szemeimet az asztallapra -, ha délelőtt iskolában leszek, délután pedig tanulnom kell, akkor nem igazán tudok majd eleget tenni az itteni kötelességeimnek.

- Vagyis abba kéne hagynod a harctanulást, és később sem tudnálak befogni járőrözésre – bólintott Jonathan, hogy megértette, mire gondolok. – Hát, nézzük a jó oldalát, legalább nem kell majd aggódnom érted – nevetett fel halkan. Bosszúsan ráncoltam össze az orromat.

- Amúgy sem kéne aggódnod értem.

- Igen, persze, tudom. Erős, önálló nő vagy – nyújtotta ki felém a kezét, hogy megsimogassa az arcomat, de mikor önkéntelenül hátrébb húzódtam, visszavonulót fújt.

- Most mennem kell – pattantam fel azonnal. – Juliette-tel bemegyünk a városba nézelődni – magyaráztam, bár a vele való találkozóig, még jó pár órám volt.

- Azt hittem, utálsz vásárolni. – Nate sötétbarna szemei fürkészően szegeződtek az arcomra. Egyszer régebben tettem egy apró megjegyzést neki arról, hogy az egyetlen üzlet, amibe szívesen lépek be, az a könyvesbolt, de nem hittem volna, hogy megjegyzi.

- Igen, nos, inkább a városra vagyok kíváncsi. Itt vagyok most már egy ideje, de még nem állt módomban körbenézni – feleltem. Ez félig igaz is volt. Amíg bujkáltam a rendőrség és az egyéb veszélyek elől – szorult össze még mindig a gyomrom az emlékektől -, addig a magam érdekében maradtam távol a forksiaktól, aztán, mikor farkassá váltam, az ő érdekük volt, hogy ne legyek a közelükben.

- Hát, akkor jó szórakozást! – kísért ki az ajtóig Jonathan.

- Köszönöm – mosolyogtam még vissza rá, aztán elindultam arrafelé, amerre Juliette-ék háza volt. Amint Nate látótávolságon kívül esett, lefordultam jobbra. A nap állását tekintve, dél körül lehetett, így volt még két teljes órám.

Elsétáltam a hintaágyas verandáig, aztán bekopogtam az ajtón. Aidan szemei még mindig karikásak voltak. Mikor beengedett, nyoma sem volt az arcán a megszokott mosolynak. Szinte fizikailag fájt őt így látnom.

- Hogy vagy? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam. Hogy is lehetne azok után, ami történt...

- Megvagyok – biccentett. – Saoréhoz jöttél? Most épp ébren van, ha gondolod, bemehetsz hozzá, bár nem hiszem, hogy tudnál vele beszélgetni. – A tekintete fájdalmasan csillant meg.

- Még mindig nem szól senkihez? – kérdeztem halkan. A két rózsaszín ajak összepréselődött, és egy fejrázást kaptam válaszként. – Veled sem? – szorult össze a torkom.

- Nem – jött a fáradt sóhaj. Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék, ezért csak a kezemet Aidan vállára tettem, hogy kimutassam az együttérzésemet. Megpaskolta az ujjaimat, aztán halványan rám mosolygott. – Köszönöm.

- Mit? – kérdeztem értetlenül.

- Hogy nem jössz a hülye közhelyekkel, mint például, minden rendben lesz, vagy hogy a sors úgyis elrendezni majd a dolgokat… - forgatta meg a szemét. – Mindenki ezt mondogatja, én pedig legszívesebben ordítanék már, valahányszor meghallom.

- Elhiszem.

- Na menj! – intett a fejével az emelet felé. – Biztosan örülni fog neked – mondta, aztán maga elé motyogva folytatta, miközben a konyha felé indult -, még ha nem is mutatja… - Sajnálkozva néztem utána, aztán elindultam felfelé a lépcsőkön.

Saore az ablak mellé állított hintaszékben üldögélt, és a tájat figyelte, ahogyan mindig, valahányszor benéztem hozzá. Össze sem rezzent, és még csak pislogni sem pislogott, mikor beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, aztán mellé sétáltam, és felhúztam magam a párkány jobb oldalára.

- Szia! Volt egy kis időm, gondoltam, benézek hozzád – kezdtem el csacsogni. Valahogy frusztrált volna a teljes csönd, ezért kompenzálnom kellett az egyoldalú beszélgetést. – Még van két szabad órám, aztán találkozunk Juliette-tel, bemegyünk az anyakönyveket átnézni, hátha találunk valamit Jade-ről. Igen, tudom, hogy be szokott járni hozzád, de… Hidd el, nem bízhatunk benne – haraptam be a számat. – Majd eljövök újra, és elmondom, hogy mit találtunk, rendben? – néztem rá, de a szemei továbbra is csak az ablaküvegre szegeződtek.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a rossz érzéseket, amik átjártak, és igyekeztem mindenről mesélni, ami csak hirtelen eszembe jutott. Az első gyakorlásomról – kihagyva azt a részletet, hogy Edward betörte Nate orrát -, arról, hogy az öcsém egyre többet mászkál teljesen önállóan, bár még mindig nagyrészt a fenekén köt ki, ha pár lépés után nem talál valami kapaszkodót. Említettem azt is, hogy kaptam egy saját altatódalt Edwardtól.

Az igazság az volt, hogy bármennyire is szerettem Saorét, önző módon megkönnyebbültem, mikor végre indulnom kellett. Gyorsan elbúcsúztam tőle, aztán magára hagytam, bár nem voltam biztos benne, hogy feltűnik neki a különbség. Elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz rá, beszélek Carlisle-lal. Persze, érthető volt Saore szomorúsága, de hogy ennyire ne vegyen tudomást a világról, azt már ijesztőnek lehetett nevezni. Tudnom kellett, hogy mit lehet tenni ilyen esetekben. Talán, egy jó pszichológus segíthetne…

- Már mész is? – hallottam meg Aidan hangját. A konyhaajtó mellett támaszkodott a falnak.

- Juliette vár – feleltem. – Holnap majd megint eljövök – ígértem. Ahogy kiléptem az ajtón, láttam, hogy Aidan elindul vissza az emeletre, és összeszorult a szívem. Ha Edward lett volna ilyen állapotban, én biztosan beleőrültem volna. Valószínűleg Aidan is csak azért tartotta magát még, mert a bevésődése fontosabb volt neki, mint a saját érzései, és Saorénak szüksége volt rá.

Kissé borús hangulatban igyekeztem a faházhoz. Saore állapota és a sok rám nehezülő titok mellett most még az is frusztrált, hogy ma még nem láttam Edwardot. Ha mellettem volt, minden sokkal könnyebbnek tűnt, és önmagamat is teljesen másképp láttam. Jelenleg a lelkiismeret-furdalás mocsarában fetrengtem, amiért információkat adtam ki a falkámról, és hazudozom nekik, pedig ők megbíznak bennem. Az érzés, hogy áruló vagyok, cseppet sem volt kellemes, és ezen még az sem tudott változtatni, hogy tudtam, Edward miatt teszem főleg ezt az egészet.

- Hé, már azt hittem, nem is jössz – sietett elém Juliette. Egy világoskék ruhát viselt, a vállára pedig egy a quileute-ok által szőtt kendőt terített. Furcsa mód szőke haja és kék szeme ellenére már egyáltalán nem rítt ki a la push-i környezetből. Talán, jobban sikerült beolvadnia, mint nekem, akinek az ereiben pedig törzsi vér csörgedezett.

- Bocsánat, Saorénál voltam – mentegetőztem.

- Ó! Hogy van? – karolt belém, aztán a La Pushból kivezető út felé irányított.

- Semmi változás. Tudod, azon gondolkoztam, hogy talán, egy szakember segíthetne neki… - mondtam el a nemrég támadt ötletemet.

- Aidan nem igazán hisz az ilyesmikben… Ostobaságnak tartja.

- Hát, az én tapasztalataim szerint, egész hatásos – vontam meg a vállamat.

- Vannak tapasztalataid? – nézett rám kíváncsian Juliette.

- Nos, amikor tinédzserkorba léptem, elég nehéz volt velem… - ismertem be. Igaz, nem úgy, mint általában más korombeliekkel, mert nem ittam, drogoztam, fiúztam, vagy csellengtem, hanem inkább pont az ellenkezője. Nem szerettem kimozdulni otthonról, és nem tudtam, hogyan is kéne barátkoznom. A legtöbb időmet olvasással töltöttem, vagy csak álmodoztam. – De nyugi, nem vagyok ön- és közveszélyes – vigyorogtam Juliette-re.

- És tényleg használt ez a pszichoizé?

- Hát, én jobban éreztem magam tőle. Bár fogalmam sincs róla, miért. Csak jó volt valakivel beszélgetni, aki nem ismer. Úgy nincs következménye annak, amit mondasz… - magyaráztam.

Juliette elgondolkozva ment egy darabig mellettem, aztán témát váltva a testvéremről kezdett mesélni. Állítólag Daniel próbálta délben megetetni, aminek az lett a vége, hogy az öcsém szájába kevesebb sárgarépapüré került, mint Dan ruhájára. A művelet után Juliette-nek mindkét fiú ruháit ki kellett mosnia, és a konyhaasztal környéke is takarításra várt.

Mire beértünk a városba, egy kicsit elfelejtkeztem a gondjaimról. Hálás voltam Juliette-nek, amiért vidám dolgokról mesél, bár valószínűleg, fogalma sem volt róla, hogy ez most mennyire jót tett nekem.

A sok anyakönyvi kivonat, és egyéb papír között ülve szükség is volt arra a kis energiára, amivel út közben feltöltődtem, mert sosem volt még unalmasabb dologban részem, mint egy hatalmas iratkötet átnézése. A hivatalban dolgozó hölgy – mint a ruhájára tűzött névtáblájából megtudtuk, Rita -, igen segítőkész volt, és mindent elénk pakolt, amit csak kértünk tőle, viszont háklisnak látszott, ami az iratokat illette. Vagy öt percen keresztül taglalta nekünk, hogy hogyan lapozzuk a papírokat, mindegyiket ugyanoda és ugyanabban a sorrendben tegyük vissza, ahol és ahogyan találtuk, aztán szóljunk neki, ha végeztünk. Juliette-tel egymásra pillantottunk, aztán hatalmas sóhajjal álltunk neki a kutatásnak.

A mellettünk lévő asztalnál két tizenhárom év körüli lány üldögélt, és a beszélgetésükből úgy tűnt, hogy a történelem órára készítenek családfát. Még alig tíz perce voltunk csak ott, mikor összecsukták az utolsó poros aktát is, és magunkra hagytak. A kisvárosokban az volt a jó, hogy rendesen vezették az anyakönyveket, és mivel csak az utolsó két-három generáció idejében vált megszokottá a költözés, ezért, akik tősgyökeres forksinak vagy la pushinak mondhatták magukat, azok könnyen vissza tudták vezetni a családfájukat akár hét vagy tíz generációra is visszamenőleg, ha nem tovább.

Két óra múlva már úgy éreztem, hogy ha még egy betűt látok, a fejemet a falba verem – ami lehet, hogy a falnak jobban ártott volna, mint a koponyámnak -, és valószínűleg segítőtársam is hasonlóan érzett, mert egyre jobban meggyűrődtek az ujjai alatt a lapozott papírok.

- Nincs itt semmi érdekes, csak egy csomó hülye születési és halálozási adat! – csattant fel végül. – Nem fogunk találni semmit. Jade igazat mondott, tényleg innen származik, és nincs semmi titok – morogta kissé halkabban, mikor a másik teremből meghallottuk Rita figyelmeztető pisszegését. Azokat az aktákat már megtaláltuk, amik igazolták Jade meséjét az őseiről. Pont akkor születtek, és az volt a nevük, amit ő mondott az első reggelinél a többieknek.

- Na jó, menjünk – adtam fel, és összefogtam a kisebbik halmot, amit még nem volt időm átnézni. Ahogy megpróbáltam kifordulni az asztaltól, a cipőm beakadt a szék lábába, és miközben igyekeztem nem orra bukni, a papírok szanaszét potyogtak a kezemből. – Ó, a francba! – nyögtem fel, aztán gyorsan a padlóra térdelve szedegetni kezdtem őket. Juliette mellém térdelt, miközben hátrafelé forgolódva figyelte, hogy Rita nem bukkan-e fel.

- Siessünk, mert leharapja a fejünket! – suttogta nekem. Mindketten őrült módra dugdostuk vissza a kiesett papírokat az éppen kezünkbe kerülő barna mappába – semmi kedvünk nem volt mindegyiket átnézni, hogy pontosan melyikbe is való az adott irat.

Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy a szemem megakadt egyetlenegy szón, ami felkeltette a kíváncsiságomat. Elakadó lélegzettel olvastam végig a sorokat.

- Mit találtál? – állt le a pakolással Juliette is, mikor észrevette az arckifejezésemet. A kezébe nyomtam a már megsárgult iratot. A szemei elkerekedtek, aztán kérdőn pillantott rám.

- Tudtam, hogy hazudott… - motyogtam inkább magamnak, mint neki.