A jövő reménysége - 5. fejezet

5. VALAKI A MÚLTBÓL



AZ IZMAIM MEGFESZÜLTEK a várakozás közben látott képektől. Legszívesebben Jonathan minden tiltása ellenére rohantam volna a többiek után, hogy segítsek, de csak toporogtam a Cullen ház előtt tehetetlenül. Nincs is annál szörnyűbb érzés, mint mikor egy hozzád közel álló valakinek szüksége lenne a segítségedre, de te nem tehetsz semmit, és bár Joshuával sosem voltunk puszipajtások, a családom része volt. Mint egy testvér, akivel folyton civakodsz, de azért szereted, és bármit megtennél érte.

Éreztem Joshua fájdalmát, ahogy a sziklát telibe kapta, de azt is tudtam, hogy nem esett nagy baja. A harag pedig, ami most a másik farkasra összpontosult , csak még jobban feltüzelte őt. Láttam a gondolataiban, hogy ő kezdte a támadást. Túl mérges volt Cullenék miatt ahhoz, hogy visszafogja magát, mikor rátalált a farkasra. Az idegen csak védekezett… Miért ilyen forrófejű Josh…

Alig pár percbe telt, mire a többiek is megérkeztek. Az idegen farkast lefoglalta annyira a párharc, hogy csak későn észlelje őket. Körbevették a verekedőket, és bár nem támadtak, kifejezték, hogy túlerőben vannak. Jonathan visszaparancsolta Joshuát, miközben morogva hátráltatták a sárgás színű farkast a sziklákig.

Ekkor történt az, amire se a fiúk, se én nem számítottunk. A sárga farkas teste változásba kezdett, és mire bármelyikünk felfoghatta volna a dolgot, már emberként állt a sziklafal tövében. Nem is akármilyen emberként… Vállig érő, szőkés haja volt, melírcsíkokkal, a szemei égkék színben pompáztak, a testalkata körülbelül olyan volt, akárcsak az enyém, és nem csak ebben hasonlítottunk… Végigpillantottam a fiúk gondolatain keresztül az idegen egész testén, mint valami kukkoló, akit a döbbenet megfagyasztott, és bár el akarna fordulni, egyszerűen képtelen rá. A farkas egy nő volt.

Próbáltam kikapcsolni némely társam ösztönös reakcióját a látványra, de nem igazán sikerült. Zavaróak voltak az ilyesfajta gondolatok a számomra. A kakaskodás hevében a fiúk valószínűleg nem figyeltek a női feromon illatára, és be kell ismernem, nekem sem tűnt fel, mikor először találkoztam az ismeretlennel az erdőben, mert túl izgatott voltam.

- Jade vagyok – hallottam meg a lágyan csengő női hangot, miközben a finom kezek a magasba emelkedtek a megadás jeleként, ahelyett, hogy önmagát takargatta volna – én biztosan azt tettem volna. – Nem akarok harcolni.

Hallottam Jonathan és a többiek tanakodását, arról, hogy mit tegyenek most. Végül arra jutottak, hogy Nate visszaváltozik, és beszél a nővel, míg a többiek fedezik. Én kivételesen örültem, hogy a farkasok leginkább Jade szemérmetlen bámulásával vannak elfoglalva, és nem kell Jonathant látnom teljes valójában – mikor néha előttem változtak át, akkor is zavaromban azt sem tudtam, hová nézzek -, de ahogy észrevettem, az idegent egyáltalán nem zavarta a látvány.

- Ki vagy, és mit keresel a környéken? – szólalt meg Jonathan. Értékeltem benne, hogy egyenesen a nő szemeibe néz, és nem máshová, ahogy például Joshua vagy Benjamin tette. Próbáltam Aidan és Daniel gondolataira koncentrálni, akik inkább az eseményekre, semmint magára Jade-re figyeltek.

- Mint mondtam, a nevem Jade – mosolyodott el a nő. – Azért jöttem, hogy megismerjelek titeket… Mint láthattátok, egy vagyok közületek – tárta szét a karját.

- Honnan jöttél? – érkezett a következő kérdés.

- Arra vagy kíváncsi, hol laktam eddig, vagy arra, honnan származom? – vonta fel a szemöldökét Jade.

- Mindkettőre szép sorban – felelt Jonathan egy szájhúzással.

- Elég sokat utazgattam, de legutóbb New Yorkban éltem. És innen származom, La Push-ból. Igaz, már elég rég elhagyta a családom, úgy körülbelül kétszáz éve… - gondolkozott el egy pillanatra Jade. – A nagyapám Uley leszármazott volt, de európai nőt vett el, és elhagyta Amerikát.

- Uley? – Jonathan kutakodva figyelte a nő arcvonásait. Egyszer elmesélte, hogy ő Levi Uley egyenes ági leszármazottja, ahogyan Aidan az öreg Atearáé, vagy Joshua a nagyapám barátjáé, Embryé. Vagyis, ő és az ismeretlen, ha távolról is, de rokonok. Már, ha Jade igazat mond… - Ha a nagyapád kétszáz éve ment el innen, akkor te…

- Igen, egy kissé idős vagyok már… Legalább is, farkasként – mosolyodott el, miközben szemei Joshuára tévedtek, aki most is úgy nézett rá, mint aki szét akarja tépni, csak már más értelemben, mint pár perccel ezelőtt. – Pontosabban száznegyvenkét éves. Elég régóta… utazgatok, mint mondtam – emelte vissza a tekintetét Jonathanra. – Elnézést, de folytathatnánk a beszélgetést valami kellemesebb helyen, és ruhában? Azt hiszem, a farkasaid egy kissé túl izgatottak… - vigyorodott el. Látszott rajta, hogy szórakoztatja az egóját az, amilyen hatással a fiúkra volt. Dühösen mordultam fel. Magam sem tudtam miért, de idegesített a nő.

- Természetesen. Meghívhatlak magunkhoz reggelire? Közben mesélhetnél a múltadról, és arról, hogy is kerültél ide – ajánlotta Nate, aztán megrázkódott, és ismét állati alakjában állt a sziklafal előtt. Jade követte a példáját.

Hazamehetek? – húztam fel a mentális pajzsomat, hogy engedélyt kérjek Jonathantól.

Te meg miért változtál át? – mordult rám kissé dühösebben, mint számítottam rá. – Nem azt mondtam, hogy maradj Cullenéknál?

Itt vagyok a házuk előtt. Azt nem mondtad, hogy nem figyelhetek… - vontam meg gondolatban a vállamat. Nate felmordult.

Otthon találkozunk! – felelte végül.

A ruháim nem voltak olyan állapotban, hogy visszavegyem őket, meztelenül pedig az illem – és a saját szégyenérzetem – miatt nem mertem volna mutatkozni, de el akartam búcsúzni Edwardtól. Tétován fordultam a ház felé, azon gondolkozva, hogy ha vakkantok egy párat, vajon megérti-e, mit akarok, de még csak jeleznem sem kellett, ő már az ablaknál volt, és engem figyelt fürkésző pillantással.

Most mennem kell, de visszajövök – próbáltam elmagyarázni neki. Fejemet az erdő felé fordítottam, aztán ismét ránéztem. A szemei elkerekedtek, mintha valamin meglepődött volna, aztán bólintott. Vakkantottam még egy párat, mintha elbúcsúznék, aztán bevetettem magam a fák közé és rohanni kezdtem egyenesen haza.

Mire La Push-ba értem és átváltozás után rendbe hoztam magam egy kicsit, szerencsére, már mindenki mást is felöltözött állapotban találtam. Juliette-ék háza felé sétálva már messziről láttam, hogy Benjamin úgy dongja körbe Jade-et, mint engem az első napon. Enyhe elégedettséggel töltött el, hogy mikor a közelbe értem, és meglátta a morcos pillantásomat, inkább félrevonult segíteni Juliette-nek és az anyjának. Nem tetszett ez az egész helyzet… Mintha valaki befurakodott volna a helyemre, és átvette volna azok figyelmét, akik eddig csak rám koncentráltak. Féltékeny lennék? – nyilallt belém a gondolat, és örültem, hogy most a fiúk biztosan nem hallhatnak.

- Szia, Isabella vagyok – léptem a kerti asztal mellé, ahol újdonsült vendégünk üldögélt. Nem volt borús az idő, ezért a lányok odakint terítettek meg a reggelihez. Fél szemmel láttam, ahogy Aidan Saore mellett ugrál, és figyel, hogy ne terhelje túlságosan meg magát. Carlisle valójában ágyba parancsolta, de Saore nem az a típus volt, aki sokáig meg tudott maradni egyhelyben.

Jade felállt, hogy üdvözöljön, aztán hirtelen a keze félúton megállt felém, és a levegőbe szimatolt.

- Te bűzlesz… - fintorodott el. Megfeszült az arcom. Igaz, hogy a nagy sietség közepette csak egy gyors zuhanyzásra volt időm, de azért ez túlzás! – Vadászni voltál?

- Vadászni? – nagyon értetlen képet vághattam, mert Jade úgy nézett rám, mint egy hülyére.

- Jade arra kíváncsi, hogy azért van-e ilyen átható vámpírszagod, mert épp most küldtél át egy párat a túlvilágra… - szólt közben Joshua, és gúnyos mosollyal várta, hogy milyen választ adok a vendégünknek.

- Nem, nem vadászni voltam. Csak látogatóban a másik családomnál – feleltem.

- Vámpíroknál – tette hozzá Josh, miközben a mellkasa előtt összefonta a karjait.

- Te vámpírokkal barátkozol? – Jade tekintete elsötétült, mintha hirtelen a szeme láttára változtam volna át emberből valami pokolfajzattá.

- Barátkozik? – röhögött fel Joshua. – Az egyik szeretője.

- Mondd, hogy csak viccelsz… - látható volt az elszörnyedés a szép arcon.

- Nem vagyok a szeretője! – csattantam fel. – Szerelmesek vagyunk egymásba – töröltem el azonnal a pillanatnyi megkönnyebbülést, ami Jade arcán átsuhant a tiltakozásomra.

- Egy vámpírba? Ez… Undorító – nyögte ki.

- Nem kérdeztem a véleményedet! – léptem közelebb fenyegetően. Mit képzel magáról ez a kis senki? Hogy felbukkan a semmiből, körbeudvaroltatja magát az összes szabad fiúval a csapatból, és egy óra múlva már véleményt alkothat rólam?

Jó pár pillanatig néztünk egymással farkasszemet, és lehet, hogy ha Jonathan nem lép közbe, érdekes női pankráció látványában részesülhettek volna a jelenlévők. Jade amilyen idegesítő volt, annyira határozott is. Egy másodpercig sem láttam félelmet vagy meghátrálást a szemeiben velem szemben. Vagy ennyire nem tartott ellenfélnek – amit rosszul tett -, vagy tényleg rég kihalt belőle a félelemérzet.

- Hé, hé, Isabella, nyugalom… - éreztem meg az Alfám kezét a vállamon. – Jade a vendégünk.

- A vendégetek épp most sértett meg – fordultam Jonathan felé. A furcsa ragozás önkéntelenül jött a számra, valószínűleg azért, mert jelen pillanatban valamiféle kívülállónak éreztem magam. Nem ide illőnek.

- Biztos vagyok benne, hogy nem állt szándékában, csak nem érti még ezt az egészet… - hallgattam végig a mentegetőzést, ami csak még jobban feldühített. Jonathan csak azért védi, mert ugyanúgy rá van kattanva, mint Joshua vagy Benjamin. Ez az undorító!

- Hát persze! – fordítottam hátat. Kivettem az asztal mellett álló etetőszékből az öcsémet, majd dühös léptekkel elindultam a házam felé. – Majd szóljatok, ha elment. Jó utat vissza oda, ahonnan jöttél, és a soha viszont nem látásra! – kiáltottam félhangosan – úgyis tudtam, hogy mindenki, akinek szántam, hallotta.

Magamban fortyogva pakoltam elő néhány üvegnyi bébiételt a szekrényből – Edward előkéjének tisztaságából szinte biztos voltam benne, hogy Juliette-nek ma reggel még nem volt ideje megetetni őt -, aztán letettem őket az asztalra. Edward körülöttem mászkált hol négykézláb, hol a bútorokba, vagy épp a lábamba kapaszkodva. Felemeltem őt az ölembe, aztán mutogatni kezdtem az üvegeket.

- Na, mit szeretnél ma, pöttöm? – kérdeztem. – Van itt almapüré, sárgarépapüré és barack. Melyikhez lenne kedved? – Edward felemelte a karját, és megütögette azt az üveget, ami épp a kezemben volt. – Alma… Jó választás! – mosolyogtam rá, aztán visszatettem a földre.

Egy kis tányérba öntöttem az ételt, aztán betettem a mikróba egy fél percre. Próbáltam csak az etetés örömeire koncentrálni, de a furcsa kis csomó nem akart eltűnni a gyomromból. Nem tetszett Jade, és nem tudtam, hogy ez valós okokon alapuló ellenérzés, vagy pusztán a féltékenység miatt érzek így. Végül is, Joshua ugyanúgy viszonyul az Edwarddal való kapcsolatomhoz, mint ő, mégis amolyan rokonnak és barátnak tartom. Bosszúsan felsóhajtottam. Sokkal könnyebb lett volna utálni az új farkast, ha gonosz lett volna. De csak úgy reagált, ahogy a legtöbb fajtánkbeli tenné.

Épp egy nedves kendővel törölgettem Edward pici száját és arcát a félrement alma miatt, mikor lépések halk zaját hallottam meg, amik a ház felé közelítettek, aztán felhangzott a kopogás az ajtón.

- Gyere… - szóltam ki. Még mielőtt megfordultam volna, tudtam, hogy ki érkezett. Mindig Jonathan volt az, aki utánam jött, ha valami bajom volt. – Mit akarsz? – kérdeztem kissé keményebben, mint akartam.

- Jade itt marad nálunk egy ideig – szólalt meg úgy, mint aki épp valami bűnét vallja be.

- Értem. Hát, mi Edwarddal jól megleszünk idebent, amíg el nem takarodik. Ha meg unatkoznánk, majd felhívjuk Alice-t – vontam meg a vállam flegmán. – Sajnos, visszaköltözni, még nem mernék, nem akarom, hogy bárkinek baja essen…

- Visszaköltözni? – Jonathan arca megrándult. – Elmennél?

- Ha egy vadidegen fontosabb, mint én… - emeltem ki Edwardot az etetőszékből, aztán Nate mellett elsétálva bevittem a nappali szőnyegére. Mikor megfordultam, meglepetten rezzentem össze. Jonathan alig pár centire állt tőlem.

- Tudod, hogy ez nem igaz. A családunk tagja vagy – nézett a szemeimbe. Elfordultam, és megpróbáltam kikerülni, de megfogta a karomat. – Isabella…

- Az a… nő… megsértett. Ti pedig egy szóval sem védtetek meg, sőt! – lehajtottam a fejemet, és sűrűn pislogtam, hogy visszatartsam az égető könnyeket. – Értem én… Ő gyönyörű, ti meg férfiból vagytok, de akkor is… - Jonathan halkan felkuncogott, én pedig szikrázó szemekkel pillantottam fel rá, miközben a dühtől kicsordult az első könnycsepp az arcomra. – Eressz el! – húztam meg a karomat, de ahelyett, hogy elengedett volna, inkább magához rántott, és megölelt. Megdermedve hagytam, hogy a karjait átfonja a derekam körül.

- Bolond vagy, mondták már? – Hallottam Nate hangján, hogy mosolyog, bár nem láttam az arcát, mert a fejem a mellkasához szorult a jó pár centis magasságkülönbség miatt.

- És ezért meg akarsz fojtani? – nyögtem, bár az ölelés inkább volt zavaró, mint fájdalmas.

- Nem, dehogy is – nevetett fel, majd egy kissé eltolt magától, és a szokásos módon összeborzolta a hajamat, mint egy kisgyereknek. Bosszúsan fújtam ki az arcomból a tincseket. – Gyere, üljünk le egy kicsit! – húzott a kanapé felé, majd lenyomott rá, és mellém huppant. – Még mindig nem érzed, hogy a családunk tagja vagy? – fogta meg a kezemet. – Szeretünk téged. Még Joshua is szeret téged – megint halk nevetés hagyta el a száját, ami az én arcomra is halvány mosolyt csalt.

- Tudom – motyogtam kissé elszégyellve magam.

- Akkor, mi a gond? – nyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Nem tudom… - húztam el a számat. – Csak… nem tetszik nekem ez a nő. Megérzés.

- Hidd el, odafigyelek rá, és utána nézek a történetének is, de eddig nem tett semmi rosszat. Tudod jól, hogy az elején mi is másképp viszonyultunk Cullenékhoz. Hagyj neki időt, hogy megismerjen téged és talán… őket is – kérte Jonathan.

- Rendben – sóhajtottam. – Utálom, hogy mindig igazad van – mordultam aprót.

- Hát, ez van – kaptam egy felcsillanó vigyort válaszként.

- És… mit mesélt magáról? – kíváncsiskodtam.

- Úgy tűnik, tényleg innen származik, legalább is, levezette a családfáját, és valamiféle távoli rokonok vagyunk. Én Levi Uley leszármazottja vagyok, míg ő az egyik testvérághoz tartozik, ami még korábban elvált az enyémtől. – Jonathan igyekezett részletesebben is elmagyarázni az egészet, és én próbáltam gondolatban összerakni, hogy ki kicsoda, de nem igazán sikerült. A farkasok hosszú élete és többszöri házassága miatt elég nehéz volt elhelyezni bárkit is annak a bizonyos fának az ágain. De azt értettem, hogy Jade mindenképpen idősebb, mint itt bármelyikünk. – Elvileg kétszáz évvel ezelőtt mentek el La Push-ból, aztán a nagyapja és az apja normális emberi életet élt, és ő is csak véletlenül változott át száztizenkét évvel ezelőtt, harminc éves korában farkassá.

- Hát igen… Elég öreg… - fintorogtam.

- Farkasként tényleg az – rándult meg Nate szája széle.

- Emberként is… harminc… Az már vén – kötöttem az ebet a karóhoz.

- De jól tartja magát erről biztosíthatlak. – A kezem automatikusan lendült meg a díszpárnával együtt Jonathan felé.

- Disznó – morogtam, miközben Jonathan csak hahotázott rajtam.

- Aranyos, mikor féltékeny vagy… - pattant fel végül a kanapéról, mikor újabb párnatámadást tervezve megragadtam a fegyveremet.

- Nem vagyok féltékeny! – fortyogtam magamban.

- Hát persze… - hajolt le Edwardhoz, és egy puszit nyomott a feje tetejére. – Bemegyek a városba aláírni pár papírt a gyámság miatt, ami tegnap még elmaradt, addig kérlek, ne öld meg Jade-et – nézett rám komolyan, aztán az ajtóhoz sétált.

- Ígérem, a közelébe sem megyek – akartam esküre emelni a kezemet, de Jonathan bűnbánó pillantása miatt nem fejeztem be a mozdulatot.

- Mi az? – kérdeztem kissé ijedten.

- Hát, mivel a többi házban nincs szabad szoba, nálam és Joshuánál pedig a jó erkölcsök miatt Esther megtiltotta az elszállásolást, ezért… Jade nálad fog lakni egy ideig – hadarta el gyorsan, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Kellett pár másodperc, amíg az agyam felfogta, mit is hallott, aztán felugrottam, és feltépve az ajtót kirohantam a lépcsőre.

- Jonathan Uley, azonnal gyere vissza! – kiabáltam utána dühösen, de mivel Edwardot nem hagyhattam egyedül, ezért nem követtem. Megállt egy pillanatra a távolban, aztán bocsánatkérően széttárta a karjait. – Ezt még úgyis leverem rajtad… - csaptam be az ajtót magam mögött, miután visszabattyogtam a házba. Már kezdtem volna megbocsátani Nate-nek, de ezek után… Jó ideig szóba sem állok vele – határoztam el.

Még hogy nálam lakjon az a… Én ezt nem fogom tudni elviselni. Inkább kiköltözök az erdőbe – dühöngtem magamban, de azért nekiálltam rendbe tenni a vendégszobát, miután nagy nehezen sikerült az öcsémet elaltatni. Épp tiszta ágyneműt kerestem a szekrényben, mikor odalent megcsörrent a telefon. Majdnem kitörtem a nyakamat, ahogy lefelé rohanva megbotlottam az egyik padlódeszkában. Felkaptam a kagylót, de csak azután szóltam bele, hogy meggyőződtem róla, nem hallom a testvérem nyűgös sírását.

- Isabella? – Edward hangjától izgatottan nyeltem egyet.

- Edward? Valami baj van? – kérdeztem azonnal. Alig pár órája váltunk csak el, így nem értettem, miért telefonált.

- Nem, semmi baj, csak… Carlisle kérdezi, hogy mikor tudnál átjönni. Szeretne pár újabb vizsgálatot végezni, mert talált valamit, és elég… izgatott. Igazából már évtizedek óta nem láttam ennyire feldobva – nevetett fel zavartan.

- Azonnal mennem kéne? – Egy kissé feszült voltam a gondolattól, hogy kísérleti nyúl legyen belőlem, de féltem is attól, hogy gond van velem… Mi van, ha később lesz valami hatása a méregnek, vagy ha azért nem hatott, mert valami bajom van.

- Nem… Nem muszáj… Csak… Azért hívtalak fel azonnal, mert így volt egy jó okom, hogy halljam a hangodat – vallotta be Edward. Egy kissé elpirultam, de jól estek a szavai.

- Edward… - sóhajtottam fel.

- Igen, tudom, még nem beszéltük meg a feltételeket, és nem akarok a nyakadra mászni, mármint… nem vámpíri, hanem emberi értelemben – újabb mély kacajt hallatott, amitől libabőrös lettem, és gyorsabban kezdett dobogni a szívem. – Csak hiányzik a közelséged…

- Tudom, mit érzel… - ismertem be. – Nekem is hiányzol. Este felé átmegyek, rendben? Akkor megbeszéljük a szabályaimat – ígértem.

- Rendben – egyezett bele. – Akkor… várunk.

- Szia, Edward! – köszöntem el.

- Szia! – egy pillanatnyi csend után halk kattanás jelezte, hogy a vonal megszakadt.

Visszatettem a kagylót a helyére, aztán újra az emeletre indultam. Hirtelen veszítettem el az egyensúlyomat, ahogy a papucsom beakadt a padlódeszkába. Hatalmas csattanással terültem el, miközben a karom nekivágódott az egyik lépcsőfoknak.

- Áu, a francba! – nyögtem fel. Ülő helyzetbe tornásztam magam, és kétségbeesett arccal vizsgálgattam a horzsolásaimat, amik szinte azonnal gyógyulni kezdtek. Valami jó mégis csak van a farkaslétben…

Elmásztam négykézláb a fél pár papucsomig, amit elhagytam esés közben, a tekintetem pedig megakadt a félig feljött padlódeszkán. Megütögettem, és a hang, amit kiadott, más volt, mint a mellette lévő deszkáé. Egy pillanatig elgondolkozva bámultam rá, aztán felpattantam, és a konyhába mentem. Kerestem egy elég nagynak és erősnek tűnő kést, aztán visszamentem hasra esésem színhelyére.

- Ez bolondság… - ráztam meg a fejem nevetve, miközben a kést a rés fölött tartottam. Ha valaki most látna, biztosan azt hinné, hogy megőrültem. Épp készülök önként még jobban tönkre tenni a házam padlóját. Hirtelen az összes kalandfilm lepergett a fejemben, amiben ilyen deszkák alatt kincsek és koponyák voltak elrejtve, és a kíváncsiságom erősebb volt, mint a ház iránti tiszteletem.

Bedugtam a kés pengéjét a résbe, és megfeszítettem. A deszka halkan recsegve emelkedett meg egy kicsit. Ahogy a nyomást növeltem, úgy mozdult ki egyre inkább a helyéből, míg végül sikerült kiemelnem. Felugrottam, és az előszobában lévő szekrényről felkaptam az elemlámpát. Csak úgy nem mertem a sötét lyukba dugni a kezemet, mert rettegtem a pókoktól.

Ahogy bevilágítottam, láttam, hogy alig egy kéznyújtásnyira valami barna hever. Mintha régi papírok lettek volna. Óvatosan emeltem ki, miközben imádkoztam, hogy semmi gusztustalanság ne másszon a kezemre. Ahogy megvolt a zsákmányom, arrébb húzódtam, és leporoltam. Tényleg papírok voltak, méghozzá, nem is akármilyen papírok… Levelek.

Elgondolkodva megnéztem a címzést, és mivel végül is, az egyik ősömnek szóltak, így meggyőztem magam arról, hogy jogom van felnyitni őket.

Óvatosan kihúztam a vörös szalag alól, ami összetartotta a köteget, a legfelső borítékot, és kivettem belőle a levelet. Ahogy a szemeim végigfutottak az apró, kacskaringós betűkön, a döbbenettől még a szám is tátva maradt. Nem, ez nem lehet… Ilyen nincs…

A levél a padlóra hullott a kezemből, pont a lyuk mellé, amely egy nagyon régi titkot rejtett. Eddig…