A jövő reménysége - 8. fejezet

8. JASPER



PÁR MÁSODPERCIG FEL SEM fogtam, hogy Jasper mit mondott, csak kiürült aggyal bámultam magam elé, mint valami zombi, aztán a szemeim elkerekedtek, és azt hiszem, még a szám is elnyílt. Persze, tudtam, hogy Jasper valaha nomád életmódot élt, de valójában szembesülni vele, furcsa és megrendítő érzés volt. Nem tudtam elképzelni, hogy azok a szégyentől lesütött aranybarna szemek milyenek lehettek vérvörösen.

- Hogy… történt? – köszörültem meg a torkomat, mert a hangom elhalt mondat közben. Jasper hátat fordított nekem, és a korlátba kapaszkodott – láttam, hogy az ujjai elfehéredve szorítják azt.

- Nem tudom, hogy ismered-e a történetemet… - szólalt meg végül halkan, aztán visszafordulva rám nézett.

Farkassá válásom óta most először néztem meg rendesen az arcát, és furcsállva akadt meg a szemem egy eddig sosem látott hegen a szemöldöke felett. Aztán a pillantásom lejjebb csúszott. A garbó, amit viselt, eltakarta majdnem az egész nyakát, de ahogy felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen, az álla láthatóvá vált. A tüdőmbe szorult a levegő egy pillanatra. Hogy nem vettem észre eddig ezeket a sebhelyeket? És mikor szerezte őket? Ki bántotta? A védelmező ösztön, amellyel bármikor megvédtem volna a családom akármelyik tagját olyan erővel söpört végig rajtam, hogy megremegtem.

- Azt hiszem, ezzel megkaptam a válaszodat – mosolyodott el kissé keserűen Jasper.

- Mi… mi történt veled? – a szemeim kétségbe esve próbáltak a tekintetébe kapaszkodni, és nem a sebhelyeket bámulni.

- Ez is a múltam része. Már emberként is katona voltam, és miután átváltoztam, egy újszülött vámpírsereg egyik vezetője lettem. Sokat harcoltam. És a vámpírharapás az egyetlen, ami nyomot hagy rajtunk – dörzsölte meg az állát óvatosan. Próbáltam elnyomni a bennem kavargó érzéseket – sajnálat, rémület, együttérzés -, hogy ne bántsam meg Jaspert, de láttam az arcán, hogy feleslegesen próbálkozom. Ha az elmém jól le is tudtam zárni mások előtt, az érzéseim nyitott könyvként fedték fel magukat Jasper számára.

- Hogyan? – tettem fel újra a kérdést az eredeti témánkra vonatkozóan. Tudtam, hogy Jasper kertelés nélkül elmondja majd a teljes igazságot nekem. Bár törődött velem, nem olyan óvón, mint Edward, aki valószínűleg finomított volna a történet elmesélésén, hogy a lelkem érzékenységén ne ejtsen sebeket. Pedig fele annyira sem voltam törékeny, mint Edward hitte. Vettem egy mély lélegzetet, és kész voltam, mindenféle kiborulás és közbevágás nélkül meghallgatni, amit Jasper el akar mesélni.

- Éppen egy harc után voltunk, az újszülötteink nagy része elpusztult benne, Maria pedig új sereget akart csinálni – kezdett bele. Nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy mit jelent az, amit hallok. Emberek megölését és átváltoztatását vámpírrá. – Vadászni mentünk éjszaka. Nem távolodtunk el túlságosan a rejtekhelyünktől, ahol már több hónapja éltünk, csak alig pár utcányira mentünk. Egy sikátoros résznél észrevettünk három férfit. Eléggé be voltak csípve, a beszélgetésükből azt vettük ki, hogy épp egy legénybúcsúztatóról tartottak haza. Aztán ketten elköszöntek, és másfelé indultak, a harmadik pedig egyedül maradt. Maria őt szúrta ki magának. Én a háttérben meghúzódva néztem végig, ahogy odamegy hozzá. Éreztem a férfi csodálatát, aztán a rettegését. Maria megharapta.

- Akkor nem is te ölted meg. – Magam sem tudtam, miért, de ettől fellélegeztem.

- Közvetve, igen. Ott voltam és hagytam – Jasper ellökte magát a korláttól, de végül nem jött közelebb hozzám. – Tudom, hogy milyennek látsz minket, Isabella. De meg kell értened, hogy van egy sötét oldalunk is. Carlisle és Alice az egyetlen, aki közülünk sosem ölt embert. De mi, többiek… Akárhogy is nézzük, és akármennyire is nem szeretnéd tudatosítani magadban, gyilkosok vagyunk bármilyen életet is élünk most. A bűnöket, amiket elkövettünk, nem másíthatjuk meg. Vagy elfogadjuk őket, vagy beleőrülünk. Más választásunk nem nagyon van.

- Tudom… - haraptam be az alsó ajkamat.

- Miután Maria lecsapott, magunkkal vittük a testet a búvóhelyünkre, és vártuk, hogy átváltozzon, mikor pedig ez megtörtént, elkezdtem kiképezni az újszülöttet, akit mint kiderült, Scottnak hívtak – folytatta Jasper a történetet. – Rá egy hétre elvittem vadászni magammal, és a véletlennek volt köszönhető, hogy belebotlottunk abba a nőbe, Jade-be. Az eltűnt vőlegényét kereste. Papírokat ragasztgatott ki a házak falára a leírásával, és megkérdezett minden útjába kerülő embert, hogy nem látták-e. Én nem ismertem, nem tudtam, hogy kicsoda, de Scott ráismert az illatára. Őt akarta.

- Hogy menekült meg? – szorult össze a torkom. Hirtelen eltűnt a lelki szemeim elől a meztelen, kihívó tekintetű Jade, és megjelent egy összetört nő arca, aki kétségbeesve kutat a férfi után, akit szeret. – Azt mondtad, akkor még ember volt… És két vámpír ellen… - összerándult a gyomrom.

- Szerencséje volt.

- Szerencséje? – kételkedve néztem Jasperre.

- Valószínűleg már elkezdődött nála az átváltozás korábban – kipirult volt, remegett és izzadt, mintha valamiféle láz gyötörné. Attól a háztól nem messze bujkáltunk, ahol lakott, így hónapokig ki volt téve a közelségünknek. – Kaptam meg a magyarázatot. – Mikor Scott rátámadt, az lehetett a végső lökés. Még sosem láttam azelőtt ilyesmit, csak mondákat hallottam, azokat is főleg vérfarkasokról, nem alakváltókról, így miután végignéztem az átváltozást, elmenekültem. Nem volt kedvem összetűzésbe keveredni egy vérfarkassal. Scott pedig nem jött többé vissza…

- Jade… Jade megölte a vőlegényét? – a megdöbbenéstől a hangom, mintha magasabban szólt volna, mint általában.

- Nem tudom, mi történt. De ha Scott el is pusztult, az a nő csak egy vámpírt ölt meg önvédelemből. Nem ő ölte meg a vőlegényét, hanem Maria és én – keményedett meg Jasper arca.

- De… - közbe akartam vágni valami mentséggel, ami bizonyította volna, hogy Jasper nem tehet az egészről, de nem hagyta.

- Nem kell mentegetned. Tudom, mit tettem, és elfogadtam a múltamat. Ha te nem tudod elfogadni… megértem, de ne álltasd magad – kérte komoly arccal. Elgondolkozva fúrtam a tekintetem az övébe. Vajon, ha Cullenék nem állnak ilyen közel hozzám, másképp látnám őket? Ha az én vőlegényemet ölte volna meg Jasper, képes lennék megbocsátani? Lenne valami, ami miatt úgy érezném, nem hibás? Nem… gyilkos? A válaszom egyértelmű nem volt. De ez mind nem számított. Mert ismertem őket. Láttam, milyen életet élnek most. Láttam az őszinte megbánást rajtuk. Tudtam, hogy ha visszacsinálhatnák az egészet, akár az életük árán is megtennék. A szeretetem irántuk eltörölte a bűneiket a számomra. És bármennyire is szörnyen hangzott ez egy kívülálló számára – Joshua valószínűleg az ereit vagdosta volna fel, ha hallja a gondolataimat -, tehettek a múltjukban bármit, sosem tudtam volna gyűlölni őket. Sosem voltam vallásos, de most megértettem azt, amit egyszer nagyon régen hallottam egy pap szájából – a szeretet: megbocsátás.

- Elfogadom. – Jasper szemei ettől az egyetlen szótól megteltek szeretettel, én pedig biztos voltam benne, hogy helyesen döntöttem. Próbáltam összerakosgatni a kirakó darabkáit a fejemben, és végiggondolni, hogy mihez is kezdhetnék azzal az információval, amit Jaspertől kaptam. Aztán hirtelen belém nyilallt egy kellemetlen gondolat. – Jasper… Gondolod, hogy Jade felismerne téged? Hogy tudhatja, hogy itt vagy?

- Arra gondolsz, hogy miattam jött ide? – vonta fel a szemöldökét Jasper.

- Valami nem tetszik benne… És ha… ha bosszút akar állni? Ha… - idegesen haraptam be a számat. A bosszúja teljesen jogos lett volna, mégsem hagyhattam, hogy Jaspernek vagy valamelyik Cullennak baja essen. Egyszerűen nem tehettem.

- Nem hinném, hogy felismerne… Elég zavaros lehetett számára az a pár pillanat – gondolkozott el.

- Azért…

- Vigyázok magamra – mosolygott rám. – És próbálom nem felhívni magamra a figyelmét.

- Én pedig igyekszem kideríteni, hogy mit tud – bólintottam magamban elkönyvelve a feladatomat. Egyre biztosabb voltam abban, hogy Jade még sok gondot fog okozni, és ettől ideges lettem. – Most mennem kell… - pislantottam a lépcsők felé.

- Várj! – Jasper keze kinyúlt, és elkapta a karomat. Éreztem, ahogy az önkéntelen reszketés végigfut rajtam, aztán mintha elöntött volna a nyugalom. A farkas bennem egy felfüggesztett kötélen egyensúlyozott, és jelen pillanatban csak Jasper képessége volt az, ami az emberi tudatomat nem engedte lezuhanni a mélybe. – Köszönöm. – Tudtam, hogy a történetére mutatott reakcióm miatt hálás nekem. Rámosolyogtam, de meg is könnyebbültem, mikor elengedett. Furcsa érzés volt ez az ellentét. Egyfelől ingerelt a vámpírillat, másfelől vágytam volna Cullenék közelségére. Hogy Esme és Carlisle puszit adjon a fejem búbjára, mint régebben, Alice megszorongasson, Jasper megajándékozzon néhány kézfogással vagy simogatással, Emmett pedig óvatosan oldalba lökjön, ha valami viccesre akarja felhívni a figyelmemet. Rosalie volt az egyetlen, akivel semmi sem változott, mert ő azelőtt is megtartotta a távolságot testileg is tőlem.

A legnehezebb dolgom viszont Edwarddal volt. Ahogy lementem a lépcsőkön, és megláttam, hogy még mindig ugyanott vár rám, ahol az érkezésemkor ott hagytam, legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, hogy addig csókoljam, amíg csak bírom szusszal. De persze, nem tehettem… Ehelyett lassú léptekkel haladtam felé, miközben próbáltam kontroll alatt tartani a vágyaimat.

- Jól vagy? – kérdezte aggodalmas arcot vágva.

- Persze, miért ne lennék… - kezdtem, aztán rádöbbentem. – Te hallgatóztál! – csattantam fel, mire bűnbánó képet vágott.

- Önkéntelen volt… Nem tehetek róla. Jasper gondolatai csak úgy kiabáltak felém – védekezett.

- Tudod, azt hiszem, örülök, hogy az enyéimben nem tudsz olvasni. Ez szörnyen zavaró… - vágtam grimaszt. – Mi az? – kérdeztem bizonytalanul, mikor Edward mélyen a szemembe nézett, és mintha valamit ki akart volna olvasni belőle.

- Semmi – rázta meg a fejét, és sóhajtott egyet. – Ugye, maradsz még?

- Szerintem, már keresnek a többiek… Csak a lányoknak mondtam, hogy ide jövök.

- Csak még egy kicsit… - lépett előrébb Edward, mire én önkéntelenül hátrálni kezdtem. Hirtelen izgató kép kúszott a fejembe, és tényleg örülni kezdtem annak, hogy a gondolataim el vannak zárva jó mélyre. Egy természetfilmben láttam hasonlót. A nőstény folyton kitért a hím útjából, hogy ingerelje, és aztán az egyesülés még szenvedélyesebb legyen. A testem egy bizonyos ponton fájóan lüktetni kezdett, mivel a mi esetünkben csak a kitérés történhetett meg, a kielégülés nem.

- Nem lehet – ráztam meg a fejem.

- Alice a nappaliban van, figyel ránk, ahogyan kérted… - próbálkozott tovább Edward. Nagyot nyelve pillantottam segélykérően a nappali felé, de Alice a tévét bámulta merően. – Gondolkoztál az én kérésemen?

- Én… Még nem igazán volt időm rá… - mutattam az emelet felé.

- Kérlek, egyezz bele – Edward lágy, könyörgő hangjától megremegtem. Mintha hipnotizált volna, automatikusan bólintottam, anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgot. Közelebb jött annyira, hogy az még ne legyen túl zavaró, de elérhessen engem, és óvatosan kinyújtotta a karját felém. Hátam a lépcsőkorlátnak feszült, és ledermedve vártam, hogy mire készül. Ahogy az ujjai végigsiklottak a felkaromon libabőrös lettem. A mélyfekete tekintet beleolvadt az enyémbe. Hallottam, hogy kapkodva veszem a levegőt, de nem tudtam visszafogni magam. Olyan volt, mintha az idő megállt volna, és csak mi ketten lebegnénk egy elektromossággal teli szobában. Biztos voltam benne, hogy ha lenne elég erőm lenézni a karomra, akkor látnám az apró szikrákat pattogni kettőnk bőre között.

Az ajkaim elnyíltak, a lábam pedig automatikusan lépett egyet Edward felé. Ebben a pillanatban nem akartam mást, csak megcsókolni. Vadul, szenvedélyesen, azzal sem törődve, hogy esetleg újra át kell élnem a méreg miatt pár órányi szenvedést.

- Isabella… - Alice vékony ujjai a vállamon nyugodtak, Edward pedig visszahúzta a kezét. Halk morgást hallatva húzódtam el Alice érintése elől, és nagy ívben kikerülve Edwardot feltéptem a bejárati ajtót.

- Várj! – Edward hangja kétségbeesettnek tűnt. Ő maga is tudta, hogy átlépte a határt, ha a szabályaimat nem is szegte meg, és bele is egyeztem a dologba. Manipulált engem. Megtorpantam a verandán, de nem fordultam vissza. A karom még mindig bizsergett, és apró kisüléseket okozott más testtájaimon is.

- Holnap találkozunk – szólaltam meg remegő hangon, hogy tudja, visszajövök. Még hallottam a halk sóhajt, ami elhagyta a száját, majd gyors léptekkel az erdő felé indultam. Annyi gondolat és érzés kavargott bennem, hogy megint úgy éreztem az agyam túltelítődött. A levelek, az Edwarddal kötött egyezség, az ő feltétele, Carlisle felfedezése és végül Jasper és Jade. Ez mind túl sok volt ahhoz, hogy egyedül helyre tudjak tenni mindent. Nem tudom, miért, de a lábaim automatikusan Jonathanhoz vittek. Talán, mert benne bíztam a legjobban, vagy mert Carlisle azt mondta, csak neki szóljak az immunitásomról, és így kézenfekvő volt, hogy a többi dolgot is vele beszéljem meg.

Épp sötétedni kezdett, mikor visszaértem La Pushba, és mint mindig, most is kopogás nélkül léptem be a házba, ahol Nate lakott. Valahogy elmaradt ez a szokás, mivel úgy jártam-keltem Jonathannál, mintha otthon lennék. Az ideköltözésem idején a napjaim nagy részét nála töltöttem, mert szinte állandó felügyeletre volt szükségem, és a lelkemnek is jól esett, hogy nem voltam egyedül. Általában, csak aludni mentem vissza a saját házamba.

Lábujjhegyen osontam be az előszobába, mivel tartottam tőle, hogy Jonathan az esti járőrözés után épp az igazak álmát alussza, és nem akartam felébreszteni, ha így van. Az első utam a konyhába vezetett, de az üresnek bizonyult, aztán átmentem a nappaliba, végül az emeleti háló következett. Halkan nyomtam le a kilincset, és először csak a fejemet dugtam be a kis résen.

Nem tévedtem. Jonathan az ágyon feküdt szétvetett tagokkal, és halkan horkolt. Elmosolyodtam, és már épp visszacsuktam volna az ajtót, mikor észrevettem, hogy a takarója félig a földön lóg egy üres tányér fölött – amiben nemrég még makaróni lehetett, ha a szaglásom nem csalt -, és Jonathan minden mozdulatánál egyre lejjebb csúszott egyenesen bele a zsírba.

Óvatosan lépkedtem az ágyhoz, és két ujjal megfogtam a takarót, hogy megmentsem a koszolódástól.

- Isabella – a halk nyögés megállított mozdulat közben. Azt hittem, Jonathan felébredt, de mikor felnéztem, a szemei még csukva voltak. Megráztam a fejem, mintha valamiféle hallucinációt akarnék elkergetni. Lehajoltam, hogy a tányért is felvegyem, mikor a takaró Jonathan forgolódása következtében megint a földre zuhant. Bosszúsan egyenesedtem fel, de abban a pillanatban le is dermedtem. Jonathan egy szál Ádám kosztümben feküdt előttem, és már a takaró sem fedte egyáltalán. Ez még nem is lett volna gond, mivel átváltozáskor már láttam az összes fiút pillanatokra meztelenül, ahogyan ők is engem, viszont a helyzet jelenleg teljesen másképp állt – szó szerint. – Isabella… - Az újabb nyöszörgéstől és a látványtól éreztem, ahogy az összes vér az arcomba fut. A tányér csörömpölve esett ki a kezemből, hogy aztán vagy három darabra essen szét a földön. – Mi a…? – Nate a szemeit dörzsölve ült fel az ágyban, és látszott, hogy még nincs teljesen magánál – ezzel pedig nem volt egyedül. Lassan hátrálni kezdtem az ajtó felé, és már majdnem a küszöbnél tartottam, mikor az álmos tekintet rám talált. – Isabella? Mit…? – kezdte, aztán lenézett önmagára, és mintha fejbe vágta volna a felismerés. – Ez nem az, amire gondolsz… - nyögte. Olyan gyorsan fordultam sarkon, és rohantam ki a házból, mintha üldöznének. Igazából, fogalmam sem volt, mit érzek vagy miért menekülök. Fel vagyok háborodva, dühös vagyok, rémült vagy csalódott? Talán, mind egyszerre? Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy most nem vagyok képes beszélni Jonathannal egy szót sem.

Amióta csak megismertem, úgy néztem rá, mintha a bátyám lett volna. Valaki, aki óv, odafigyel rám, segít és akiben megbízhatok. Sosem gondoltam rá másképp, még a bevésődésem előtt sem, és azt hittem, hogy ő is a húgaként szeret. Ez az egész kiborító volt. Mintha elvesztettem volna valamit, ami eddig az enyém volt.

- Hol van Edward? – zihálva csaptam ki Juliette-ék házának az ajtaját, és azonnal az öcsémet kerestem. Nem a futás merített ki, inkább a feldúltságtól nem kaptam rendesen levegőt.

- Mi történt? – Daniel úgy ugrott fel az asztal mellől, mintha attól tartana, hogy egy egész vámpírhorda üldözött eddig.

- Semmi – feleltem olyan hangon, mint egy sírós ötéves.

- Mi a baj? – érkezett a kérdés majdnem szó szerinti ismétlése Juliette-től, aki épp akkor jött le a lépcsőn az öcsémmel a karjában, és aggódó értetlenséggel meredt ránk.

- Fogalmam sincs róla – rázta a fejét Dan. – Én is pont ezt akartam megtudni.

- Isabella? – Juliette mellém sietett, de én nem szóltam egy szót sem, csak ráztam a fejemet. Aztán odakintről is meghallottam a nevemet. Jonathan futva közeledett a ház felé. Becsaptam az ajtót, és belülről nekifeszültem, mintha ez távol tudná tartani őt.

- Nem akarok beszélni vele, kérlek! – könyörögtem. Ha külső szemlélőként láttam volna magamat, biztosan szégyent éreztem volna a gyerekes viselkedésem miatt, de jelenleg úgy éreztem magam, mint egy rémült kislány, akinek most először mondták el, hogy is lesz a kisbaba valójában.

- Menj fel! – nyomta a kezembe Juliette Edwardot, majd a lépcsők felé lódított egy óvatos lökéssel.

Egyenesen a fürdőszobába mentem, és magamra zártam az ajtót. Hallottam, a dörömbölést az ajtón, aztán a halk hangokat. Jonathan követelte, hogy engedjék fel hozzám, Dannél még az alfai hatalmát is bevetette, de Juliette az útjukat állta, és közölte, hogy előbb szét kell tépniük, ha az emeletre akarnak jutni – elhatároztam, hogy valamivel ezt meg fogom hálálni neki. Persze, a fiúk azonnal meghátráltak. Jonathan felkiáltott párszor, hátha jobb belátásra térek, aztán morgolódva hagyta, hogy Juliette kitessékelje a házból. Megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.

- Isabella, én vagyok az… - hallottam meg a halk kopogtatást és Juliette kedves hangját. Tudtam, hogy egyedül van, ezért elfordítottam a zárat. – Elment. Azt üzeni, hogy muszáj beszélnie veled. Elmondod, mi történt? – csukta be maga után az ajtót, aztán leült a kád szélére.

- Nem tudom… - motyogtam magam elé.

- Összevesztetek valamin? – próbálkozott.

- Nem, én csak… Rájöttem valamire, és… - zaklatottan felsóhajtottam. – Volt már veled olyan, hogy azt hitted, tudod, valaki mit érez irántad, de kiderült, hogy teljesen mást? Mi van, ha én nem akarom azt a másik érzést? Mi van, ha elvesztem emiatt azt a valakit? – Hirtelen rádöbbentem, hogy ez az, amitől ilyen hülyén viselkedtem. Ha kiderülne, hogy Jonathan tényleg érez irántam valami többet, akkor elveszíteném őt, mert nem tudom viszonozni. Szükségem volt Jonathan baráti szeretetére, és önző módon haragudtam rá, amiért lehet, hogy lerombolt mindent, ami köztünk felépült eddig.

- Az a baj, hogy tetszel Jonathannak? – Juliette hangja mosolygós volt, és mikor rákaptam a tekintetemet, láttam, hogy tényleg somolyog.

- Te… Te tudtad? – kerekedtek el a szemeim.

- Szerintem, mindenki tudta. Kivéve téged… és Jonathant – vonta meg a vállát.

- Már hogy ne tudta volna? – csattantam fel. Edward nyűgösen mocorogni kezdett a karomban.

- Biztos vagyok benne, hogy fel sem fogta, hogy néz rád – vonta meg a vállát Juliette. – Egyszerűen csak ösztönösen vonzódik hozzád. Ebben semmi tudatos nincsen. Jonathan egy egészséges, jó ízlésű férfi, te pedig egy gyönyörű, fiatal lány vagy.

- De… Én nem tudok ezzel mihez kezdeni! – kétségbe esve kezdtem rázogatni az öcsémet, hogy megnyugodjon, de valószínűleg átvette az én hangulatomat, mert halkan nyöszörögni kezdett, és a szája sírásra konyult.

- Szerintem, nem is kell kezdened vele semmit.

- Akkor csak tegyek úgy, mintha Jonathan nem rólam fantáziálna? – borzongtam meg. Valahányszor megpróbáltam elképzelni magam abban az álomban, nem éreztem mást, csak zavart és ürességet.

- Beszéld meg vele – tanácsolta Juliette. – Biztos vagyok benne, hogy utána mindketten jobban érzitek majd magatokat.

- Nem akarok beszélni vele – biggyesztettem le a számat durcásan.

- Hát, a felnőtt lét azzal jár együtt, hogy megteszünk olyan dolgokat is, amiket nem akarunk. Ez már csak sajnos, így megy… - sóhajtott fel. – Hidd el, jobb lesz utána – biztatott.

- Inkább majd holnap – tértem ki a felelősség elől. – Fáradt vagyok, és csak butaságokat mondanék. Holnap beszélek vele – ígértem inkább saját magamnak, mint Juliette-nek.

- Rendben, ha így látod jónak…

- Juliette… - szólaltam meg bizonytalanul pár percnyi hallgatás után.

- Igen?

- Itt alhatnék ma az öcsémmel? Szerintem, Jonathan odakint les rám… - pislantottam a kis ablak felé. A távolban tisztán kivehető volt egy magas, fekete sziluett.

- Persze, gyere, megágyazunk odalent – intett a fejével Juliette. Igaz, hogy a kanapé nem volt a legkényelmesebb fekvőhely, de legalább egy éjszakára még száműzhettem a felnőtt és felelősségteljes énemet.