A jövő reménysége - 7. fejezet

7. MÉREG



EDWARD ÉRDEKLŐDŐ ÉS IZGATOTT szemekkel figyelt rám, miközben én próbáltam magamban megfogalmazni, mit is akarok mondani neki pontosan. Végül vettem egy mély levegőt, és belekezdtem, mert a halasztgatással maximum csak azt értem volna el, hogy a gyomrom még kisebbre zsugorodik össze.

- Először is, muszáj megtartanunk bizonyos távolságot… Legalább is egyelőre… - néztem fel rá. – Ha túl közel vagy hozzám, az… - próbáltam megkeresni azt a szót, ami ténylegesen leírja, mit is éreztem olyankor. - …felzaklat.

- Értem – bólintott Edward, de az arcán láttam, hogy nem teljesen úgy értelmezi a mondottakat, ahogyan én értettem. – A farkas benned nem bírja egy vámpír közelségét.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Vagyis, igen… De nem csak ez a gond… - mélyet sóhajtottam, miközben Edward félrehajtott fejjel, kíváncsian fürkészte az arcomat, amit teljesen elöntött a pír.

- A vámpírok szaga… - önkéntelenül is elfintorodtam egy kissé. - …elég… furcsa. Olyan… túl édes, és… erőteljes. Égeti az orromat és a torkomat. A farkas bennem azonnal felismeri, és ösztönösen azt akarja tenni, ami a dolga lenne.

- Megölni minket – felelte Edward olyan egyszerűen, mintha azt jelentette volna ki, hogy süt a nap, én viszont megborzongtam a gondolattól.

- Igen, de… A te illatod más. Nem tudom, mitől, vagyis… - ráharaptam az alsó ajkamra. Valószínűleg a bevésődés miatt éreztem túl kellemesnek Edward illatát a körülmények ellenére is, de nem tudtam, hogy ezt a tényt elmondjam-e neki. Mi van, ha ez csak még jobban összezavarja a dolgokat? Ha Edward úgy hiszi majd, csak a bevésődés miatt van szükségem rá?

- Más? – Edward önkéntelenül is előrébb lépett, aztán hirtelen megtorpant, mikor rájött, mit tett, és várta, hogyan reagálok. Nem szóltam egy szót sem, csak újra elindultam a kis ösvény mentén, megelőzve azt, hogy elveszítem a fejemet.

- Ahelyett, hogy taszítana, inkább… vonz – vallottam be, miközben lehajtott fejjel a füvet figyeltem a lábaim mellett. Még mindig furcsa volt az új perspektíva, ahogy most láttam a világot. A fűszálak közötti apró élőlényeket, mintha nagyítón át néztem volna, csakúgy, ahogy a leveleken lévő apró mintákat. Minden nagyobbnak és sokkal részletesebbnek tűnt, mint eddig. Olyan dolgokat fedeztem fel, amiket még soha. Például, hogy a hangyák apró lábain miniatűr szőrszálhoz hasonló kinövések vannak, vagy a méhek szárnyára ragadt sárgálló virágport.

- Szóval, az én illatom kellemes a számodra? – zökkentett ki a mélázásomból Edward hangja. Nem tudtam, hogy válaszolhatnék úgy a kérdésére, hogy értse, miről is van szó, de én se jöjjek túlságosan zavarba tőle.

- Nagyon is – rúgtam bele egy kis kavicsba. – Túlságosan… felkavarja az érzékeimet – pislantottam fel rá kíváncsian, hogy érti-e, mire célozgatok virágnyelven.

- Ó, úgy érted, hogy…? – halkan megköszörülte a torkát, aztán ő is a föld felé fordította a fejét. Láttam, hogy a testtartása sokkal feszültebb lett, mint eddig, de nem értettem, hogy miért.

- Elég nehéz uralkodni olyankor a farkas énemen, mert minden erőteljes érzés, ami felkavar, előidézheti az átváltozást. Legyen az akár pozitív, akár negatív. A dühtől, és a túl nagy örömtől is megtörténhet, és elég csak egy pillanat, amikor a farkas erősebb bennem… - apró remegés futott át rajtam. – Nem akarok ártani neked. Belehalnék, ha a legkisebb karcolást is ejteném rajtad. Ez…

- Nehéz, igen, tudom – nézett rám. Bár nem láttam a fejébe, tudtam, hogy arra az időszakra gondol, amikor még törékeny ember voltam, és neki voltak ugyanilyen problémái az erejével. Most már meg tudtam érteni, miért akart eleinte távol tartani magától, és miért hitte úgy, jobb, ha elhagy. Együttérző pillantást váltottunk, ami egyik másodpercről a másikra váltott át valami másba. Éreztem, ahogy a forróság elönti a testemet. – Ahogy ez is nehéz… - Edward hangja rekedtesen csengett, miközben fekete szemei izzottak. Éreztem a mellkasomat épphogy csak épségben hagyó szívem lüktetését, és a fájó ürességet, amely az egész testemet kínzó lángokkal mardosta.

- Kérlek… - suttogtam. Csak ennyire futotta az erőmből jelenleg, és reméltem, hogy Edward megérti, mit szeretnék, és lesz elég ereje tiszteletben tartani a döntésemet – mert nekem nem volt elég erőm megszakítani a szemkontaktust. Az érzés, ami belülről elöntött, olyan erőteljes és lehengerlő volt, hogy egyszerűen képtelen voltam szembeszállni vele.

- Sajnálom – nyögte ki végül. Hirtelen mozdulattal fordított nekem hátat, és az egyik mellette álló fába vágta az öklét. A recsegés hangjától riadtan szállt fel pár madár a közelben. Lehunytam a szemeimet, és próbáltam újra normális ütemben lélegezni. Ahogy Edward is mondta, ez így túl megerőltető volt. Kellett valaki, aki kontrollál minket, ha elveszítenénk a fejünket. És ebből származott a második szabályom.

- Szeretném, ha Alice vagy Jonathan mindig a közelben lenne, ha találkozunk – szólaltam meg, miután úgy éreztem, működésbe lendültek annyira az agysejtjeim, hogy összehozzanak egy értelmes mondatot. – Ez a második szabályom.

- Ha így akarod… - felelte Edward. – Talán, így egyszerűbb lesz… uralkodni magamon. Még valami? – fordult felém. Az arca még mindig nyugtalannak és feszültnek tűnt, de talán, egy kis remény is csillogott a tekintetében.

- Igen, van még egy dolog… - Fogalmam sem volt, hogyan kérjem meg arra, amire muszáj volt. Tudtam, hogyan fog reagálni, és azt is, hogy ebből nem vagyok hajlandó engedni. – Nem tudom, mennyire vagyok erős, ezért meg kell ígérned nekem valamit…

- Mondd csak! – Mély levegőt vettem, aztán kimondtam.

- Ha rád támadnék, ígérd meg, hogy védekezni fogsz. Hogy megvéded magad tőlem bármi áron! – hangsúlyoztam ki az utolsó két szót, hogy megértse. Láttam, ahogy az arcán végigfut a felismerés, aztán a döbbenet és a rettenet.

- Ezt nem kérheted tőlem! – nyögte ki olyan arccal, mint aki hányingerrel küszködik. – Én nem lennék képes bántani téged. Előbb végeznék magammal! – zihálva nézett rám, és a kezei megint ökölbe zárultak.

- Ha bántanálak, úgysem tudnék tovább élni – jelentettem ki határozott hangon. Edward nélkül az élet semmit sem ért volna. Már egy ilyen jövő gondolatától is olyan fájdalmat éreztem, ami elviselhetetlen volt. Karomat a hasam elé fontam, miközben azon erőlködtem, hogy ne rogyjak tehetetlenül a földre, és ne kezdjek el zokogni. Annak a lehetséges és borzalmas jövőnek a képei úgy pörögtek le a szemeim előtt, mint egy rémálom, amelyből úgy ébred az ember, hogy pár pillanatig nem biztos benne, melyik világ is a valóság.

- Isabella… - Edward tett egy lépést felém, de figyelmeztetően kinyújtottam a kezemet, hogy álljon meg. Leguggoltam, lehajtottam a fejemet, és próbáltam mélyeket lélegezni.

- Jól vagyok – feleltem végül, mikor a testemet rázó remegés alább hagyott. Tudtam, hogy más szempontból kell megközelítenem a dolgokat. Úgy, hogy Edward ne mondhasson nemet, és a szavát adja nekem. Óvatosan álltam fel, kissé ingatagon egyensúlyozva a lábaimon, de végül sikerült talpon maradnom. – Bízol bennem? – kérdeztem, miközben próbáltam a határozottság látszatát kelteni.

- Persze – vágta rá azonnal, aztán az arckifejezéséből ítélve rögtön rájött, hogy csapdába esett.

- Ha tényleg igazán bízol bennem, akkor miért ne esküdhetnél meg rá, nem igaz? Úgysem lesz olyan helyzet, amikor valóra kell váltanod – vontam meg a vállam. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne az egész halálosan komoly, pedig mindketten jól tudtuk, hogy szó szerint az.

- Ez nem olyan egyszerű… - Edward dühösen ráncolta össze a homlokát.

- De igen, az. Ha szeretsz és bízol bennem, megígéred, mert úgysem lesz következménye az ígéretednek. – Tudtam, hogy amit most teszek, az helytelen. Kijátszani Edward irántam érzett szerelmét, és megkérni, hogy ezzel bizonyítsa azt, kegyetlen dolog volt, és más esetben nem is tettem volna soha. De jelenleg a léte múlt azon, hogy mennyire tudok kemény maradni.

Láttam a bizonytalan gyötrődést a tekintetében, ahogy fel-alá rótta a köröket, miközben a lába alatti növények a lendület hevétől kifordultak a földből. Hirtelen állt meg előttem, mintha félne attól, hogy ha a pillanatnyi döntését nem mondja el azonnal, akkor a következő másodpercben ismét meggondolja majd magát.

- Legyen…

- Ígérd meg! – követeltem.

- Ígérem – mondta ki fogcsikorgatva, de a pillantása furcsa volt. Hallani akartam pontosan, mit is ígér, hogy tudjam, nincs kiskapu. Mikor kérdőn pillantottam rá, folytatta. – Meg fogom védeni magam tőled bármi áron.

- Rendben – fújtam ki a levegőt kissé megkönnyebbülve. – Akkor minden nap eljövök meglátogatni.

- Meglátogatni… - Edward elhúzta a száját. – Ez kéne hogy legyen az otthonod… - intett a fejével a Cullen ház irányába.

- Nem lehet. Még nem… - léptem egy kicsit közelebb hozzá. – De attól még itt – mutattam a mellkasomra. –, melletted van az otthonom. Igyekszem… Igyekszem minél gyorsabban tanulni. És minél gyorsabban hazajönni – tettem ígéretet én is Edward tekintetébe nézve, ami azonnal ellágyult.

- Én várni foglak minden egyes másodpercben, ha kell örökké. – Zavartan megköszörültem a torkomat, és elfordítottam a fejemet. Nem akartam ismét összezavarodni.

- Carlisle már vár… - szólaltam meg. – Vissza kéne mennünk – indultam el.

- Várj! – Edward kinyúlt felém, de észbe kapva azonnal vissza is húzta a kezét. Megtorpantam, és visszafordultam. – Nekem is van egy feltételem.

- Tessék? – kissé meghökkenve néztem rá.

- Nekem is lehet, így igazságos… - vonta meg a vállát lazán.

- Rendben – egyeztem bele kelletlenül.

- Szeretném, ha minden találkozásunkkor próbálkoznánk. Hogyha próbálnál mindig közelebb engedni. Néhány érintést. Ha… ha szólsz, hogy távolodjak el, megteszem. Betartom a szabályaidat – ígérte komoly arccal. – De ha gyakorolnánk, talán, gyorsabban fejlődnél.

- Ez túl veszélyes – ráztam meg a fejem, miközben elvörösödtem. Tudtam, hogy Edward most nem olyasféle próbálkozásra gondol, amilyet én kértem tőle anno még emberként, a testem és a gondolataim mégis egyből felidézték a múltat.

- Lesz felügyeletünk, és lehet, hogy eleinte veszélyesebb, de így legalább kevesebb ideig tarthat ez a veszély – próbált meg érvelni Edward. Zavartan a hajamba túrtam. Tudtam, hogy van igazság abban, amit mond, mégis a gondolat, hogy veszélynek tegyem ki, megrémisztett.

- Ezt még át kell gondolnom… - indultam el feldúltan a Cullen ház felé. A saját kis szabályaimat, ha csak rövid ideje fogalmazódtak is meg bennem, több időm volt átgondolni, de Edwardé hirtelen jött.

Edward követett engem csendesen, és nem követelt azonnali választ, így kissé megnyugodtam. Mikor beléptem az ajtón, Alice már vigyorogva várt a lépcső aljában.

- Felkísérem – pillantott Edwardra, aki bólintott.

- Itt megvárlak – mondta nekem, mielőtt Alice-szel elindultunk volna az emeletre.

Odafent kopognunk sem kellett. Ahogy az ajtó elé érkeztünk, az kinyílt, és Carlisle mosolyogva engedett be engem a dolgozószobájába. Alice intett egyet, aztán magunkra hagyott. Megálltam a küszöbön, míg Carlisle az íróasztala mellé sietett, amin most kivételesen nem iratok és könyvek halmaza állt, hanem inkább egy kis házi labor. A kémcsövek különböző színű folyadékokkal voltak tele, mellettük egy modernnek tűnő mikroszkóp állt, és még pár gép és műszer, amiről halovány lila gőzöm sem volt, mire valók.

- Ülj le, kérlek – mutatott Carlisle az egyik székre. Odasétáltam, és helyet foglaltam. – Igazán érdekes dolgokat találtam – szólalt meg, miközben felemelte az egyik kémcsövet, amiben a szaglásom alapján a vérem egy része volt. – Végeztem néhány vizsgálatot, és azt hiszem, rájöttem, miért vagyunk olyan szerencsések, hogy most itt állhatsz – mosolygott rám izgatottan. – Vehetnék tőled egy kis friss vért? – kérte az engedélyemet. Még ilyen lelkesen is megpróbált úriember maradni.

- Persze – nyújtottam felé a karomat. Próbáltam aprókat lélegezni, mikor közelebb jött hozzám egy tűvel és egy üres kémcsővel a kezében. Csak egy fél percig tartott maximum a művelet, ami alatt én félrefordított fejjel, a padlószőnyeg mintáit figyeltem.

Carlisle az asztalához lépett a véremmel együtt, egy kis pipettával felszívott pár cseppet belőle, és a mikroszkóp alatt lévő üveglapra csepegtette. Aztán a kezébe vett egy másik üvegcsét, ami átlátszó folyadékkal volt háromnegyedig megtöltve, és elvégezte vele ugyanezt a műveletet azzal a különbséggel, hogy ezek a cseppek nem egy tiszta üveglapra kerültek, hanem egyenesen a véremre.

Jó háromnegyed óra is eltelt csendben, aminek a vége felé már majdnem elaludtam. Azon gondolkoztam, hogy megkérdezem, szükség van-e még rám, vagy elmehetek-e végre, mikor Carlisle az órájára pillantott, aztán újra a mikroszkópba – immár sokadszorra -, és elkerekedett szemekkel nézett fel rám.

- Ez hihetetlen – szólalt meg, miközben újra ellenőrizte az óráját és a véremet.

- Mi történt? – kezdtem el nyugtalanul mocorogni a székemben.

- A véred… Mikor megsérültél, három óra huszonkét percre volt szükséged, hogy felgyógyulj. Aztán vettem tőled vért, hozzákevertem egy kis vámpírmérget, és az idő két óra tizennégy percre csökkent. A két vérvétel között pedig csak alig több, mint fél nap telt el, mégis rohamosan csökkent a kitisztulási idő… Talán, mert újabb adag méreg került a szervezetedbe, és ez gyorsított az ellenanyag termelésen – gondolkozott el Carlisle. A zavarodottságról nem sok mindent értettem abból, amit mondott, de annyit felfogtam, hogy még mindig immunis vagyok a vámpírok mérgére, és hogy a felgyógyulásom ideje egyre rövidebb lehet egy-egy vámpírharapás után.

- De mi lehet az oka annak, hogy rám nem hat? – kérdeztem, miközben előrébb dőltem a székben.

- Ez elég bonyolult, de megpróbálom elmagyarázni. Mikor… először került méreg a testedbe – kezdte, és hálás voltam neki, amiért nem mondta ki, hogy is történt mindez. -, épp akkor tartottál a farkassá alakulásod közepén. Az, hogy félig ember, félig farkas voltál akkor, összezavarhatott benned mindent teljesen, és a szervezeted a mérget úgy érzékelte, mint egy oltásban lévő gyengített vírust. Megtanulta legyőzni, és nem csak abban az egy esetben. Elraktározta az ellenanyag jellemzőit, és ha újra a méreg hatása alá kerülsz, képes megtermelni azt, és semlegesíteni a mérgezést. Úgy tűnik, egyre gyorsabban és gyorsabban. A végén, lehet, hogy teljes és azonnali immunitással rendelkezel majd – Carlisle átszellemült arccal nézett rám, bár nem értettem, miért ilyen lelkes. Persze, annak örültem, hogy egy gonddal kevesebb nyomja a vállamat, és Edward soha többé nem tud véletlenül megmérgezni, de miután ezt a kérdést lezártuk, nem tudtam, mi érdekes lehet még ebben a felfedezésben.

- Aha – bólintottam, és megpróbáltam nem kimutatni, hogy engem nem járt át a kísérletezés izgalma. Carlisle halványan elmosolyodott.

- Ugye, nem érted, hogy ennek milyen nagy jelentősége van? – kérdezte úgy, mintha egy kisgyerektől érdeklődne, hogy érti-e a számtan példát, mert ha nem, akkor szívesen segít benne. Megráztam a fejem. – Ha kinyerhetnénk a véredből az ellenmérget, és beolthatnánk a farkasokat, az előny lenne a számukra a harcban. Nem tudom, hogy lehetséges-e már átalakultakat levédeni, de a fiatal, először átalakuló farkasokon, biztosan segíthetnénk a jövőben – fejtette ki, hogy milyen nagy tervek járnak a fejében, én pedig elképedve és csodálattal hallgattam. Nem azért, mert rájött erre az egészre, hanem azért, mert vámpír létére hajlandó lenne az ellenségnek segíteni.

- Miért adnál előnyt nekünk? – kérdeztem még mindig kissé kábán.

- Mert ezzel megmenthetnénk egy csomó ártatlan életet. Azáltal, hogy a farkasok védettebbek lesznek, a hatékonyságuk is nőni fog, vagyis kevesebb emberből lesz táplálék – ült le velem szemben Carlisle. – Én hiszem, hogy nem kell embereket ölve élnünk. Hogy nekik is ugyanannyi joguk van élni, mint nekünk. Ha valaki át akar térni a mi életmódunkra, segítünk neki, de én az emberéletek védelmére esküdtem fel több szempontból is. Nekünk… - pillantott le magára széttárt kezekkel. - …nem is lenne szabad léteznünk már. Ez csak valami… tévedés. Ne értsd félre, nem bánom, hogy „élek”, ahogyan azt sem, hogy a családom többi tagja is létezik. Hiszem, hogy oka van annak, hogy itt vagyunk, és hogy ha helyesen élünk, akkor odafent megbocsátanak nekünk azért, amik lettünk, de a létformánk nem természetes.

- Jobbak vagytok, mint sok ember – vágtam közbe. Mindig úgy gondoltam, hogy valaki értéke nem attól függ, hogy minek születik – embernek, vámpírnak vagy farkasnak -, hanem attól, hogy a cselekedetei gonoszak-e vagy épp ellenkezőleg. Ahogyan az emberek esetében sem döntő az, hogy valakinek milyen a bőrszíne, a vallása, a nemi beállítottsága vagy hogy mennyi pénz lapul a zsebében. Csak és kizárólag jó és rossz ember létezik, és az, hogy melyik kategóriába kerülünk, a tetteinktől függ. – Nem hiszem, hogy természet ellen való lenne a létetek. Ha így lenne, nem is létezhetnétek. Pont olyan faj vagytok, mint bármelyik másik, vannak köztetek jók és gonoszak. Az, hogy mások vagytok, nem jelenti feltétlenül azt, hogy rosszabbak is. A kettő nem ugyanaz. – Az érvelésem legalább olyan szenvedélyesre sikerült, mint ahogy Carlisle a kísérleteiről beszélt. Ő, Edward, Esme, Alice és a többi Cullen… Ők voltak a legerősebb és legjobb személyek, akikkel valaha találkoztam. Az a gondolat, hogy Carlisle szerint nem is kéne létezniük, fájdalmas volt a számomra.

Carlisle az egész életét arra áldozta, hogy másokon segített, mégis úgy gondolkozott magáról, mintha valami bűnt követett volna el már csak azzal is, hogy egyszerűen létezik. Pedig mennyivel sivárabb és fájdalmasabb lett volna sok ember élete, ha ő nincs. Cullenék mind valamiféle pokolfajzatnak hitték magukat – még ha Carlisle hitt is a megbocsátásban és a megváltásban -, és nem vették észre, hogy valójában angyalok.

- Köszönöm – Carlisle szemeiben hálás szeretet csillogott, én pedig legszívesebben megöleltem volna. Furcsa, szívszorító érzés volt, kicsit olyan, mint mikor az édesapám pillantott rám. – Nem tudom, hogy igazad van-e, de jól esik, hogy így látsz minket.

- A családom vagytok – magyaráztam meg röviden. A szeretlek szó mindig is nehezen jött ki a számon, de reméltem, hogy ebből a három szóból megérti, mit is érzek az összes Cullen iránt. Hiába változtam át, és laktam most a farkasokkal, és hiába váltak ők is a családom részévé, nem tudták kiszorítani azt a családot, akit először választottam a saját akaratomból. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a szeretet az egyetlen, amiből úgy lesz több, hogy minél több felé osztjuk. Hittem ebben, és épp ezért az én szeretetemből bőven jutott Jonathanéknak és Cullenéknak is.

Egy pillanatig az aranybarna tekintet az enyémbe fúródott, kellemes, meghitt melegséggel elöntve a szívemet.

- Segíthetek még valamiben? – kérdeztem végül.

- Igen, lenne itt még egy apróság… Szólnál kérlek az Alfádnak? Meg kéne beszélnünk pár dolgot a felfedezésemmel kapcsolatban.

- Persze – bólintottam.

- És Isabella… - szólt utánam Carlisle, mikor már a nyitott ajtóban álltam.

- Igen?

- Kérlek, még ne beszélj másnak arról, amit itt mondtam. – Olyan komoly tekintettel nézett rám, hogy tudtam, ez fontos.

- Rendben – egyeztem bele, aztán hirtelen eszembe jutott valami. Visszaléptem a dolgozószobába, és becsuktam az ajtót. Carlisle meglepett kíváncsisággal nézett rám.

- Valami baj van?

- Alice mesélt nektek az új farkasról, Jade-ről? – kérdeztem. Úgy éreztem, muszáj elmondanom Carlisle-nak, milyen rossz érzésem van Jade-del kapcsolatban, és szólnom kell neki, hogy legyenek óvatosak, amíg a környéken van.

- Igen, elmondta, hogy mit mondtál neki a telefonban.

- Valami nem stimmel azzal a nővel… Csak vigyázzatok vele, rendben? – néztem kérlelően Carlisle-ra. Egy pillanatra fürkészően vizsgálgatta az arcomat.

- Ha úgy gondolod, hogy veszélyes lehet, akkor vigyázni fogunk – felelte. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt. Féltem tőle, hogy majd ő sem vesz komolyan, ahogy a farkasok sem tették.

- Köszönöm – mosolyodtam el. – Akkor további jó munkát! – léptem ki a folyosóra. Azt hittem, hogy majd Alice vár rám ott, ehelyett Jasper a korlátnak dőlve, kissé idegesen pislogott rám. Feszülten húzódtam a fal mellé. Alice, Carlisle és Edward illatát már úgy, ahogy megszoktam, de Jasper keveset volt az utóbbi időben a közelemben.

- Beszélhetnénk? – kérdezte, én pedig aprót bólintottam, de továbbra sem léptem közelebb hozzá.

- Miről lenne szó? – próbáltam könnyed hangot megütni, miközben az orrüregemet minden lélegzetvételnél végigmarta Jasper enyhén émelyítő szaga.

- Arról az új farkasról – intett a fejével Carlisle ajtaja felé. Szóval, hallotta…

- Jade-ről? Mi van vele?

- Mikor kint voltam a napokban vadászni, éreztem az illatát a területünkön, és… - Jasper elkomoruló tekintettel pillantott fel rám. – Azt hiszem, ismerem őt még régebbről. Még mikor csak ember volt. – Úgy éreztem magam, mintha megittam volna egy liternyi kávét éhgyomorra. Felélénkülve vártam, hogy Jasper folytassa, de mintha valami miatt nehezére esett volna megszólalnia, és a tekintetében szégyen csillogott.

- Hogy találkoztatok? – kérdeztem meg végül, hogy segítsek Jaspernek.

- Én… - Mély lélegzetet vett, aztán egyenesen a szemeimbe nézett. – Megöltem a vőlegényét.