A jelen boldogsága - 22. fejezet

Itt is az új fejezet. :) Az olvasás mellett ne feledkezzetek meg a Spirit Bliss Árnyékvilág klubról, amelybe, ha beléptek, akkor kedvezmények, meglepetések, ajándékok, játékok várnak rátok. :) És ne feledjétek a könyvemhez kapcsolódó reklámarc pályázatot sem. :)



22. RUGDALÓZÓ




RUSSEL TÉTOVÁZVA LÉPETT be a nappaliba, miközben a tekintete elkerekedett a döbbenettől. Fáradt sóhajjal simítottam végig a hasamon, ami most már eléggé kikerekedett. A hetedik hónapban tartottam Carlisle elmélete szerint – bár úgy tűnt, az utóbbi napokban egy pár centivel többet nőtt a hasam, mint amennyire számítottunk -, pedig még csak alig tizennégy napja hordtam a kisbabámat a szívem alatt. El sem tudtam képzelni, hogy már csak négy nap, és a karjaimban fogom tartani. Az izgatottságba beleborzongtam, mire Edward felpattant mellőlem, és becsukta az ablakot.

Mostanában minden rezdülésemet figyelte, és abban a pillanatban, ahogy kértem valamit, már meg is kaptam. A Russellel való gyakorlást is rábízta a testvéreire, csak hogy egyetlen percre se kelljen elmozdulnia mellőlem.

- Mondták, hogy… De nem hittem volna… - meredt Russel a hasamra. Felnyögtem, ahogy megéreztem a rúgást – egyre erőteljesebb volt, bár nem nagyon mertem panaszkodni, nehogy megijesszem Edwardot.

- Mi az? – kérdezte azonnal aggódó tekintettel fürkészve.

- Csak mocorog – mosolyodtam el halványan, majd a vendégünk felé fordultam. – Szia, Russel! Leülsz, vagy esetleg szeretnéd közelebbről is megszemlélni? – vontam fel a szemöldökömet, mire elvörösödve kapta el a pillantását rólam, majd zavartan elbotladozott az egyik fotelhez. – Edward, kérlek, készítenél nekem valamit ebédre? – kértem.

- Persze, azonnal hozom – pattant fel mellőlem, de elkaptam a karját, és magam felé húztam. Engedelmesen hajolt le hozzám.

- Csak lassan, hadd beszélgessünk… - nyomtam egy puszit az arcára. Bólintott, majd finoman kihúzta magát az ujjaim közül, végigsimítva közben a tenyeremen, és magunkra hagyott minket Russellel. – Na és, hogy megy a gyakorlás? – kezdtem egy semlegesnek tűnő témával, hogy minél később kelljen a kínosabb dolgokra terelnem a szót.

- Jól – dőlt előrébb lelkesen Russel a fotelben. – Ma képes voltam több órányi emléket kitörölni Gi emlékezetéből, és vissza is tudtam hozni őket.

- Gi? – szűrtem ki a fogaim között dühösen az egyetlen szót, amit felfogtam Russel meséjéből.

- Ő nem olyan, amilyennek hiszed… - nézett egyenesen a szemembe.

- Nem olyan, amilyennek hiszem? – tört ki belőlem hisztériás hangon a kérdés. – Russel, az a nő egy gyilkos!

- Ő csak… szomjas… - vonta meg a vállát, mintha egyáltalán nem lenne fontos, hogy ezt a szomjat emberek élete árán oltja el. Ha tudtam volna, felpattantam volna, hogy megpofozzam, hátha attól majd a helyére zökken az agya – ami jelenleg, láthatóan lejjebbi tájakra csúszott a testében, mint az eredeti helye lett volna.

- Embereket… öl… - nyomtam meg a szavakat, hátha akkor majd Russel felfogja. – Ártatlan embereket. Apákat, anyákat, gyerekeket, férjeket és feleségeket.

- Mert szomjas – ismételte meg Russel kissé ingerültebben.

- Ez nem kifogás. Edwardot és a többieket is kínozza a szomjúság, mégis ellenállnak a kísértésnek – néztem szúrósan a zöld szempárba.

- Nem mindenki olyan erős, mint ők. A legtöbb vámpír képtelen lenne rá. Gi azt mondta, hogy alig pár maroknyi vegetáriánus vámpír létezik csak, mert a szomjúság olyan kínzó – rándult fájdalmas fintorba Russel arca. – Ő is… Ő is csak egy áldozat.

- Áldozat? – horkantam fel.

- Igenis, az. Végül is, Cullenék is megbotlottak már. Akkor ők is gyilkosok? – ráncolta össze a homlokát.

- A lényeg a megbotlottak szón van. Sosem akartak ölni, és mostanra már teljesen veszélytelenek. De az a nő… Ő még csak meg sem próbál ellenállni! – dühöngtem, majd az ajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy nyögést – az apró lábak tiltakozva rugdostak, mert nem tetszett nekik a lelki állapot, amibe kerültem. Simogatni kezdtem körkörösen a hasamat, és vettem pár mély levegőt, hogy lenyugtassam magam.

- Én megértem őt. Nehéz lemondani valamiről, ami a világon a legjobban vonz… - sóhajtott fel, és az ujjai elfehéredve szorították meg a fotel szélét.

- Tudom, hogy Gianna szép nő, de a szépség nem minden – próbáltam rádöbbenteni az igazságra.

- Nem csak azért szeretem, mert szép… - Ahogy eljutott a tudatomig, mit mondott, elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Hogy nem csak azért szereted? – Az utolsó szó éles hangon hagyta el a számat.

- Én… Izé… Nem… - vakargatta zavartan a tarkóját Russel, miközben én úgy éreztem, menten felrobbanok. – Nem tehetek róla… Ez csak úgy jött, és…

- Csak úgy jött? Alig pár napja ismered!

- Miért, te mennyi ideje ismerted Edwardot, amikor beleszerettél? – támadott vissza.

- Az teljesen más… Edward életem szerelme.

- És honnan tudod, hogy Gianna nem az én életem szerelme? – kérte ki magának.

- Ha így van, elég rövid életed lesz – húztam el a számat. – Vagy azt hiszed, képes lesz megállni, hogy ne kóstoljon meg? – Russel felpattant a fotelből, és az ablakhoz sétált. Már kezdtem azt hinni, hogy végre sikerült felnyitnom a szemét, mikor ismét megszólalt.

- Mi van, ha nem akarom, hogy megállja? – kérdezte halkan.

- Ha megint az öngyilkosságon gondolkodsz, én esküszöm, feltornászom innen magam valahogyan, és felpofozlak! – jutott eszembe a kis hidas incidense, ami végül lebuktatott minket előtte – legalább is, annyiban, hogy Russel rájött, nem egyszerű átlagemberek vagyunk.

- Nem mondtam, hogy öngyilkos akarok lenni… - nézett rám komolyan. Mikor megértettem, mire gondol, összezavarodva bámultam vissza rá. Egyfelől, én is meg akartam vitatni vele ezt a témát, másfelől, egyáltalán nem így képzeltem.

- Nem bánnád, ha vámpír lennél? – kérdeztem halk hangon. Teljesen elbizonytalanodtam abban, hogy a tervem vajon, helyes-e, vagy tényleg őrültség, ahogyan mindenki más mondta.

Amikor arra gondoltam, Russelből vámpírt csinálunk, hogy megmentsük a Volturitól, mindig úgy képzeltem el, hogy majd Carlisle harapja meg, aztán pedig a családom megtanítja a vegetáriánus életre. Azt hittem, hogy a családunk része akar majd lenni. De az utóbbi pár perc után már fogalmam sem volt, mit gondoljak…

- Nem tudom… Végül is, erős vagy és halhatatlan… Annyira nem lehet szörnyű. Ugye? – vékonyodott el a hangja, és úgy nézett rám, mint aki megerősítést vár.

- Edwardék gyűlölik, hogy azok akik – fordítottam félre a fejemet. – De… Én másképp látom őket, mint ők önmagukat – vallottam be az igazat.

- Akkor szerinted, nem ostobaság vámpírrá válni? – Russel tekintete felélénkült.

- Én nem ezt mondtam! – ráztam meg a fejemet. Újabb mély levegőt vettem, aztán megütögettem magam mellett a kanapét. Muszáj higgadtan megbeszélnem ezt az egészet Russellel… - Ha úgy alakulna, hogy választanom kéne a halál és a vámpírlét között, akkor megfontolnám a vámpírságot – ismertem el, miután leült mellém. Szólásra nyitotta a száját, de felemeltem a kezemet, hogy még maradjon csendben egy kicsit. – De! Hangsúlyozom, de, ha úgy döntenék, hogy vámpír akarok lenni, akkor is Carlisle-ékat követném. Szerintem, csak így éri meg. Ha gyilkossá válsz… Igazi gyilkossá, aki tenni sem próbál az ösztönei ellen, akkor elveszíted önmagadat.

- Gianna azt mondta, hogy a Volturi meg akar ölni…

- Megvédünk – mondtam azonnal.

- Ha meg tudtok…

- Meg tudunk – jelentettem ki, mire kételkedve nézett rám.

- Pontosan tudom, mekkora a veszély. Az elmúlt napokban hallottam egy s mást, úgyhogy nem kell szépítened a helyzeten… De ha átváltoznék, többet tudnék segíteni– fürkészte az arcomat izgatottan, hogy mit is szólok az ötletéhez.

- Azt mondtad, sokat fejlődött a képességed így is… - próbáltam meg kitérni a válasz elől, amíg átgondolom az egészet.

- Igen, de gondolj bele, milyen erőm lehetne vámpírként, ha már emberként is erre vagyok képes… Talán, egy egész élet emlékeit törölhetném. Ha ránk támadna a Volturi, akár azt is elfeledtethetném velük, hogy kik ők – röhögött fel elégedetten a gondolattól. Összevont szemöldökkel néztem rá. – Na, ne mondd, hogy nem lenne vicces… A nagy Aro, akitől az egész vámpírvilág retteg, azt sem tudná, hogy hívják… - kuncogott tovább.

- Ha… átváltoznál… Mi lenne utána? – nyeltem nagyot. Russel ötlete nem hangzott volna rosszul, ha biztosak lehettünk volna benne, hogy tényleg ilyen mértékben és irányba fejlődik majd az ereje. És persze, ha a mi családunkhoz akart volna tartozni.

- Legyőznénk a Volturit – ismételte meg önmagát, és értetlenül nézett rám.

- És aztán? Ha biztonságban lennénk?

- Ó… - nyögött fel, mikor megértette, mire célzok. Elpirulva fordította el rólam a tekintetét, ami rossz érzéssel töltött el. – Azt várnád, hogy Cullenékkal tartsak, igaz?

- Képes lennél nem velük tartani? – fogalmaztam direkt így, mert képtelen lettem volna rákérdezni, hogy vajon, képes lenne-e gyilkolni.

- Nem tudom – rázta meg a fejét.

- Nem tudod… - motyogtam magam elé teljesen leforrázva. – Akkor nem akarom, hogy vámpír legyél…

- És ha mégis az leszek? – A kérdésre összerándultam, és görcsölni kezdett a hasam.

- Akkor ellenségek leszünk – mondtam ki merev arccal.

- Értem. – Russel hangja érzelemmentesnek hatott, de ahogy ránéztem, az arca egyáltalán nem érdektelenséget mutatott. – Most mennem kell… - pattant fel mellőlem, és kisietett a nappaliból.

- Várj, Russel! – kiáltottam utána, de ahogy megpróbáltam feltápászkodni, éles fájdalom nyilallt belém. Nyögve zuhantam vissza a kanapéra, és ökölbe szoruló kézzel vártam, hogy elmúljon a kín.

- Isabella? – Edward hangja riadtnak hangzott, ezért megpróbáltam megint mosolyt varázsolni az arcomra, de csak egy grimaszfélére futotta az erőmből.

- Azt hiszem, le kéne feküdnöm egy kicsit… - nyögtem ki. – Segítenél? – nyújtottam felé a kezeimet. Edward úgy emelt fel, mintha üvegből lettem volna – szinte meg sem éreztem, hogy mozgat engem.

- Jól vagy? Hívjam Carlisle-t? – kérdezte aggódva, miután lefektetett az ágyunkba.

- Nem, jól vagyok. Csak maradj itt… - mosolyogtam rá. A fájdalom csak múló pillanatokra nyilallt belém, mikor egy-egy túl erős rúgás ért.

- Lent maradt az ebéded – simított végig az arcomon. – Csak egy másodperc… - mosolygott rám. A lendület, amivel elrohant és visszaérkezett, felkavarta a levegőt és végigborzongatott.

- Köszönöm – tettem a hasamra a tányért, és azonnal el is kezdtem falatozni.

- Tehetek érted még valamit? – Edward úgy állt mellettem, mint valami komornyik, csak a megfelelő öltözék hiányzott hozzá. Kuncogva pislogtam fel rá.

- Háááát… - vigyorodtam el.

- Na mondd, mit találtál ki? – sóhajtott Edward beletörődően.

- Kicsit fájnak a lábaim… - emeltem fel a balt, és köröző mozdulatot csináltam a lábfejemmel. Edward anélkül, hogy kérnem kellett volna, leült az ágy végébe, és masszírozni kezdett. – Ah, ez jó… - nyögtem fel. Miközben egy zellerszárat rágcsáltam, figyeltem, ahogyan az ujjai finoman végignyomkodják a talpamat – az arcára kiült a koncentráció, mintha valami fontos műtétet végzett volna éppen. – Nehéz megállni? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet a testemben kezdődő bizsergésről, ami a lábamból indult ki. – Hogy ne igyatok embervért… - tettem hozzá Edward kérdő pillantását látva.

- Hmmm… Most már egyre kevésbé. Eleinte hihetetlenül nehéz volt – vallotta be. – De egy vámpír mindig veszélyes marad.

- Gondolod, hogy Russel képes lenne megállni? - emeltem fel egy pici fasírtgolyót, és a zeller után küldtem.

- Nem tudom.

- De te a fejébe látsz – ráncoltam össze a homlokomat.

- Igen, és ott egy zavarodott tinédzserfiú lakik, aki egyszer így gondolja, öt perc múlva pedig már úgy – forgatta meg a szemeit Edward.

- Mi lesz, ha nem bírja ki? – szorult össze a gyomrom.

- Ez nem fog megtörténni, mert sosem lesz belőle vámpír – jelentette ki Edward. – Megelőzzük a tervünkkel. – Halk sóhajjal törődtem bele, hogy itt le is zárta a beszélgetést, mert ismét minden figyelmét a lábamnak szentelte – ezúttal a jobbnak.

- Ha egyszer kifogyunk a pénzből, simán eltarthatsz minket ebből… - szívtam egy reszketeg levegőt a tüdőmbe, ahogy Edward mutatóujja érzékeny pontra tapintott. A pocaklakóm elszenderedett odabent, mert abbahagyta a mozgást, én ezzel szemben nagyon is felélénkültem. – Csináld egy kicsit feljebb – nedvesítettem meg a számat a nyelvemmel. Edward áttért a vádlimra, én pedig elégedetlenül ráztam a fejemet. – Még feljebb… - suttogtam. Meglepetten nézett fel rám, aztán megértette, mire gondolok.

- Ejnye, Mrs. Cullen, már megint? – vonta fel a szemöldökét, miközben pimasz kis mosoly ült ki az arcára. Szégyenlősen pislogtam rá – az elmúlt napokban elég nagy lett az étvágyam, bár a mozgás már egyre nehezebben ment. Elpirulva megvontam a vállamat, mire halkan felnevetett, de a keze elindult felfelé a kért irányba.

Ha előre tudtam volna, hogy a következő nap maga lesz a pokol, akkor valószínűleg, az egész éjszakát ébren töltöttem volna Edward mellett, hogy kiélvezzem az utolsó órákat. Így viszont egy hosszú alvás után arra ébredtem, hogy valami halkan reccsen egyet, és olyan fájdalom hasít belém, hogy az első gondolatom az volt, valaki hasba szúrt egy hatalmas késsel. Egy pillanatra a tüdőmben akadt a levegő, és a hangos sikoly helyett, amit terveztem, csak egy halk hörgés jött ki a számon.

- Carlisle! - Edward azonnal felült az ágyban, és megakadályozta, hogy megmozduljak. Zihálva lélegeztem a fogaimat összeszorítva, míg Carlisle oda nem ért mellénk.

- Eltört a bordája, hallottam – közölte Edward halálra vált arccal. A keze felé nyúltam, és megszorítottam.

- Semmi baj, nem fáj annyira… - A vonásai eltorzultak a kíntól, amit az én szenvedésem látványa okozott neki. – Mindjárt összeforr, nem igaz? – néztem Carlisle-ra bizakodva.

- Azért jobb, ha megröntgenezem… - nyúlt felém, de Edward eltolta a kezét.

- Majd én viszem – éreztem, hogy a takaró alatt mozgolódik, és mikor kimászott alóla, már rajta volt az alsónadrágja. Elpirulva jöttem rá, hogy én is meztelen vagyok, de még mielőtt tiltakozhattam volna, Edward a takaróval együtt a karjaiba emelt, és kivitt a szobából. Carlisle megelőzött minket, és kinyitotta előttünk a dolgozószobája ajtaját.

A röntgengép már ott volt a szoba közepén, mert Carlisle, amint megtudta, hogy milyen gyors a terhességem, azonnal előkészült minden eshetőségre. A fal mellett állt a fehér ágy, amelyben majd a világra fogom hozni a gyermekemet, és egy csomó más orvosi eszköz is, amire Carlisle szerint, szükség lehetett.

Edward óvatosan felfektetett a vizsgálóasztalra, aztán arrébb lépett, hogy Carlisle hozzám férhessen, de a tekintetét egy másodpercre sem vette le rólam. Lehunytam a szemeimet, hogy ne lássa bennük a fájdalmat, és próbáltam ellazulni.

Carlisle pár perc alatt elkészítette a felvételeket, és szerencsére megállapította belőlük, hogy az egyetlen bordám, amely eltört, nem mozdult el, és már neki is állt összeforrni, úgyhogy nincsen semmi komoly gond – bár Edwardot elnézve, ő ezt egyáltalán nem így gondolta.

- Annyira sajnálom… - vezetett a szobánk felé Edward lassan, miután végeztünk a vizsgálatokkal. Mikor ismét a karjaiba akart venni, tiltakozva morogtam pár percet, és végül sikerült kiharcolnom, hogy most már lábon mászkálhassak a házban. Az oldalam még mindig sajgott egy kissé, de a farkasgéneknek köszönhetően gyorsan gyógyultam.

- Ugyan, csak egy borda volt… Gyerekkoromban egyszer az ujjamat törtem el, azt is túléltem. Látod, itt a nyoma – emeltem fel a szabad kezemet – a másikkal a körém tekert takarót szorongattam –, hogy megmutassam a halovány, fehér csíkot, amit emberi szemmel észre sem lehetett venni. Edward a szájához emelte, és apró csókokat hintett rá, mintha a régi seb kényeztetésével akarná a mostanit begyógyítani.

- Várjatok! – toppant elénk hirtelen Alice maga után vonszolva Jaspert, mielőtt még a szobához érhettünk volna.

- Isabellának most pihennie kell – nézett rá bosszúsan Edward, de leintettem.

- Mondd csak…

- Csak meg akartuk nézni, hogy vagy… - lépdelt közelebb Alice. Jasper bocsánatkérő arccal nézett ránk.

- Amúgy nem tudtátok? – kuncogtam fel, de gyorsan rájöttem, hogy ez nem túl jó ötlet sebesülten.

- Lebuktunk… - sóhajtott fel Alice. – Igazából, csak látni akartunk, és reméltük, hogy kicsit felvidíthatunk.

- Elromlott a képességed? – vontam össze a szemöldökömet Jasperre nézve. Értetlenül pislogott vissza rám. – Egy cseppet sem vagyok szomorú… Mondjuk, egy kicsit unatkozom… Na gyerünk, ki vele, mit szeretnétek igazából? – Alice megforgatta a szemeit.

- Nem lehet neked meglepetést okozni, igaz?

- Hát, úgy tűnik… - fojtottam el egy újabb nevetést még időben, viszont Edward szájából feltört egy halk morgás.

- Muszáj volt ezt pont most? – nézett haragosan Alice-re, de a vigyort nem tudta letörölni a húga arcáról.

- Egész nap bent csücsültök, most kijöttetek… És már jól van. Jasper is mondta – nézett rám fürkésző tekintettel.

- Igen, jól vagyok – biztosítottam róla mindenkit. – De miről van szó?

- Még egy fél perc… - emelte fel a mutatóujját. Csak most hallottam meg a halk motozást az ajtónk mögött. – Oké, mehetünk! – szökdécselt a szoba felé. Edward megfontolt, lassú léptekkel vezetett tovább, miközben félhangosan magában motyogott – Alice-t szidta, amiért ennyire kotnyeles, és nem hagyja, hogy normálisan kipihenjem magam.

- Na, hadd lássam… - fújtam ki magam, ahogy az ajtóhoz értünk. Alice kinyitotta előttünk, aztán széttárta a karjait.

- Tádááám… - A pillantásom először Emmetten és Rosalie-n akadt meg, akik kíváncsian figyeltek engem, aztán elkerekedett szemekkel néztem a sarokba, ahol egy új bölcső állt hófehér függönyfátyollal körbevéve. Mellette egy pelenkázó asztal volt, a falat pedig új – piknikező macikat ábrázoló – tapéta fedte. Edward halkan felnyögött mellettem – valószínűleg, így látni a szobáját elég letaglózó érzés lehetett. – Nos, hogy tetszik? – érdeklődött Alice lelkesen.

- Ez… igazán… - motyogtam könnyes szemekkel. Furcsa érzés volt belépni úgy, hogy tudtam, egyszer itt fog majd aludni a kisbabám. Nem is olyan sokára…

- Na, nehogy elsírd magad! – nevetett fel Emmett a kezében egy pemzlivel, amivel valószínűleg, a tapétaragasztót kenhette még az előbb. – Ennyire nem lett szörnyű… Bár, én mondtam Alice-nek, hogy a tapéta mintája túlzás. Elég lett volna egy egyszerű kék is, bármennyire is kedvelem a medvéket – vigyorgott teli szájjal rám.

- Miért pont kék? És ha kislány lesz? – vágta csípőre a kezét Rosalie.

- Fiú lesz – szóltam közbe megelőzve egy vitát, mire minden fej felém fordult.

- Honnan tudod? – érdeklődött Rose gunyorosan, mire megvontam a vállamat.

- Megálmodtam – simult a kezem a hasamra. – Biztos, hogy fiú lesz – jelentettem ki, majd felnyögtem az apró láb erőteljes rúgásától.

- Na jó, mindenki kifelé, Isabella most lefekszik – parancsolt rá azonnal a testvéreire Edward.

- Az ágyon van még egy kis ajándék – mutatott Rosalie egy dobozra. – Nem tudtunk dönteni, de akkor a rózsaszínt dobd ki, ha úgy gondolod… - vonta meg a vállát, aztán a többiekkel együtt kisétált.

Ahogy magunkra maradtunk, bemásztam az ágyba, aztán bontogatni kezdtem a csomagot.

- Most nem ilyesmivel kéne foglalkoznod… Alice-t is meg fogom fojtani egyszer – ült le mellém bosszankodva Edward, és láttam, hogy lopva elfintorodik a labdázó macik láttán. Kuncogva emeltem le a doboz fedelét, hogy aztán ismét meghatódva lábadjanak könnybe a szemeim.

Az ujjaim közé fogva emeltem ki a kék színű rugdalózót, és hitetlenkedve figyeltem, hogy milyen apró.

- Tetszik neked – állapította meg Edward, és halvány mosoly ült ki az arcára.

- Igen – mosolyogtam vissza. A hasamra fektettem a pici ruhát, és megpróbáltam elképzelni benne a kisbabánkat. – Ezt kidobod? – mutattam a dobozra – és benne a rugdalózó rózsaszínű változatára -, mert nem tudtam kinyújtóztatni tőlük rendesen a lábamat.

- Persze – bólintott Edward, és megfogva a dobozt a szemetes felé sétált. Az újabb erőteljes lökéstől az ujjaim a lepedőbe martak. – Jól vagy? – állt meg Edward félúton, és aggódva nézett rám. Mély levegőt vettem, és pár pillanatig vártam.

- Igen, már vége – bólintottam. Edward ismét elindult a kuka felé, nekem pedig halk nyögés hagyta el a számat. Az apró lábak dühösen rugdosták a hasamat, mintha valami ellen tiltakoztak volna. Végigsimítottam a hasamon, de nem tudtam rájönni, mi lehet a baj.

- Nem akarja, hogy kidobjam – hallottam meg Edward hangját. Meglepetten néztem fel rá. Szájtátva meredt a hasamra, mint aki szellemeket lát.

- Tessék?

- Hallom… hallom a gondolatait… Nem akarja, hogy kidobjam – tett egy tétova lépést felém Edward. Izgatottan csúsztam feljebb az ágyban.

- Tényleg hallod? Miért nem akarja? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott. Edward nem felelt, csak ijedt arcot vágva bámult. – Mégis… mégis kislány? – ugrott be az egyetlen magyarázat. Edward nagyot nyelt, majd bólintott.

- Ó… - néztem le ismét a hasamra. Furcsa mód egyáltalán nem voltam csalódott, hogy tévedtem – azonnal felderengett előttem egy gyönyörű, bronzvörös hajú kislány képe. Mosolyogva néztem fel Edwardra, de ő még mindig sokkosnak tűnt. – Edward? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül, de nem válaszolt. – Van még valami, igaz? – szorult össze a torkom. – Beteg, valami baja van? Mondj már valamit, jól van a kisbabám? – kapkodtam riadtan a levegőt.

Edward lassan rám emelte a tekintetét, amelyben halálos rettegés ült.