Ficíró pályázat 2.

És akkor jöjjön a mai novella... A második győztes: Lulu novellája.



Te ezt nem értheted


Gyakran olvastam olyan balesetekről, amelyek áldozatokkal jártak. Tiszta szívemből sajnáltam a családjaikat, együtt éreztem velük és olyan jövőt kívántam nekik, amely elhozza számukra a feledés boldogságát. De semmi több. Úgy gondoltam, ilyesmi úgysem történhet meg az én szeretteimmel, vagy akár velem, mert semmilyen bűnt nem követtünk el. Megvédtük az embereket a vámpíroktól, ha valakinek segítségre volt szüksége, ott voltunk és emellett úgy éltünk együtt, mintha vérszerinti testvérek lennénk.

Ma már tudom, hogy naiv voltam. Egy olyan életben hittem, amelyben egy hatalmas védőburok veszi körbe azokat, akiket szeretek és ezen semmilyen erő nem képes áthatolni.

Emiatt sosem éreztem a mellkasomban azt az űrt, amelyet azok érezhettek, akik elvesztették a rokonaikat. Sosem tudtam milyen az, ha a halál elragadja azt, aki a legfontosabb nekem. Soha nem is akartam megtudni. A Sors azonban nem hagyta, hogy boldog tudatlanságban éljek tovább. Egy régóta dédelgetett álmomat törte apró darabokra, szinte egyik pillanatról a másikra.

Korábban is sokszor gondolkoztam már a családalapításon. Amíg ide nem kerültem, úgy véltem, hogy ha gyerekem születne, teljesen mindegy lenne a neme, mindenféleképpen elhalmoznám szeretettel. Viszont mióta La Push-ban élek és a természetfeletti dolgok valóságossá váltak, átértékeltem a helyzetet. Úgy éreztem, hogyha fiam lenne, minden nap attól kéne rettegnem, hogy melyik nap változik át farkassá, az apja génjeit örökölve, aztán pedig, hogy mikor mér rá halálos ütést az egyik vérszívó. Nem… ezt egyáltalán nem akartam.

Egy lány talán nem tudná magát olyan könnyen megvédeni, de nem kellene az egész életét harccal töltenie; oda költözhetne, ahová csak akar, anélkül, hogy cserbenhagyná a többieket és lehetnének barátai, akikkel megoszthatná minden titkát. Ráadásul én is segíthetnék neki bármiben, amire csak szüksége van. Persze, ez esetben is meglenne az esélye az átváltozásnak, de korántsem akkora, mint egy fiúnál.

Mindez nem jelentette azt, hogy egy kisfiút képtelen lettem volna szeretni. Dehogy. Csak azt szerettem volna, ha a kicsinek a lehető legkönnyebb élete lenne.

Amikor megtudtam, hogy a szívem alatt egy apró lény növekszik, hihetetlenül boldog voltam. Annyiszor próbálkoztunk már, hogy kezdetben alig akartam elhinni, hogy én is… anya leszek. Sokáig csak azzal a ténnyel törődtem, hogy állapotos vagyok és igyekeztem mindent megadni neki. Egy idő után azonban eszembe jutott, hogy vajon kislány vagy kisfiú. Valamilyen furcsa okból úgy éreztem, lány lesz. Nem tudom miért, de biztos voltam benne.

De meghalt. Azok a hosszú, örömteli hónapok néhány perc leforgása alatt köddé váltak. Mintha soha nem is lettek volna. Nem hiába mondják, hogyha túlságosan akarunk valamit, akkor soha nem kapjuk meg. Hiszen azok a nők, akik bármit megtennének, hogy megszabadulhassanak a „balesetük eredményétől”, megszülik a kisbabájukat, az pedig, ha nem is a legjobb körülmények között, de felnő. Akik pedig foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, odáig sem jutnak el, hogy láthassák a pici első mosolyát. Igen… csakis erről lehet szó. Nem szabadott volna ennyire várnom őt…

Mégis fáj. Mintha valami addig marcangolná a bensőmet, míg végül el nem pusztít.

Pedig biztosan gyönyörű lett volna. Szinte látom magam előtt, ahogy felém totyog apró lábaival és nem sokkal előttem fenékkel a földre huppan, majd jókedvűen kacag a saját ügyetlenségén. Elönt a remény és remegve nyúlok felé, de csak a puszta levegőt markolom. A kezeimet újra az ölembe teszem, és a szemembe könnyek gyűlnek. Miért kellett meghalnia? Miért?

Mielőtt átadnám magam a fájdalomnak, valaki kopog az ajtón. A tekintetemet a kinti világra emelem és megpróbálom kiüríteni a fejemet, de nem megy. Arra sincs erőm, hogy megszólaljak és beengedjem a látogatót, de ezt valószínűleg ő is tudja, mert halkan benyit.

Nem értem miért nem zörög, kiabál vagy csapja be hangosan az ajtót. Mindenki olyan csendben járkál, mintha meghaltam volna és az emlékem tiszteletére némasági fogadalmat tettek volna. Annak ellenére, hogy legszívesebben tényleg távoznék az élők sorából, a zajongás legalább elvonná a figyelmemet a fájó érzésekről.

Óvatos lépteket hallok magam mögött, majd Isabella ül le mellém az ablakpárkányra.

- Szia! Volt egy kis időm, gondoltam, benézek hozzád – szólalt meg. – Még van két szabad órám, aztán találkozunk Juliette-tel, bemegyünk az anyakönyveket átnézni, hátha találunk valamit Jade-ről. Igen, tudom, hogy be szokott járni hozzád, de… Hidd el, nem bízhatunk benne. Majd eljövök újra, és elmondom, hogy mit találtunk, rendben? – habár nem válaszolok neki, jól esik hallani a hangját, leszámítva a sorok mögött bujkáló együttérzést, ami újra eszembe juttatja korábbi gondolataimat. Isabella „jelentésében” azonban még valami megfog.

Az elmúlt pár nap alatt egyszer sem foglalkoztam a Jade nevű problémával. Voltak ennél sokkal fontosabb dolgok is. De most, hogy szóba került, nem tudom milyen véleménnyel legyek róla. Azelőtt egy idegen – ámbár nagyon szép nőnek tartottam, aki ennek tudatában volt és ki is használta ezt a férfiakkal szemben. A hangsúly viszont az idegen szón van. A falka túl könnyen befogadta, a bizalmat a szépségére alapozva. A bevésődött farkasok gyanakvás nélkül beszélgettek vele, az egyedülállók pedig hű szolgaként loholtak utána. Egyedül a nők tudtak elvonatkoztatni a külsejétől és meglátni benne azt a megmagyarázhatatlan furcsaságot, ami már azóta érződött rajta, mióta megérkezett ide.

Mostanában viszont olyan más volt. Kedves, segítőkész és gondoskodó. Amit a műtétnél is tett értem, azért a mai napig hálás vagyok. Emiatt a hirtelen változás miatt zavarodtam össze vele kapcsolatban és már nem tudom, hogy továbbra is ellenszenves maradjak vele szemben, vagy inkább álljak be a Jade rajongótáborba.

A zavaromat azonban nem osztom meg Isabellával, így ő feladja a küzdelmet és nagyot sóhajtva ismét egyedül hagy. Szívem szerint felpattannék, és térden állva könyörögnék neki, hogy maradjon. Mégsem teszem. Hangtalanul várom, hogy kilépjen a szobából és az ajtó kattanva bezáruljon.

Tűnődve veszem sorba az emberi alakban odakint szórakozó farkasokat. Jonathan, Daniel, Benjamin és a többiek. Aidan sehol. Ahelyett, hogy a „testvéreivel” töltené az időt, engem ápolgat és tettre készen lesi minden kívánságomat. De csendben.

A lelkem mélyén örülök neki, hogy mellettem áll, de nem értheti mi zajlik most le bennem, és hogy mire van szükségem valójában. Nem érezheti azt, amit én; fogalma sem lehet róla, milyen az, ha a várva várt jövevény csak úgy eltűnik belőled. Maximum szánalmat érezhet és csalódottságot, amiért nem tapasztalhatta meg az apaság örömeit, de nem tudhatja, milyen ez az egész… Egyáltalán nem.

Tudom, hogy nem lenne szabad ezt gondolnom Aidanről. Tudom. De képtelen vagyok másra figyelni a saját szenvedésemen kívül. Egyszerűen nem megy…

Körülnézek a szobában, hátha újra megpillantom a kicsit és ezúttal valósággá is válik, de nem találom sehol. Ehelyett észreveszem az asztalon a Névjegyzéket, amit alig néhány hete vettem.

Emlékszem, hogy együtt keresgéltük a tökéletes nevet Aidannel és egész idő alatt széles mosoly terült szét az arcunkon. Akkoriban boldogok voltunk. De most már nincs rá szükség. Soha nem is lesz.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve kutatni kezdek az éjjeli szekrény fiókjaiban és miután megtalálom, amit keresek, a vastag könyv elé lépek. Végighúzom a jobb kezemben lévő gyufát a doboza oldalán, mire vöröses láng gyúl a végén. Elbűvölve nézek rá és könnybe lábad a szemem, amikor arra gondolok, hogy mit készülök tenni, de ez sem térít el az eredeti célomtól. A gyufát a fehér lapokhoz viszem, mire a könyv szinte azonnal lángba borul.

Már nem tudom magamba fojtani az érzéseimet és zokogva dőlök a hideg padlóra. Az elvesztett kislányomat siratom és remélem, hogy a tűz engem is elemészt.

Néhány perc múlva egy meleg kéz húz fel a földről és két izmos kar ölel magához.

- Saore! Édesem! – tol el egy picit magától, hogy a szemembe nézhessen. A háta mögött már nyoma sincs az általam csinált mini tábortűznek. Amikor rápillantok, látom, hogy férfi létére ő sem tudja elrejteni a könnyeit és visszavonom mindazt a szörnyűséget, amit korábban róla gondoltam. Hogy is képzelhettem azt, hogy nincs rá ugyanolyan hatással ez a helyzet, mint rám? Bolond voltam. Hatalmas bolond.

A nyakába borulok, és olyan erősen húzom magamhoz, amennyire csak tudom, hogy érezzem, nem csak lelkileg, hanem testileg is velem van. Keservesen sírdogálok tovább és rájövök, hogy sokkal jobban szeretem őt, mint valaha. Ő a legfontosabb számomra és nem akarom elveszíteni. Soha.