Pályázati novella - Istent játszva

Nos, vége a Twilight ficíró versenynek, szóval, feltehetem ide is a novellát, amit írtam. :) Feladatként kaptunk egy szituációt témaként, és erről kellett novellát írni a lehető legkönyv- és karakterhűbben. Az én szituációm ez volt: Edward egyszer fellázadt, elhagyta Carlisle-t és embert ölt.
Kváncsian várom a véleményeteket a novelláról, de ne felejtkezzetek el a lentebb található A jelen boldogsága új fejezetéről sem... :)


Istent játszva


Carlisle irodájában terjengett a fertőtlenítő szag. Tipikus orvosi szoba volt. Fehér falak, vaskos tölgyfaasztal, könyvek, orvosi akták és egy régi sztetoszkóp, amelyet még a tizennyolcadik században használtak. Apám azért tartotta ezt itt, hogy a beteg gyerekeknek megmutassa érdekességképpen. Most is éppen egy kisfiúval, Neil Flecherrel volt az egyik kórteremben, aki leesett a fáról, és fájlalta a lábát. Láttam a gondolatain keresztül a röntgenfelvétel eredményét – a bal lába három helyen is el volt törve.

Ritkán jártam ide, mivel apám úgy gondolta, hogy felesleges kísértésnek kitenni magamat. Majdnem egy évtizede éltem ezt az elátkozott életet, és bár megtanultam nagyjából, hogyan uralkodjak magamon, voltak esetek, amikor még nehezemre esett a dolog. Esme és én szinte remeteként éltünk abban a kis házban a város szélén, amit ideiglenesen az otthonunknak mondhattunk.

Ez a bezártság egy ideig elviselhető volt, de mostanra kezdtem úgy érezni, hogy a falak agyonnyomnak. Persze, ez lehetetlenség volt. Ha rám dőlt volna az egész ház, azt is túléltem volna egy karcolás nélkül, de maga az érzés, kínzó volt. Bár a levegő felesleges volt a számomra, mégis rám tört az a kellemetlen érzés, hogy megfulladok. Ezért is jöttem ide. Egyszerűen nem bírtam tovább otthon maradni, muszáj volt kijutnom a házból. Először a rohanás mellett döntöttem az erdőben, de ez mostanra már nem volt elég, bármennyire is szerettem általában.

Az ajtó felé fordultam, mikor meghallottam apám közeledtét. Gondolatban még mindig a betegénél járt, és azon tanakodott, vajon tényleg véletlenül esett-e le a fiú a fáról. A lábán lévő sérülésen kívül a vizsgálatkor észrevett sok egyéb heget is, amik felkeltették a gyanúját. Megpróbáltam ráfókuszálni a kisfiú apjának a gondolataira, aki még mindig a váróban ücsörgött teljes nyugalomban egy napilapot olvasgatva, és a kezeim azonnal ökölbe szorultak.

Az a kis átokfajzat! Hogy miért nem törte ki a nyakát, akkor legalább nem lenne vele több gondom… – Remegve próbáltam erőt venni magamon, hogy ne rontsak ki az ajtón, és tépjem darabokra azt a gazembert. Végül csak az fékezett meg, hogy nem akartam Carlisle-t és Esmét bajba keverni.

Fiam, mit keresel…? – Carlisle kezében megállt a kilincs, amint észrevette az arcomra kiülő gyilkos indulatot. Zavarodottan rezzentem össze. Az ő szemén keresztül látni magam olyan volt, mintha a legszörnyűbb rémálmommal kerültem volna szembe – éjfekete szemek, viaszvonások, melyekre rádermedt a harag, megfeszülő izmok, amelyek csak arra várnak, hogy nekiugorhassanak a prédának. – Edward jól vagy? – csukta be maga mögött az ajtót, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal közelebb lépett hozzám.

- Igen – préseltem ki a fogaim között a választ. Mély levegőt véve ráztam meg magam, és csak aztán pillantottam fel apámra.

- Mi a baj? – kérdezte aggódva, miközben a kezét nyugtatóan a vállamra fektette.

- Csak az a férfi… - morogtam dühösen. – Igazad volt. Az a kisfiú nem leesett a fáról. Az apja elől menekült fel oda, az pedig úgy rángatta le őt az ágról, hogy az sem érdekelte volna, ha nyakát szegi. És nem ez az első és legsúlyosabb eset… - sétáltam az ablakhoz elhúzódva Carlisle érintésétől.

- Sejtettem – sóhajtott fel gondterhelten. Láttam, ahogy fejben végigveszi a lehetséges lépéseket, de egyiket sem találtam elég hatékonynak. Nem bíztam a törvényekben. A bűnösök túl sokszor megúszták, főleg, ha elég jó kapcsolataik vagy sok pénzük volt – márpedig ennek a Fletchernek kijutott mindkettőből, mivel ő volt a helyi bank tulaja.

- Sokkal egyszerűbb lenne eltűntetni a föld felszínéről azt a szemétládát! – fontam össze magam előtt a karjaimat dacosan.

Az ellenkezne mindennel, amiben hiszek – nézett rám Carlisle szomorú szemekkel, amiért egyáltalán felvetettem az ötletet.

Mostanában egyre többet vitatkoztunk az elveiről. Tiszteltem apámat értük, de én mégsem tudtam száz százalékosan hinni bennük. Azt megértettem, hogy nem vehetjük el ártatlan emberek életét, de miért ne táplálkozhatnánk olyanokból, akiknél egy féreg is többet ér? Gyilkosokból, erőszaktevőkből, vagy azokból, akik képesek a saját gyermeküket bántalmazni. Az ilyen emberek nem érdemlik meg a kegyelmet. Miért ne lehettünk volna mi a megtorlók, ha már Isten nem volt hajlandó igazságot szolgáltatni…

- Bocsáss meg, apám, de talán, nem az a helyes, amiben te hiszel. Vagy legalább is, nem teljesen helyes – néztem a szemeibe, mire újabb sóhaj hagyta el a száját.

- Nincs jogunk ítélkezni mások felett, Edward. Ha egy valakire azt mondjuk, nem érdemli meg az életet, hol lesz a vége? – kezdett bele ismét a már ezerszer elmondott érvekbe.

- Ugyan már! Van ítélőképességünk – emeltem fel a hangomat, aztán kezembe vettem az apám által behozott kórlapot, amit az előbb tett az asztalra. – Vagy talán, nehezedre esne eldönteni, hogy annak a fiúnak az apja bűnös-e vagy sem? Talán, egy jó ember képes lenne ilyen sérüléseket okozni a saját vérének? – vettem elő a papírmappából a röntgenfelvételeket, és apám elé tartottam.

- Nem, természetesen, nem – rázta meg a fejét összepréselt szájjal. – De mennyivel lennénk jobbak nála, ha gyilkosokká válnánk? Akkor ugyanaz az ítélet járna nekünk is.

- Szóval, akkor Esme bűnösebb a szemedben, mint ez a férfi? – kérdeztem dühömben, de Carlisle tekintetét látva azonnal vissza is szívtam volna a szavakat.

Esme nem előre megfontoltan és hidegvérrel tette, amit tett. Ezt te is pontosan tudod. – A szavai még gondolatban is kemények voltak, pedig apám csak ritkán volt dühös. Ez volt az egyik érzékeny pontja, mert Esme szörnyen kiborult azután a botlás után, bár egyáltalán nem tehetett róla. Egyszerűen túl nehéz volt neki újszülöttként uralkodnia magán. A mi dolgunk lett volna, hogy odafigyeljünk rá, de apám dolgozott, én pedig vadászni mentem, hogy ne kelljen a házban bezárva lennem. Felelősebbek voltunk annak a szerencsétlen lánynak a halála miatt, mint Esme.

- Persze, ne haragudj – sütöttem le a szemeimet. Ha Carlisle-lal vitatkoztam, folyton elragadtattam magam, pedig ő és Esme olyanok voltak, mint a szüleim. Nem akartam őket megbántani, csak egyszerűen nem tudtam Carlisle szemén át nézni a világot. Ő túl jó volt ahhoz, hogy meglássa az igazi gonoszt az emberekben, és éppen ezért tenni sem tudott ellene. De én… Én láttam a valóságot. Hogy nem mindenki jó és méltó az életre.

A törvények semmit sem tettek, hogy megvédjék az ártatlanokat, nekünk viszont lett volna elég erőnk és hatalmunk igazságot szolgáltatni, mégis meghúztuk magunkat. Valahányszor egy gyilkosságról vagy egyéb szörnyű bűntettről olvastam az újságban, eszembe jutott, mi lett volna, ha korábban már végzek az elkövetővel. Akkor az áldozatai még mindig éltek vagy sértetlenek lettek volna.

Persze, önző módon az is eszembe jutott, hogy akkor nem kéne a szomjúságtól sem szenvednünk. Életeket menthetnénk, és közben rendesen táplálkozhatnánk is. Miért kellene állatvéren tengődnünk és önmagunkkal küzdenünk, ha ihatnánk emberi vért is anélkül, hogy az ártatlanokat bántanánk? A mostani életünk olyan, mintha direkt kínoznánk magunkat. A vallási fanatikusok csinálnak ilyesmit… Szöges szíjjal csapkodják magukat, hogy megtisztuljanak, holott a felesleges fájdalom nem erény, csak őrültség.

Miért jöttél valójában? – szakította félbe az elmélkedésemet Carlisle.

- Nem is tudom… - ráztam meg a fejemet. – Egyszerűen csak nem tudtam tovább otthon ülni. De óvatos voltam, kerültem az embereket az ideúton, és mielőtt bejöttem volna, ellenőriztem, hogy nincsen-e vérző beteg az épületben – tettem hozzá gyorsan, hogy megnyugtassam apámat, elég elővigyázatos vagyok, és nem fogom bajba keverni.

- Nem kell nekem számot adni, bízom benned – mosolygott rám, de én csak egy halovány mosollyal tudtam viszonozni a gesztusát. Tartottam tőle, hogy bármennyire is szeretem őt és az anyámat, csalódást fogok okozni nekik.



***



Fogalmam sem volt, mikor hoztam meg a végső döntést. Talán, mikor apám hazajött a kórházból, és a fejében megláttam, hogy Neil milyen állapotban került ismét a kezei közé egy állítólagos baleset miatt. Esetleg már akkor tudtam, mire készülök, amikor észrevettem Fletchert az utcán – éppen hazafelé vette az utat részegen egy bordélyból -, és követni kezdtem. De az is lehet, hogy csak később jutottam döntésre, mikor már abban az elhagyatott sikátorban voltunk, és biztos voltam benne, hogy senki sem láthat meg, és keverhet bajba engem vagy a családomat… Nem tudtam volna megmondani, de nem is ez volt a lényeg. Megtettem. Megöltem őt.

Még éreztem a vér ízét a számban. Édes volt az adrenalintól, amit a rettegés okozott. Az a férfi, aki olyan bátran vert el egy alig hatéves gyereket, a látványomtól reszketett és sírt. Egy másodpercig élveztem a hatalmamat felette, aztán gyorsan végeztem vele. A még meleg tetem ott feküdt alig pár méternyire mellettem, én pedig a mámortól és a sokktól reszketve ültem a földön.

Most már értettem Esmét. Hogy miért félt még inkább emberek közé menni, mióta egyszer eltévelyedett. Ha az emberi vér illata elmondhatatlanul csábító volt a számunkra, hát akkor, az íze maga volt a legyőzhetetlen kísértés. Most, hogy megkóstolhattam, még biztosabb voltam abban, hogy Carlisle egy szent. Először nálam, aztán pedig Esménél győzte le a legsötétebb vágyait. De én képtelen voltam erre. Éreztem, hogy többet akarok, akkor is, ha ezáltal Carlisle és Esme csalódik bennem.

Feltápászkodtam a földről, és a holttestet otthagytam a koszos földön heverni, ahová való volt. Most már soha többé nem bánthatja azt a gyereket. Nem árthat neki, és én voltam az, aki megmentettem őt a szenvedésektől, amiket a jövőben kellett volna átélnie.

A lábaim ösztönösen hazafelé vették az irányt, bár már jól tudtam, hogy nem maradok ott sokáig. Megköszönök mindent a szüleimnek, aztán elkezdem élni a saját életemet. Egy olyan életet, ahol nem kell szomjaznom, és nem kell félre fordítanom a fejemet, ha a világ bűneit látom.

Szerencsére, az utcák üresek voltak, és senkivel sem futottam össze – bár amúgy is igyekeztem biztonságos kerülőutakat választani -, így hamar és gond nélkül visszaértem a házunkhoz. Ahogy beléptem, Esme azonnal felugrott az asztaltól, ahol eddig ült, mintha csak megérezte volna, hogy valami más, mint eddig. Mikor meglátott, a szemei elkerekedtek, kezeit pedig a szája elé szorította, mintha egy kiáltást vagy sikolyt akarna elfojtani. Tudtam, hogy a szemem vörös színéből anélkül is tudja, mit tettem, hogy bármit mondanék.

- Carlisle – suttogta végül kétségbeesetten. Nem vádolt engem, nem tartott bűnösnek vagy gyilkosnak. Egyszerűen csak megijesztette a gondolat, hogy nekem is át kellett mennem azon, amit ő már egyszer átélt. Azon töprengett, hogyan tudna segíteni nekem, hogy minél előbb túltegyem magam a sokkon, de az eszébe sem jutott, hogy számomra ez nem egy baleset volt, hanem tudatos döntés, és hogy éppen azt tervezem, hogy elhagyom őket. Szegény, szegény anyám… - sütöttem le a szemeimet. Az egyetlen, amit bántam, hogy neki és apámnak fájdalmat fogok okozni.

- Mi történt, kedvesem? – sietett le apám az emeletről, aztán mikor meglátott, megtorpant az utolsó lépcsőfokon. – Edward… - Az ő gondolatai is tele voltak féltéssel és aggódással. A lelkiismeret-furdalástól furcsa szorítást éreztem a mellkasomban. – Jól vagy? – kérdezte, mintha bármi bajom eshetett volna. Mikor nem feleltem, elém lépett, és a kezei közé vette az arcomat, hogy a szemeimbe nézhessen. – Edward, rendben vagy? – kérdezte ismét.

- Elmegyek – csúszott ki a számon. Egyszerűen nem tudtam tovább magamban tartani a döntésemet. Úgy éreztem, a torkomon akadt, és megfulladok, ha nem köpöm ki.

- Összepakolok – bólintott anyám, aztán tétován körbepillantott, hogy számot vessen magában, mit is szeretne mindenképpen magával hozni. – Egy fél óra és indulhatunk – közölte velünk teljesen félreértve, amit mondtam.

Carlisle aranybarna tekintete megrendülve fonódott össze az én vöröslő pillantásommal. Tudtam, hogy ő pontosan ért engem, csak még reménykedik abban, hogy megváltoztatom a döntésemet.

- Esme… Várj! – sóhajtotta, mikor látta rajtam, hogy komolyan gondolom.

- Igen? – Esme anélkül, hogy felénk fordult volna, elkezdte lepakolni a szekrényről a porcelánjait, amiket mindig magával hozott, bárhová is költöztünk.

- Mi nem megyünk sehová. – Carlisle hangja szomorúan csengett, mikor eleresztett engem, és hátrébblépett.

- Tessék? – Anyám egy kis porcelánangyallal a kezében fordult felénk, és értetlenül nézte a párosunkat.

- Csak Edward fog elmenni – próbálkozott újra Carlisle, hogy megértesse Esmével a helyzetet. Anyám zavartan pislogott, aztán hevesen megrázta a fejét.

- Nem értem. Nem… nem kell elmennie. Bárki hibázhat, én is hibáztam – remegett meg a kezében az angyal. – Edward – tette le a porcelánt az ebédlőasztalra, hogy aztán elém siessen, és megragadja a kezeimet. – Tudom, hogy mit érzel most. Hogy önmagadat vádolod az egész miatt. De nem a te hibád. Mi nem haragszunk rád. Szeretünk téged. – Esme kétségbeesetten szorított engem. – Kérlek, kisfiam. Együtt megbirkózunk vele.

- Carlisle… - kértem apám segítségét lehajtott fejjel. Egyszerűen képtelen voltam beszélni, amíg anyám érintését magamon éreztem. A közelségénél és a szavainál csak a gondolatai voltak kínzóbbak. Ha a szívem még pumpálta volna a vért, most biztos, hogy összeszorult volna. Tudtam, hogy iszonyatosan nehéz lesz az elválás, de sosem sejtettem, hogy ennyire.

- Gyere, kedvesem, ülj le egy kicsit… - húzta el Esmét tőlem nagy nehezen Carlisle. Az ablakhoz sétáltam, és hátat fordítva nekik kibámultam az ablakon, mert bár anyám ujjai eleresztettek, a pillantása tüzes láncként próbált meg magához kötni.

- Nem baleset volt. Fletcher volt az. Egy gazember volt, halált érdemelt, én pedig végrehajtottam az ítéletet. Ennyi történt – mondtam ki keményen a szavakat – pőrén, semmit sem titkolva vagy szépítve. A szüleimnek tudnia kellett, hogy mi történt pontosan. Meg kellett érteniük, hogy nincs többé maradásom mellettük. – Nem hiszek abban az életben, amiben te, apám. Próbáltam… Küzdöttem magam ellen, de egyszerűen nem megy. Lehet, hogy kibírnék még pár hónapot, évet, talán, egy évtizedet is, de közben gyűlölném az életünket. Megfulladok itt – szívtam be élesen a levegőt a tüdőmbe. Pár pillanatig teljes csend volt, aztán anyám hirtelen felzokogott. A hang a nem létező lelkem legmélyéig hatolt. Tudtam, hogy ha most nem indulok, sosem leszek rá képes, ezért egyszerűen csak fogtam magam, és az ajtóhoz sétáltam. A kezem reszketett a kilincsen, de minden erőmet összeszedtem, és lenyomtam azt.

- Köszönök mindent. Szeretlek titeket! – suttogtam. Képtelen voltam hangosabban beszélni – mintha hirtelen elment volna a hangom -, de tudtam, hogy mindketten jól hallottak.

- Ne! Kisfiam, kérlek! Könyörgöm neked! – Hallottam, ahogy a szék hátracsapódik, és anyám megindul felém, de én gyorsabb voltam. Kiszáguldottam a házból, és amilyen gyorsan csak tudtam, futni kezdtem. Láttam apám gondolatain keresztül, hogy megállítja Esmét. Ahogyan azt is, hogy a nő, aki anyám helyett anyám volt, könnyek nélkül zokogva küzd a szeretett férfi szorítása ellen, hogy utánam, az egyetlen fia után jöjjön, és megállítsa.

Ahogy az erdőbe értem, a torkomban lévő szorítás egy fájdalmas üvöltés formájában tört ki belőlem. Ezzel búcsúztam a régi életemtől, hogy ráléphessek egy új útra.