Ficíró pályázat 1.

Gondolom, emlékeztek rá, hogy hirdettem pár hónapja egy fanfictioníró pályázatot, amelynek a lényege az volt, hogy a Twilight fictrilógiámhoz és a karaktereimhez hű novellát kellett írni. Nos 10 nagyon klassz történetet kaptam, és nagyon nehéz volt választani. Mindegyik történetben volt olyan, ami nagyon tetszett, és mindegyik történet írója nagyon ügyes volt. :)

Mivel ez egy a ficemhez tartozó pályázat volt, ezért sok történetnél előfordult, hogy maga a történet nagyon jól megírt volt, és csak azért kapott kevesebb pontot, mert nem volt fichű és karakterhű (ez ugye, a pályázat szabályai között szerepelt). Szóval, ha valaki nem került a győztesek közé, ne higgye, hogy rossz a története, csak egyszerűen a többi jobban megfelelt az elvárásoknak.

A történetek 4 szempont alapján lettek pontozva: fichűség, karakterhűség, érdekes és eredeti történet volt-e és fogalamzásmód. Mindegyik szempontra 5 pontot lehetett kapni, így az összpontszám 20 pont volt. Mivel tudom, hogy vannak szégyenlős írók, ezért ide nem írom ki, hogy ki hány pontot kapott, de aki igényli az írók közül, az szóljon nekem, és megírom mailben nekik a pontszámukat is, és azt is, hogy mit gondoltam a ficükről, és mire miért kaptak annyi pontot, amennyit. :) Igyekeztem a lehető legigazságosabb lenni, úgyhogy készítettem magamnak kis jegyzeteket olvasás közben, hogy meg tudjam reálisan indokolni a pontozásomat. :)

Mivel volt egy holtverseny a 3. helyen, ezért sokat gondolkoztam, hogy most mi is legyen... Úgy véltem, igazságtalan lenne, ha az egyik novellát nem tenném közzé a blogomon, mert tényleg egyformán klasszak lettek. Szóval, a 10 novellából 4 novella lesz bemutatva itt. A többiekét pedig remélhetőleg, elolvashatjátok az írók saját blogjain.

És most jön az, amiért valószínűleg, sokan utálni fognak. :D Mivel szeretném, hogy minél izgalmasabb legyen az eredményhirdetés és azt is, hogy minden győztes író megkapja a neki kijáró figyelmet, ezért úgy döntöttem, hogy nem egyszerre teszem fel a 4 győztes ficet, hanem mostantól 4 napon keresztül minden nap elolvashattok majd egyet. Félek, hogy ha egyszerre tenném fel a 4 novellát, akkor időhiány miatt, nem olvasnátok el mindegyiket és nem kommentálnátok az összeset, pedig az írók igazán megérdemlik. :) Szóval, minden nap kiderül egy győztes író neve, és felkerül a novellája a blogomra.

A győztesek novellájának felkerülése véletlenszerű, az első 4 helyezett között nem állítok fel sorrendet.

Nagyon köszönöm még egyszer minden résztvevőnek, hogy jelentkezett a játékra, tényleg nagyon klassz novellák születtek, ügyesek voltatok. :)

És akkor jöjjön a négy közül az első győztes: Abigel novellája.




Örvénylő őrület


A fájdalom belülről égetett, mint izzó láva a kitörő vulkán oldalán, szétáradt halott ereimben.
Isabella lénye betöltötte az elmémet. Rádöbbentett, hogy a Bella iránti szerelmem már csak… egy szép emlék.

Hosszú idő után Isabella mindent megváltoztatott. Végre újra éltem, ha ez a helyes kifejezés.
Vele akartam lenni. Szeretni, és mindent megadni neki. Boldoggá tenni.
Nem törődöm bele, hogy elhagyott. NEM!!! SOHA!!!
Bolond módon elhagytam Bellát, aki az életemet jelentette. Zombiként járkáltam a világban utána, ahogy előtte. Azóta is átkoztam a percet, mikor az, az őrült gondolat megfogalmazódott bennem.
De a sors – vagy ki tudja – adott egy újabb esélyt… nekem, a szörnyetegnek, hogy újra szerethessek, hogy szeretve legyek. Ezt az esélyt még egyszer nem hagyhatom veszni…

Magamba roskadva, – átadva lényemet a kínzó gondolatoknak – üldögéltem a kanapén. Mintha a bennem folydogáló forró láva megdermesztett volna. Olyan élettelenül, mintha a berendezés része lennék. Egy kőszobor. A szemeim pedig feketék, mint az obszidián. Már majdnem három hete nem vadásztam,… mióta Isabella elment. Elviseltem a szomjúságot. Kevésbé égetett egy sokkal nemesebb fájdalomnál, amitől azt éreztem, hogy van lelkem.

„Buta Bella!” – mosolyodtam el halványan egy pillanatra. Mennyire hajthatatlanul meg volt győződve róla, hogy van lelkem.
Mindenben igaza volt, és én idióta nem hittem neki. Pedig, ha hiszek, akkor… minden más lenne… De talán még jóvátehetem… Vissza kell szereznem Isabellát! Bármi áron! Neki köszönhetem, hogy újra létezem,… hogy van kiért. Bella vére csordogál az ereiben, és az Ő jósága lakozik a szívében. Bátor, ahogy a nagyanyja is volt.
Nem azért szerettem bele, mert nagyon hasonlít Bellára, bár kétségkívül ez is közrejátszhatott. Azért szerettem belé, mert különleges, ahogy az én Bellám is az volt. Sosem leszek képes az Ő emlékét kitörölni halott szívem mélyéről, és vámpírelmém mindig őrizni fogja a Vele eltöltött percek képeit. De mindez most már csak egy szép, boldog emlék, egy csodálatos emberi lényről, akit valaha szerettem. Egy emlék,… soha nem feledve.

Merengésemet, egy jól ismert fülembe csengő édes dallam szakította meg… egy szív vad dobogásának a hangja. Ezer szív, szimfonikus játéka közül is felismerném. Akaratlanul is a hang irányába fordítottam a fejem, és azonnal megpillantottam… Villámként pattantam fel a kanapéról, és az ablakhoz léptem, ujjaimmal végigsimítva az üvegen. Mintha meg akarnám érinteni a délibábot… Azt hittem, káprázik a szemem… Isabella egy közeli fa ágán guggolt, egyik kezével a felette lévő ágba kapaszkodva. Vadul zihálni kezdtem, a számomra oly’ szükségtelen levegő gyorsan áramlott be, majd ki a tüdőmből.
„Miért jött ide? Mégiscsak szeret?” – egy századmásodperc törtrésze alatt gondoltam végig ezeket a kérdéseket, miközben találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra egymásra meredtünk, de ez a pillanat a legnagyobb boldogságot jelentette számomra az elválásunk óta.
Nem gondolkodtam. Testem gyorsabb volt az elmémnél. Észt veszejtve rohantam ki a szobámból, le a lépcsőn, egyenesen Isabella felé. Kiérve a házból láttam, hogy Ő is futásnak ered a határvonal irányába. Emberi alakban esélye sem volt az előlem való elmenekülésre. Miután átugrott egy kisebb bokrot lágy szellőként elsuhantam mellette, miközben Ő egy pillanatra rám kapta a tekintetét. Neki ütközve a földre tepertem, reménykedve, hogy nem okoztam túl nagy fájdalmat, de azonnal végigfutott rajta a farkasok jellegzetes remegéshulláma. Nem törődtem vele, nem érdekelt, hogy átváltozhat, és itt helyben rám is támadhat. Nem érdekelt semmi, csak Ő!
A karjaimban akartam tartani, érezni a közelségét. Soha többé el se engedni, örökké ilyen közel maradni hozzá, az én gyönyörű, jószívű farkas képében megjelent angyalomhoz.

- Eressz el! Eressz! – kiabált rám kétségbeesve.

Elengedtem a fülem mellett a szavait, és próbáltam még közelebb húzni magamhoz. Ellenkezésének fizikai jeleként karjaival vadul kapálózott, amiről szintén nem voltam hajlandó tudomást venni. Körbeöleltem a már nem is annyira törékeny, – a farkas géneknek köszönhetően – puha, forró testet.
Éreztem, ahogy Isabella behajlítja a lábát, majd egy erős lökést a hasamban, aztán már a levegőben repültem, és végül arra eszméltem, hogy pár méternyire érek földet. Azonnal talpra ugrottam, és meglepetten néztem Rá. Nem hittem, hogy ilyesmit fog tenni. Velem?

Ő is felpattant, és bizonytalanul, remegő lábakkal hátrálni kezdett előlem.

- Most… elmegyek… - közölte remegő hangon.

A kezei ökölbe szorultak a teste mellett, mialatt a jellegzetes remegéshullám többször is végigfutott a testén. Nem mozdultam, de Ő még egy lépést tett hátrafelé. Pánikba estem. Nem akartam, hogy elmenjen.

- Várj! – kiáltottam kétségbeesve, mire megtorpant rám emelve gyönyörű csokoládébarna szemeit. – Miért jöttél ide? – kérdeztem halkan.

- Nem tudom… Múló gyengeség volt. – rázta meg a fejét. – Többet nem fordul elő! – ígérte elszántan, majd hátat fordítva elindult a határvonal felé.

- Nem akarok nélküled élni! – mondtam ki suttogva a vallomásom. – Kérlek, Isabella… Nem tudok nélküled élni! – folytattam megtörten.

Muszáj volt velem maradnia, nem engedhettem el. Nem hagyhattam ennyiben. Nem számított semmi más, csak, hogy Vele lehessek. Nem érdekelt, hogy Ő egy farkas, én meg egy vámpír, hogy két ellenséges világba tartozunk önszántunkon kívül. Már rég túlléptem ezen. Ez csak egy tény volt, amit elfogadtam, mert nekem Isabella kellett, és senki más. Ha Ő oroszlán lenne, én meg hiéna, akkor is szeretném. Árnyékként követném, és távolról imádnám, ha neki mégsem kellenék.
Ha elkergetne, újra visszajönnék. Nem tágítanék! Nem adnám fel, még akkor sem, ha természetéből fakadóan rám támadna. Hagynám magam, tépni, marcangolni, s reménykednék a túlélésben. De nem, talán még a halál is jobb lenne, mint ez a plátói vágyakozás. A bizonytalanság érzése egyre jobban feldúlta elmémet.

- Én… – motyogta a földet kémlelve, kiszakítva kusza gondolataim tengeréből, de mielőtt befejezhette volna a mondandóját megzavartak minket.
„Pont a legjobbkor!” – dühöngtem magamban. – „Legalább egy percet várhattak volna azok a bolhás korcsok!”
Megéreztem a számomra oly’ rettenetes kutyaszagot, – ami halványan Isát is körbelengte – mialatt a szemem sarkából észrevettem, hogy valami, vagyis inkább valakik, mozognak a fák között nem messze tőlünk, s Ő mintha mágnes vonzaná fordította tekintetét abba az irányba. Valószínűleg érezte a társai illatát. „Na persze! Társai…” – ismételtem el magamban ezt a nevetséges feltételezést.

- Most mennem kell. Itt vannak értem. – szólalt meg végül, tekintetét a földre szegezve. – Sajnálom. – motyogta, hangjában lemondó fájdalommal.

- Csak gondold át még egyszer… Idejöttél. Szeretsz! – próbáltam meggyőzni belekapaszkodva a remény utolsó halvány sugarába.

- Szeretlek! – ismerte be, mire úgy éreztem, hogy megdobbant a halott szív a mellkasomban. – Pont ezért nem maradhatok. Ég veled, Edward! – búcsúzott e megsemmisítő szavakkal, majd rohanni kezdett a korcsok irányába.

Én csak ott álltam megdermedve, mint egy jégszobor… az idő megállt, csapdába ejtett a pillanat őrületes kínja. Úgy éreztem, hogy minden erő kiveszik belőlem. Miután már biztosan tudtam, hogy senki sincs a közelben, hogy a falka távozott, a földre rogyva átadtam magam a néma kétségbeesésnek. Mintha ezernyi tőrt döftek volna belém, fizikailag is fájdalmat éreztem halott márványtestemben. Elvesztem... a semmiben.

Majdnem egy órán át térdeltem ott mozdulatlanul, nem esett nehezemre, és most valahogy szükségét is éreztem. A gondolataim belülről fojtogattak. Nem voltam épeszű, már nem. Az őrület lassan kezdett úrrá lenni rajtam, mialatt a fejemben egy hang üvöltve hozta a tudomásomra: „Elvesztetted Őt!”
„Nem! Nem, az nem lehet!” – ordítottam vissza, mintha csak skizofrén lennék.
„Beszélnem kell vele! Muszáj! Valahogyan…” – tépelődtem magamban.

Végtelen lassan, emberi tempóban tápászkodtam fel a földről, és indultam vissza a házba. A fájdalom hullámokban tört rám, éreztem az ereimben a dermesztően ható forróságot.
Az ajtón belépve egyenesen a szobámba indultam, átadni magamat a tehetetlen reménytelenségnek.
Leroskadtam a kanapéra, mozdulatlanná válva, érzéketlenül a külvilágra.
„De legalább megérinthettem…” – pörgettem végig magam előtt a találkozásunk képkockáit.
„Azt mondta szeret…” – éreztem, hogy új erőre kapok, egyetlen szavába kapaszkodva. Viszont ez a szó…”Szeretlek” … mindent jelentett.

Hirtelen ötlettől vezérelve vettem elő a zsebemből a mobilom, Jonathan számát tárcsázva.
Kettőt csörgött, mire felvette.

- Igen? – szólt bele a telefonba.

- Isabellával akarok beszélni! Tudod adni? – mondtam határozottan, nem éppen barátságos hangot megütve.

Most nem volt kedvem udvariaskodni.

- Nem, nem tudom adni! Hagyd őt békén! – morogta a kutyus morcosan.

- Vagy idehívod a telefonhoz, vagy nem érdekel az egyezség, magam megyek érte, de így is, úgy is beszélni fogunk! – szűrtem dühösen a fogaim közt, visszafojtva önkéntelenül feltörő morgásomat.

A kanapé karfájába kapaszkodtam, hajszálhíja volt, hogy le ne tépjem… De akkor hirtelen meghallottam a hangját…

- Add ide! – mondta Isabella határozottan.

- Itt vagyok… - motyogta halkan a vonal túlsó végén. Nekem pedig ellazultak megfeszült izmaim meghallva angyali hangját.

- Isabella… Végre… - sóhajtottam megkönnyebbülten. – Azt hittem, az a bolhás vakarék már sosem adja át! – morogtam, még mindig kissé kontrolálatlan hangon.

- Én is pont olyan bolhás vakarék vagyok! – jegyezte meg, a hangjából kiérződött némi sértettség.

- Nem… nem úgy értettem… - szabadkoztam azonnal. – Ez csak… a megszokás… Sajnálom. Beszélnünk kell! – váltottam gyorsan témát, összeszedve, szétesni készülő elmém darabjait.

- Most is azt tesszük! – mondta határozatlanul.

- Nem így. Személyesen. – makacskodtam.

- Edward, megmondtam, hogy… - kezdett volna tiltakozni, de nem hagytam neki befejezni a mondatot.

Igaz, hogy ez nem vallott rám, de most túlságosan is türelmetlen, illetve zaklatott voltam ahhoz, hogy hagyjam kifejteni az érveit. Nem bírtam volna elviselni az újabb visszautasítást.

- Tudom, hogy mit mondtál. De eljöttél, mert látni akartál. Ennek oka volt! – mondtam reménykedve.

- Hülyeség volt, és többet nem teszek ilyet! – ismételte el az erdőbeli ígéretét.

- Lehet, hogy te így gondolod, engem viszont rádöbbentett valamire. – kezdtem a vallomásom. – Mikor a határnál elbúcsúztál, úgy viselkedtem, mint Bella. Beletörődtem, mintha nem lenne más választásom. – idéztem fel magamban a búcsú emlékét, tisztán hallva a fejemben az akkori hazugságaimat. – Aztán ma reggel, mintha fejbe vágtak volna! – kuncogtam izgatottan. – „Amíg tudom, hogy te is érzel valamit irántam, úgysem fogok leszállni rólad! Szóval, felesleges rágnod magad, mert nem menekülhetsz előlem. Ha elmész, megkereslek. Ha újra megszöksz, utánad megyek. Én nem hagyom magam lerázni.” Ismerős? – adtam vissza szóról szóra, amit egyszer még ő mondott nekem. – Amíg szeretsz, nem hagyom, hogy elhagyj! Találkozzunk! – kértem ismét, pengeélen táncolva.

A vonal pár pillanatig néma csendbe burkolózott a túloldalról.

- Nem lehet, sajnálom! – mondta végül. – Most mennem kell, Edward…

- Nem fogom feladni! – feleltem határozottan. – Szeretlek! – leheltem, de választ nem is remélhettem.

- Ég veled, Edward! – búcsúzott, mintha örökre tenné.

- Nem, nem ég veled. – tiltakoztam azonnal. - Viszlát, nemsokára… - mondtam vágyakozón, majd kinyomtam a telefont.

Még percekig a két kezem között tartottam a készüléket, a kijelzőre meredve, remény és kétely közt. Nem hagyhattam, hogy a sors, saját hibás döntéseimet felhasználva ellenem, önmagamat elámítva, újra tévútra vezessen.

Az járt a fejemben, hogy hogyan tudnám meggyőzni Őt, hogy összetartozunk, és ezen, semmi, és senki nem változtathat.
Minden nélküle eltöltött perccel közelebb kerültem a végső őrület állapotához.
Kétségbeesésemben aljas eszközhöz készültem folyamodni. Biztos voltam benne, hogy Alice titkol előlem valamit. A látomása Esméről, ha elhagynánk Forksot, és a titokzatos, mindennapos eltűnései… Valahogy ki kellett derítenem, hogy mindennek köze van-e Isabellához.
Úgy döntöttem, hogy árgus fülekkel fogom figyelni a húgom gondolatait. Még ő sem annyira ügyes, hogy sokáig zárva tartsa előttem az elméjét.

Arra eszméltem, hogy a sötét szobában üldögélek. Észre se vettem, hogy lement a nap, átadva helyét a holdnak. Isa búcsúzása óta, – ott a határvonalnál – a napok csak úgy peregtek, én pedig zombiként léptem át a nappalokból az éjszakába, az éjszakákból a nappalokba.
Nem bírtam tovább. Most, hogy láthattam,… hogy hallhattam a hangját,… hogy megérinthettem. Egyszerűen nem voltam képes egyetlen percet sem nélküle tovább elviselni. Végtelen lassúsággal az ablakhoz sétáltam, és ökölbe szorítva egyik kezemet az üvegre helyeztem.
„Beszélnem kell Alice-szel!” – sóhajtottam lehunyt szemekkel. Amit tenni készültem, nem töltött el jó érzéssel, de „Háborúban és Szerelemben minden megengedett” – tartja a mondás. Állítólag.

Tétovázva álltam Alice ajtaja előtt. Nem kellett kopognom, hisz már úgyis tudta, hogy itt vagyok.
Még csak halvány sejtelmem sem volt róla, hogy hogyan kezdjek a mondandómba. A húgom előszeretettel hozott ki másokat a béketűrésből, ez alól én sem voltam kivétel. De talán megszán ebben az állapotomban, és nem fog vitatkozni velem.
Vadul kifújtam a levegőt, majd beléptem a szobájába. Alice az ágyon ült.

- Szia! – mosolygott vidáman.

- Szia! – morogtam, megforgatva a szemeimet. Kicsit bosszantott a jókedve, mert nekem igencsak borús volt a hangulatom. – Alice, beszélnem kell veled! – mondtam határozottan, palástolni vágyva, gyalázatos tervemet.

- Tudom. – vont vállat.

Na, igen. Ez Alice bosszantó része.

- Én… - nagyot sóhajtottam, - letelepedve mellé - mielőtt folytattam volna. - …mit tegyek Alice? – bukott ki belőlem a cseppet sem épelméjű kérdés.

Bellával kapcsolatban sem hittem neki, pedig ellene fogadni… kútba esett vállalkozás. Én megtettem. Minden figyelmeztetése ellenére. Most pedig tanácsot kérek tőle, – hogy mit tegyek??? Kész elmebaj!

Nem voltam képes tovább elviselni ezt a bizonytalanságot. Arcomat két tenyerem közé temettem, miközben megint úrrá lett rajtam a kétségbeesés, a pokol tornácáig taszítva.

- Alice! – motyogtam érthetetlenül kezeimmel az arcomon. – Ha bármit tudsz Róla...

Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, csörögni kezdett a mobilja.
Alice előhúzta a farzsebéből a készüléket, majd egy pillanatra a kijelzőre meredt.

„Isabella.” – hallottam meg a húgomat a fejemben.

- Vedd fel! – kiáltottam reménykedve.

Alice zavartan emelte a füléhez a telefont.

- Alice! – halottam meg gyönyörű hangját a vonal túlsó végén.

- Isabella? – kérdezte a húgom idegesen.

- Igen, én vagyok. Történt valami… - Isabella hangja túlságosan is izgatott volt.

- Valami? Jól vagy? Nem esett bajod? – faggatta Alice kétségbeesve.

- Persze, semmi bajom, de... Őrjáraton voltam Jonathanékkal, és láttam egy idegen farkast. – hadarta a nem éppen biztató fejleményeket.

„Őrjáraton??? Látott??? És a többi kutya??? Magára hagyták??? Hogyan engedhették… hogyan vihették magukkal???” – egy századmásodperc törtrésze alatt gondoltam végig mindezt, mialatt a fejemben egy másfajta kérdés fogalmazódott meg.

- Egy farkas, aki nem a quileute törzshöz tartozik, és nem köti a megállapodásunk? – kérdezte a húgom, amit vámpírfrekvencián suttogtam neki. Nekem azonnal összeállt a kép.

- Pontosan – jött a válasz.

- Az nagyon nem jó. – rázta meg Alice a fejét gondterhelten.

- Mond neki, hogy találkoznotok kell, hogy ezt megbeszéljétek! – utasítottam a húgomat kérlelő vámpírhallás halk hangon.

- Találkozhatnánk most? Át kéne beszélnünk ezzel kapcsolatban… néhány dolgot… - kérte végül pár pillanatnyi gondolkodás után.

- Most megbeszélést tartunk, de utána találkozzunk a szokott helyen. – egyezett bele Isabella.

„Szóval szoktak találkozni… Ezt titkolta előlem Alice. Ezért még számolok vele! De most az a legfontosabb, hogy láthassam Őt!”

- Mond neki, hogy találkozzatok, ahol piknikeztünk! – hadartam az újabb utasítást, miközben a terv már készen állt a fejemben.

- Ne, ne ott! – tiltakozott a húgom hirtelen, Isabella kijelentésére reagálva.

Láthatott valamit, - valószínűleg az én szándékomat - mert fátyolos szemekkel meredt maga elé.

- Miért? – kérdezte Isabella gyanakodva.

- Mert lehet, hogy a farkas még mindig a ti területeteken van. – felelte Alice könnyedén, eloszlatva Isabella kételyeit. – Találkozzunk… - úgy tett, mintha elgondolkozna. - Emlékszel, hol piknikeztünk még régen? Találkozzunk ott, rendben? – tett eleget végül a kérésemnek, rosszalló arckifejezését rám villantva.

- Oké. – egyezett bele. – Akkor ott körülbelül egy óra múlva. Addig is vigyázz magadra, és a többiekre is!

„Még most is miattunk aggódik. Pedig Ő találkozott egy idegen farkassal. Ha bármi baja esett volna… akkor én…” – szorítottam vadul ökölbe az egyik kezem a combomon.

- Úgy lesz, szia! – köszönt el Alice, majd kinyomta a telefont.

- Alice? – néztem rá kétségbeesve. – Látnom kell Őt!

- Edward, nem lehet... – rázta meg a fejét gondterhelten.

Hallottam a gondolatát, ha engedné, hogy én menjek a találkára, úgy érezné elárulta Isát.

Ekkor megtettem... Megzsaroltam a tulajdon húgomat...!!!

- Alice, ha nem engeded,... ha nem engedsz találkozni vele, akkor én most rögtön indulok Volterrába! – fenyegettem meg, könyörtelenül kihasználva mindkettőnk adottságait.

Ijedten, kikerekedett szemekkel felsikított, kezét a szája elé kapva.

„Ne! Nem teheted!... Nem gondolhatod komolyan!” – kiabálta kétségbeesve az elméjében.

- Alice! Szeretem Őt! Őt nem hagyom… nem hagyhatom… Vele kell lennem! Nem viselném el! Egyszer már… egyszer már lemondtam a szerelemről,… de most… nem fogok! – öntöttem ki a halott szívemet. A hangom érdes volt, a szavak belülről perzseltek.

Maga elé meredve hallgatta végig a monológomat. Az arcizmai megfeszültek. Gondolatban szánt engem, aggódott értem, és egy pillanatra… eszébe jutott Bella is. Igen, Bella, akinek a családom oly’ sokat köszönhet és én is, aki tudtán kívül megadta nekem az újabb esélyt a boldogságra.

- Menj! – suttogta Alice feszült hangon, még mindig maga elé meredve.

Átöleltem és egy puszit nyomtam a feje búbjára.

- Köszönöm! – mormoltam a hajának.

Tudom, hogy ez édes kevés,… hogy most ez a legkevesebb, amit mondhatok. De talán megbocsátja nekem, amihez elkeseredésemben folyamodtam.

Vámpírgyorsaságommal pattantan fel mellőle, és kiszáguldottam a házból.
Felszabadultan rohantam a tisztás felé.

„Vissza kell Őt kapnom! Vissza kell szereznem!”
Csak ez járt a fejemben.

Nem mertem túl közel menni, nehogy megérezve az illatom visszaforduljon.

Kis idő múlva Isabella gyönyörű alakját sejtelmesen körülölelte a hold fénye. Tökéletes érzékeltem Őt a sötétség ellenére is. Törékeny testén már jól látszottak a farkas adottságok. Most lehetőségem nyílt elmerülve gyönyörködni csodás lényében.
Nem volt már olyan esetlen, mint régen. De ez számomra csak még szebbé, és vonzóbbá tette, ha ez lehetséges.

Háttal állt nekem, úgy tűnt meglepte, hogy senki sem várja. Hát persze! Hisz Ő Alice-re számít.
Emberi tempóban indultam meg felé. Mikor meghallotta a lépteimet mosolyogva fordult felém. Azonban a mosoly rögtön az arcára fagyott, ahogy rájött, hogy nem az vagyok, akit eredetileg várt. Rémülten nézett rám.

- Mit keresel itt? – lépett hátrébb, ahogy valószínűleg megérezte az illatom.

Számomra sem volt épp kellemes az Ő kutyaszaga, de kettőnk közül Ő volt a kevésbé gyakorlott az ingerek elviselésében. Elvégre én túlléptem a szomjúságomon a nagyanyja közelében, egy kis kutyaaroma már meg se kottyan. Bellához is közel akartam lenni, ahogy most Hozzá.

Menekülni készült, látszott az arcán. Kiléptem a fák közül.

- Megmondtam, hogy beszélni szeretnék veled. – sétáltam közel hozzá. Tudomást sem véve róla, hogy veszélyt jelenthet rám nézve.

- Alice? – kérdezte elcsukló hangon.

- Otthon van. Én kértem meg, hogy hívjon ide. – feleltem, miközben tekintetemmel az arcát fürkésztem megállva tőle pár lépesnyi távolságra.

- Alice sosem árulna el! – rázta meg a fejét.

Ebben igaza volt. Alice mindennél jobban szerette Isát, és bármit megtett volna érte, ahogy én is.

- Mondjuk úgy, hogy nem volt más választása… – mosolyodtam el halványan. – Nem az ő hibája, ne haragudj rá!

Valóban nem a húgom hibája volt, hiszen aljas eszközzel vettem rá, hogy én jöhessek helyette.

- Hogy vetted rá, hogy… - kezdett volna faggatni, de nem hagytam.

Nem állt szándékomban elmondani neki, mivel sikerült meggyőznöm Alice-t, de kész voltam érte vezekelni, s már azt is tudtam mivel fogom kiengesztelni.

- Nem ezért vagyok itt most! – szakítottam félbe, még egy lépést téve felé. Rémülten hátrált ismét egy lépést válaszként. Valószínűleg a farkas ösztönök féken tartása érdekében, de őszintén szólva: az sem érdekelt ebben a pillanatban, ha átváltozik. Csekély büntetés lenne ez számomra egyetlen érintéséért. – Beszélnünk kell… Kettőnkről. – folytattam makacsul.

- Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – dörrent fel.

A fák felé pillantott. Biztosan azon töprengett, hogy hogyan menekülhetne. De emberi formában nem volt esélye, az átváltozást pedig – nyilvánvaló okok miatt – nem merte megkockáztatni. Engem féltett önmagától. Micsoda képtelenség! Bárcsak engedné, hogy mellette legyek, hogy megérintsem, hogy a karjaimba zárjam.

- Dehogyis nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek. – mondtam lágy pillantást vetve rá. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket. – tártam szét a karjaimat.

Hallottam nagyot nyelni.

- Nem értem, miről beszélsz… - rázta meg riadtan a fejét.

- Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – vallottam be ismét, – mit már úgyis jól tudott – ügyelve hangom bársonyos csengésére.

A szíve vad vágtába kezdett, ami felbátorított.

- És te is szeretsz engem. Mi ketten… - mutattam Rá, aztán magamra. – …nem élhetünk egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettő. – magyaráztam őrült lelkesedéssel.

Már nem voltam épelméjű. Ha most visszautasít,… ha most elmegy, akkor én… abba belehalok.

„ A fenyegetésem Alice számára valósággá válik, rémes valósággá!”

- Egyikőnk sem fog belehalni. – motyogta.

- De! De igen! Én belehalok! – mondtam ki hangosan az előbbi gondolatom.

Ismét tettem egy lépést felé, mire Ő újabbat tett hátrafelé.

- Maradj ott! – mutatott arra a helyre, ahol épp álltam. – Ne! Ne gyere… Ne gyere közelebb! – parancsolt rám, de én rá se hederítettem. Ijedt tekintettel figyelte, ahogy egyre közelebb érek hozzá.

Szemeim bűvkörébe vontam, mint a becserkészni vágyó vadat, s átfogtam a derekát. Nem tolt el magától, csak lehunyta a szemét. A testén apró remegések futottak keresztül.
Egy-egy apró csókot leheltem mindkét szemhéjára, aztán továbbhaladtam az arcán. Halkan felsóhajtott, mikor érzéki ajkai mellé csókoltam. Az ajkaim után kapott, és megcsókolt.
Elöntött a mámor érzése, elmosva a józanész diktálta szabályokat. Elnyomtam a halk csengőszót az elmém mélyére, tudomást sem véve róla. Visszacsókoltam, mire egy pillanatra elállt a lélegzete, majd gyorsan levegő után kapkodott.
Édes nyelvével végigsimított az ajkaimon, majd hirtelen követelődzve beljebb kalandozott. A csengő már szirénaként vijjogott az agyamban, hirtelen visszarántva.
Pánikba estem. A méregfogak!

- Neh… – próbáltam figyelmeztetni. Megragadtam a karját, és megpróbáltam elrántani magamtól, de már késő volt.

Éreztem csodás vérének ízét a számban. Atya Ég! Mit tettem???

Elhúzódott tőlem. Kikerekedett szemekkel, döbbenten bámultam rá. Értetlenül nézett rám, majd az ujjaival megérintette a nyelvét. Istenem! Vérzik. A méreg… a méreg bejutott a szervezetébe.

- Isabella… – szólítottam kétségbeesetten, de nem felelt.

Az egész teste reszketni kezdett, a lábai összecsuklottak. Azonnal a karjaimba kaptam.
„Megöltem! Megöltem Őt!... Hát micsoda egy átkozott szörnyeteg vagyok én???”

A háttérben eddig meghúzódó őrület, tébolyult kacagással támadt elmém még megmaradt védőbástyájára. Az összeomlás mezsgyéjére sodródtam...