A jelen boldogsága - 19. fejezet

Nos, végül sikerült feltenni a fejezetet... Remélem, hamar helyre jön a netem, és nem lesz gond a későbbiekben sem. :-/ Drukkoljatok, hogy szolgáltatóhiba legyen, és helyrehozzák.


19. EGY SENKI




- BESZÉLNI AKAR VELÜNK – szólalt meg Edward halkan, de ahogy körbepillantottam, rájöttem, hogy mindenki, akit érint a téma, pontosan hallott minden egyes szót. Carlisle épp Russel nagymamájával beszélgetett, de a teste túl feszült volt a könnyed témához – egy tévéfilm alaptörténete, melyet Agatha néni épp most mesélt el neki. A farkasok is abbahagyták a táncot, és észrevétlenül egy csoportba tömörültek a ház mellett, nem messze tőlünk. Olyan volt az egész, mint egy nagy színjáték, amelyet Russel nagymamája és Lupe miatt folytattunk, hogy ne kapjanak frászt. – Nem, egyelőre nem akar harcolni… Ha elkerülhető – motyogta Edward, miközben mellém lépett, és a kezemet szorongatva magához húzott. Mintha tudat alatt védőpajzsként akart volna funkcionálni mellettem.

- Miről akar beszélni velünk? – kérdeztem meg, mire összerezzent. Valószínűleg, nem számított hangos beszédre, de én másképp nem tudtam kommunikálni vele.

- Aro visszaküldte, hogy beszéljen a farkasokkal – felelte Edward, de nem nézett a szemembe, helyette a tekintete az emeleti ablak felé vándorolt, és a szemöldöke gondterhelten húzódott össze.

- Csak ennyi? – kérdeztem gyanakvóan. – Russelt nem akarja bántani?

- Erről most nincs szó – felelte szűkszavúan. Rosalie közben az asztalhoz sietett, és az öcsémet az ölébe véve leült az egyik székre.

- Igen, az lesz a legjobb – bólintott Edward. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy miről is van szó, mikor összefoglalta mindenki számára. – Úgy teszünk, mintha hazaindulnánk, aztán csoportokra válunk. Rosalie és Emmett itt marad a közelben, hogy szemmel tartsák Russelt és Agathát – rándult meg Edward arcizma. – Benjamin, Daniel és Joshua visszaviszi La Push-ba a lányokat, Isabellát és kicsi Edwardot. Mi többiek, Carlisle vezetésével Gianna elé megyünk – mondta el a haditervet, amelynek több pontja sem tetszett. A vendégsereg ismét felélénkült, ahogy vége lett a haditanácsnak, de mikor Edward maga után akart húzni, megállítottam.

- Nem akarom, hogy Carlisle-lal menj – markoltak bele az ujjaim a karjába. Rossz érzés fogott el, amely összerántotta a gyomromat, és sehogyan sem akart elmúlni.

- Én vagyok az egyetlen, aki láthatja, hogy Gianna mit gondol valójában – nézett rám Edward, aztán a tenyerét az arcomra fektette. – Segítenem kell apámnak, de ne aggódj, nem lesz semmi baj. Csak beszélni jött, semmi több.

- Akkor én is veletek megyek!

- Arról szó sem lehet! – rázta meg a fejét.

- Azt mondtad, nem lesz baj, akkor miért nem mehetek? – makacskodtam.

- Mert nem, és kész – próbált meg maga után húzni, de nem mozdultam egy tapodtat sem. Mikor látta, hogy csak erővel vihetne arrébb, bosszúsan túrt a hajába.

- Ez nem válasz. Miért nem mehetek? – ismételtem meg a kérdésemet, miközben összefontam magam előtt a karjaimat.

- Mert nem hagyom, hogy egy nomád kerüljön a közeletekbe – fakadt ki Edward, majd mikor rádöbbent, mit is mondott, zavartan hajtotta le a fejét. A veszély ellenére boldog tam-tamba kezdett a szívem a többes számot hallva. – Most már rá is gondolnunk kell, nem igaz? – motyogta halkan.

- De – bólintottam. – Pont ezért nem akarom, hogy menj. Szükségünk van rád, kérlek! – néztem rá. A tekintetünk egy másodpercre összeolvadt, aztán Edward lassan bólintott.

- Rendben… Rendben, nekem te vagy az első – nyomta az ajkait a homlokomra. – Maradj itt, és ne mozdulj! Beszélek Jonathannal, hogy engedjen be La Push-ba veled – indult el a fiúk csoportja felé. Egyhelyben toporogva figyeltem, ahogy megáll Nate előtt, és belekezd a mondandójába, de nem tudtam teljesen odafigyelni a beszélgetésükre, mert Russel kilépve a házból, felém sietett.

- Mi történt? – kérdezte izgatott hangon. – Alice azt mondta, hogy elfáradtatok, és most már mentek…

- Igen, igen – bólogattam, miközben Russel válla felett megpróbáltam átlesni Edwardék felé.

- Igen, igen? – emelkedett a magasba a vörös szemöldök. – Azt hittem, a vámpírok fáradhatatlanok…

- Tessék? – néztem fel a zöld szemekbe kissé zavarodottan. – Ja, igen, fáradhatatlanok – jutott el végre a tudatomig, mit is mondtak nekem az előbb.

- Akkor? – Russel hangsúlya kissé türelmetlenné vált. Halkan kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, mikor Nate rábólintott Edward kérésére.

- Csak… Egyszerűen dolgunk van. Hidd el, jobb, ha nem tudod – próbáltam meggyőzni Russelt, de a sors fintorának köszönhetően, legalább olyan makacs volt, mint én. Karba font kézzel meredt rám valódi választ várva, miközben a lábával topogott. – Gianna itt van, de nem kell félned, nem vagyunk veszélyben.

- Gianna? – nyelt egyet izgatottan.

- Ezt most hagyd abba! – emeltem fel a mutatóujjamat fenyegetően. – Ez nem játék, Gianna pedig nem a pom-pom lányok vezérszurkolója, aki maximum az önérzetedet döntheti romokba. – Reméltem, hogy a hangom elég komolyra sikerült ahhoz, hogy Russel felfogja a lényeget, de nem úgy tűnt, mint aki félne. – Nézd, Russel – fogtam meg a karját, és az asztal mellé húztam, hogy még véletlenül se hallja meg Agatha vagy Lupe, amit mondok. -, tudom, hogy Gianna gyönyörű, te pedig tinédzser vagy, akinek a hormonjai be vannak vadulva. El tudom képzelni, milyen lehet… Edward mellett én is teljesen bezsongok – vallottam be elpirulva. – De ez most tényleg élet-halál kérdése. Veszélyben van az életed! – mondtam ki összeszoruló torokkal.

- Gianna nem akar bántani – jelentette ki Russel, mire felhorkantam.

- Giannát többek között azért küldték ide, hogy megöljön, mert tudsz a vámpírok és a farkasok létezéséről, és ezt a Volturi nem tűrheti – vágtam az arcába az igazságot, hátha az majd magához téríti, de csak a fejét rázta.

- Nem, figyelj… Már megölhetett volna, ha akar, de van valami… valami a tekintetében… - Russel összepréselt szájjal meredt a földre.

- A múltkor azért nem bántott, mert időben érkeztünk, és tudta, hogy ha előttünk öl meg, végzünk vele – szorult ökölbe a kezem az emléktől.

- Lehet, hogy akkor azért nem bántott… - motyogta maga elé Russel, aztán bűnbánóan nézett fel rám. Ahogy megértettem, mit is jelent a mondata, elkerekedtek a szemeim.

- Te találkoztál vele máskor is? – hörögtem akadozó lélegzettel. - Mikor? Hogyan? Miért nem szóltál? – kiabáltam vele kissé hangosan, majd mikor minden fej felénk fordult, lehalkítottam a hangomat. – Teljesen meg vagy őrülve? Most azonnal mondd el! – követeltem.

- Még délután… Mikor Alice-szel öltözködtetek. Edward nem volt még itt, a többiek igyekeztek mindennel elkészülni, én, Lupe és Benjamin pedig elmentünk ide a közeli boltba, hogy elhozzunk egy pár rekesz üdítőt meg néhány dolgot még, amit Alice megrendelt – mesélte, aztán mikor látta, hogy cseppet sem érdekelnek az előzmények, felsóhajtott. – Lupe és Benji intézték a vásárlást, én pedig közben kimentem a mosdóba, és… ott volt – tért rá a lényegre, miközben a fülei égő vörössé váltak.

- És? – sürgettem.

- Nem is tudom… - suttogta.

- Mi az, hogy nem is tudod? Mi a fene történt? – túrtam bele a hajamba kétségbeesve, mikor tudatosult bennem, hogy egy embervéren élő vámpír alig pár lépésnyire volt Russeltől.

- Ő csak… Nos… - A hosszú ujjak zavartan kapargatni kezdték az asztalterítőt.

- Ha nem mondod el azonnal, én esküszöm, hogy nem kell többet Giannától tartanod, mert én magam foglak megfojtani – hagyta el halk morgás a számat.

- Megszagolta a nyakamat, és… És azt mondta, hogy őrjítő az illatom. – Russel arca már legalább olyan színű volt, mint a tincsei. – Annyira… - fújta ki reszketegen a levegőt, miközben megremegett. Fintorogva próbáltam túltenni magam a gondolaton, hogy a legjobb emberi barátom rágerjedt egy gyilkosra.

- Mit mondott még? – próbáltam meg kiszedni Russelből valami lényegeset. Egy másodpercig üveges tekintettel bámult maga elé, aztán pár pislantás után mélyet lélegzett.

- Hogy nem akar bántani. És hogy maradjak távol Edwardtól, amíg nem történik… valami… Azt hiszem, erre értette – vonta meg a vállát. – Ezért zárkóztam a szobámba a szertartás alatt és miután visszaértetek. Jó, ha az ember egy senki, így észre sem veszik, ha nincs jelen – nevetett fel keserű hangon, mire ráeszméltem, hogy tényleg nem láttam a gratulálók között és nem is táncoltam vele. – Gondolom, neked sem tűnt fel… - hajtotta le a fejét, mire a lelkiismeret-furdalástól nyomást éreztem a mellkasomban.

- Sajnálom… Ez az egész olyan hirtelen jött – mutattam körbe. – Én azt sem igazán tudtam, mi is történik körülöttem, és… De most nem is erről van szó! – jutott eszembe ismét, hogy jelenleg mérges vagyok Russelre. – Miért nem szóltál azonnal? Miért hallgattad el, hogy itt van? Mi lett volna, ha egy egész sereggel jön, ha azt tervezi, hogy megöl minket? Tudod, hogy milyen bajt okozhatott volna a hallgatásod? – vetettem a szemére az árulását.

- Gianna megígérte, hogy senkit sem fog bántani – néztek rám bűnbánóan a zöld szemek.

- Megígérte… - forgattam meg a szemeimet.

- És most, hozzá mentek, beszéltek vele? Ugye, nem fogjátok bántani? – Russel hangja ijesztően aggódó volt.

- Ha nem akar bántani senkit, nem fog baja esni.

- Veletek megyek – követelte ugyanazt az őrültséget, amit az előbb én is Edwardtól. Kezdtem megérteni, milyen nehéz is lehet neki annyira türelmesnek lenni velem. Mély levegőt vettem, aztán megráztam a fejemet.

- Nem. Itt maradsz, és vigyázol a nagymamádra. És ha netán, eszedbe jutna a szökés, akkor most szólok, hogy Rose és Emmett figyelni fog – fenyegetőztem. – És hidd el, jobb, ha nem húzod ki Rosalie-nál a gyufát ezek után… - Russel oldalra pislantott, és mikor Rosalie szemei felé villantak, nagyot nyelve nézett vissza rám.

- Tudja, hogy…? – kezdte aggodalmasan.

- Mindannyian tudják, az ő fülük előtt nem nagyon van titok – erősítettem meg, miután körbepillantottam. Bár nem voltam gondolatolvasó, szinte hallottam, hogy mi járhat a többiek fejében. Egy cseppet sem csodáltam, hogy dühösek Russelre, mert én is az voltam, de azon sem lepődtem volna meg, ha engem is felelősnek tartanak a történtekért.

Végül is, jogos lett volna. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy Russel barátja legyek. Ha békén hagytam volna, sosem derül ki a titkunk, sosem találkozik Giannával, és lehet, hogy akkor nem is lenne ez az egész bonyodalom.

- Most mennem kell, én… Köszönöm a mai napot. A többit pedig majd megbeszéljük – akartam ellépni Russel mellett, de óvatosan megfogta a karomat.

- Ne haragudj, kérlek! – A hangja halk volt és könyörgő. – Én nem is tudom, miért tettem… Egy idióta vagyok.

- Ez tény. De most már mindegy. Csak maradj a fenekeden! – húztam ki magam a szorításából, aztán Edwardhoz siettem.

- Gyere, indulunk… - nyújtotta felém a kezét, miközben a tekintete idegesen fordult újra és újra a kerítés irányába.

- Sajnálom – haraptam be a számat, miközben figyeltem, ahogy a többiek is szedelőzködni kezdenek. – Azt hittem, bízhatunk benne…

- Az én hibám – vezetett Edward a kocsik felé. – Figyelnem kellett volna Russel gondolataira, de teljesen el voltam varázsolva… - simított végig a hüvelykujjával a kézfejemen.

- Vagyis, megint csak az én hibám – sóhajtottam fel. Edward tiltakozni akart, de Russel nagymamája megakadályozta ebben.

- Valami baj van, drágáim? Mindenki úgy menekül, mintha üldöznék… - sietett elénk sopánkodó arccal.

- Semmi baj, Agatha néni, csak mind elfáradtunk… - mentett meg Edward attól, hogy nekem kelljen magyarázkodnom. – Nagyon hálásak vagyunk azért, amit értünk tett – vette a tenyerébe a ráncos kezet, és az ajkához emelve egy csókot lehelt rá. Agatha néni eltátott szájjal meredt maga elé egy pillanatig, aztán aprót rázott a fején.

- Én… Igazán semmiség… Örülök, hogy egy ilyen szép pár itt… nálunk… - dadogta össze-vissza, miközben laposakat pislogott.

- Még egyszer köszönünk mindent! Rosalie és a bátyám még maradnak egy kicsit. Segítenek elpakolni mindent. Ők jobban bírják az éjszakázást, mint mi… - nevetett fel Edward. Ha nem tudtam volna, hogy ez az egész csak egy színjáték, még én is elhittem volna neki, hogy teljesen nyugodt és fesztelen.

- Jaj, nem szükséges… - tiltakozott a néni, mire Rosalie és Emmett megjelentek a háta mögött.

- Ugyan, szívesen tesszük, ne tessék aggódni! – Döbbenten figyeltem az Emmett arcára kiülő bűbájos mosolyt, amitől Agatha néniben akadt a további tiltakozás. Úgy tűnt, ha akarta, neki is ment az elkápráztatás…

- Gyere, kincsem, átmegyünk a testvéredhez… - nyomott Rosalie egy puszit a karjában lévő öcsém feje búbjára, aztán kényszeredetten felém nyújtotta őt. – Nagyon vigyázz rá! – suttogta olyan halkan, hogy csak az avatott fülek hallhatták. Aprót bólintottam, hogy úgy lesz, aztán átvettem a kicsit.

- Akkor további jó éjszakát! – köszönt el Edward. Gyorsan megöleltem Agatha nénit, aztán Edward utasítására beszálltam a kocsija hátsó ülésére, míg a többiek is gyorsan túlestek a búcsúzkodáson.

Az érkezéshez képest egy kissé átrendeződtünk. A mi autónkat Edward vezette, mellette ült Benjamin, hátulra pedig Lupe, a testvérem és én szorultunk. Minket követett Joshua, aki Saorét, Juliette-et és Danielt szállította Aidan autójával. A többiek félúton leváltak rólunk, és míg mi La Push felé mentünk tovább, addig ők a Cullen ház felé. Aggódva intettem az ablakon át búcsút a három másik kocsinak, aztán hátradőlve az ülésen próbáltam nem kimutatni Lupe előtt, hogy mennyire félek.

- Ez igazán gyönyörű volt… Az egész… - sóhajtott fel Lupe, hogy megtörje a feszült csendet. – De… Hogyhogy La Push-ba jöttök vissza? – merült fel benne a kérdés. Edward bizonytalan pillantást vetett rám a visszapillantó tükörből.

- Én… Nekem van ott egy saját házam – jutott hirtelen eszembe. – Úgy gondoltuk, hogy eltöltenénk ott egy kevés időt hármasban, mint egy család… - pusziltam meg a testvérem pufók arcocskáját.

- Ó, ez igazán kedves gondolat… Mármint, hogy ilyen fiatal házasokként egy kisbabával is foglalkoztok. Nem sok korotokbeli tenné ezt meg – birizgálta meg a mutatóujjával a pici kezecskét Lupe, mire az apró ököl összezárult. Benjamin csillogó tekintete felénk irányult egy másodpercre. – Mondjuk, házasságra sem sokan adják a fejüket ilyenkor még…

- Minek várni, ha az ember megtalálta élete szerelmét, nem igaz? – erőltettem vigyort az arcomra, miközben alig vártam már, hogy megérkezzünk. Igazán kedveltem Lupét, de most nehezemre esett megjátszani, hogy minden rendben van. Aggódtam a többiek miatt – ha nagyon beletapostak a gázba, mostanra már odaérhettek a házhoz… És Giannához…

Edward tekintete felélénkült, mikor behajtottunk La Push-ba. Még sosem járt itt, így Benjamin mondta neki, merre is menjünk pontosan. Joshua megelőzött minket, amikor lekanyarodtunk Lupéék háza felé, és Aidanék felé ment tovább. Mikor megálltunk, hogy kitegyük Lupét, kissé megkönnyebbültem.

- Köszönöm, hogy részt vehettem, és még egyszer sok boldogságot mindkettőtöknek! – nyomott két puszit az arcomra Lupe, aztán váltott egy szégyellős pillantást Benjaminnal, majd kiszállt a kocsiból. Az ajtó előtt még intett egyet felénk, aztán eltűnt a házban.

- Balra fordulj le! – adta az újabb utasítást Benjamin valószínűleg megszokásból – most, hogy már egyedül voltunk, nem kellett úgy csinálni, mintha Edwardnak verbális irányításra lenne szüksége.

Két perc múlva Edward lefékezett Aidan autója mögött, aztán kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. Átvette tőlem az öcsémet, majd a szabad kezét felém nyújtva segített nekem kikászálódni. Mire sikerrel jártam a menyasszonyi ruhámat akadályként legyűrve, Benjamin már a ház tornácán toporgott.

- Tudtok valamit? – kérdeztem, mikor végre beértünk a nappaliba. A függönyök be voltak húzva, a lányok pedig feszengve ültek a kanapén – a fal mellett fel-alá mászkáló fekete farkast figyelték, aki a figyelő szerepét vállalta.

- Egyelőre semmi… - feszült meg Edward arca, ahogy tolmácsolta Joshua gondolatait. A testvérem felé nyúltam, és átvettem őt. A közelsége megnyugtatott egy kicsikét.

- Semmi? Miért, mit csinálnak, ülnek egymással szemben és malmoznak? – vontam fel a szemöldökömet, miközben rázogatni kezdtem őt, mert megérezve a szobában szinte kézzel tapintható feszültséget nyöszörögni kezdett.

- Nem. Nate vagy nem engedi be valami miatt Joshuát vagy még nem változott át farkassá. A második – javította ki magát Edward. – Daniel is próbálkozik, de ő sem hall semmit.

- Hol van Daniel? – fordultam körbe.

- Kint járőrözik a fiatal farkasokkal – felelte meg a kérdésemet Juliette.

- Akkor megyek én is – kapott az alkalmon Benjamin. Vágyakozva néztem utána. Amennyire zavart eleinte, hogy farkas lettem, annyira hiányzott most, hogy én is kivegyem a részem a falka kötelességeiből. A kezem a hasamra csúszott, hogy emlékeztessem magamat, valami sokkal jobb dologban lesz részem, minthogy farkasként szabadon rohanhatok lehagyva a hűsítő szelet is.

- Nem lesz baj – szólalt meg hirtelen Edward kizökkentve az álmodozásból. Mikor a lányokra pillantottam, rájöttem, hogy a nyugtatás valószínűleg, nekik szólhatott. Egymás kezét szorongatva figyelték felváltva Joshuát és Edwardot, hátha valami kis információmorzsához juthatnak. – Gianna egyedül van, Carlisle-ék pedig tizenegyen. Nem tud nekik ártani – hazudta Edward, én pedig úgy véltem, jobb, ha nem pótlom ki a meséjét. Teljesen felesleges lett volna, hogy a lányok még jobban aggódjanak.

- Szerinted, képes egyszerre tizenegy embert lebénítani? – kérdeztem suttogva, mikor Juliette felvitte aludni az öcsémet az emeletre, Saore pedig kiment a kérésemre készíteni egy csésze teát. Edward a fotelben ült, én pedig az ölében kuporogtam.

- Nem hiszem… De ha igen, akkor is csak pillanatokra. Az nem elég, hogy… - hallgatott el Edward idegesen. Megfogtam a karjait, és szorosabbra húztam az ölelését magam körül. Önkéntelenül azon kezdtem gondolkodni, vajon, kivel végezne elsőként Gianna. Talán, azzal, akiket vezetőknek hisz – vágd le a kígyó fejét, és a teste nem képes tovább élni. Edward mellkasába fúrtam a fejemet, hogy eltűnjön a szemeim elől a rémkép Carlisle-ról és Jonathanról.

- Nem lesz baj – suttogta a fülembe a lányoknak egyszer már elmondott füllentést, miközben a mostanra már teljesen összegyűrődött menyasszonyi ruhámat simítgatta. – Nem akarsz átöltözni és lepihenni?

- Az első jó ötlet, de aludni úgysem tudnék – ráztam meg a fejemet.

- Azért ledőlhetnél egy kicsit… Neked most nem szabad túlterhelned magad – simogatta meg a hasamat. – Gyere, szerzünk valami ruhát… - tolt fel finoman magáról. Engedelmesen talpra álltam, aztán hagytam, hogy átvezessen a konyhába. Saore azonnal felkísért minket az emeletre, amint Edward előadta neki a kérésünket, és a szekrényéből keresett nekem egy hálóinget.

- Úgysem alszom, amíg Aidan nem ért haza, úgyhogy nyugodtan használjátok az ágyat – szólt, mielőtt kifordult volna az ajtón.

- Köszönjük – kiáltottam utána, aztán nekiálltam kihámozni magam a hófehér ruhából. – Segíts, kérlek! – pillantottam Edwardra, aki azonnal mellém sietett. Kicsit sajnáltam, hogy máris le kell vetnem a gyönyörű anyagot, de meg is könnyebbültem, mikor végre belebújhattam az egyszerű és kényelmes hálóingbe.

- Gyerünk, csukd be a szemed! – takargatott be Edward, majd mellém bújva magához ölelt. Éreztem a tarkómon a hűvös csókot, majd az elégedett szusszantást. Igyekeztem ellazulni, de az elmémbe újra és újra bekúszott néhány gondolat, ami visszarántott az éberségbe.

Felsóhajtottam, mikor Edward dúdolni kezdett nekem. A lágy dallam kellemesen simogatta a lelkemet a félhomályban. Már éppen kezdtem volna belezuhanni az öntudatlanságba, mikor az altatómat félbeszakította egy hangos vonyítás a földszintről. A szemeim riadtan pattantak ki.