A múlt árnyai - 17. fejezet

17. FARKASOK



ZAVARTAN PISLANTOTTAM FEL Carlisle-ra, mikor belépett a szobába. Egy pillanatra megtorpant, és fürkészően figyelt mindkettőnket, aztán elmosolyodott, és az ágyhoz lépett. Még mindig kissé kábultan néztem fel rá. Hagytam, hogy megvizsgáljon – és csak most vettem észre, hogy a mellkasom, a karom és a combjaim tele voltak kék és lila foltokkal. A csuklóm még mindig érzékeny volt, de szerencsére, tényleg nem tört el, csak meghúzódott.

A vizsgálatok közben Edward végig az ágy mellett állt, az én szívem pedig olyan hangosan kalapált, hogy azt hittem, szégyenszemre kiugrik a mellkasomból. Próbáltam fegyelmezni magam Carlisle jelenlétében, de szörnyen nehéz volt. Alig vártam, hogy végre megint kettesben legyek Edwarddal. Azt, hogy ennyire sikerül áttörnöm a kettőnk közötti falat, álmomban sem hittem volna – és most először reméltem, hogy végül sikerül teljesen le is döntenem.

- Még pár napig ne nagyon terheld a kezedet – kérte Carlisle. – És Rosalie-val küldetek fel vitaminokat meg egy kis forró levest, nehogy a kihűlésed újabb meghűléshez is vezessen – ütögette meg biztatóan az ép kézfejemet.

- Köszönöm – feleltem hálás hangon. Ez alatt a pár hét alatt teljesen megváltozott az életem. Új családot kaptam. Tényleg úgy éreztem, hozzájuk tartozom most már. Befogadtak, szerettek és én is szerettem őket. Edwarddal meg kell értetnem, hogy ha elmegy, tényleg mindent elvesz tőlem, ami még segít egyben maradnom.

- Beszélnünk kéne még valamiről… - szakította félbe a gondolataimat Carlisle.

Kényelmetlenül mocorogni kezdtem – ha valaki ilyen hangsúllyal mondja, hogy meg kell beszélni valamit, akkor nem lehet túl kellemes a téma. Reméltem, hogy nem a tegnap estét akarja velem Edward előtt megbeszélni. Rosalie-val is kényelmetlen volt, de Carlisle-lal és Edwarddal biztosan olyan szörnyű lenne, hogy elsüllyednék szégyenemben az ággyal együtt.

- Mielőtt elhoztunk volna az erdőből, a farkasok küldtek egy gondolatot Edwardnak… - pillantott hátra a válla fölött a fiára Carlisle.

- Azt mondták, hogy két napon belül látni akarnak téged, hogy tudják, jól vagy, és nem ártottunk neked – morogta dühösen Edward. Még a feltételezés is sértette, hogy a családja vagy ő bármi rosszat tehetne velem.

- Nem kényszeríthetünk semmire, de… - kezdte Carlisle.

- Természetesen, elmegyek hozzájuk – bólintottam. Próbáltam elűzni minden félelmemet a találkozóval kapcsolatban. Igaz, hogy azok a hatalmas farkasok rémisztőnek tűntek első pillantásra, de ugyanúgy jófiúk, mint Cullenék. És mellesleg valamiféle rokonok is – azt hiszem. Bajom tehát nem eshet, és talán, többet megtudhatnék a nagypapáról is.

- Köszönjük – bólintott Carlisle. – Holnap hajnalban kiviszünk a határhoz. A múltkor nem nagyon volt lehetőségem részletesen elmagyarázni, mi is folyik itt pontosan, és nem akarom, hogy véletlenül valamelyikük félreértse a körözési plakátokat vagy a tegnapi esetet. Nem lenne jó egy összetűzés a farkasokkal és a rendőrséggel is – Carlisle arca kissé aggodalmas lett egy pillanatra, aztán elmosolyodott. – De biztosan nem lesz semmi gond. A farkasok elég értelmesek, hogy megértsék a helyzetet. – Edward halkan felhorkantott. – Most pihenj! Hajnalban visszajövök érted – állt fel az ágyról Carlisle, és tétovázva egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Köszönök… mindent! – szóltam utána még mielőtt kilépett volna az ajtón.

Ahogy magunkra maradtunk, kinyújtottam a kezemet Edward felé. Bizonytalanul pillantott rám, de aztán végül odajött hozzám. Belekapaszkodtam a karjába, és lefelé húztam, míg végül le nem ült az ágy szélére. Összefontam az ujjainkat, és hüvelykujjammal simogattam az övét. Nem nézett rám, de hallottam, hogy felsóhajt.

Mikor kopogás nélkül kinyílt az ajtó, egy szempillantás alatt elhúzta a kezét és talpra ugrott. Rosalie rosszalló pillantást küldött felé, majd elterelte az ágy mellől, és az ölembe helyezte a tálcát. A gőzölgő leves mellett volt egy pohár friss víz és néhány tabletta, amelyek közül csak a C-vitamint ismertem fel első ránézésre. Gyorsan bekapkodtam a gyógyszereket, hogy túl legyek a rossz dolgokon, aztán felemeltem a kanalat, és a számhoz emelve fújni kezdtem a levest.

- Mmm… Ez finom – nyeltem le az első kortyot. Rosalie elégedetten kihúzta magát. Megvárta, amíg megeszem az egész tányérral, aztán elvette a tálcát. Az ajtó felé haladtában, mintha odasúgott volna valamit Edwardnak – de nem voltam biztos benne -, aztán visszasietett a konyhába.

Edward visszasompolygott az ágyhoz, és leült a szélére. Felültem, hogy közelebb bújjak hozzá, de kezét a vállamra fektette, és óvatosan visszanyomott. Morcosan néztem rá, mire felkuncogott.

- Rosalie azt mondta, hogy ha nem hagylak pihenni, akkor a pokol lángjai simogatások lesznek ahhoz képest, amit tőle kapok – ajkai lehengerlő vigyorra húzódtak. Hozzám hajolt – a lélegzetem elakadt -, és egy lágy csókot nyomott az ajkam mellé. – Szóval, pihenj… - húzódott vissza, én pedig pár másodpercnyi kábultság után még morcosabban néztem rá.

Magamhoz öleltem a karját, hideg kézfejét az arcom alá temettem. Próbáltam aludni egy keveset, de nem igazán sikerült. Edward közelségétől és illatától nyugodt voltam pillanatnyilag, de féltem, hogy ha elalszom, akkor rémálmaim lesznek. Így csak csukott szemmel hallgattam, ahogy Edward halkan dúdol nekem valamit.

Olyan hihetetlen volt, hogy itt ült mellettem. Attól tartottam, hogy csak álmodom, és mikor felébredek, a csalódástól teljesen összeroppanok majd. Szükségem volt Edwardra. Nélküle és az öcsém nélkül már rég megőrültem volna. Az én két Edwardom… Halványan elmosolyodtam, és mintha egy lepkeszárny-legyintésnyi időre megéreztem volna Edward hideg ujját az ajkaimon.

A délután és este folyamán Rosalie többször is bejött ellenőrizni, hogy megvan-e a megfelelő nyugalmam és kényelmem a pihenéshez, és ahányszor csak megjelent dühös szemekkel méregette a testvérét.

- Mi baja van Rosalie-nak? – kérdeztem Edwardot nővére tizenegy órai látogatása után. Attól tartottam, hogy bár Rosalie együttérzésből nagyon kedves volt velem az utóbbi huszonnégy órában, az alapellenszenve, amivel irántam viseltetett, egyáltalán nem változott. Talán, nem tart megfelelőnek Edwardhoz…

- Úgy hiszi, hogy nem tisztességes, amit csinálok veled – komorult el Edward arca. – És utálom, mikor igaza van.

- Nincs igaza! – szorítottam meg Edward kezét. Nem válaszolt.

Alig pár órát aludtam az éjszaka. Olyan volt, mintha lehunytam volna a szememet, és a következő másodpercben már hajnal is volt. Edward simogatása ébresztett – és bár fáradt voltam, ez volt a legédesebb ébresztőm hosszú idő óta. Edward utasítására Rosalie elkísért a fürdőszobába, és ott is maradt végig velem – szerencsére, volt annyira együttérző, hogy elfordult a kellemetlenebb pillanatokban. Kicsit idegesített, hogy sosem lehetek egyedül, de ha Edward ettől megnyugodott, akkor legyen… A lényeg, hogy velem maradjon. Mindörökre.

Mivel mindenem sajgott, Rosalie a megszokott farmer-blúz összeállítás helyett egy lengébb nyári ruhát hozott nekem, és állítólag a hideg miatt – bár szerintem, inkább a foltjaim eltakarása volt az ok -, kölcsönadott egy fehér kardigánt is. Edward azonnal előttünk termett, amint kiléptem a fürdőszobából. Valószínűleg, észrevette, milyen óvatosan lépkedek – a combjaim fájtak, valahányszor véletlenül egymáshoz dörzsölődtek -, mert odalépett hozzám, és egyetlen, laza mozdulattal a karjaiba emelt. Hálásan bújtam hozzá, viszont, mikor leértünk a földszintre a többiekhez, kicsit zavarba jöttem. Szerencsére, senki nem említette meg, hogy Edward miért is cipel engem.

Carlisle, Tanya, Rosalie, Emmett és Edward vittek a farkasok elé. Az út nem tűnt túl hosszúnak, maximum húsz perc volt. Edward nem akart velem túl gyorsan rohanni, nehogy a sérüléseim fájjanak, és a többiek is tartották a mi lassabb tempónkat. Már kezdett felkelni a nap, mikor éreztem, hogy Edward teste megfeszül, és halk morgás tör fel a torka mélyéről. Kíváncsian kémleltem körbe, de csak jó öt perc után vettem észre a távolban a farkasokat. Hatalmasabbak voltak, mint emlékeztem rájuk.

Ahogy a határhoz értünk, mindenki megállt, Edward pedig letett a földre, de egy lépésnyire sem távolodott el mellőlem. A farkasok minden mozdulatunkat követték. Látszott a szemeikben a bizalmatlanság és a megvetés, ahogyan Edward, Rose, Emmett és Tanya szemében is. Az egyedüli, aki teljesen nyugodtan – és szinte megértően – pillantott a farkasok felé, az Carlisle volt.

- Elhoztuk őt, láthatjátok, hogy semmi baja – mutatott felém Carlisle. A farkasok végigmértek engem.

- Azt kérdezik, hogy miért vagy velünk… – közvetítette Edward a legelöl álló, legnagyobb és legerősebbnek kinéző farkast figyelve. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy el tudjam mondani a lényeget.

- Először is, szeretnék… szeretnék köszönetet mondani azért, hogy megmentettetek – kezdtem el. A farkasok szeme mintha egy kissé meglágyult volna, magam mellől viszont hallottam Rosalie morgását. – Az a... vámpír, akit elkergettetek, megölte a családomat, és engem üldöz már hónapok óta. Cullenék vigyáznak rám, és… - Edward morgása szakított félbe. – Mi az?

- Semmi… - szűrte a fogai között, és villámló szemekkel meredt a farkasok vezetőjére.

- Szóval… Cullenék befogadtak, és megvédenek engem és az öcsémet is – fejeztem be a mondatot.

- Igen, a testvére is jól van! – csattant fel Edward. Dühösen fonta össze a karjait maga előtt. Mielőtt megszólalhattam volna, Carlisle átvette a szót.

- A városban ki van téve néhány körözési plakát, mert a rendőrség keresi Isabellát. – A farkasok felélénkülve fordultak felém. Hátrébb léptem egy kicsit. Edward karja kinyúlt, és védelmezően magához ölelt. – A vámpír hamis nyomokat helyezett el, amiből a rendőrség úgy gondolja, hogy Isabella a szülei gyilkosa. – Le kellett hunynom a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Mikor felnéztem, a farkasok szemében gyanakvást láttam.

- Nem ő volt! – feszült meg Edward, aztán idegesen Carlisle-ra nézett. – Azt kérdezik, miért higgyenek egy… vérszívónak? – fintorodott el. Carlisle vetett rám egy pillantást, aztán a legnagyobb, sötétbarna színű farkas szemébe nézett.

- Nem kell nekünk hinnetek. Higgyetek a saját véreteknek – mondta.

- Ezt meg hogy érted? – tolmácsolta az újabb gondolatot Edward.

- Isabella, Jacob Black unokája, vagyis Ephraim Black leszármazottja. – Carlisle kijelentésére a farkasok vad csaholásba kezdtek – mintha beszélgettek volna egymással. Az izgalom és hitetlenkedés tisztán érezhető volt a reakcióikból. Aztán az a farkas, aki eddig a kommunikációt vezette, hirtelen hátat fordított nekünk, és bevetette magát a fák közé. Kérdőn és kissé ijedten pillantottam Edwardra, de az arca a helyzethez képest nyugodtnak tűnt.

Lépések zaja hallatszott arról, ahol a farkas az imént eltűnt. A régi legendák alapján, és azok után, amiket Edward mesélt nekem még régebben, tudtam, hogy a quileute-ek képesek farkas és emberi alakot is ölteni, mégis meglepett, mikor az állat helyett egy huszonöt év körüli fiú lépett ki a bokrok közül.

A felső teste mezítelen volt – alul is csak egy hosszúszárú, fekete alsónadrág fedte, izmai minden mozdulatnál megfeszültek. Kicsit zavarba jöttem a látványától… Fekete haja, rövid, szinte tüskés volt, szemei mogyoróbarnák. Magasabbnak tűnt, mint bármelyik korabeli fiú, akivel valaha találkoztam. Az arcvonásai erőteljesek, de arányosak voltak. Igazán jóképűnek lehetett nevezni. Egy pillanatra felrémlett előttem néhány régi fénykép, amin Jacob nagypapa volt még fiatalon. A fiú testfelépítése és külső jellemzői nagyon emlékeztettek rá.

- Tényleg egy Black leszármazott vagy? – állt meg alig pár méternyire tőlünk. A szemei izgatottan végigjártak engem. A történtek után kellemetlennek találtam ezt, de próbáltam nem kimutatni.

- Az vagyok. A nagyapám Jacob Black volt, az apám pedig Charles William Black.

- A rokonaid nagy tiszteletnek örvendenek a törzsünkben. Sajnáltuk, hogy a Black család eltűnt a szemeink elől egy jó pár évtizede… - szólalt meg ismét az indián. – Jonathan Uley vagyok, a csapatunk Alfája – mutatkozott be. Kérdőn pillantottam Edwardra.

- Az Alfa a vezető a farkasok között. Ő parancsol a többieknek – magyarázta Edward.

- Ó, értem… - motyogtam. – Nagyon örülök… - mosolyogtam halványan Jonathanra.

- Ő ott, Joshua – mutatott a jobb oldalán álló farkasra. A farkas barátságosan bólintott egyet felém – viszonoztam a biccentést. – Aidan, Daniel és Benji – mutatta be sorba a többi farkast is. Az utolsó, mindannyiuk közül a legkisebb, felvakkantott. – Benjamin – javította ki magát Jonathan egy fintor kíséretében. Önkéntelenül felkuncogtam.

- Hello – emeltem fel a kezem, és intettem egyet feléjük. Csaholni kezdtek, mintha csak ők is üdvözöltek volna. Végigfuttattam rajtuk a pillantásomat. Benjamin nyurga kis farkas volt, a szőre homokbarna színű, és hosszabb, mint a többieké. Ő volt a legkevésbé ijesztő, mert a szemeiből kedvesség áradt. Danielnek csak egy árnyalatnyival volt sötétebb a színe, de a szőre sokkal rövidebb volt. Aidan vöröses árnyalatú volt, és a pofája hosszúkás formában nyúlt előre. Joshua pedig olyan fekete volt, mint az éjszaka.

- Tudom, hogy a helyzet elég… bonyolult – szólalt meg ismét Jonathan. – De a testvéreim és én, szeretnénk jobban megismerni téged és a testvéredet – a hangja óvatos volt, mintha tudatosan válogatta volna meg a szavait.

Bizonytalanul pillantottam először Edwardra, aztán Carlisle-ra. A farkasok most már, hogy nevük is volt, és egyiküket láthattam emberi alakban is, kevésbé tűntek félelmetesnek, mint először, és természetes érzésként feltámadt bennem a kíváncsiság. Szerettem volna tudni, honnan származom. Megismerni a múltamat, a nagyapám múltját. És talán… az öcsém jövőjét. Ha egyszer átváltozna… Szüksége lenne hozzá hasonlóak társaságára.

- Én is szeretnélek megismerni titeket – Edward halkan felszisszent. Bocsánatkérően néztem rá, remélve, hogy megért engem.

- Csodás! – Jonathan arcára vigyor ült ki. – Akkor holnap este?

- Megőrültél, korcs? – csattant fel Edward. Jonathan dühös arccal és összeszorított öklökkel lépett előre egyet.

- Hallottad! Meg akar ismerni minket! Vagy talán semmibe veszed a szabad akaratát? – a hangja vádló volt. Társai a háta mögött morogni kezdtek.

- Még mindig veszélyben van. Nem fogom addig rátok bízni! – feszült meg Edward teste, és úgy figyelte a vele szemben állót, mintha darabokra akarná tépni.

- Mert mellettetek aztán nagy biztonságban van, nem igaz? – vonta fel sötét szemöldökét gúnyosan Jonathan.

- Fogd be, különben… - kezdte Edward, de aztán idegesen elhallgatott.

- Különben? – Hangzott el az újabb gúnyos kérdés. – Tudod jól, vérszívó, hogy igazam van. Nálunk legalább olyan biztonságban lenne, mint nálatok… Ha nem nagyobban… Szóval? Mit szólsz, Isabella? – pillantott rám Jonathan, figyelmen kívül hagyva Edward dühös morgását. – A vérszívók elhoznak a határig, utána pedig mi vigyázunk rátok… Jó móka lesz – mosolygott rám bíztatóan. – Esküszöm, hogy nem lesz semmi bajotok. Vigyázunk rátok! Aztán, visszamehetsz hozzájuk – intett lefitymáló arccal Cullenék felé.

Zavartan toporogtam. Nem akartam megbántani Cullenékat, de a farkasok egyszer már elüldözték Dominicot – félt tőlük. Valószínűleg, biztonságos lenne velük. És több ok is szól amellett, hogy meg akarjam ismerni őket közelebbről. De a testvérem életét nem mertem kockára tenni…

- Én szívesen elfogadnom a meghívást… - bólintottam. Éreztem, ahogy Edward karja megfeszül körülöttem. – De ha nem bánjátok, az öcsémet otthon hagynám. Még kisbaba, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne magammal hozni… Ha így is áll a meghívás…

- Áll – vágta rá azonnal Jonathan. – Akkor holnap este hétkor? – nézett Carlisle-ra.

- Itt leszünk – bólintott Carlisle.

- Akkor holnap… - Jonathan arca elégedettnek tűnt. – Addig igyekezzetek életben tartani őt, mert ha nem…

- Vigyázunk rá! – Edward arcvonásai eltorzultak a visszafojtott dühtől.

- Számon kérjük rajtatok, vérszívó! – vetette még oda Jonathan. – Viszlát, Isabella! – fordított hátat nekünk, aztán besétált a fák közé. Mikor ugatás hangzott fel onnan, ahol eltűnt, a többi farkas is hátrálni kezdett, aztán elvágtattak.

- Edward… - fordultam azonnal Edward felé.

- Majd otthon megbeszéljük – felelte. Az arcvonásai kemények voltak, és még mindig arra felé nézett, amerre a farkasok elrohantak. Ahogy a karjaiba vett, a pillantása lágyabb lett.

A visszafelé úton egy csomó érzés és gondolat kavargott bennem. Reméltem, hogy Cullenék nem haragszanak majd rám, és megértik, hogy miért is akarom megismerni a farkasokat. Nem akartam megbántani őket – főleg nem Edwardot. Felemeltem a kezem, és futás közben végigsimítottam az arcán. Egy csókot nyomott a tenyerembe gyorsan. Megnyugodva elmosolyodtam.

Ahogy visszaértünk a Cullen-házba, Edward azonnal felvitt az emeletre. Leültetett az ágy szélére, aztán az ablakhoz sétált. Percekig csak bámult kifelé, én pedig a számat harapdálva figyeltem.

- Sajnálom. Tudom, hogy utáljátok őket, de… - kezdtem, mikor már nem bírtam tovább a csendet.

- De ők a múltad – bólintott komolyan Edward. – Érthető, hogy tudni akarod, honnan jöttél.

- Nem akarom, hogy bántson, amit teszek… - felálltam az ágyról, és Edward mögé léptem. Kezemmel megérintettem a hátát – éreztem, hogy összerezzen. Nem bírtam ki, muszáj volt hozzá bújnom. A dereka köré csúsztattam a karomat, és fejemet a lapockájához szorítottam – még így a vékony ingen keresztül is éreztem a belőle áradó hideget, de nem érdekelt.

- Nem te bántasz engem… - szólalt meg végül. – Igaza volt a korcsnak. Megígértem, hogy nem esik bajod, és mégsem tudtalak megvédeni. – Lábujjhegyre álltam, és apró csókot nyomtam a nyakára. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy ilyen közvetlen legyek vele, de ösztönösen éreztem, hogy mit akarok tenni – hogy mit kell tennem. – Isabella… - sóhajtotta, majd lefejtette magáról a kezeimet, és távolabb lépett.

- Nem a te hibád volt. Senki sem hibázott.

- Hagyjuk ezt! – rázta meg a fejét.

- Rendben – bólintottam. – Akkor nem haragszol rám?

- Nincs miért haragudnom – fordult felém, és a szemei lágyan végigsimogattak. A szám teljesen kiszáradt.

- Akkor jó – bólintottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

Bár boldog voltam, bennem volt az állandó félelem, hogy valami olyasmit mondok vagy teszek, amivel átlépem Edwardnál a határt, és megint bezárkózik előttem. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy újra átöleljem, de nem mertem kockáztatni. Visszasétáltam az ágyhoz, és lehuppantam rá.

- Azt hiszem, éhes vagyok… - szólaltam meg újra pár perc után. Valójában, a gyomrom apró méretűre zsugorodott, és kételkedtem benne, hogy akár egyetlen falat is lemenne a torkomon, de úgy éreztem, muszáj beszélnem.

- Alice és Rosalie már a konyhában vannak – felelte Edward. – Azt hiszem, pirítóst csinálnak… Kicsit égett lesz, de inkább ne említsd nekik – mosolyodott el.

- Oké, nem fogom – kuncogtam fel.

Alig pár pillanat múlva tényleg megérkezett a reggelim. Alice és Rosalie, mint mindig, érdeklődve várták a reakciómat – próbáltam a kevésbé szenes részekről harapni, nehogy csalódást okozzak nekik.

- Indulunk? – pillantott Alice Edwardra, mikor befejeztem az evést.

- Én ma nem megyek – rázta meg a fejét Edward.

- Hová? – néztem rájuk kíváncsian.

- Vége a tavaszi szünetnek az iskolában – felelte Alice. – Edward és én most fogunk érettségizni, hányadszorra is? – vigyorodott el.

- Ki számolja már… - vonta meg a vállát Edward.

- Edward egy időben gyűjtötte a ballagási kalapjainkat, és kitette őket a falra – vigyorodott el Alice.

- Menned kéne. Azok után, hogy kint volt a rendőrség, nem kéne felkeltenünk magunkra a figyelmet azzal, hogy másképp viselkedünk, mint eddig – szólt közbe Rosalie.

- Nem hagyom magára Isabellát – jelentette ki Edward.

- Esme, Carlisle, Emmett, Jasper, Tanyáék és én is itt vagyunk vele.

- Akkor is maradok – Edward arcára makacs kifejezés ült. Alice felsóhajtott.

- Nem fog jönni. Eldöntötte. Akkor én megyek… Egyedül… Magányosan… Mint a kisujjam… - vonult lassan és színpadiasan a küszöbig. Búcsúzóul még rám vigyorgott, aztán ugrándozva elhagyta a szobát.

- Menned kellene – morgott Rose, aztán a haját hátradobva a válla felett Alice után indult.

- Én ellennék egye… - kezdtem, de Edward egy szempillantás alatt az ágyamnál termett, kezeivel körbefogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem.

- Nem – felelte, és egy apró csókot nyomott a számra.