A múlt árnyai - 18. fejezet

18. QUILEUTE-K



ÉSZREVÉTLENÜL ELROHANT az idő, és mire észbe kaptam, már másnap késő délután volt. Idegesen rágcsáltam a körmömet a szekrény előtt állva, miközben azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel a farkasoknál tett látogatáshoz. Végül valami kényelmes és elég meleg felső és egy vászonnadrág mellett döntöttem.

Edward az ágyon ült, és mogorván bámult maga elé. Nem tetszett neki az ötlet, hogy távol legyen tőlem, az meg még kevésbé, hogy rábízzon néhány bolhás korcsra – ahogy ő mondta. Bár megnyugtatott, hogy rám nem haragszik, és megért engem, nem esett túl jól látni, hogy ennyire zavarja az, amit tenni készülök.

Alice és Jasper ebéd után bent voltak nálam, és megnyugtattak, hogy ez a hangulat hamarosan elmúlik Edwardnál, ha látja, hogy épen és egészségesen térek vissza a farkasoktól. Reméltem, hogy így lesz.

Miután felöltöztem a fürdőszobában – most Alice felügyeletével -, Edward megint csak az ajtóban várt már rám. Egy másodperccel sem hagyott tovább magamra, mint ahogy szükséges volt. Megint egy kisebb csapat kísért ki a határhoz – a különbség csak annyi volt, hogy most Tanyát és Rosalie-t leváltotta Alice és Jasper.

Már messziről megláttam a magas férfialakot – akiről közelebbről kiderült, hogy Jonathan az. Egyedül volt, legalább is, úgy tűnt, de sejtettem, hogy a társai nem messze várnak ránk. Edward feszültsége a tetőpontjára ért, mikor letett a földre a határvonal mentén. Tétován álltam mellette, figyelve a vonásait, aztán lábujjhegyre emelkedtem, és egy puszit nyomtam az arcára. Távolabb akartam lépni, de nagy meglepetésemre, megragadta a vállaimat. Háttérzajként hallottam a farkasok morgását, miközben Edward a számra nyomta az ajkait.

Ezek után, nem számított csodának, hogy kissé elkábulva lépkedtem Jonathan felé.

- Ha bármi baja esik, megbánjátok! – nézett Edward egyenesen Jonathanra, aki elhúzta a száját, de azért bólintott.

- Épségben visszahozom – felelte.

- Tizenegyre – vágta rá Edward.

- Éjfél. Egy perccel sem korábban – kontrázott rá Jonathan.

- És egy perccel sem később, vagy véged, korcs!

- Viszlát, Isabella! – integetett utánam Alice. Visszaintettem feléjük, aztán elindultam Jonathan után. Kicsit féltem attól, hogy nagyobb utat kell megtennem majd a fák, bokrok és kiálló gyökerek között, amik életveszélyesek voltak a számomra, de legnagyobb meglepetésemre, alig öt perc után egy ösvényre jutottunk, aminek a közepén ott állt egy dzsip. Körülötte ott volt a négy farkas. A legkisebb – Benjamin – azonnal odaszaladt hozzám, amint meglátott. Megállt pár méternyire tőlem, gondolom, hogy ne ijesszen meg túlságosan, aztán lesunyta a fejét, mintha azt jelezné, hogy ártalmatlan rám nézve. Összeszedtem minden bátorságomat, és odaléptem hozzá. Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a füle mögött a fejét. Világosbarna bundája puhább volt, mint gondoltam.

Halk, elégedettnek tűnő hangot hallatott, ahogy vakargatni kezdtem, aztán felemelte a fejét, és végignyalt a kezemen. Felnevettem.

- Na gyerünk, fiúk! Induljunk! – szólalt meg hirtelen Jonathan. Annyira belemerültem a farkas simogatásába, hogy teljesen el is felejtkeztem arról, hogy még a hátam mögött áll. Benjamin felpattant hirtelen, aztán a többi farkassal együtt befutott a fák közé. Körülbelül egy perc múlva négy félmeztelen fiú sétált ki elém.

A legfiatalabbnak tűnő lépett először elém, és kinyújtotta felém a kezét.

- Kösz a fülvakarást! – vigyorgott rám.

- Akkor, te vagy Benjamin? – fogtam meg a kezét mosolyogva. Bólintott, aztán hátrébb lépett.

- Én Daniel vagyok – mutatkozott be a mellette álló fiú. Bár mindannyian hasonlítottak egymásra, ő és Benjamin valahogy mégis jobban, mint a többiek. Talán, a szemeik miatt – azonos mogyoróbarna árnyalatú volt az íriszük. Daniel egy pár évvel idősebbnek tűnt, és pár centivel magasabb volt, mint Benjamin és a következő fiú, aki hozzám lépett.

- Aidan – mosolygott rám. – Örülök, hogy megismerhetünk.

- Én is – biztosítottam róla. Az utolsó fiúra néztem. Fekete szemei sötéten meredtek rám. Valamiért ő volt a legrémisztőbb a farkasok közül.

- Te pedig akkor csak Joshua lehetsz – léptem közelebb hozzá. Morcos arccal bólintott. Zavarba jöttem a távolságtartásától – nem tudtam, miért ilyen velem, mikor a többiek olyan közvetlenek.

- Ne is törődj vele! – vonta meg a vállát Benjamin, és a kezemet megfogva az autó felé húzott. – Csak nem szeret emberi alakban lenni, miközben vérszívók vannak a közelben.

- Már nincsenek, csak idehoztak – feleltem, mire Jonathan a hátam mögött felnevetett.

- Az, amelyikkel olyan jóban vagy – fintorodott el, ahogy kimondta. -, még mindig itt cirkál a határvonal mentén. Tiszta ideg… - Még hangosabb nevetés hagyta el a száját, miközben a fák közé pillantott. Összeszorult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy talán, jobb lenne visszamenni, de mielőtt meggondolhattam volna, Benjamin kinyitotta nekem az ajtót, és besegített az anyósülésre.

Az autóút nem volt hosszú. Negyed óra múlva meg is érkeztünk. Jonathan leparkolt, aztán kisegített a kocsiból. Mikor észrevettem az engem figyelő új tekinteteket, zavarba jöttem. Két velem egykorú lány épp tűzifákat hordott egy kupacba – gondolom, sötétedéskor tábortüzet akartak gyújtani -, de mikor észrevettek, megálltak a munkában, és felénk siettek. Mögöttük egy kempingszéken egy hosszú, ősz hajú indián ült, melegbarna szemei mosolyogva üdvözöltek, mikor a közelbe értünk.

- Ő itt Saore – húzta magához az egyik lányt Aidan csillogó szemekkel. A lánynak hosszú, ébenfekete haja és ugyancsak fekete szemei voltak. Majdnem olyan magas volt, mint Aidan – pedig a farkasok alapból szörnyen magasra nőttek -, de mivel arányosak voltak a testének részei, mégis kecsesnek tűnt.

- Üdv itthon! – küldött felém egy meleg mosolyt Saore. Jól esett, amit mondott. Féltem, hogy kívülállóként érzem majd magam La Push-ban, de a sok barátságos arc láttán úgy éreztem, mintha rég nem látott, kedves rokonokat látogatnék meg éppen.

A másik lány, aki jóval alacsonyabb volt minden jelenlévőnél, kivéve engem – és kinézetre egyáltalán nem tűnt indiánnak -, azonnal hozzám lépett, és röviden magához ölelt. Kissé zavartan viszonoztam – nem voltam hozzászokva az ilyen közvetlen testi kontaktusokhoz.

- Juliette vagyok – mutatkozott be, miután hátrébb lépett, aztán megfogta a kezemet, és a farakás felé kezdett húzni. – Sütünk egy kis húst meg egyéb finomságokat, remélem, éhes vagy! – csacsogta. Valamiért emlékeztetetett Alice-re.

Ahogy a táborhelyre értünk, az öregember lassan felemelkedett a székéről, és felém csoszogott. Benjamin mellém lépett.

- Ő itt a nagypapám – mutatta be a férfit. – Ő pedig… - kezdte volna, de a ráncos kéz a magasba emelkedett.

- Ő Isabella… Le sem tagadhatnád, hogy Bella Swan unokája vagy! – fürkészte barátságosan csillogó szemekkel az arcomat. – Pont olyan vagy, mint ő.

- Ismerte a nagyit? – kérdeztem kíváncsian. Pont az volt az egyik oka annak, hogy elfogadtam ezt a meghívást, hogy minél többet megtudjak a családom múltjáról, és arról, hogy honnan is származom valójában. Régen eszembe sem jutott, hogy kíváncsi legyek a La Push-ban élő emberekre. Érdekesek voltak a mesék róluk, de megvolt a saját kis életem, és nem éreztem úgy, hogy valami vagy valaki hiányozna belőle. De most, hogy már csak az öcsém és én maradtunk, valamiért felértékelődött bennem a származás és a család kérdése.

- Még szép, hogy ismertem! Ott voltam az esküvőjén! – nevetett fel az öregember. – Nekem kellett egy kis párnácskán odaegyensúlyozni a gyűrűket Jacobékhoz, én meg idegességemben a földre ejtettem őket. Vagy fél óráig tartott, mire mindkettő meglett.

- Ön… - az emlékeimben kutattam a megfelelő név után. – Seth? A kis Seth Clearwater? – tátottam el a számat csodálkozva. Egy csomó történetet hallottam már a kedves, szeleburdi Sethről, és furcsa volt látni most azt az öregembert, aki lett belőle.

- Én lennék az, személyesen – bólintott mosolyogva. – Örülök, hogy köztünk vagy – szorongatta meg a kezemet. – Most, ha nem haragszol, visszaülnék… Öreg csontjaim már nem nagyon bírják az ácsorgást. Gyere, foglalj helyet te is! – mutatott az egyik fa mellett az összehajtható, kempingszékekre. Mire elindulhattam volna, hogy hozzak egyet, Benjamin már meg is előzött. Leültem Seth nagypapa mellé.

- Benji, menj, és hozz még fát! – hessegette el a körülöttem somfordáló fiút Juliette.

- Benjamin vagyok! – húzta össze morcosan a szemöldökét a megszólított – ettől inkább tűnt mókásnak, mint rémisztőnek -, de azért elindult a közeli domb felé, hogy teljesítse a feladatát.

- Mesélj egy kicsit magadról! – kérte Juliette, miközben leült az egyik szikladarabra. Daniel a lábának dőlt. Azt hiszem, ők is egy párt alkothattak, legalább is, abból, ahogy egymásra néztek, erre következtettem.

Zavarba jöttem a kérésétől. Mit mesélhetnék magamról… A gyerekkorom olyannak tűnt, mint egy előző élet, a jelenem pedig annyira zűrzavaros volt, hogy nem tudtam volna értelmes gondolatokat formálni róla.

- Mit szeretnétek tudni? – kérdeztem.

- Hány éves vagy? – kérdezte Aidan. Saore a kezében lévő papírtányérral meglegyintette a fejét.

- Ilyet nem kérdezünk egy nőtől!

- Nem tudom, mit vagytok úgy kiakadva ezen a témán… - vonta meg a vállát Aidan.

- Persze, könnyű annak, aki nem öregszik – kapott válaszként egy nyelvnyújtást.

- Nem öregszetek? – jutott el az agyamig Saore mondata. Eszembe jutott Jacob nagypapa ráncos arca. – Az nem lehet…

- Amíg nem adjuk fel a farkaslétet, addig állunk az öregedésben. Csak akkor kezdünk megint öregedni, ha többet nem változunk át – magyarázta Jonathan.

- Ó! – mondtam. Saore-ra néztem, és tudtam, hogy egyre gondolunk. Lehet, hogy meg fogunk öregedni, miközben azok, akiket szeretünk, fiatalok és életerősek maradnak. Megborzongtam.

- Szóval, hány éves is vagy? – ismételte meg a kérdést Aidan, miközben vigyorogva kitért Saore újabb legyintése elől, a karjai közé kapta, és magához szorította őt.

- Tizenhét – mosolyogtam rájuk. – Vagyis… májusban leszek tizennyolc – javítottam ki magam.

Közben Benjamin visszatért egy nagy rakás faággal a kezében, amiket ledobott a többi közé.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg, miközben lehuppant a fűbe.

- Persze – bólintottam.

- Miért a vámpírokhoz mentél védelemért?

- Benjamin! – szisszent fel Jonathan. Az arca bosszússá vált.

- Nem volt más választásom – feleltem figyelmen kívül hagyva Jonathant. – Nem tudtam, hogy ti… hogy az őseim kik voltak valójában. Azt hittem, csak Cullenék védhetnek meg – magyaráztam.

-És most? Miért vagy a vérszopókkal még mindig? – Joshua hangja kissé ellenségesebbnek tűnt, mikor Cullenékról beszélt, mint a többieké. Ez nem igazán tetszett.

- Mert szeretem őket. Ők lettek a családom – néztem egyenesen a szemébe. Állta a tekintetemet.

Összerezzentem, mikor hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülemet. Egy tömzsi, kedves arcú indián nő tartott felénk, kezében egy nagy tálca hússal. Mikor meglátott, megtorpant egy pillanatra.

- Miért nem szóltatok, hogy már megérkezett? – csattant fel aztán. Gyorsan az elé siető Daniel kezébe nyomta a tálcát, aztán kezét a szoknyájába törölgetve közeledet felém. – Szervusz kedvesem! – ölelgetett meg úgy, hogy közben az összes levegő kipréselődött a tüdőmből. Gyanakodni kezdtem, hogy talán, a nők közül is lehet olyan, aki farkaserővel bírhat. – És még meg sem kínáltátok semmivel? – tette csípőre a kezét. Ahogy végignézett a hatalmas indiánfiúkon, azok úgy húzták be a nyakukat, mint a kiskölykök, akik rossz fát tettek a tűzre. – Elnézést az udvariatlanságért! Mindjárt hozok neked valami innivalót, aztán ha a fiúk végre hajlandóak megmozdulni – nézett megint feléjük anyai szigorral az arcán, mire mindannyian felpattantak a helyükről. -, akkor elkezdhetjük kisütni az ételeket is. Mindjárt jövök… - sietett vissza a távolban álló házak irányába.

Amíg Jonathanék meggyújtották a tüzet, a lányok mellé somfordáltam.

- Az előbbi hölgy, ki volt? – kérdeztem kíváncsian.

- Ó, ő Benjamin és Daniel édesanyja. És Seth nagypapa lánya. Esthernek hívják – tájékoztatott Juliette. Ahogy beszélt, szőke haját és kék szemeit bámultam – de csak akkor vettem észre, hogy ezt teszem, mikor felhívta rá a figyelmemet.

- Fogadjunk, hogy most azon gondolkozol, hogy egy fehér lány hogy került ide… - kuncogott fel.

- Ó, bocsánat, én nem… - jöttem zavarba hirtelen.

- Semmi gond – mosolygott rám kedvesen. – Tudod, én nem vagyok quileute. Vagyis vér szerint nem. Itt már igen – mutatott a mellkasa bal oldalára.

- És hogy találkoztatok? – érdeklődtem.

- A szüleimmel Forksba költöztünk. A helyi iskolába jártam. Aztán egyszer lementünk a la pushi tengerpartra, és ott Dan meglátott engem. És bevésődtünk…

- Hogy mit? – kérdeztem vissza.

- Bevésődtünk. Ez egy farkasszokás. Ha meglátják a számukra legmegfelelőbb párt, akkor onnantól kezdve csak érte élnek – pirult el. – És nagyon nehéz egy olyan férfit nem szeretni, aki érted veszi minden egyes lélegzetét – vetett szerelmes pillantást Danielre, aki nem messze tőlünk épp próbálta meggyújtani a tüzet.

- És ez nem… zavaró? – haraptam be a számat. – Mármint, olyan, mintha nem lenne választásotok… - gondoltam végig a hallottakat.

- Miért akarnánk mást választani, ha megtaláltuk a tökéleteset? – vonta meg a vállát mosolyogva, aztán felpattant mellőlem, és odasietett Danielhez az akkor már lobogó tűz mellé.

Esther nem sokára visszatért egy újabb tálcával, amin egy nagy kancsó limonádé és poharak álltak. Jól esett a hűs ital. Jonathan nem messze tőlem ült le, és a testéből valamint a tábortűzből áradó hőtől melegem lett.

- Tudod, szombaton lemegyünk a tengerhez úszni a többiekkel… Esetleg velünk tarthatnál – szólalt meg, miközben egy nyársat nyomott a kezembe, amire hús és krumplidarabokat tűzdelt.

- Hát, nem is tudom… - motyogtam zavartan. Nem akartam, hogy Edward türelme elfogyjon, és összevesszünk.

- Jól érzed magad velünk, nem? – kérdezte.

- Persze – bólintottam. – Nagyon is.

- Akkor? Biztonságban lennél.

- Tudom.

- Félsz a vérszívó véleményétől? – húzta el a száját.

- Nem, én csak nem akarom, hogy aggódjon értem. De… Majd megpróbálom megbeszélni vele, jó? – próbáltam időt nyerni úgy, hogy ne bántsam meg az azonnali visszautasításommal. Először látni akartam, hogy Edward hogy viselte a távollétemet, és hogyan viselkedik majd, ha visszamentem. Aztán majd ráérek eldönteni, hogy megemlítem-e neki a tengerparti kirándulást.

- Rendben – bólintott.

Szerencsére, ezek után hanyagoltuk a vámpírtémát. Hallgattam, ahogy pattog a tűz, és élveztem az ételek ízét. Közben, figyeltem, ahogy a fiúk úgy falnak fel mindent, mint egy sáskaraj. Mikor szép lassan elfogyott minden étel, Joshua előhozott az egyik házból egy gitárt, Daniel pedig megjelent egy kisebb kongaszerű dobbal. A halk dallamok betöltötték a levegőt. Lehunytam a szemem, és hallgattam, ahogy Saore és Juliette egy vidám indián dalocskát énekelget egy lányról, aki beleszeretett a holdba, az istenek pedig csillaggá változtatták, hogy örökre a szerelmével lehessen. A dob ritmusára önkéntelenül is mozogni kezdett a lábam.

Összerezzentem, mikor valami szőrös ért a karomhoz. Benjamin visszaváltozott farkassá, és a farkát csóválva bújt a kezemhez, kérve, hogy simogassam őt. Furcsa volt a tudat, hogy valójában ő egy ember, de próbáltam úgy gondolni rá, mintha csak egy kedves kutyust vakargattam volna – máskülönben biztosan zavarba jöttem volna.

- Hé, Benjamin, játsszunk! – emelt fel egy sárga műanyagtányért Daniel, miután a zenélést pihentették egy kicsit. Körbenézett, hogy az édesanyja nincs-e a közelben, aztán elhajította a levegőbe, mint egy frizbit. Benji úgy pattant fel mellőlem, mint akit ágyúból lőttek ki. A domb felé rohant, amerre a frizbi tartott, fejét felfelé fordítva, hogy lássa merre is repül a célpont.

Már majdnem a domb tetején járt, mikor hirtelen felugrott a levegőbe, és fogaival elkapta a tányért. Lelkesen, ide-oda cikázva rohant visszafelé, miközben a fejét rázva mutatta zsákmányát, aztán a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a lábai összeakadnak, és barna hógolyóként gurul lefelé, bele egyenesen az egyik bokorba.

Ijedten ugrottam fel, de a következő pillanatban kidugta a fejét az ágak közül – most már emberként -, hajából levelek meredeztek szanaszét.

- Direkt volt, emberek, direkt volt! – kiabálta felénk elvörösödve, miután kikapta a szájából a tányért. Egyszerűen nem lehetett kibírni nevetés nélkül, egy emberként kezdtünk el hahotázni rajta.

Szegény Benjamint a testvérei egész este ezzel az esettel piszkálták. Dan és Aidan újra és újra bemutatták, hogyan is esetlenkedett szerencsétlen, nekem pedig, bármennyire is sajnáltam, nagy erőfeszítésembe telt visszafojtani a kuncogásomat. Kárpótlásul, miután ismét visszaváltozott farkassá, hogy visszakísérjenek Edwardhoz, még egyszer jól megvakargattam a fejét.

Nehezemre esett elbúcsúzni. Tényleg jól éreztem magam, és úgy éreztem, hogy ők is szeretnének még viszontlátni. Ahogy visszaültem az autóba, lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért megszerettem azokat, akik utálják az új családomat, de egyszerűen nem lehetett nem szeretni Benjamint vagy a lányokat. Joshua volt az egyetlen, akivel szemben még fenntartásaim voltak, mert nem értettem a viselkedését.

Jonathan vezetett, én pedig mellette ültem, és az ablakon át figyeltem, ahogy a többi farkas árnyékként rohan mellettünk. A gondolataim már Edwardnál jártak. Most éreztem csak, hogy mennyire hiányzik. Szerettem volna minél hamarabb érezni magam mellett.

- Ezt eltennéd? – nyújtott egy kis fecnit felém Jonathan, miután lefékezett azon az ösvényen, ahonnan elindultunk korábban. – A telefonszámom. Ha bármire szükséged van, vagy csak szeretnél találkozni velünk, egy szavadba kerül…

- Köszönöm – habogtam, és a nadrágom zsebébe tettem a cetlit. – Tényleg köszönök mindent! Még találkozunk, ígérem!

- Helyes – bólintott elégedetten Jonathan. – Menjünk, a vérszívód már vár… - szállt ki az autóból.

- Viszlát, fiúk! – intettem a farkasok felé, akik csaholva vettek tőlem búcsút – kivéve Josh-t aki lefeküdt a kocsi mellé, és sötét pillantást vetett felém.

Próbáltam elfojtani a lelkesedésemet, ahogy közeledtünk a határ felé. Nem akartam Edwardot azzal bántani, hogy kimutatom, mennyire élveztem a farkasok társaságát. Ahogy megláttam őt, azonnal meggyorsítottam a lépteimet. Úgy állt a határ mentén, mint egy kőszobor, egészen addig, míg át nem léptem azt. Megragadta a karomat, és a mellkasára vont. Belefúrtam a fejemet az ingébe.

- Jól vagy? – tolt el pár másodperc után.

- Nincs rajta egy karcolás sem – felelt helyettem Jonathan. – Viszlát, Isabella! – köszönt el, majd a fák felé indult.

- Menjünk… - kapott fel Edward a karjaiba, és tudtam, hogy bármennyire is jó máshol, én most vagyok igazán otthon.