A múlt árnyai - 20. fejezet

20. TANYA



REGGEL EDWARD nem volt mellettem. Ez volt az első eset jó pár napja, hogy magamra hagyott és egyedül kellett ébrednem. Azonnal kipattantam az ágyból. Furcsa érzés öntött el. Hirtelen rettegni kezdtem. Nem azért, mert féltem egyedül, biztos voltam benne, hogy van a közelben valaki, aki figyel rám, és megvéd, ha kell. Inkább attól rettegtem, hogy Edward örökre elment. Persze, legbelül tudtam, hogy nem hagyna magamra – legalábbis addig, amíg veszélyben vagyok -, mégis az első gondolat, ami átfutott a fejemen az volt, hogy elhagyott, és sosem látom többé.

Mikor meghallottam a folyosóról a hangját, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az számat. Az ajtóhoz osontam egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy a vámpírfülek mindent hallanak.

- Nem érdekel! Hallja csak! – Rosalie hangja direkt felhangosodott, ahogy a kezem elérte a kilincset.

Megtorpantam – ezt nekem szánta? Rólam beszél?

- Rosalie! – Edward dühösnek hangzott.

- Alice azt mondta, hogy a tanárok már kérdezősködtek rólad, és a városban is folyton azt kérdezgetik, merre jársz. Persze, most még elhiszik a betegség sztorit, de egy idő után feltűnő lesz, hogy nem gyógyulsz meg. De persze, te megint csak magadra gondolsz! – Rosalie halkan morgott még valamit, aztán csend lett.

Szóval, az a gond, hogy Edward nem jár iskolába… Miattam. Azt akartam, hogy mindig velem legyen, de nem azon az áron, hogy bajba sodorja a családját. Gyorsan visszaszökdeltem az ágyhoz, és bekuporodtam a takaró alá, várva, hogy Edward visszajöjjön a szobába.

- Ugye tudod, hogy engem nem lehet átverni? – hallottam meg a hangját az ágyam mellől. Lustán, macskásan nyújtózkodtam egyet, aztán kinyitottam a szemeimet, és rápillantottam.

- Nem tudom, miről beszélsz… - vigyorogtam rá, aztán megdörzsöltem a szemeim.

- Ha nem hallottam volna, ahogy az ajtóhoz jössz, még hinnék is neked – ült le az ágy szélére, és egy csókot nyomott a homlokomra.

- Be kéne menned az iskolába… - vetettem fel. Az alsó ajkamat beharapva vártam, hogy Edward válaszoljon. Komoly szemekkel nézett rám, aztán kinyújtotta az egyik kezét, és végigsimított az arcomon. Lehunytam a szemem és felsóhajtottam.

- Nem akarlak egyedül hagyni.

- Biztonságban vagyok. A többiek azok után, ami történt, úgy vigyáznak rám, mintha porcelánból lennék – próbáltam megnyugtatni. Tényleg úgy volt, ahogy mondtam. Ha a mosdóba kellett mennem, valamelyik Cullen nő biztosan elkísért, egyéb esetekben pedig ott volt mellettem Edward, de biztos voltam benne, hogy Jasper vagy Emmett szívesen átvenné a helyét, ha szükséges lenne. Az igazság az volt, hogy hiányzott Jasper társasága. Valószínűleg, azért nem jött a közelembe mostanában, mert nem akarta Edwardot felidegesíteni. Erről is beszélnem kell majd Edwarddal… Az nem járja, hogy még mindig butaságok miatt haragudjon a testvérére.

- Tudom, hogy vigyáznak rád – főleg azok után, ami történt… - hajtotta le szégyenkezve a fejét. Megérintettem a kezét. – Egyszerűen csak úgy érzem, hogy mellettem vagy a legnagyobb biztonságban. Legalább is, a külső veszélyektől – tette hozzá, miközben az arca megfeszült.

- Én is melletted érzem magam a legnagyobb biztonságban. Mindentől! – nyomtam meg az utolsó szót. Tényleg így volt. Edward mellett semmitől sem féltem. Tudom, hogy úgy vélte, tartanom kéne tőle, de az, hogy Edward bármikor árthat nekem, ugyanolyan lehetetlennek tűnt, minthogy a következő pillanatban piros pöttyös labdák kezdenek potyogni az égből. Önkéntelenül is felfelé sandítottam, de semmi sem zuhant a fejemre. Felkuncogtam, miközben Edward mormogott valamit, amiből csak a kis bolond és a genetikai hiba szót tudtam kivenni.

- Akkor a téma lezárva, veled maradok – bólintott végül Edward. Tiltakozóan térdeltem fel az ágyban.

- Nem, nem, nem. Az, hogy én mit szeretnék, nem azonos azzal, hogy mi a helyes. Ti vagytok a családom… - sütöttem le a szemeimet. – Ha bajba kerültök miattam, szörnyű lelkiismeret furdalásom lesz – gyűrögettem a takaró sarkát.

- Máskor is hiányoztam már pár napot – vonta meg a vállát Edward.

- Igen, tudom, de Rosalie-nak igaza van. Ki tudja, hogy meddig tart ez az egész… - összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy akár még hónapokig vagy talán, évekig is veszélyben lehetek. – Ugyanúgy kell élnetek az életeteket, mint eddig. Kérlek, Edward! Tedd meg értem! – helyeztem a kezemet az arcára, és magam felé fordítottam. A tekintete szomorkás volt, de a szája mosolyra húzódott.

- Ha így akarod… - egyezett bele végül. – De halálra fogom unni magam. – Közelebb hajoltam hozzá. A szám majdnem a füléhez ért.

- Gondolj arra, hogy éjszaka csak a tied vagyok… - Hallottam a halk sóhajt. Az igazság az volt, hogy csak annyit tudtam a vámpírok szexuális életéről, amennyit a nagyanyám naplójának az elején olvastam. Tudtam, hogy képesek rá, és tudtam, hogy Bella nagyi és Edward között sosem történt meg az, mert arról biztosan írt volna – gondolom… Viszont arról fogalmam sem volt, hogy mik a veszélyei ennek. Én még sosem voltam együtt férfival, így a szüzességem elvesztése valószínűleg vérrel is együtt járna. Egy pillanatra megborzongtam – furcsa volt, mert egyszerre vágytam az ismeretlen megtapasztalására és féltem is tőle. Próbáltam csak a tényekre koncentrálni.

Vér… Vajon az a vér is zavarná Edwardot? És ha a szomjúsága kibírható is lenne, ott van még a testi ereje. Hittem, hogy tudná magát annyira kontrollálni, hogy ne bántson engem, de vajon, ez mekkora erőfeszítésébe kerülne? Megérné neki? Vagy a szex nyújtotta előnyöket legyőznék az önuralom kínjai? Nem akartam, hogy Edward szenvedjen.

- Most mire gondolsz? – nézett rám. Elpirulva jöttem rá, hogy még mindig ott ül mellettem. Egy kissé elkalandoztak a gondolataim…

- Semmire – pattantam fel gyorsan az ágyról, és a szekrényhez léptem. Edward sajnos, nem hagyta ennyiben a dolgot.

- Bosszant, hogy nem látom a gondolataidat… - vonta össze a szemöldökét.

- Megnyugtat, hogy nem látod a gondolataimat – nevettem fel. Elmosolyodott.

- Mire gondoltál? – kérdezte újra, és elővette azt a kábító pillantást, amitől az ember agya azonnal leállt.

- Semmi… re… - nyögtem, de láttam Edward tekintetében, hogy nem szabadulok, amíg nem teszek vallomást. – Én csak… azon gondolkoztam… szóval… a szexen. – Biztos voltam benne, hogy olyan vörös lettem, mint egy túlérett paradicsom. Az arca elkomorult egy kissé.

- Ó!

- Én mondtam, hogy jobb, ha nem tudod, mire gondolok – megvontam a vállamat, és visszafordultam a ruháim felé, hogy kiválasszam a mai napra megfelelőt. Edward mögém lépett, karjai a derekam köré fonódtak. Éreztem, ahogy egy puszit nyom hátul a fejemre.

- Erről majd még beszélnünk kell, de nem most… - felelte. – Esme már vár odalent a számodra finom reggelivel – húzta el a száját. Ő az illatozó, ízletes ételeket undorítónak találta.

Felkaptam az egyik felsőt és nadrágot, aztán miután Edward elengedett, az ajtóhoz sétáltam. Alice már ott várt. Azt hittem, hogy engem akar kikísérni a mosdóba, de a vállán egy hátizsák volt.

- Láttam, hogy eldöntötted, hogy ma velem jössz – mosolygott Edwardra, aztán rám. – Jó reggelt! Esme mindjárt itt lesz, és mehetsz zuhanyozni.

- Oké, köszi – mosolyogtam vissza. Mire a folyosó közepéig sétáltam, Esme már meg is jelent. Edward megállított még a fürdőajtóban egy pillanatra.

- Vigyázz magadra nagyon! Amint vége az utolsó órámnak, már itt is vagyok – nézett a szemembe. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne kérjem meg mégis, maradjon velem. Megöleltem, aztán mosolyogva bólintottam egyet.

- Várni foglak – intettem utána, ahogy Alice-szel együtt eltűntek a lépcsőkön. Felsóhajtottam.

- Meglásd, hamar elrepül a nap – szorította meg bíztatóan a vállamat Esme. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nehéz volt. Furcsa volt Edward közelsége nélkül.

Sokáig folyattam magamra a vizet, hogy minél több idő elmenjen a fürdéssel is, aztán levettem a samponos üveget a zuhanyzófülkébe szerelt polcról, és a hajamat is megmostam. Közben azon gondolkoztam, amit Edward mondott nekem. Hogy a szex témáról még beszélni fogunk… Vajon ez azt jelenti, hogy kész rá, hogy megtegye? Izgatottan nyeltem egyet, aztán kicsit tekertem a hideg vizes csapon, hogy lenyugtassam magam. A szemeim előtt így is izgató képek jelentek meg. És vajon, én készen vagyok rá, hogy megtegyem? Gondolkoztam el. Edward előtt, eddig összesen egy fiú csókolt meg, az is igazából csak szájra puszi volt. Természetesen, az erdőben történtek nem számítanak, az nem volt… csók… Megborzongtam.

Szóval, ami tapasztalatom volt, azt mind a tévéből, könyvektől és barátokkal való beszélgetésből szereztem. De ezek közül egyik sem világosított fel a vámpírral való szeretkezés mibenlétéről. Elgondolkozva fordultam az üvegfal felé, ami eltakart engem, és ami mögött tudtam, hogy ott áll Esme, várva, hogy végezzek a zuhanyzással.

Talán… Beszélnem kéne Esmével. Hogy tudjam, milyen… Jó lenne, ha úgy nagyjából, legalább sejtéseim lennének a dologról vámpírszemszögből. Viszont, az, hogy valakivel erről beszéljek… Már a gondolatától is zavarba jöttem. Az otthoni felvilágosítás is csak annyiról szólt, hogy anyu megkérdezte, van-e valami még, amit nem tudok, és lenne-e kérdésem, én közöltem, hogy minden világos, aztán ki-ki elvonult a saját szobájába.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de mikor kiléptem a fülkéből, még akkor is zavarosnak éreztem mindent. Esme elfordult, amíg megtörölköztem és felöltöztem. Miután a fogam is megmostam, és kezembe vettem a fésűmet, tétován néztem rá a tükörből. Rám mosolygott, aztán közelebb lépett.

- Valami gondod van?

- Mi? Nem. Miből gondolod? – motyogtam.

- Pont úgy néztél rám, mint Alice szokott, mikor eszébe jut egy ötlet, és engedélyt valamint segítséget akar kérni tőlem, de sejti, hogy a lelkesedésem nem lesz túl nagy… - magyarázta.

- Hát… Én igazából, kérdezni szeretnék… Csak… Szóval… - dadogtam össze-vissza. Aztán vettem egy mély levegőt, és összeszedve minden bátorságomat, kiböktem. – Milyen egy vámpírral szerelmeskedni?

- Ó, értem… - mosolygott rám kissé zavartan. – Tudod, már egy ideje sejtettem, hogy egyszer ez is előjön majd. Gyere, menjünk le a konyhába, és amíg eszel, beszélgetünk… - fogta meg a kezem, és maga után húzott. Úgy hittem, ő is csak időt akart nyerni ezzel, hogy átgondolja, mit is mondjon nekem.

Leültetett a konyhapulthoz, és elém tett egy nagy tányér palacsintát és szirupot. Jó íze volt, de biztos voltam benne, hogy a felét sem tudom majd megenni, olyan ideges voltam. Esme egy ideig még rendezgette az evőeszközöket, aztán végül felém fordult.

- Nos… Mit szeretnél pontosan tudni?

- Hát, én… - elgondolkoztam egy pillanatra. Úgy véltem, jobb, ha a legegyszerűbb kérdéssel kezdem. – Szóval, ha az ember először… csinálja, és vérzik, az… - motyogtam. Oké, mégsem ez a legegyszerűbb kérdés – szusszantottam fel.

- Úgy vélem, hogy Edw… vagyis, egy vámpír… – sütötte le a szemét Esme, én meg veszettül vagdosni kezdtem a palacsintámat. – Szóval, ha elég fejlett az önuralma már, akkor valószínűleg, nem lesz gond a vérzésből. Nem tudom, hogy egy emberrel milyen lehet együtt lenni, de ez egy nagyon… intenzív érzés. Meg merném kockáztatni, hogy elnyomja egy időre még a szomjúságot is.

- Az jó – sóhajtottam fel egy kissé megkönnyebbülve. Akkor a szüzesség témát letudtuk.

- Viszont… - szólalt meg ismét Esme fél percnyi gondolkozás után. – Pont azért, mert ez egy ennyire erőteljes érzés, egy vámpír más szempontból könnyebben elveszítheti a kontrollját.

- Más szempontból?

- Az erőnkre gondolok. Ami számunkra egy egyszerű ölelés, az egy ember számára halálos lehet… - Esme szemei aggodalmasan néztek rám. Tudtam, hogy nem csak miattam, hanem Edward miatt is aggódik. Ha valami rosszul sülne el, Edward biztosan elviselhetetlen lelkiismeret furdalást érezne.

- És szerinted, képes… egy fejlett önuralmú vámpír visszafogni magát? – próbáltam én is általánosságokban beszélni, mert úgy kevésbé volt zavaró a társalgásunk. Esme hirtelen az ajtó felé fordult, de én összerezzentem a nem várt hangtól.

- Igen, képes. – Tanya mosolyra húzta a száját. Egyfelől zavart, hogy kihallgatta a beszélgetésünket, másfelől viszont örültem neki, hogy tudja, Edward hozzám tartozik, testestül-lelkestül. Vagyis, reméltem, hogy így lesz nem sokára… - Remélem, nem baj, hogy megzavartam a beszélgetést, de azt hiszem, hogy nekem erről több tapasztalatom van… - kacéran ringatva a csípőjét közelebb jött hozzánk. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet. – Tudod, előnyben részesítem az emberi férfiakat… Bár, azért néhány vámpírférfit sem utasítanék vissza – vigyorgott rám teljes fogsorral. A kezem bizseregni kezdett, ezért inkább megragadtam a szirupos üveget, és erőteljes mozdulatokkal rázni kezdtem a palacsinták fölött. – Ha gondolod, adhatok néhány tippet…

- Miért? – néztem Tanyára elkerekedett szemekkel. Esme a kezemhez kapott, és az ellenkező irányba fordította, mert az édes folyadék már kezdett túlfolyni a tányér peremén.

- Esme, kérlek, beszélhetnék egy kicsit kettesben Isabellával? – kérte Tanya.

Kissé riadtan rándult össze a gyomrom, de próbáltam nem kimutatni ezt. Esme kérdőn nézett rám, én pedig, ha nehezemre is esett, bólintottam. A kíváncsiságom mindig is erősebb volt, mint a félelmeim.

- Tudom, hogy nem kedvelsz… - ült le Tanya mellém, miután magunkra maradtunk. – De én kedvellek téged. – Hitetlenkedve felhorkantottam, mire nevetni kezdett. – Tudod, szórakoztató vagy… Jó veled játszani.

- Játszani? – ráncoltam össze az orromat.

- Igen, versengeni Edwardért – magyarázta meg, én pedig nyugtalanul mocorogni kezdtem a székemen.. – Persze, tudom, hogy úgysem nyerhetek. Sosem volt esélyem Edwardnál… Nem igazán értem, miért, de így van – vonta meg a vállát. – Talán, csak az emberlányok érdeklik… - nevetett fel. – Tudod, izgalmasak vagytok ti emberek. Tudni, hogy bármikor megölhetnénk titeket egyetlen mozdulattal… És mégis legyőzni ezt a késztetést. Mint egy verseny saját magunkkal. Azt hiszem, ez olyan érzés lehet, mint nálatok az extrém sportok általi adrenalinlöket.

- Én nem csak egy játék vagyok Edwardnak! – vágtam közbe. Nem tetszett, hogy Tanya úgy beszélt rólam – és a többi emberről -, mint egy játékszerről, ami örömet és izgalmat okoz.

- Tudom, hogy nem – bólintott. – Edward úriember. Nem játszik egy nő érzéseivel. De visszatérve az eredeti témánkhoz… Sok emberférfival volt már dolgom, és egy kis gyakorlással elérhető a megfelelő önuralom. Meg persze, néhány egyszerű trükkel.

- Miféle trükkökkel? – Izgatottabb volt a hangom, mint szerettem volna. Tanya felkuncogott.

- Először is, a szemkontaktus… Nagyon fontos, hogy szeretkezés közben végig fenntartsd Edwarddal – mondta ki a nevét, én pedig rögtön elpirultam. Nem értettem, hogy Tanya hogyan tud ilyen zavartalanul és természetesen beszélni a szexről. Nekem sosem ment volna… – Ezzel tudatosítod benne, hogy ott vagy, hogy vigyáznia kell rád. A szem, a lélek tükre, és ha látja a szemeidet, akkor látja mögöttük azt a nőt is, akit óvnia kell.

- Értem – bólintottam.

- Az is jó, ha sokat beszélsz hozzá, ha a nevét mondod. A név emberivé tesz. Segít elnyomni a vámpírt a tudatunk mélyén. Meg egyébként is izgató, ha beszélnek hozzád szex közben – nevetett fel csillogó szemekkel. Próbáltam egyenletesen lélegezni – nem sok sikerrel. – És persze, mielőtt élesben kipróbáljátok először a dolgot, nem árt egy kis próbajáték, ha érted, mire gondolok… - Úgy éreztem, hogy az arcom lángokba borult.

- Én… Köszönöm a tanácsokat – nyögtem ki nagy nehezen. Furcsa volt pont Tanyától megkapni azt a segítséget, amire szükségem volt.

- Még most sem kedvelsz, nem igaz? – nevetett fel.

- Én nem… Én csak… - próbálkoztam a tiltakozással, de mosolyogva leintett.

- Semmi gond, megértem. A legtöbb nő potenciális veszélyforrásként tekint rám. A különbség csak annyi, hogy a többieknek tényleg van félnivalójuk – dobta hátra hosszú, eperszőke haját egy érzéki mozdulattal. Látszott rajta, hogy tisztában van a szépségével, és tudja, hogyan használja fel azt a céljai elérésének érdekében. – Remélem, hogy segítettem… Sajnálnám, ha Edwardnak szenvednie kéne… - komorult el az arca hirtelen. Biztos voltam benne, hogy arra gondolt, amire nemrég Esme is. Hogy rossz vége is lehet a dolognak. – És érted is kár lenne, emberlány… - paskolta meg a kezemet, aztán a konyhaajtó felé libbent. – Azért még nem adtam fel… Talán, Edward mégis csak meggondolja magát egyszer… - kacsintott rám a küszöbről visszafordulva. Fejcsóválva felnevettem.

- Esélyed sincs! – kiabáltam utána. Hallottam az elhaló csilingelő kacagást.

A teljesen szétáztatott palacsinta végül a kukába került, de nem bántam. Nem igazán voltam éhes. A tányért gyorsan elmosogattam, aztán a nappali felé indultam, ahonnan beszélgetés hallatszott ki. Emmett és Jasper a kanapén ültek és valami videojátékkal játszottak a nagyképernyős tévén. Mikor beléptem, mindketten felém fordultak, de valami csoda folytán mégis képesek voltak kitérni a karaktereikkel egymás csapásai elől.

- Szia! Nem akarod megnézni, hogy verem laposra Jaspert? – vigyorgott rám Emmett.

- Azt sajnos, nem nézheted meg, mert előbb fogom én laposra verni őt – mosolygott rám Jasper. Odasétáltam hozzájuk, és lehuppantam a földre törökülésbe. Egy ideig figyeltem, ahogy a nagyszakállú viking és a kigyúrt izmú germán hogyan püfölik egymást, aztán mikor meguntam, a fejem a kanapéra hajtottam, és lecsuktam a szemeimet.

Egy hűvös, de lágy érintésre ébredtem, ami végigsimított az arcomon.

- Edward… - suttogtam azonnal, mire egy kuncogást kaptam válaszul.

- Szerencséd, hogy az én nevemet suttogod automatikusan – vigyorgott rám, miközben felemelt a földről. Belefúrtam a fejemet nyakának hajlatába, és mélyen beszívtam az illatát.

- Ki másét mondanám? – nyomtam egy puszit a füle alá. Hagytam, hogy felcipeljen a szobánkba – Jasper szobájába, de mióta benne laktam kezdtem rá a sajátomként tekinteni.

- Nem is tudom… Azét a titokzatos fejlett önuralmú vámpírét… - rázkódott meg a válla az elfojtott nevetéstől. Elvörösödtem.

- Esme elmondta?

- Csak a gondolatai kiabáltak túl hangosan. Nem tehet róla… - védte azonnal Edward a nevelőanyját, miközben letett az ágyra. Karjaim még mindig a nyaka köré voltak kulcsolva, és nem is szándékoztam elengedni őt, így fölém hajolva támaszkodott meg a kezeivel a fejem mellett kétoldalt.

- Hiányoztál – suttogtam, miközben Edward tekintete az enyémbe merült. Valószínűleg csak azért voltam elég bátor ahhoz, hogy kimondjam ezt, mert még nem voltam teljesen magamnál. Edward hallgatagon nézett rám. Morcosan összeráncoltam az orromat. – És én neked? – tettem fel kissé élesen a kérdést, mire elnevette magát.

- Minden percben arra gondoltam, hogy otthagyom az egészet, és hazajövök hozzád – felelte. Elégedetten elmosolyodtam, aztán megemeltem egy kicsit a fejem, és lassan megcsókoltam Edwardot. Akadozó lélegzettel és szívveréssel túrtam az ujjaimat Edward hajába, másik kezem pedig végigcsúszott a gerincén. Éreztem, ahogy összerezzen, aztán elhúzódott tőlem. Lefejtette a karjaimat magáról, és felült.

- Esme és Tanya azt mondták, hogy… - kezdtem, miközben próbáltam levegőt venni.

- Tudom, hogy mit mondtak! – túrt bele a hajába Edward. – De akkor sem lehet. Nem kockáztathatom az életed.

- Nem fogsz bántani – ültem fel, és megérintettem a hátát az egyik kezemmel. Felugrott az ágyról, és a következő pillanatban már az ablaknál volt.

- Miért izgat ez ennyire most hirtelen? – mormolta maga elé.

- Nem tudom – vallottam be. Fogalmam sem volt, mikor vagy miért merült fel először bennem a gondolat komolyan, egyszerűen csak jött.

- Nem felejthetnénk el? – kérdezte. Felkeltem az ágyról, és odasétáltam hozzá.

- Miért? Nem kívánsz engem? – haraptam be a számat. Mély torokhangú nevetést kaptam válaszként, ami elég keserűen hangzott. Felém fordult, kezét az arcomra simította.

- Túlságosan is kívánlak. Pont ez a baj.

- De… - próbáltam megszólalni, de az ujját a számra tette.

- Ezt felejtsd el. Nem fogom megtenni – fordult vissza az ablak felé. Felsóhajtottam. Tudtam, hogy jelenleg Edward túl feldúlt ahhoz, hogy értelmesen lehessen beszélni vele. De azt is tudtam, hogy ha egyszer elhatározok valamit, akkor nem hátrálok meg.