A múlt árnyai - 15. fejezet

15. CSAPDA



SOKKOS ÁLLAPOTBAN ÁLLTAM Edward ajtaja előtt vagy öt percig – az érzések kavarogtak bennem. Valószínűleg, csak azért ennyi ideig, mert aztán megjelent Alice Jasperrel az oldalán, és felráztak a döbbent mozdulatlanságból. A szívem még mindig úgy vert, mintha kilométereket futottam volna. Edward szeret, de ez mit sem számít… Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem szedem ki belőle erőszakkal ezt a vallomást, mert most még rosszabb tudni, hogy úgyis elmegy egyszer, és itt fog hagyni egyedül. Kétségbeesett voltam, dühös és boldog. Úgy éreztem, ennyi különböző érzés túl sok egyszerre egy embernek.

- Mi történt, jól vagy? – Alice rémült arccal érintette meg a karomat. Megrebbent a szempillám, ahogy hozzám ért. Rájöttem, hogy eddig meredten bámultam magam elé. – Jasper…

- Isabella… - hallottam a nevemet Jasper szájából, aztán éreztem az érintését az arcomon, és az érzésszilánkok, amik belül kavarogtak és felsebeztek, lassan összeálltak sima üveggé.

Megmozdultam, és felnéztem rájuk. Megkönnyebbülten fújták ki a levegőt.

- Mi történt? – ismételte meg a kérdését Alice.

- Beszéltem vele… - motyogtam, miközben a szemben lévő ajtóra meredtem. Alice elkerekedett szemekkel követte a pillantásomat, aztán egy pillanatra elhomályosult az írisze.

- Gyere… - ragadta meg a kezem izgatottan, és Jasper szobája felé kezdett vonszolni. Becsukta hármunk mögött az ajtót, leültetett az ágyra, elém térdelt, aztán rám mosolygott. – Annyira büszke vagyok rád! – ölelt át engem. Megzavarodva ültem a karjaiban, mint egy mozdulatlan oszlop. Hamar elengedett, aztán az arcomra nézve azonnal rájött, hogy fogalmam sincs, miért dicsért meg. – Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy eléállj… - magyarázta.

- Teljesen felesleges volt… - ráztam meg a fejem, és erősen kellett koncentrálnom, hogy ne bőgjem el magam.

- Nem látom Edward jövőjét tisztán – mondta Alice, én pedig rémülten néztem rá. Mit jelent ez? Hogy Edward veszélyben van? Hirtelen eszembe jutott a Jasperrel való beszélgetésünk. Lehet, hogy tényleg elmegy a Volturihoz? Képes lenne rá még mindig? Éreztem, ahogy a pánikhullám végigsöpör rajtam.

- Meg fog halni? – kapaszkodtam Alice vállába görcsösen.

- Mi? – Alice összehúzta a szemöldökét. – Nem! Nem, biztos, hogy nem. Egyszerűen csak elbizonytalanodott… Elbizonytalanítottad – nézett határozottan a szemeimbe. – Eddig tisztán láttam, hogy el akar menni, és hogy mi úgyis vele megyünk. Most viszont zavaros a kép…

- Ez még nem jelenti azt, hogy miattam változott meg a jövője. Lehet, hogy egyedül akar elmenni, vagy felkeresi a Volturit és… - kezdtem zaklatottan sorolni, ami hirtelen eszembe jutott.

- Nem – jelentette ki Alice magabiztosan. – Gondolj csak bele… Ha olyan jövőt választott volna, amiben te nem vagy benne, akkor látnám, hogy mit tervez. De most a kép zavaros… Mert talán, a jövője része leszel. Nem látom a veled kapcsolatos dolgokat, így ha Edward veled marad, nem látom az ő jövőjét sem – Alice elfintorodott. – Ez azért egy kicsit ijesztő…

- Szóval, azt mondod, hogy… - kezdtem, de befejezte helyettem a mondatot.

- Hogy nem volt értelmetlen, amit tettél – bólintott mosolyogva. – De honnan jött ez a hirtelen bátorság? Azt mondtad, hogy átgondolod… Olyan bosszantó, hogy nem látom, mikor eldöntesz valamit – szusszantott egyet morcosan. Ha nem lettem volna még mindig teljesen összezavarodva, akkor nevettem volna az arckifejezésén – így csak egy halvány mosolyra futotta.

- Dühös lettem… - vallottam be pirulva.

- Miért?

- Láttam… - vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam a hirtelen újra feltámadt mérgemet. – Láttam Tanyát kijönni Edward szobájából. Annyira… bosszantó az a nő! – szorultak ökölbe a kezeim, mire Alice elnevette magát.

- Csak nehogy elfelejtsd, hogy kemény is… A kezed bánná… - vigyorgott rám.

- Igyekszem… - húztam el a számat.

- De ha úgy alakul… - csillant cinkos fény Alice szemében. - …szívesen megütöm helyetted.

- Kösz, Alice! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok… - dőltem végig az ágyon. Még mindig fáradt voltam a kialvatlanságtól, és a mai reggel is elég energiaigényesen indult.

- Aludj egy kicsit… - simított végig az arcomon Alice – az érintése kellemesen hűvös volt. – Az őrség alatt beszélek majd Edwarddal, hátha még jobban ki tudom zökkenteni az ostoba terveiből – mosolygott rám, aztán felpattant a földről. – Álmodj szépeket! – Megragadta Jasper kezét, aki odaintett nekem, majd egyedül hagytak a szobában.

Azt hittem, hogy majd a temérdek kavargó gondolat nem hagyja, hogy elaludjak, de tévedtem. Az álmaim is éppolyan kuszák voltak, mint a gondolataim. Képeket láttam felvillanni majd eltűnni. Az egyetlen közös pont Edward volt bennük. Megpróbáltam kinyújtani felé a kezem, hogy megérintsem őt, de olyan volt, mintha lebénultam volna. Csak álltam mozdulatlanul, és akármilyen erősen is próbálkoztam, egyszerűen a testem nem akart együtt működni az agyammal.

Késő délután volt, mire felébredtem – de a jó pár óra alvás ellenére még mindig úgy éreztem magam, mint akiből kiszívták az összes energiát. Szédelegve botorkáltam le a konyhába, hogy egyek pár falatot, aztán egy pohár narancslével a kezemben elindultam a nappali felé, hogy használjam egy kicsit a számítógépet. Már nem is tudom, hogy mióta nem ültem gép előtt, de eddig fel sem tűnt a hiánya – pedig otthon napi használatban volt, már csak a barátoktól kapott e-mailek miatt is.

Rámosolyogtam Eleazarra és Carmenre, akik a kanapén ücsörögtek, és csak akkor néztek fel az elmélyült beszélgetésből, mikor én beléptem. Eleazar végigmért, aztán megrázta a fejét, és visszafordult a párjához.

Bekapcsoltam a gépet, és megnéztem azokat az oldalakat, amikre régebben szinte naponta feljártam. Nem írtam üzenetet senkinek, csak figyeltem, ahogy az ismerős nicknevek beszélgetnek egymással. Némelyiküket személyesen is ismertem, de volt, akiről csak annyit tudtam, amennyit látatlanban elmondott magáról.

Dominic – a vámpír ezen a néven beszélgetett velem a neten -, furcsa módon az igazat mondta nekem, és mégis becsapott. Azáltal, hogy tudta, úgysem hiszek neki… A sors iróniája.

Azelőtt sosem kételkedtem abban, hogy az Internet túloldalán ülők igazat mondanak nekem. Én magamról mindig a teljes igazságot mondtam, és naivan feltételeztem, hogy ez fordítva is így van. Dominic volt az első, aki annyira hihetetlen dolgokkal állt elő, hogy lehetetlen volt hinni neki. De ezt is csak viccként fogtam fel. Viszont, azok után, ami az utóbbi hónapokban történt velem, most elgondolkodva figyeltem az ismerős-ismeretlen emberek beszélgetését, és rájöttem, hogy az a feltétlen, gyermeki bizalom örökre elszállt.

Bosszúsan csuktam be az utolsó oldalt, és megnyitottam a zenelejátszó programot. A számítógép mellett találtam egy fülhallgatót, azt csatlakoztattam a hangfalhoz, majd nézelődni kezdtem a Cullenék által lementett zeneszámok között. Reméltem, hogy nem zavarja őket, hiszen, ezek csak zenék…

Alice mappájában egy csomó vidám dalt találtam, amik egy kicsit feldobták a kedvemet. Lehunytam a szemeimet, és ujjaimmal az asztalon ütöttem a ritmust.

Összerezzentem, mikor egy hideg kéz ért a vállamhoz. Ijedten kaptam le a fejemről a fülhallgatót, és szembetaláltam magam Carlisle bocsánatkérő pillantásával.

- Ne haragudj… - szólalt meg, mikor már a zene nem bömbölt a fülembe, és hallhattam őt. – Nem sokára elindulunk. Csak gondoltam szólok… Rosalie és Emmett itt maradnak veled a házban, mi pedig egész éjszaka figyeljük a partot. Ha vadászni akar, elkapjuk – ígérte. Bólintottam, mert úgy éreztem, egy csomó van a torkomban.

- Carlisle… - kaptam el a karját, mikor elindult. – Kérem, nagyon vigyázzanak! – Elmosolyodott, és most rajta volt a bólintás sora.

- Mi tízen vagyunk, ő egyedül. Jasper a legjobb harcos, akit valaha láttam, és Alice meg Edward képessége is segít minket. Nem lesz semmi baj! – próbált megnyugtatni, és bár tudtam, hogy igaza van, mégsem éreztem magam jobban. – Próbálj meg nem aggódni… - paskolta meg óvatosan a vállamat.

- Igyekszem… - sóhajtottam, bár tudtam, hogy ez úgysem fog menni.

Fél óra múlva Cullenék és a Denali klán az ajtó előtt gyülekeztek. Megöleltem Alice-t, Jaspert és Esmét, aztán minden bátorságomat összeszedve Edwardhoz léptem, aki épp Eleazarral és Emmettel sugdolózott izgatottan.

- Vigyázz magadra, kérlek! – motyogtam a földet bámulva. Legszívesebben őt is megöleltem volna – vagy legalább megérintettem volna -, de nem akartam túlságosan felzaklatni. Abban sem voltam biztos, hogy a reggeli beszélgetés jó ötlet volt-e pont most, mikor Edwardnak mindennél jobban kell koncentrálnia.

- Óvatos leszek! – a hangja komoly volt, de nem éreztem benne feszültséget. Emmett vigyorogva hátba vágta.

- Edwardnak meg sem kottyan majd az a vámpír! Fél fogára sem lesz elég… Kár, hogy én kimaradok a mókából… - ült ki az arcára a csalódottság. – Na mindegy, majd legközelebb! – tért vissza a mosoly az arcára.

- Legközelebb… - motyogtam magam elé, és megráztam a fejemet. Edward vetett rám egy utolsó pillantást, aztán visszafordult Eleazarhoz. Reszkető lábakkal visszasétáltam a lépcső mellé, és megkapaszkodtam a korlátjában.

Nem értettem, Emmett hogy veheti ezt az egészet ilyen lazán. Tényleg ilyen könnyű lenne elkapni azt a szörnyeteget? Tényleg nem lehet semmi gond? Alice és Esme olyan törékenynek látszottak, de Jaspert elnézve, nem tudtam volna elképzelni, hogy bármi baja eshet. Edward mellette vékonyabbnak látszott, de tudtam, hogy az ő izmai is kőkemények, és gyorsabb, mint bárki, aki jelenleg a házban tartózkodik – ezen kívül, ott a képessége is. És még a Denali klán is mellettük van. Próbáltam elhinni, hogy nem eshet semmi bajuk, de valamiért olyan rossz előérzetem volt.

Ahogy az ajtó bezáródott mögöttük, mintha valami vákuum kiszívta volna a levegő nagy részét a házból. Átvettem Rosalie-tól Edwardot, hogy legalább az ő közelsége megnyugtasson, és felmentem a szobámba.

Egy plüssnyuszit táncoltatva próbáltam meg nevetésre késztetni az öcsémet, és elterelni a saját figyelmemet. Edward megpróbálta elkapni nyusziuraság hosszú füleit, és valahányszor elrántottam előle, a kezeivel és a lábaival is kalimpálni kezdett.

Már este hét óra is elmúlt, és túl voltunk az etetésen, fürdetésen és pelenkacserén is, mikor Rosalie berontott a szobába.

- Mi történt? – Egy másodperc alatt végigfutott az agyamon egy kisfilm: Edward, Alice, Jasper, Esme, Carlisle… a tekintetük halott.

- Több kocsi tart erre felé. Hamarosan megérkeznek – közölte feszült arccal. – Maradj itt, legyetek csendben. Én és Emmett elintézzük őket!

- Elintézitek? – Rosalie rosszallóan felszisszent.

- Úgy értettem, hogy elküldjük őket.

- Ó, értem…

- Csak legyetek csendben! – parancsolta. Biccentettem, és az ablak felé indultam. – És ne menj az ablakhoz! Az istenért! – csattant fel. Elpirulva húzódtam hátrébb.

Idegesen mászkáltam fel-alá Edwardot a karjaimban ringatva, közben pedig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha én is vámpírhallással rendelkezhetnék. Reméltem, hogy semmi gond nincs odalent – hangokat, amikből bajra következtethettem volna, szerencsére, nem hallottam.

Alig pár perccel azután, hogy Rosalie bejött hozzám figyelmeztetni, hallottam, ahogy legalább két autó fékez le a ház előtt. De ezután csak a teljes, idegesítő csend maradt.

- Nem lesz semmi baj… - susogtam Edwardnak, nehogy nyugtalanná váljon, aztán letettem az ágyra, a párnák közé, és az ajtóhoz osontam. A fülemet rátapasztottam a fára, hátha hallok valamit. A lágy szellőtől, ami végigcsiklandozta a tarkómat, libabőrös lettem.

- A rendőrség az. – A hátam mögötti hangtól megfagytam. Ez nem lehet… Ez nem történhet meg… Olyan lassan fordultam meg, mintha a tagjaim ólomból lettek volna. A rettenet a szemeimben valószínűleg, tisztán olvasható volt, mert a vámpír kéjesen elmosolyodott. Karjaiban ott volt a testvérem – mintha a rémálmaim váltak volna valóra. Próbáltam felébredni, de valahol mélyen tudtam, hogy ez most a valóság.

- Kérem… - a hangom mintha nem is az enyém lett volna. – Kérem, ne bántsa…

- Igazán gyönyörű kisbaba – nézett Edwardra. Szemei vörösen csillogtak. – Kár lenne érte…

- Kérem…

- Minden csak rajtad múlik – pillantott fel rám, nekem pedig kibuggyantak az első könnycseppek a szememből. – Csak csendben kell maradnod. A vámpírbarátaid ellesznek egy ideig a rendőrséggel odalent, szóval, ha szépen csendben maradsz, és azt teszed, amit mondok, akkor az öcsédnek nem lesz semmi baja. Rendben? – Megborzongtam attól a hangtól, amit velem szemben használt. Udvarias volt, dallamos, szinte kedves és mégis hideg.

- Rendben.

- Helyes. Jó kislány vagy. Tudod, ez könnyebb volt, mint gondoltam… - szélesedett ki a mosolya. – Itt van ennyi vámpír veled, mégsem tudnak megvédeni. Túl egyszerű volt átverni őket.

- Hogyan? – kérdeztem. Talán, ha elég ideig szóval tartom, Rosalie-ék valahogy rájönnek a veszélyre, és segítenek…

- Okos – vigyorodott el elégedetten. – De most nincs időnk erre. Leteszem az öcsédet az ágyra, te pedig szépen idesétálsz hozzám. Ha bármivel próbálkoznál, elég gyors vagyok ahhoz, hogy végezzek vele – közölte úgy, mintha épp az időjárásról beszélne. Óvatosan az ágyra helyezte Edwardot, én pedig mindent megtettem azért, hogy anélkül induljak meg felé, hogy összecsuklanának a lábaim.

Mikor közvetlenül a vámpír elé értem, megéreztem a hideg érintést a vállamon. Undorodva rándultam meg, de nem törődött vele. Szorosan lehunytam a szemeimet, hogy legyen elég erőm visszafojtani a sikítást, ami ki akart törni a mellkasomból.

- Betartom az ígéretemet. Megöllek és újrateremtelek – suttogta egészen közel hajolva a fülemhez. Biztos voltam benne, hogy a lábaim nem bírják tovább megtartani a súlyomat, és pár pillanat múlva összeesek. Éreztem, ahogy kicsúszik alólam a talaj, de nem értem földet. Egy kéz fonódott a derekamra, egy másik pedig a térdhajlatomba csúszott. Megpróbáltam ellökni magamtól őket, de csak egy halk, mély kacagást kaptam válaszul.

Mire észbe kaptam, Dominic – karjaiban velem – átlendült az ablakpárkányon. Láttam a ház előtt álló rendőrautókat, a város fényeit, ahogy végigfutottunk a sötét erdő fái mentén – és arra gondoltam, nem ez az, amire utoljára emlékezni szeretnék. Lehunytam a szemeimet. Már nem tudtam, hogy a könnyektől nedves-e az arcom, vagy a záporozó esőcseppektől, de nem is igazán érdekelt. Felidéztem a szüleim arcát, az öcsém arcát, és végül, hogy az elmém ne essen darabokra a félelemtől, Edward gyönyörű arcának a képébe kapaszkodtam. El fog jönni értem, és megment. Minden rendben lesz, és erre az egészre úgy gondolok majd, mint egy lidérces álomra.

Az legalább megnyugtatott, hogy az öcsém távol van a veszélytől. Ha én nem is, legalább ő túléli. Cullenék felnevelik majd. Esménél és Rosalie-nál jobb pótanyát nem is kívánhatnék neki. Vele nem eshet semmi rossz.

Hirtelen az arcomba csapódó szél elcsitult, és rájöttem, hogy megálltunk. Kinyitottam a szemem, ahogy hirtelen a lábam földet ért. A vámpírnak kellett megtartania, hogy ne essek össze hirtelen.

- Vedd le a felsődet! – parancsolta, én pedig megremegtem. Körbenéztem – még mindig az erdő közepén álltunk, hogy milyen messze Cullenék házától, azt nem tudtam volna megmondani.

- Miért? – kérdeztem. A hangom reszketésére egy kéjes vigyor volt a válasz.

- Nyugalom… Csak hagyunk egy kis hamis nyomot a barátaidnak – magyarázta. – Gyerünk, vetkőzz! Ne akard, hogy segítsek… - A gondolattól szédülni kezdtem. Gyorsan lerángattam magamról a blúzomat, és a kezébe nyomtam. Hozzádörzsölte az egyik fa törzséhez, aztán újra felkapott a karjaiba.

Úgy éreztem, halálra fagyok, ahogy a hideg szél végigborzongatta a hátamat, mikor újra futni kezdett velem – a keze hidege sem sokat segített a dolgon. A fogaim vacogtak, de egyáltalán nem törődött vele.

Aztán pár perc múlva ismét megálltunk, és újabb ruhadörzsölés következett. Még háromszor ismételtük meg ezt a folyamatot, aztán negyedszerre a földre hajította a blúzomat – ami már cafatokban lógott az ujjai között.

- Most pedig irányt váltunk. Mire rájönnek, hogy ez a hamis nyom, már rég árkon-bokron túl leszünk. – Dominic pillantása túl elégedett volt ahhoz, hogy bármiben is reménykedhessek. Ismét a karjaiba kapott, és elindult merőlegesen arra, amerre eddig tartottunk. Két percbe sem telt, amíg elértük a folyót, bár egy örökkévalóságnak tűnt.

- Ne! Várjon! – nyögtem fel, mikor megállás nélkül belegázolt a jéghideg vízbe. Egy mozdulattal felhajított a hátára, de a karomat továbbra sem engedte el. Nyüszítő hang hagyta el a torkomat, ahogy a lábaim belemerültek a habokba. Úgy éreztem, nem bírom elviselni ezt a fagyos érzést. Mikor nyakig belemerültünk, megint gyorsított a tempóján. Párhuzamosan haladtunk a parttal. Úgy szeltük a habokat, mint egy kisebb motorcsónak. Próbáltam a fejem kint tartani, de így is nyeltem egy csomót a vízből. Fájt a lélegzés, és a porcikáimat, mintha lángok nyaldosták volna. Mikor már úgy éreztem, tényleg nem bírom tovább, és a lelkem is halálra fagy, végre elindultunk a part felé.

Reszketve karoltam át magam, miután ledobott a fűbe. A fogaim hihetetlen gyorsasággal koccantak egymáshoz – csoda volt, hogy nem tört ki egyik sem.

- Gyerünk… Kelj fel! – hallottam meg magam fölött a hangot.

- Kérem… - suttogtam, de a hangom, mintha a testemmel együtt megfagyott volna. Úgy érzetem, ha most meg kell mozdulnom, darabokra esem.

Bosszús szusszantást hallottam, de senki nem ragadott meg, és kapott fel a vállára. Nem érdekelt, hogy miért nem indulunk tovább, a lényeg az volt, hogy mozdulatlanul fekhettem. A bőröm annyira hideg volt, hogy először meg sem éreztem az érintést. Mikor az agyam felfogta az oldalamon végigsikló ujjakat, úgy rándultam össze, mintha villámcsapás vagy áramütés ért volna.

Fel akartam ülni, de a kéz visszanyomott, és a hátamra gördített. A vörös szemek alig pár centire voltak az arcomtól.

- Tudod, valószínűleg elég sok időnk van még… - Dominic arcára olyan mosoly ült ki, amitől pánikszerűen a tüdőmben akadt a levegő. – A barátaid nagy része még mindig a tengerparton vár rám – nevetett fel gúnyosan. – És a másik kettőnek is valószínűleg jó fél órájába kerül majd, amíg lerázzák a rendőrséget, aztán pedig a rossz nyomot fogják követni. – Ahogy beszélt, az ujjai végigkúsztak a derekamon. Automatikusan védekezni próbáltam, holott tudtam, hogy semmi esélyem nincs. Megpróbáltam ellökni magamtól a kezét, de csak nevetett, és a karjaimat a fejem fölé szorította.

- Még sosem vártam ilyen sokat senkire… Először felbosszantott, hogy segítséget találtál – nézett a szemeimbe. Megpróbáltam elfordítani a fejemet, de megragadta az állkapcsomat, és nem hagyta. – De tudod, igazából tetszik, hogy be kell törjelek. A többiek annyira unalmasak voltak. Mindent elsőre megtettek, amit csak parancsoltam. Túl gyorsan rájöttem, hogy nem hozzám valók. De te… - Mutatóujja végigsimított a számon. Az arcom megfeszült. – Szórakoztató vagy – nevetett fel. – Évszázadok óta nem szórakoztam ilyen jót. Ennek ellenére… - tekintete végigkövette a mutatóujja mozgását. - …már épp itt az ideje, hogy megkapjam, amit akarok. Remélem, hogy nem teszek benned túl nagy kárt… Sajnálnám, ha nem tudnálak átváltoztatni… – Mielőtt észbe kaphattam volna, a szája fájdalmasan az enyémnek nyomódott. Sikítani akartam, de csak elkeseredett nyöszörgés hagyta el a torkomat.

Ahogy az ajkai a nyakamra kúsztak, Istenhez rimánkodtam, hogy ne tudjon ellenállni a verőerem lüktetésének. Azt akartam, hogy inkább harapjon meg, öljön meg, de ezt ne… Csak ezt ne…

Keze az államról a mellkasomra csúszott, és keményen belemarkolt a mellembe. A fájdalomtól megfeszültem a szorításban – éreztem, hogy valami megpattan a csuklómban, de a kín tompa volt a hideg miatt.

Halk zokogás tört fel a torkomból, amire kéjes nyögés volt a válasz. A vámpír felemelte a fejét a vállamról, és izgatottan figyelte, ahogy a szememből induló könnycseppek végiggördülnek az arcomon. Közelebb hajolt, és nyelvével végigkövette a nedves útvonalat. Keze elengedte a mellemet. Halk, fémes hangot hallottam, de csak később fogtam fel, hogy a farmerem cipzárja adta ki.

- Nem – nyögtem ki, és összeszorítottam a lábaimat. Talán, ha ellenkezem vele, elveszti a fejét, és még azelőtt megöl, mielőtt… Nem, egyszerűen ez nem történhet meg velem.

- Tudod, hogy úgyis azt teszek veled, amit csak akarok… - nevetett fel a vámpír. Újra rányomta a száját az ajkaimra, keze pedig szétfeszítette a combjaimat. – Tökéletes kis játékszer vagy… - lihegte.

Olyan hirtelen pattant fel rólam, hogy először fel sem fogtam. Hallottam a morgását, de nem értettem, hogy mi történhetett. Aztán idegen morgások vegyültek a szél morajába, én pedig zokogva szólongattam azt, aki reméltem, hogy a morgást kiadja.

- Edward…