A múlt árnyai - 9. fejezet

9. KUTATÁSOK



AZNAP ÉJSZAKA EDWARDDAL álmodtam. Alice volt olyan kedves, hogy felajánlott egy szobacserét. Ő visszakapta a szobáját, Jasper átment hozzá éjszakára, én pedig Jasper szobájába cuccoltam. Nagyon hálás voltam ezért, mert nem hiszem, hogy akár egy percet is tudtam volna aludni abban a szobában, abban az ágyban…

Jasper szobájában volt egy hatalmas ágy. Miután elhelyezkedtem a frissen mosott, barack illatú ágyneműk között, próbáltam nem arra gondolni, hogy miket is láthattak már ezek a falak. A szoba koránt sem volt átlagosnak mondható. Abban biztos voltam, hogy az ágyat és a bútorokat Alice választotta ki, mert egy fiú – vagyis már jócskán férfi –, nem lett volna képes minden részletet ilyen aprólékossággal megtervezni és kidolgozni. De azért Jasper személyisége is érezhető volt. A sarokban állt egy hatalmas polc tele pszichológiai, történelmi és hadászati könyvekkel – végignéztem a címeket, mielőtt lefeküdtem volna –, a falakon pedig hatalmas térképek függtek. Volt köztük régebbi, szinte már múzeumba illő darab is, és újabb kori is – a világtérképtől a domborzatiig.

A legérdekesebb viszont a sötétkék plafon volt. Amint lekapcsoltam a villanyt, a plafon magától életre kelt. Eltátott szájjal bámultam vagy másfél órán keresztül, ahogyan a fényjáték apró, mozgó csillagokat fest a fejem fölé. Mintha a szabad ég alatt aludtam volna. Egyszerűen lenyűgöző volt!

Végül a fények megtették hatásukat, és elaludtam. Csak azért, hogy utána olyasmiket álmodjak, amik felkavarnak teljesen. Edward tekintete, Edward érintése, Edward csókjai… Hűvös és forró… Úgy éreztem, meggyulladok.

Zihálva ébredtem fel. A nap egyik sugara, mintha direkt engem pécézett volna ki, megtalálta azt az apró kis rést, ami a két hatalmas bársonyfüggöny között maradt, és egyenesen rám sütött. Mintha az a napsugár még inkább égetett volna. Még jó, hogy az ágy hatalmas volt, így csak arrébb gurultam egy kicsit, és dühösen lerúgtam magamról a takarót.

Csurom víz voltam, és így kellemetlen volt az ágynemű érintése. Mintha lefutottam volna a Maratont… Felültem, és egy nagy sóhajjal beletúrtam a hajamba. Mi a fene van velem? Az nem lehet, hogy belesz… belezúgtam Edwardba. Először is, ő egy vámpír. Végiggondoltam, mivel is jár ez: vérivás – kit izgat, amíg csak állatokét fogyasztja; erő – bárkitől meg tudna védeni; gyorsaság – kinek kell buszbérlet, ha van egy hipergyors „sofőrje”; gondolatolvasás – rám úgysem hat; halhatatlanság – nos, ez okoz némi gondot, de csak abból a szempontból, hogy egyszer aszott és vén leszek, de ez is kiküszöbölhető… Megrázkódtam a gondolattól. Most tényleg azon elmélkedtem, hogy lehetne belőlem akár vámpír is?

Na jó, nézzük más szempontból, mielőtt megőrülnék… Edward a nagymamámba volt szerelmes – talán, még most is az. Sosem szeretne önmagamért. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nem lenne képes szeretni. Hiszen, csak szomorú emlékeket ébresztek benne. Ez pedig örökre elválaszt minket. Vagyis, el kell felejtenem ezt az egész őrültséget! Nem gondolhatok rá úgy…

Felpattantam az ágyból, és nyűgös arcot vágva felkaptam a tisztálkodó pakkomat, hogy a fürdőszobában felfrissítsem magamat. Meztelen lábbal csattogtam végig a folyosón, miközben magamat szidtam az ostoba álmaim miatt.

- Szép reggelt! – Alice olyan hirtelen toppant elém, hogy szinte észre sem vettem. Edward állt mellette legalább olyan mogorva arccal, mint amilyet én is vághattam épp – a különbség csak annyi volt, hogy neki még ez is jól állt.

- Reggelnek reggel van, de mi benne a jó? – morogtam oda, majd bevettem a fürdőszobát.

A fürdőkád helyett most a zuhanyzókabint választottam. Nem akartam sokáig áztatni magam, csak egy gyors hidegzuhannyal le akartam mosni magamról az éjszaka nyomait, és fel akartam frissülni. A barack illatú ágynemű után, automatikusan a barackos tusfürdőt vettem le a polcról. Aztán gondolva egyet, megragadtam az ugyanolyan illatú sampont is.

Tíz perc után egy törölközőbe csavarva, vizes hajjal álltam a tükör előtt, és bámultam magam. Valamiért most még rondábbnak láttam magam, mint eddig. Sosem voltam megelégedve magammal. Az egyetlen, amit szerettem magamon, az a hajam volt. Bronzos színe elég ritka volt. Persze, ezt is csak addig mondhattam el magamról, amíg meg nem ismertem Edwardot. Az ő bronzszínű haja ezerszer, nem, milliószor gyönyörűbb volt, mint az enyém. Bosszúsan sóhajtottam. Már megint Edward…

Éppen fel akartam öltözni, mikor hirtelen összerezzentem. Az ajtócsengő hangja végigvisszhangzott az egész házon. Mi a fene? A vámpírok is szoktak vendégeket fogadni? A mosógép tetejére rakott ruháimhoz mentem, hogy felöltözzek, és kilessem, ki érkezett. Épphogy csak sikerült a törölközőn keresztül magamra rángatnom az alsóneműmet, mikor az ajtó hirtelen kitárult. Halk sikkantással kaptam azonnal az engem fedő törölközőhöz, hogy összébb húzzam magamon.

Edward egy tized másodpercig zavartan bámult rám, aztán elfordította a fejét.

- Elnézést! Ha nem létfontosságú, nem rontok be, csak… - az ajtó felé fordult, és fülelni kezdett. – Mennünk kell! – lépett közelebb. Hátrálni akartam, de a lábaim földbe gyökereztek, és csak bámulni tudtam rá, mint egy holdkóros. Megragadta a kezem, ami még mindig a törölközőn volt.

- Mit csi… - kezdtem, de mire befejezhettem volna, már a hátán voltam. Karjaim ösztönösen fonódtak a nyaka köré. Láttam, ahogy felkapja a ruháimat, aztán felhúzza a fürdőszoba ablakot. – Mi? Na ne! Edward… - dadogtam. Egy másodperc alatt átlendült a párkányon, én pedig a halálfélelemtől remegve kapaszkodtam belé olyan szorosan, ahogy csak az erőmből telt.

Arra gondoltam, hogy ha talajt értünk, belerúgok Edwardba, akkor is, ha utána fekvőgipszben leszek hetekig. Erről az ötletemről le kellett tennem, mert amint Edward lába a földre ért, eliramodott az erdő felé.

Hihetetlenül gyorsan futott. A fák elmosódott zöldes foltok voltak mellettünk. A szél az arcomba süvített. Ha nem kápráztat el a mellettünk elsuhanó táj látványa, akkor zavart volna, hogy reszketek a hidegtől. De… Ez hihetetlen volt!

Aztán Edward lelassított, és megállt. Az elképedés miatt tátott szájjal tettem le a lábaimat a földre.

- Jól vagy? – aggódó arccal fordult felém, de én nem tudtam megszólalni az élmény hatására. – Talán, le kéne ülnöd egy kicsit, vagy…

- Ez csúcs volt! – csúszott ki a számon, miközben még mindig elkerekedett szemekkel bámultam rá. Az adrenalin csak úgy száguldozott a testemben, felpezsdítve a véremet. – Váo…

- Tetszett? – kérdezte Edward kissé döbbenten.

- Persze! Kinek ne tetszene? Ez… Hű! – a szavak még nem akartak értelmes mondatokká összeállni az agyamban. Még mindig az élmény hatása alatt voltam. Olyan tündöklő vigyor ült ki az arcára, amilyet még sosem láttam. Még inkább elkábultam tőle. Csak akkor tértem egy kicsit magamhoz, mikor a hidegtől egy remegéshullám szaladt át rajtam.

- Fázol. Tessék! – nyújtotta át a ruháimat, aztán elfordult. Igazi úriember, még kérnem sem kellett rá. Elmosolyodtam. Aztán megráztam a fejem. Nem, nem szabad!

- Mi volt ez az egész? – rángattam fel magamra a nadrágomat. – Mármint, szuper volt ez a száguldozás, de igazán megvárhattad volna, míg kicsit illendőbb öltözéket öltök magamra.

- Elnézést még egyszer! Nem akartam semmi illetlent tenni, csak… - kezdte. A hangja, mintha mélyebb lett volna, mint eddig. – A forksi rendőrfőnök téged keresett.

- Honnan tudja, hogy nálatok vagyok? – a szívem a kétszeresére gyorsult. Felhúztam a pólómat is, a zoknimat pedig a zsebembe tűrtem. Minek piszkolnám össze az erdőben?

- Nem tudja. Valaki felismert a körözési plakáton. Látták, mikor Forks felé jöttél. A rendőrfőnök pedig végigjárja az összes családot, hátha valaki látott még valamit. És persze, átkutatja a házakat – magyarázta Edward.

- Edward! – sikkantottam fel hirtelen.

- Mi az? – Edward izgatottan nézett körül, de sehonnan nem észlelt veszélyt.

- Nem te! Az öcsém! – magyaráztam izgatottan. – Hol van? Meg fogják találni! – a lábaim automatikusan elindultak visszafelé, de Edward megragadta a karomat.

- Alice-ék kicsempészik, nyugi. Már felénk tartanak. Csak a kicsivel nem rohanhatnak annyira.

- Igen, persze – bólintottam, és próbáltam megnyugodni.

- Carlisle próbálja kifaggatni a rendőrfőnököt, hogy miért is gyanúsítanak téged, és hogy hol tart a nyomozás – szólalt meg óvatosan Edward, figyelve, hogy nem borulok-e túlságosan ki a témától. Igyekeztem tartani magam.

Szépen összehajtogattam a nedves törölközőt, hogy eltereljem valamivel a figyelmemet a rossz emlékekről, aztán felnéztem Edwardra.

- Mennyivel tudsz futni? – Gyors menekülő témaváltás – ebben mindig is jó voltam.

- Gyorsabban, mint képzelnéd – mosolyodott el titokzatosan Edward.

- Mint egy leopárd? – kíváncsiskodtam.

- Gyorsabban.

- Mint a leghiperszuperebb autó? Nem tudom a márkákat, de ami a leggyorsabban megy… - néztem rá a számat beharapva.

- Gyorsabban – felelte újra, és a mosolya kiszélesedett, a szemei pedig csillogni kezdtek. Szédelegve pislogtam egyet.

- Viszel majd még egy kört valamikor? Vagy kettőt? – próbáltam a lehető legkevesebb izgatottságot belevinni a hangomba, de már a lehetőségtől is apró borzongás futott végig rajtam. Edward közelsége és a hihetetlen száguldás… Együtt túl csábító volt a kettő.

- Még mindig tart a huszonnégy óra. Azt teszem, amit kívánsz – megvonta a vállát, és egyenesen a szemeimbe nézett. Nyelnem kellett egyet, de a torkom teljesen kiszáradt. Ha azt tenné, amit kívánok, akkor a ruháimat felesleges volt felvennem. A gondolatba belepirultam. Gyorsan elfordítottam a fejemet, mintha az egyik fa törzsén valami érdekeset látnék.

- Nem akarok parancsolni neked – motyogtam. Ahogy visszapillantottam rá, az arca kemény lett, a száját összeszorította.

- Kivéve bizonyos esetekben… - jegyezte meg gúnyos hangon, bár nem értettem, hogy mit is akar ezzel.

- Egy esetben, és akkor nem hagytál más választást! – javítottam ki dühösen.

- Szereted őt… - suttogta maga elé Edward alig hallhatóan, de mégis meghallottam. Teljesen összezavarodtam.

- Hogy kit? – kérdeztem. Felkapta a fejét, a szemei elfeketedtek.

- Tudod jól, hogy kiről beszélek! – csattant fel, aztán elhalkult, és az arca zavart lett. – Sajnálom, ez nem rám tartozik – fordult el tőlem.

Most már végleg elvesztettem a fonalat. Hogy kit szeretek? És mi a baja? Nem hagyhattam ennyiben, meg akartam tudni, hogy mi is volt ez a kirohanás.

- Fogalmam sincs kiről beszélsz, de igazán szeretném tudni! – léptem közelebb hozzá. Az, hogy rébuszokban beszélt, méghozzá ilyen hangon, feldühített.

- Lényegtelen – rázta meg a fejét. Már gondolkoztam azon, hogy megint kihasználom a huszonnégy órás szolgaságát, mikor Edward felkapta a fejét, és mint egy házőrzőkutya, a levegőbe szimatolt és fülelni kezdett. Kérdőn és kissé ijedten pillantottam rá. Fél pillanat után kifújta a levegőt. – Csak Alice-ék.

- Megjöttünk! – szökkent elém pár másodperc múlva Alice kezében az öcsémmel. Jasper a háta mögött jött egyik kezében a bölcsőt cipelte, a másikban az összes többi holmit, amit hozzánk köthetnének – a hátizsákomat és a babacuccokat. A hatalmas súlyok látványától nekem fájdult meg a hátam – de ő úgy hozta őket, mintha pehelykönnyűek lettek volna.

Átvettem Edwardot Alice-től, és sétálgatni kezdtem vele. Édesdeden gügyörészet, és a hajamat markolászta. Alice felült az egyik fa alsóbb ágára, és a lábát lóbálta, Edward nekidőlt ugyanezen fa törzsének, Jasper viszont lepakolt egy kicsit távolabb tőlünk, és a környéket pásztázta. Valamiért nem tetszett nekem az a távolságtartás, ami közte és Edward között volt. Úgy éreztem, az én hibám, hiszen, miattam vesztek össze tegnap.

Lassú lépésekkel Jasper felé indultam, remélve, hogy nincsenek jelenleg olyan érzések bennem, amik felzaklathatnák.

- Szia! – álltam meg előtte.

- Szia! – biccentett egyet, aztán lopva Edward felé pillantott. Hátranéztem. Edward olyan szemekkel figyelt minket, mint aki azonnal nekiugrik Jasper torkának.

- Még mindig tart az örök harag? – kérdeztem ösztönösen suttogva – aztán rájöttem, hogy teljesen feleslegesen halkítom le a hangomat, Edward, ha akarja, úgyis hallja minden egyes szavamat.

Jasper aprót bólintott.

- Csak azért, mert segíteni akartál? Én ezt nem értem… - húztam el a számat.

- Nem csak az az oka… - szólalt meg Jasper végül fél perc szünet után, aztán megrezzent. Megint Edward felé lestem – a teste megfeszült, kezei ökölbe szorultak és – remegett?

- Akkor mi az oka?

- Szerintem, jobb, ha inkább visszamész… - intett Jasper a fejével Alice és Edward mellé. – Nem akarom, hogy a húr elpattanjon…

Tétován pillantottam újra hátra, aztán bólintottam. Fogalmam sem volt, mi a valódi probléma a két fiú – férfi – között, de nem akartam megkockáztatni, hogy Edward mégiscsak megszegje a parancsomat.

- Később beszélünk még… - mosolyogtam Jasperre, ő pedig visszamosolygott. A szél mintha halk morgást hozott volna a hátam mögül, de mire megfordultam, Edward már más felé nézett. Sosem fogom megérteni a férfiakat…

- Miért voltál morcos reggel? – ugrott le az ágról Alice, mikor a közelbe értem. Elpirultam a kérdésétől.

- Csak… álmodtam.

- Ó! – Szerencsére, azt hitte, megint rémálmaim voltak, így nem zargatott tovább a témával. Egy pillanatra elhomályosult a tekintete. – Azt hiszem, visszamehetünk. A seriff most indult vissza a városba.

A hazafelé út eléggé csöndes volt. Jasper ment legelöl – kezében a cókmókomat cipelve –, jó pár lépésnyire tőlünk. Alice hol mellettünk sétálgatott, hol előre rohant hozzá. Edward hallgatagon lépkedett nem messze mögöttem. Próbáltam az öcsémre figyelni, hogy eltereljem a figyelmem a feszült légkörről, de nem igazán sikerül. Megkönnyebbültem, mikor végre a házhoz értünk.

Carlisle az ebédlőben várt minket. Jasper felrohant az emeletre, hogy visszategyen mindent a helyére, de mire az egyik székhez értem, már vissza is tért.

- Nos… - kezdte Carlisle. – Azt hiszem, minden rendben. A rendőrfőnöknek fogalma sincs arról, hogy itt vagy, csak egyszerű rutinellenőrzés volt. A nyomozást illetően elég óvatos volt. Annyit sikerült megtudnom, hogy egy „általad” írt beismerő levél alapján gyanúsítanak, valamint amiatt, hogy a lakásban a családtagokén kívül nem volt más ujjlenyomat, és behatolásnak sem volt nyoma.

- Egy levél? De hát, én nem írtam semmiféle levelet! Ez valami tévedés! – néztem Carlisle-ra, miközben megpróbáltam kiszabadítani egy hajtincsemet Edward apró ujjai közül.

- A kézírás megegyezett a szakértők szerint.

- De az lehetetlen! Csak emlékeznék rá, ha levelet írtam volna arról, hogy megöltem a szüleimet! – csattantam fel. A gyomrom öklömnyi nagyságúra zsugorodott.

- Nem mondtam, hogy te írtad, csak hogy azt hiszik.

- Mi vámpírok elég jók vagyunk a hamisításban… - szólt közben Alice. – Minden apró, az adott személy kézírására jellemző jelet észreveszünk, aztán utánozni már igazán egyszerű – vonta meg a vállát. – Egy csomó aláírást meghamisítottam már, hogyha szükség volt rá.

- Klassz – sóhajtottam fel. Egész életemben egyszer próbáltam meg leutánozni anyám kézírását, mikor felmentést akartam írni magamnak az egyik testnevelés órára, de akkor is lebuktam.

- Ez beleillik a módszerébe… - szólalt meg elgondolkozva Edward. Mikor kérdőn néztem rá, folytatta. – Mondtam, hogy Carlisle-lal utánanéztünk néhány esetnek. Azonos séma alapján dolgozik. Kiszemel egy fogékony áldozatot – általában fiatal, romantikus lelkületű, magányos lányt -, kedves vele, beszélgetnek, ismerkednek, mint általában szokás. Aztán mikor a lány rájön, hogy valami furcsa, eltávolítja a családját – egyedül az ember kiszolgáltatottabb és rémültebb.

- Eltávolítja… Vagyis megöli őket? – a hangom elcsuklott. Edward bólintott.

- A gyilkosságokat úgy állítja be, mintha a lányok követték volna el. Általában levelet hagy, amiben a lányok azt állítják, hogy otthon bántalmazták őket, vagy a szüleik nem törődtek velük, és már nem bírták tovább. Ezáltal az áldozatok még csak a rendőrséghez vagy a barátaikhoz sem fordulhatnak, hiszen bűnösnek hiszik őket.

- De mi értelme ennek. Hiszen, se a rendőrség, se senki más nem tudna úgysem segíteni… - Nem értettem.

- Mi értelme van annak, ha elszigetelsz egy rettegő embert mindenkitől? – nézett rám Edward.

Megpróbáltam elképzelni, milyen érzés is volt, amíg nem tudtam, hogy Cullenék léteznek. Hogy milyen lenne, ha nem léteznének… Hogy milyen lehetett a többi lánynak teljesen egyedül… Megborzongtam és mélyeket kellett lélegeznem, hogy megelőzzem a pánikrohamot.

- Kínozza őket. Azt akarja, hogy teljesen összeroppanjanak.

- Pontosan. Nem az a lényeg, hogy ne fordulhassanak segítségért, hiszen, úgysem segíthet senki nekik, hanem az, hogy a játék még élvezetesebb legyen.

- Nálad viszont kisiklott a terve… - mosolyodott el Alice. – Mert mi itt vagyunk neked – fogta meg az asztalon nyugvó kezemet. Hálásan megszorítottam az ujjait. Igen, azt hiszem, Cullenék nélkül már rég megőrültem volna. Ők és az öcsém jelentették a kapaszkodót a józansághoz.

- Van más is… - szólalt meg újra Carlisle. – Gyilkosságok történtek Port Angelesben. Két lány, átlag magas, barna szem, vöröses haj. Az egyik tizenhét, a másik tizennyolc éves volt.

- Ó, istenem! – Olyan lányokat keres, akik hasonlítanak rám. Miattam öli meg őket. Most már hat… Hat ember halála szárad a lelkemen. Remegni kezdtem. Jasper felkelt, és mögém lépett. Egyik keze lágyan megérintette a vállamat. A remegés abbamaradt.

- Semmi baj – suttogta a fülembe, aztán óvatosan megszorította a vállamat, majd visszaült a helyére.

- Miért? – próbáltam minél kevesebbet megszólalni, hogy kontrollálni tudjam az érzéseimet.

- Azt hiszem, feldühítettük – magyarázta Carlisle.

- Ami nem baj, mert minél dühösebb, annál könnyebben ejt hibát – szólalt meg Emmett vigyorogva. Alice keze hangosan csattant a fején. – Hé!

- Emmett úgy értette, hogy szörnyen sajnálja azokat a lányokat – javította ki Alice.

- Igen, persze – bólintott Emmett. – De attól még ez egy előny a számunkra – vonta meg a vállát.

- Rosalie kint járőrözik, de hamarosan visszajön, és Edward leváltja. Utána Alice és Rosalie bemennek „vásárolni” Port Angelesbe, és körülnéznek egy kicsit – adta ki az utasításokat Carlisle. Alice szemei felcsillantak, és rögtön tudtam, hogy az idézőjeles vásárlásból a kutatás után tényleges is lesz. – Én pedig bemegyek a kórházba, és megpróbálom megszerezni a boncolások eredményét.

- Megetetem Edwardot – vette ki a kezemből Esme az öcsémet, és eltűnt a konyha felé vezető folyosón. Az egész család szétszéledt a dolgára, én pedig jó pár percig azon gondolkoztam, mit csinálhatnék. Mielőtt felkelhettem volna, Jasper megint megjelent az ajtóban egy nagy lavór vízzel.

- Földes a lábad – közölte, mikor értetlenül néztem rá. Csak most vettem észre, hogy sáros lábnyomokat hagytam magam után a földön.

- Ó, bocsánat! Felmosom! – akartam felpattanni azonnal, de visszanyomott a székbe, és elém helyezte a vizet.

- Előbb a lábmosás. Közben… beszélgethetnénk. Most, hogy egyedül vagyunk… - térdelt le a lavór mellé. Egy pillanatig azt hittem, hogy a kezébe veszi a lábamat, de csak ült mozdulatlanul. A feltételezéstől is vörös lettem, mint egy paradicsom. A lavórba dugtam a lábaimat, hagyva, hogy ázzanak egy kicsit, és mikor már úgy éreztem, a színem kezd normális lenni, Jasperre néztem.

- Miről szeretnél beszélgetni?

- Edwardról… És rólad. Van valami, amiről úgy hiszem, tudnod kéne.