A múlt árnyai - 7. fejezet

7. RETTEGÉS



CSAK HALVÁNY EMLÉKEIM VANNAK ARRÓL, hogyan jutottunk vissza a házhoz. Az öcsémet most én cipeltem, Esme és Carlisle előttünk haladt, Alice és Rosalie mögöttünk. Edward közvetlenül mellettem ment – nem volt hajlandó két lépésnél messzebb lenni tőlem. Emmett és Jasper üldözőbe vették a vámpírt.

Remegő lábakkal haladtam, és kisebb csoda volt, hogy nem rogytam össze vagy estem hasra egész úton egyszer sem. Edward aggódó szemekkel pillantott néha rám, de nagyrészt ő is az erdőt fürkészte.

Mire észbe kaptam, már a háznál voltunk. Az időérzékem teljesen megbolondult. Carlisle és Esme hirtelen megtorpantak, én pedig majdnem a hátukba rohantam – szerencsére, Edward visszahúzott, és még sikerült időben megállnom. Rémülten figyeltem, ahogyan mind az öten támadó állásba görnyednek, és morogva szimatolnak a levegőbe. Olyanok voltak, mint egy feldühített falka.

- Mi történt? – a hangom, bármennyire is próbáltam kontrollálni magam, cincogó volt, mint egy kisegéré.

- Itt járt! – morogta Edward. – Hogy merészelt az otthonunk közelébe jönni? – a düh, ami a szeméből sütött, igazán félelmetessé tette. Legalább is, ha én dühítettem volna föl, biztosan rettegtem volna tőle. De így, hogy tudtam, azért bőszült fel, mert engem akar óvni, egyáltalán nem tartottam tőle.

- Alice, Rosalie! – szólalt meg Carlisle. A hangja fegyelmezett volt, és utasító – mint egy igazi vezetőé. – Járjátok körbe a házat!

Amíg Alice és Rosalie teljesítették a parancsot, a többiek továbbra sem lazultak el. Szemük folyamatosan pásztázta a ház környékét. Alig egy percbe telt csak, mire Rosalie megjelent az ajtóban, de a stressztől úgy éreztem, órák teltek már el.

- Nincs odabent, viszont hagyott valamit neki – intett a fejével felém. A szemeim kitágultak a rémülettől. Képes volt itt is ajándékokat hagyni? Aztán eszembe jutott valami még rosszabb – képes volt itt is üzenetet hagyni? A szívverésem rögtön olyan gyorssá vált, hogy azt hittem, megrepednek a bordáim. Bizonytalan léptekkel indultam el a ház felé, a többiek követtek.

Rosalie egyenesen Alice szobájához – vagyis a jelenlegi szobámhoz – vezetett. A kellemetlen nyomás ettől csak erősödött a gyomromban. Tudta, hogy hol szoktam aludni, és ott járt bent. Megérinthette az ágyamat, a cuccaimat – az undortól felfordult a gyomrom. Legszívesebben elégettem volna mindent, amihez hozzáérhetett.

Alice az ágyam mellett állt. Nem nézett ránk, mikor beléptünk. Tekintetem követte a pillantását. A párnámon ott feküdt egy kisebb csomag. Még bontatlan volt, és nem is akartam, hogy ők bontsák fel. Féltem, hogy mit találnának benne… De én magam is féltem kinyitni. Legutoljára egy kést kaptam. Antik volt, gyönyörű és véres. Akkor nem akartam belegondolni, kinek kellett meghalnia ahhoz – és legfőképpen, milyen szenvedések között -, hogy azt az „ajándékot” megkaphassam. Kidobtam az első kukába, miután felkaptam a hátizsákomat, és Edwarddal együtt elmenekültem.

Muszáj volt összeszednem magam. Esme felé fordultam, és átnyújtottam neki az öcsémet. Aztán az ágyhoz léptem, hogy megnézzem, mit hagyott megint hátra az a vadállat. Mielőtt a csomaghoz érhettem volna, egy hideg kéz fonódott a csuklómra.

- Mit csinálsz? – sziszegte Edward közvetlenül a fülem mellett. Apró borzongás futott végig rajtam, mire elengedte a karomat. – Megőrültél? Ki tudja, mi van benne… Állj hátrébb!

- Nem, én akarom kinyitni! – akaratoskodtam.

- Nem látom, hogy mi az, de nem ártalmas – szólt közbe Alice. – Most még nem áll szándékában ténylegesen bántani téged – jelentette ki.

- Akkor sem jó ötlet! – mordult rá Edward mérgesen, amiért egyáltalán megszólalt. – Azt mondtam, állj hátrébb! – parancsolt rám. A kezeimet tördelve engedelmeskedtem végül – a szemeiben láttam, hogy jobb vele nem ellenkezni.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy az ujjai óvatosan kibontják a vörös szalagot, majd felemelik a doboz fedelét. Edward és Alice egyszerre mordultak fel – automatikusan közelebb léptem, hogy lássam, mit rejt a csomag. Nem kellett volna… Azonnal éreztem, ahogy a gyomrom görcsös rángásba kezd. Kezemet a számra szorítva próbáltam megnyugtatni magam, hogy feltehessem a kérdést, ami most a leginkább foglalkoztatott.

- Ez… egy… emberé? – ziháltam.

Nem tudtam levenni a szemeimet a rózsaszín selyempapíron heverő kivágott szívről. Istenem, add, hogy egy állaté legyen… - könyörögtem magamban, de Edward bólintása minden reményemet szertefoszlatta.

- Az én hibám… - nyöszörögtem. Úgy éreztem, mintha hirtelen valaki kiszippantotta volna az összes oxigént a szobából. A gyomrom megint háborogni kezdett. – Az egész az én hibám…

Kezeimet a számra szorítva rohantam a mosdóhoz – közben hálát adtam az égnek, hogy egyikük sem próbált megállítani, mert biztosan lehánytam volna. A hideg csempén térdeltem – a gyomrom megszabadult az összes süteménytől, amit a piknik elején ettem. A fejem kóválygott, ezért amint úgy éreztem, már nincs szükségem a vécékagylóra, végigdőltem a földön. A hideg kifejezetten jól esett most.

Átkaroltam a térdeimet, és megpróbáltam magam minél kisebbre összehúzni. Legszívesebben eltűntem volna örökre. Hány ártatlan ember fog még meghalni miattam? Csak azért, mert úgy viselkedtem akkor, mint egy hülye liba. Miért kellett annyit beszélnem? Miért kellett elárulnom egy vadidegennek a titkaimat? Olyasmiket mondtam, amiket sosem gondoltam komolyan. Csak egy játék volt. Miért hittem játéknak az egészet? Már az elején fel kellett volna fognom, hogy komolyan gondolja minden szavát – és hogy komolyan veszi minden szavamat. Hogy az igazat mondja nekem, nem csak egy bizarr szerepet játszik. De hát, honnan tudhattam volna… Honnan kellett volna tudnom?

Egy kéz ért gyengéden a homlokomhoz – összerezzentem, de ezen kívül semmi más jelét nem adtam annak, hogy érdekelne, ki jött be megnézni, mi van velem. Éreztem, ahogy óvatosan felemelnek. Csak homályosan láttam a rövidebb, szőke hajtincseket. Carlisle…

- Az én hibám… - motyogtam neki, miközben ujjaim a pulóverébe kapaszkodtak. Nem válaszolt, csak szorosabban magához ölelt. Nem úgy, hogy fájjon, hanem inkább, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Az anyag az ujjaim alatt nedves volt – csak most döbbentem rá, hogy minden ízemben reszketek a zokogástól.

A saját hálójukba vitt – hálás voltam, amiért nem a kijelölt szobámba mentünk. Nem tudtam volna most elviselni Alice szobájának a látványát. Mintha megszentségtelenítette volna azzal az a szörnyeteg, hogy ott járt. A bevetett ágyra fektetett, óvatos mozdulatokkal lehúzta a cipőimet, aztán mellém ült.

Egy ideig elgondolkozva figyelte az arcomat, a pillantása meleg volt és együtt érző. Nem érdemeltem meg a kedvességét. Minimum három ember halt meg eddig miattam – ha az antik késen is embervér volt, akkor négy. Hogy tud mégis ilyen kedvesen nézni rám? A bűntudat olyan erősen égetett belülről, hogy azt hittem, ténylegesen is meg fogok gyulladni. Nem akartam, hogy sajnáljanak, nem akartam, hogy kedvesek legyenek velem. Gyűlölniük kéne és undorodni. Ezt érdemelném!

- Az én hibám – mondtam újra a szemébe nézve. Nem tudom, milyen elmezavar tört rám, de azt akartam, hogy tudja. Hogy mindent tudjon. Hogy utáljon.

- Nem te tehetsz arról, amit az a vámpír tesz – hallottam meg a hangját. Meg akart nyugtatni, de fogalma sem volt arról, mit beszél. Amíg nem tudja, miért is kaptam azt a szívet, hogy miért is történik mindez, addig nem értheti meg, hogy de, igen, én tehetek róla!

- Azt mondtam neki, hogy aki igazán szeret, az képes ölni és meghalni a másikért – nem tudom, miért mondtam ki hangosan. Egy részem rettegett, hogy elveszítem Cullenék bizalmát, de az a részem, ami most gyötrődött a bűntudattól, erősebb volt. Átvette felettem az irányítást, és csak ömlöttek belőlem a szavak, anélkül, hogy irányítani tudtam volna őket. – Ezért hozta a szívet. Bebizonyítani, hogy ő képes ölni értem. De én nem így gondoltam, én nem gondoltam komolyan. Istenem, miért kellett így történnie? – ujjaim a hajamba markoltak, mintha ki akarnám tépni a tincseimet. Csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy megőrüljek.

- Te… beszéltél vele? – Carlisle hangja nyugodtnak tűnt. Nem értettem, hogy lehet ennyire nyugodt, mikor épp most dől össze az egész világ. – Mikor beszéltél vele?

- Mielőtt a szüleim… Pár héttel előtte… - nyöszörögtem. – Miattam ölte meg őket. Az én hibám.

- Hol találkoztál vele? Isabella… - Carlisle lefejtette az ujjaimat a hajamról, két ujjal megfogta az arcomat, és óvatosan úgy fordította a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Kezdtem szétesni teljesen, de a tekintete segített koncentrálni.

- Gyűlölni fogtok – szakadt fel a sírás ismét a mellkasomból. Egyszerre rettegtem attól, hogy beszéljek, és akartam elmondani mindent, hogy végre megbűnhődjek az ostobaságomért. Carlisle végigsimított az arcomon, letörölve a könnyeimet.

- Bármit is tettél a múltban, vagy bármit is teszel a jövőben, sosem fogunk gyűlölni. Hogy ismerted meg?

- A nagyi olyan… olyan sokat mesélt rólatok. Úgy nőttem fel, hogy mindig érdekeltek a furcsaságok… a vámpírok. De nem tudtam, hogy mindez igaz. Én tényleg nem tudtam. Ha tudtam volna, akkor… - a hangom megint elfulladt a zokogástól.

- Akkor?

- Volt egy vámpíros oldal a neten. Tele… tele volt magányos, depressziós tinédzserekkel. Csak megnéztem, nem is érdekelt igazán. Hülyeség volt az egész. Aztán jött ő… - megborzongtam, de Carlisle tekintete továbbra sem hagyta, hogy összeomoljak. – Nem tudom, miért pont engem szúrt ki. Beszélgetni kezdtünk, és olyan… más volt. Kedves és érdekes. Hogy hihettem kedvesnek? – ujjaim a lepedőbe martak. Próbáltam magam tartani, hogy végre elmondhassam az igazat, bármi is lesz utána… - Elmondta, hogy vámpír, de azt hittem, hogy csak viccel. Hogy azt hiszi, én is egy ostoba tinilány vagyok, akit felszedhet így. Azt gondoltam, hogy ez csak egy játék, és belementem. Úgy tettem, mint aki elhiszi. Mondtam neki dolgokat. Az életről, a halálról, a gyilkolásról. Én soha nem gondoltam komolyan őket! Csak egy játék volt. Flört vagy nem is tudom… - szorosan behunytam a szemem, és megpróbáltam megrázni a fejemet, hogy eltűnjön minden, ami fáj, de Carlisle ujjai szorosan tartottak. Mikor ismét felnéztem rá, azt vártam, hogy az arcán undor vagy utálat fog ülni, ehelyett a tekintete inkább sajnálatot tükrözött.

- Mi történt azután? – a hangja lágy volt. A kezei az arcomról a saját kezemre csúsztak, megszorította őket. A döbbenettől egy pillanatra nem tudtam lélegezni sem. Lehetséges, hogy megbocsátja az ostobaságomat? Tényleg lehet ekkora szerencsém? Vagy csak hallani akarja a történet végét is, és nem akar kiborítani, amíg be nem fejeztem?

- Csak… párszor beszéltünk – négyszer-ötször. Aztán kezdett furcsa dolgokat mondani – elsápadtam, ahogy visszagondoltam azokra a beszélgetésekre. – Azt írta, hogy különleges vagyok, és hogy szerelmes belém. Hogy meg fog ölni, hogy aztán új életet adhasson. Úgy beszélt rólam, mintha a tulajdona lennék. Ijesztő volt. Én… Nem mentem fel többet oda. Azt hittem, hogy ezzel vége.

- De nem lett vége… - Megráztam a fejem. – Mit csinált?

- Másnap az iskolában megcsörrent a mobilom. Nem tudom, honnan szerezte meg a számom. Megrémültem, mert… - a hangom elhalkult a rémülettől, és csak suttogni voltam képes. – …figyelt engem. Próbáltam elhitetni magammal, hogy csak rám akar ijeszteni, de belül éreztem, hogy igazat mond. Nem mertem szólni senkinek, mert akkor el kellett volna mesélnem mindent a beszélgetéseinkről, és különben is, láttam egy csomó filmet ilyen zaklatókról, és a rendőrség sosem csinált semmit, amíg nem történt valami tragédia. Szólnom kellett volna… – a kétségbeeséstől hadartam és össze-vissza beszéltem. Carlisle próbált segíteni a fókuszálásban a kérdéseivel, és hogy közbeszólt, mikor már nagyon érthetetlen voltam.

- Ha szóltál is volna bárkinek, egy vámpírt se a szüleid, se a rendőrség nem tudott volna leállítani. Csak még több embernek esett volna baja. – Hihetetlen volt, hogy azok után, amit tettem, Carlisle enyhíteni próbál a bűntudatomon. Nem értettem, miért… Hát nem látja, hogy az ostobaságom miatt történt ez a sok szörnyűség? – Mit tettél, miután felhívott? – zökkentett ki a kérdésével az önmarcangolásból.

- Megpróbáltam mindig másokkal lenni. Féltem egyedül maradni. Azt hittem, hogy ha sokan vannak körülöttem, akkor nem tud a közelembe férkőzni, és megunja. Két-három napig nem jelentkezett, és kezdtem megnyugodni. Aztán egyik délután egy csomagot találtam az ágyamon. Azt hittem, hogy a szüleimtől kaptam, és kinyitottam. – Az arcom kipirult az emléktől. Soha olyan megalázva nem éreztem még magam, mint akkor. Carlisle valószínűleg észrevette a változást a viselkedésemben, mert nem kérdezte meg, hogy mi volt a dobozban. Ennek kifejezetten örültem, mert nem tudtam, hogyan is mesélhetném ezt el neki.

Egy selyem hálóing. Hófehér, rövid és átlátszó. Olyan, amilyeneket csak fehérnemű magazinokban lát az ember. És persze, egy üzenet. Tőle.

Lecseréltem a régi pizsamádat. Látni akarlak ma este az ajándékomban! Eszedbe se jusson, hogy nem veszed fel!

Eszembe jutott. Sőt, megtagadtam a parancsát aznap éjszaka! Másnap reggelre meg is volt az ára az engedetlenségemnek. Nyolc éves koromban kaptam egy kutyát – West másnapra kimúlva feküdt a hátsó kertben. Apu szerint, egy másik állat tépte szét. Akkor még én is úgy hittem…

Egészen estig. Az ágyamon újabb levél várt.

Mondtam, hogy ne jusson eszedbe szembeszegülni velem! Sajnálom, hogy a kutyád látta kárát... Ma este látni akarlak az ajándékomban! Remélem, tanultál a hibádból. Ne akard, hogy az öcsédet is meglátogassam…

Igen, tanultam a hibámból. Aznap este, mintha az a semmi kis anyag meg akart volna fojtani. Rám tekeredett, nem kaptam levegőt benne. Gyűlöltem, ahogy a selyem hidegen hozzáért a bőrömhöz – égetett. Szinte egész éjszaka ébren voltam, valamikor hajnalban szundikáltam el a kimerültségtől.

Mikor megszólalt az ébresztőórám, az volt az első, hogy lerángattam magamról azt a rongyot, és átrohantam megnézni Edwardot. Megnyugodtam, mikor láttam, hogy édesen és nyugodtan szuszog a kiságyában.

Elkéstem az első órámról, mert túl sokáig álltam a zuhany alatt, hogy végigdörzsöljem az egész testemet. Nem tudhattam biztosan, hogy tényleg látott-e az éjszaka, de a gondolattól, hogy figyelt engem abban a hálóingben, felfordult a gyomrom.

- Bella… - Carlisle hangja zökkentett ki a múlt merengéseiből. Észre sem vettem, hogy már jó ideje csendben bámulok magam elé. – Jól érzed magad? Hozzak egy pohár vizet?

- Nem, nem kell – ráztam meg a fejem. Minél előbb túl akartam lenni az egész vallomáson. – Nem teljesítettem egy parancsát, és megölte a kutyámat. Aztán muszáj volt… Én… - vettem egy mély lélegzetet. – Pár nap után közölte, hogy találkozni akar velem. Megadott egy címet, ahová el kellett volna mennem, de nem tettem. Az öcsémmel fenyegetett, ezért vele töltöttem minden időmet, hogy meg tudjam védeni. Aznap este is sétálni voltam vele. Nem tudom, miért, de azt hittem, hogy mellettem biztonságban van. Arra nem is gondoltam, hogy a szüleimnek baja eshet… Apu olyan nagy és erős volt, és tudtam, hogy megvédi anyut bármitől. És… Nem hittem, hogy velük büntet majd. – Az arcom eltorzult a fájdalomtól.

- Nem tudhattad, hogy vámpír. Nem tudhattad, mekkora ereje van.

- De elmondta. Az első beszélgetésünknél elmondta, hogy micsoda. Csak nem hittem neki. Miért nem hittem neki? – ujjaim összeszorultak Carlisle kezén. Azt hiszem, a benne való kapaszkodás – ténylegesen és átvitt értelemben is – volt az egyetlen, ami miatt még nem omlottam össze teljesen ezek után. Az, hogy nem láttam gyűlöletet a szemében, hogy itt volt még mindig mellettem, és nem húzta el a kezét, nem ült arrébb, olyan volt, mintha reményt kaptam volna arra, hogy – ha magamnak nem is tudok megbocsátani soha – másoknak a bűnöm megbocsátható.

- Nem te tehetsz róla! – minden egyes szavát megnyomta, mintha a fejembe akarná vésni őket.

- De olyan ostoba voltam… Gyűlölnie kéne… Én is gyűlölöm magam!

- Nem tudhattad, hogy ki ő. És nem védhetted meg tőle a szüleidet. Nem csináltál semmi rosszat, csak beszélgettél valakivel.

Hálásan néztem fel rá. Carlisle tényleg olyan volt, mint egy angyal, kívül-belül gyönyörű.

Abban a pillanatban, hogy Carlisle elengedte a kezemet, és az ajtó felé indult, kopogtattak. Mielőtt kinyitotta volna, felém fordult bűnbánó arccal.

- Sajnálom, de Edward elől nem tudom titokban tartani, amit elmondtál… Ha a többieknek nem akarod, hogy elmondjam, nem fogom.

- Most már úgyis mindegy… - ráztam meg a fejem. Nem akartam belegondolni, hogy talán, valamelyik Cullen másképp reagál majd, mint Carlisle.

- Rendben – bólintott Carlisle, aztán kitárta az ajtót. Edward toporgott idegesen előtte.

- Emmették elvesztették a nyomát. Alice távol tartja Jaspert a háztól, amíg… - pillantott rám. – Őrjáratoznak, hátha visszajön. – Megborzongtam a gondolattól. Karomat ismét a lábaim köré fontam, és próbáltam magamba fojtani azt az eszeveszett sikoltást, ami ki akart törni a mellkasomból.

- Beszélek a többiekkel. Itt tudsz maradni, vagy szóljak Esmének, hogy vigyázzon rá? – Carlisle Edward arcát fürkészte a választ várva. Hát persze – döbbentem rá –, Edward már tudja a titkomat, biztosan kiolvasott már mindent az apja fejéből, és Carlisle most arra kíváncsi, hogy képes-e velem maradni, anélkül, hogy a rosszullét kerülgetné tőlem. Úgy éreztem magam, mintha gyomron vágtak volna.

A párnára dőltem, és belefúrtam a fejem. Nem akartam tudni, hogy Edward marad-e vagy sem. Vagyis, inkább, nem akartam tudni, ha mégsem maradna. A gondolattól is a sírás fojtogatott. Magam sem értettem, miért, de az összes Cullen közül az ő megvetését viseltem volna a legrosszabbul.

- Hogy érzed magad? – hallottam meg dallamos hangját nem messze tőlem. A pulzusom eszeveszett vágtába kezdett. Hát, mégsem ment el… Összeszedtem minden erőmet, és felnéztem rá. Ha utál engem, talán, jobb minél előbb megtudni.

- Megvagyok – feleltem, másodszori próbálkozásra – miután megköszörültem a torkomat, mert a sírástól túl rekedt volt. Próbáltam olvasni a szemeiből, de ott csak és kizárólag aggodalmat láttam.

- El fogjuk kapni – morogta. Az arca hirtelen dühössé vált, a kezei ökölbe szorultak. – Nem esik baja sem neked, sem az öcsédnek! Megígérem!

- És a többi ember? – csúszott ki a számon, ahogy újra felvillant előttem annak a szívnek a látványa. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne adjam ki megint a taccsot.

Edward elmosolyodott halványan.

- Igyekszünk, hogy senkinek se essen többé baja. De… Ezt nem ígérhetem meg. Nem lehetünk ott mindenki mellett – tétován közelebb lépett az ágyhoz, aztán mégis csak tartotta a távolságot. – Ha valakinek… baja esik, az nem a te hibád lesz!

- Tudod, hogy mit tettem… - ez inkább kijelentés volt részemről, bár nem voltam teljesen bizonyos benne, hogy tényleg tudja-e, egészen addig, amíg meg nem erősítette ezt.

- Tudom – bólintott.

- És ennek ellenére, úgy hiszed, hogy nem az én hibám? – a hangom tele volt kétkedéssel és reménykedéssel.

- Úgy hiszem – felelte teljesen egyszerűen. Hiába vizsgáltam a vonásait hazugság után kutatva, éreztem, hogy az igazat mondja. Csak egyszerűen, nem értettem, hogy gondolhatja így. – Ha nem téged szúr ki, akkor egy másik lányt. Ez puszta véletlen. Nem te tehetsz róla, csak a sors, véletlen, balszerencse, vagy nevezzük bárminek is. – A szemei hirtelen tágra nyíltak. Ijedten pillantottam a hátam mögé, azt képzelve, hogy az a vámpír már ott van mellettem, de csak én voltam az ágyban.

- Mi az? – kérdeztem kissé hisztérikusabb hangon, mint akartam.

- Csak eszembe jutott valami… Valami, ami segíthet. Most… Le kell mennem beszélni Carlisle-lal. Esme mindjárt itt lesz. Később még visszanézek… - vetette oda, mielőtt magamra hagyott volna, de ez a három szó olyan volt a számomra, mintha kisütött volna a nap. Később még visszajön. Nem utál engem, és még látni akar, még beszélni akar velem. Izgatott borzongás futott végig a bensőmben, felmelegítve a mellkasomat. Döbbenten ráztam meg a fejem. Mi a fene van velem?

Nem tudtam végiggondolni ezt, mert Esme nyitott be egy halk kopogtatás után. Amint meglátott, elmosolyodott, és én tudtam, hogy minden rendben van. Három Cullen szeretetére most már feltétel nélkül számíthatok. Az a súly, ami a szívemet nyomta, amióta csak betettem ide a lábamat, hirtelen mintha csökkent volna.