A múlt árnyai - 10. fejezet

10. FÉLTÉKENYSÉG



KÍVÁNCSIAN NÉZTEM JASPERRE, miközben ő elgondolkozva birizgálta a műanyaglavór szélét. Szinte éreztem, ahogy őrlődik magában. Volt valami, egy titok, amit mindennél jobban el szeretett volna mondani nekem, valami mégis visszatartotta. Talán, nem akart összetűzésbe keveredni Edwarddal. Nem hinném, hogy félelemből, hanem inkább testvéri szeretetből, és most azon gondolkozott, hogy megéri-e vállalni ezt a kockázatot.

- Edward meg fog ölni ezért… - sóhajtott fel végül, beigazolva a tépelődését, majd felnézett rám. – Csak azért mondom ezt el neked, mert talán, hosszú távon jobb, ha tudsz róla. Hogy ne bántsd őt akaratlanul. Edward nagyon bonyolult lélek…

- Igen, ezt már észrevettem – húztam el a számat viccelődve, hogy oldjam egy kicsit a Jasperben lévő feszültséget. Halványan rám mosolygott.

- Miután Edward elhagyta a nagyanyádat, rettenetesen szenvedett. Azt hittük, sosem fog kilábalni ebből az egészből. Alice szinte minden nap látta, ahogy Edward elindul felkeresni a Volturit – Jasper arca elkomorodott.

- Mi az a Volturi? – halkan szóltam közbe, mert nem akartam megzavarni, de nem teljesen értettem, hogy miről is beszél pontosan.

- Igaz, te még nem hallottál róluk… Ők… Egy vámpír uralkodócsalád. Amolyan rendőrfélék a mi világunkban. Ügyelnek, hogy a vámpírok betartsák a szabályokat, és ha szükséges, közbelépnek. Olaszországban, Volterrában székelnek. Három vezetője van, Aro, Marcus és Caius. Nekik is elég nagy hatalmuk és erejük van, de maguk köré gyűjtötték a legtehetségesebb vámpírokat is. Ha valaki felbosszantja őket, akkor nagy az esély arra, hogy az volt élete vagy léte – attól függően, hogy emberről vagy vámpírról van-e szó – utolsó tette – magyarázta Jasper. Próbáltam megemészteni a hallottakat, de még mindig nem igazán értettem.

- De miért akarta Edward felkeresni őket? – kérdeztem rá.

- Fel akarta dühíteni őket. Megszegni egy pár szabályt, hogy megállítsák – nézett rám jelentőségteljesen Jasper.

- Hogy megállítsák? Mármint, hogy… - elkerekedtek a szemeim, és a levegő a tüdőmbe szorult.

- Meg akart halni – bólintott. - Azt hiszem, csak és kizárólag Carlisle és Esme miatt változtatott mindig a döntésén. Tudta, hogy micsoda kín lenne nekik, ha elveszítenék őt. Mintha meghalna a fiuk.

- Ezt nem tudom elhinni – az asztalra könyököltem, és fejemet a kezeimbe temettem. Edward öngyilkos akart lenni? A gondolattól is fájdalom járta át minden porcikámat. Egy világ Edward nélkül – mintha a legfényesebb csillagtól fosztották volna meg az égboltot.

- Mikor megérkeztél, attól féltünk, hogy végleg összeomlik. Ehelyett, újra „él”, csak még maga sem vette észre. Újra van célja a létének.

- Célja?

- Téged megvédeni.

- Értem… - bólintottam lassan. – Fontos neki, hogy a nagymamám vére fennmaradjon – idéztem fel Edward magyarázatát egy régebbi beszélgetésünkből.

- Is – nézett rám eltöprengve Jasper. – Te tényleg nem látod? – rázta meg a fejét, arcára keserű mosoly ült ki.

- Mit? – Miért kell Cullenéknak folyton összezavarniuk? Rébuszokban beszélnek, és elvárják, hogy tudjam, mire gondolnak. Az istenért, nem én vagyok a gondolatolvasó! Ez néha annyira dühítő…

- Kezd nagyon is… kedvelni téged… - köszörülte meg a torkát zavartan Jasper.

- Én is kedvelem őt. És titeket is. Nem értem, mi ezzel a gond… - Azon kívül, hogy én a kelleténél jobban kedvelem Edwardot… De erről senkinek sem kell tudnia.

Jasper felnevetett.

- Ti emberek néha annyira értetlenek vagytok. – Bosszúsan összeráncoltam a homlokomat. – Az erdőben kérdezted, hogy Edward miért mérges rám… - próbálta meg másképp megközelíteni a dolgot Jasper.

- Te pedig azt felelted, hogy nem csak a tegnapi „próba” miatt, hanem más oka is van.

- Igen. Nos… - Jasper az ablak felé fordította a fejét. – Edward nem szereti, ha a közelemben vagy. Ideges lesz tőle.

Sóhajtottam.

- Én pedig, attól leszek ideges, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz – néztem bosszúsan Jasperre.

- Edward féltékeny – fordult vissza felém. Szemei az arcomat kutatták.

Féltékeny? Kire? Miért? Mi van?

- Nem értem. – Nem tudom, milyen arcot vághattam, de Jasper felkuncogott.

- Rendben, beszéljünk nyíltan – bólintott, aztán megint felnevetett, mikor egy „Már épp itt lenne az idejét” mormoltam magam elé. Pár másodpercig csendben ült, aztán komollyá vált az arca. – Belőlünk vámpírokból, ha elég erősen kötődünk valakihez, ösztönösen előjön a védelmező és a birtokló ösztön. Edward pedig fenyegetve érzi a… - elgondolkozott egy pillanatra, hogy milyen szót is használjon. - …tulajdonát. Vagyis téged.

Mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott Jasper, felháborodva meredtem rá. Az a másik vámpír is azt mondta, az övé vagyok. Hogy azt kell tennem, amit mond. Megfosztott a szabad akaratomtól, és úgy kezelt, mint valami tulajdontárgyat, ami csak azért létezik, hogy neki engedelmeskedjen, és amit bármikor összetörhet, amint már nincs szüksége rá. Edward nem tekinthet rám úgy, mint az a szörnyeteg!

- Nem vagyok senki tulajdona! – hirtelen ugrottam fel, elfelejtve, hogy a lábaim még mindig a lavórban vannak. Ha Jasper nem pattan fel a másodperc töredéke alatt, hogy elkapjon, valószínűleg, hátravágódok a székkel együtt. Végül neki köszönhetően, nem történt semmi bajom, csak a szék esett hátra, és némi víz loccsant ki.

- Nem, persze, hogy nem vagy – próbált meg Jasper lenyugtatni engem, miközben a helyére állította a feldőlt széket, és visszaültetett rá. – Megpróbálom elmagyarázni… A tulajdon tényleg nem túl jó szó rá – sóhajtott fel Jasper. Mély levegőt vettem, és igyekeztem odafigyelni rá. – Edward kötődik hozzád érzelmileg. Talán, mert annyira hasonlítasz a nagyanyádra, talán más miatt – ezt nem tudhatom. De a lényeg, hogy úgy érzi, hozzá tartozol. Ez nem tudatos nála, sőt, érzem, hogy megrémíti őt, amit irántad érez, de nem tudja irányítani. – Jasper észrevehette, hogy a szavai megijesztettek, ezért rögtön hozzátette. – A legfontosabb, amit tudnod kell, hogy Edward sosem ártana neked. Még ha ez szenvedést is okozna neki, mindig azt tenné, ami neked a legjobb – a szemembe nézett, és várta, hogy megértettem-e.

Bólintottam. Jasper felemelte az asztalon fekvő törölközőt, amit még azóta sem vittem vissza a fürdőszobába, és felém nyújtotta. Gyorsan megmostam a lábaimat, miközben a szavait emésztgettem, majd megtöröltem őket.

- Edward féltékeny, mert… Úgy hiszi, hogy érzel irántam valamit. – A törölköző kiesett a kezemből, és a földön landolt. – Tényleg így van? – Jasper kérdésétől elvörösödtem.

- Mármint, hogy… Úristen! Hogy beléd vagyok-e zúgva? – kínomban nevetni kezdtem. – Nem, dehogyis! Én nem… - össze-vissza dadogtam, és csak remélni tudtam, hogy ezt Jasper nem tudja be annak, hogy hazudok. Ha zavarba jöttem, hajlamos voltam a felesleges locsogásra. – Honnan vetted… honnan vettétek, hogy én… hogy beléd…?

- Érzem, hogy szerelmes vagy – jelentette ki Jasper. Belém akadt a nevetés. – Nem tudom, kibe, csak magát az érzést érzem benned. És tudom, hogy szereted a társaságomat. Ez persze, nem jelenti azt, hogy belém szerettél, de jelentheti azt is – magyarázta Jasper tárgyilagos hangon, de a szemei zavartan néztek mindenhová, csak éppen rám nem.

- Persze, hogy nem jelenti azt! Nem vagyok szerelmes beléd! És másba sem – tettem hozzá gyorsan, ám rögtön elpirultam a hazugságtól. Jasper félredöntött fejjel fürkészett engem. Zavartan sütöttem le a szememet.

- Rendben – biccentett, de nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem. Bosszúsan szusszantottam. – A lényeg, ami miatt ezt az egészet elmondtam, hogy bármit is érzel irántam vagy Edward iránt, légy óvatos vele. Nem bírna ki még egy csalódást. Ne adj neki reményt, mert rossz vége lesz. És… talán… nekünk is tartanunk kéne egy kis távolságot, hogy ne piszkáljuk fel feleslegesen Edwardot.

- És akkor mit tegyek? Ne szóljak többet hozzátok? – éreztem, hogy elönt a tehetetlen düh. Szükségem volt Jasperre, a nyugalmára, a vele való beszélgetésekre, és szükségem volt Edwardra is. Ha nem is mondhatom el neki, hogy mit érzek, hiszen, ahogy Jasper is mondta, csak csalódna végül, akkor is látnom kell őt, beszélnem kell vele. Nem tudom távol tartani magam tőle. Főleg, hogy egy házba vagyunk zárva.

Az természetes, hogy sosem tudhatja meg, hogy belezúgtam, hiszen, egyfelől csak Bella nagyit látja bennem, de én sosem leszek ő; másfelől meg, ugyanazok a problémák állnak fenn velem kapcsolatban, mint hatvan éve a nagymamámmal kapcsolatban – vagyis, hogy emberek vagyunk. Teljesen felesleges és kegyetlen dolog lenne tőlem bármivel is próbálkozni Edwardnál. De arra szükségem van, hogy a közelembe legyen – bármilyen önző dolog is ez.

- Nem azt mondtam, hogy nézz levegőnek minket, csak… - Jasper tett néhány tétova lépést az ablak felé, majd visszafordult. Kinyitotta a száját, majd rögtön vissza is csukta. Dühösen felmordultam.

- Csak?

- Nem tudom. Még sosem voltam ilyen helyzetben… - bizonytalanul megindult felém, aztán leült a mellettem lévő székre. – Alice sokkal jobban ért az ilyesmihez – sóhajtotta alig hallhatóan. – Annyit tudok, hogy Edward nagyon törékeny most lelkileg, és… Te is az vagy. Szóval, csak vigyázz, hogy ne adj jeleket.

- Miféle jeleket? – csattantam fel. Úgy csinál, mintha a nap minden percét azzal tölteném, hogy Edwarddal vagy vele flörtölök.

- Hát, amiket a nők szoktak… - Jasper feszengve az asztal szélét birizgálta, mint egy kisgyerek, akitől épp kikérdezik a leckét, de ő egy mukkot sem tanult. Ha nem lettem volna dühös, akkor még aranyosnak is találtam volna a zavarát. – Tudod…

- Nem, nem tudom! – pattantam fel. – Ha valami bajotok van egymással, oldjátok meg, és engem hagyjatok ki az egészből! Én nem küldök semmilyen jeleket, sem neked, sem neki. Ha ti hallucináltok, arról én nem tehetek! – Tudtam, hogy kicsit igazságtalan dolog átmennem támadóba, de ez az egész beszélgetés zavarba hozott és feszültté tett. Annál többet, mint hogy eltitkolom az érzéseimet, nem tudok tenni Edwardért. – Így is van most elég bajom, nem gondolod?

- De igen… Sajnálom. Csak féltem Edwardot és téged is – sóhajtott fel Jasper, én pedig elszégyelltem magam. Vettem pár mély levegőt, aztán visszaültem a székre.

- Figyelj… - kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az övét, de aztán meggondoltam magam – nem akartam, hogy félreértse a gesztusaimat. – Tudom, hogy csak jót akarsz, és köszönöm, hogy mindezt elmondtad, és hogy vigyázni akarsz rám is. De… Nem tudok mihez kezdeni ezzel a helyzettel. Én… Annyira bonyolult most az életem. Össze vagyok zavarodva teljesen – hunytam le fáradtan a szemeimet. Kicsit belefásultam ebbe a sok problémába. Úgy éreztem, mintha az elem, ami működtet engem, lemerült volna. Aztán Jasper keze az enyémre csúszott, és én hirtelen megteltem pozitív energiával. Bármennyire is hideg volt a bőre, mikor megéreztem az érintését az ujjaimon, még csak össze sem rezzentem. Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe. – Annyit megígérhetek, hogy igyekszem semmi olyat nem tenni, amivel Edwardot bánthatnám, rendben? – halvány mosolyra húztam a számat, remélve, hogy viszonozni fogja. Megtette.

- Rendben – bólintott. – Azt is meg tudod ígérni, hogy olyat sem teszel, amivel magadat bánthatod? – szólalt meg egy pillanatnyi csend után.

Végiggondoltam a szavait. Ahhoz, hogy ezt megígérjem, rá kéne jönnöm, hogyan tudom elfelejteni Edwardot, de azt hiszem, hogy erre nem létezik semmilyen módszer.

- Sajnálom, de ezt nem tudom megígérni – haraptam be az alsó ajkamat. Jasper egy ideig fürkészve figyelte az arcomat. Zavarba jöttem, és hiába próbáltam szabályozni magam, a szívverésem gyorsabb lett.

- Értem – bólintott, aztán elengedte a kezem. Felállt és a folyosó felé indult. Láttam, hogy a küszöbről még visszafordul, és eltöprengve végignéz rajtam, de aztán szó nélkül felment az emeletre.

Nem akartam a beszélgetésünkkel foglalkozni, sem semmi mással, ami megterhelő lenne, mert most, hogy Jasper már nem volt a közelemben, szörnyen fáradtnak éreztem magam – nem testileg, hanem lelkileg inkább. Miután felvánszorogtam az emeletre a papucsomért, megkerestem Esmét, és megkérdeztem tőle, merre találok egy felmosórongyot, vagy valamit, amivel feltakaríthatok magam után.

Otthon nem igazán szerettem a házi munkát – persze, ha muszáj volt, bármit elvégeztem -, de most kifejezetten jól esett, hogy kikapcsolhattam az agyamat, és a padló felmosásával foglalkozhattam. Már rég csillogott az egész, és sehol sem volt egy sárfolt sem, de még mindig sikáltam, csak hogy tovább tartson az elfoglaltságom. Aztán tovább haladtam, lemostam a lépcsőket, és az emeleti folyosó padlóján is végigmentem a felmosóval.

Végül, mikor már minden padlófelület patyolattiszta volt, kiöntöttem a felmosó vizet, és visszamentem a földszintre. Tétován szétnéztem, hogy mihez is kezdhetnék, mikor meghallottam a nappaliból Edward gügyögését. Esme a padlón ült vele, és egy színes csörgőt rázogatott. Az öcsém a levegőbe nyújtogatta a kezeit, hogy elkapja az érdekes és zajos játékot.

- Csatlakozhatok? – léptem közelebb mosolyogva. Edward közelsége mindig jobb kedvre derített. Már csak a látványától is boldogabbnak éreztem magam.

- Persze. – Esme ragyogó mosolyától egy pillanatra megszédültem. Végül, mikor összeszedtem magam, leültem melléjük a padlóra.

- Szép lett a padló – dicsért meg Esme.

- Köszönöm – megérintettem Edward bal tenyerét, mire azonnal összezárta az ujjait, és megszorította az enyémeket. Igazán erős kisbaba volt. Mosolyogva figyeltem, ahogy közelebb húzza a kezemet, és megpróbálja az öklömet beleszuszakolni a szájába. Mikor nem járt sikerrel, ellökte a kezemet és összeráncolta az orrát. Felnevettem.

- Örülök, hogy jobban vagy – szólalt meg Esme, megtörve a csendet.

- Jobban? – néztem fel rá.

- Az embernők általában akkor takarítanak, ha valami bajuk van – mosolyodott el keserűen. – Az előző életemben milliószor sikáltam fel a padlót.

- És segített? – kérdeztem halkan.

- Nem igazán… - rázta meg a fejét. – És neked?

- Épp azon elmélkedtem, hogy kár, hogy a szobákban szőnyeg van – nevettem el magam. Esme velem nevetett.

- Hidd el, nem sokára minden jobb lesz – mosolygott rám. Valamiért hittem neki.

Furcsa érzés volt Esme közelében lenni. Megnyugtató. Mindig tudta, hogy mit kell mondania, vagy hogy mikor kell hallgatnia ahhoz, hogy az ember jól érezze magát mellette. És valahányszor elmosolyodott, a belőle áradó szeretet felmelegítette a körülötte lévőket. Látszott rajta, hogy boldog – csak néha vettem észre némi szomorú csillogást a szemeiben, ha az öcsém közelében volt. Nem tudtam elképzelni abban a másik, boldogtalan életben, ahol nem ragyogott ilyen gyönyörű mosoly az arcán.

- Milyen volt… mikor az új életed elkezdődött? – szaladt ki a számon, mielőtt átgondolhattam volna.

- Az átváltozás pokolian fájdalmas, de utána, mintha megnyílt volna előttem a mennyország kapuja. Ahogy megláttam Carlisle arcát, tudtam, hogy bármi is jön, mindig ott lesz velem és vigyáz rám – Esme pillantása merengővé vált, ahogy visszaemlékezett azokra az időkre.

- Nehéz volt… követni Carlisle-t? – utaltam a vegetáriánus életmódra. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem a lehetőségeimet mérlegelem éppen, csak egyszerűen megpróbálom elterelni a saját gondjaimról a figyelmemet. Nem csak az ember létem választ el Edwardtól – ismételgettem magamban.

- Igenis és nem is – nézett rám tétován. – Az elején volt, hogy… hibáztam.

- Ó! – nyögtem ki, mikor eljutott az agyamig, hogy ez mit is jelent. – Sajnálom – néztem rá együtt érző arccal.

- Sajnálod? – Esme kissé meglepetten nézett rám. – Mármint engem?

- Is. Szörnyű érzés lehet, hogy a saját hibádon kívül bántottál másokat. Egyszer, mikor még gyerek voltam, apuval kirándulni mentünk. Kérdeztem tőle valamit, ő hátra fordult, aztán puff. Csak egy nagy csattanás volt. Egy őzike kitévedt az útra. Hetekig azon gondolkoztam, hogy ha akkor nem szólalok meg, akkor nem történik meg az a baleset – meséltem el. Persze, béna összehasonlítása volt a két esetnek, hiszen, az egyik esetben emberekről, a másikban pedig egy őzről volt szó, de az érzés, ami akkoriban kínzott, hasonló, csak gyengébb lehetett ahhoz, amit Esme érezhet.

Bólintott, hogy érti.

- És mitől volt könnyebb? – próbáltam elterelni a figyelmét egy újabb kérdéssel.

- Carlisle miatt. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Sokszor csak az állított meg, hogy ne okozzak neki csalódást. Ő olyan… jó. Elég jó akartam lenni neki – mosolyodott el.

- Az vagy. Nálad jobbat nem ismerek. – Általában nem szoktam megérinteni az embereket – ez valamiféle gátlás bennem -, de most kinyúltam, és megszorítottam Esme kezét. Óvatosan visszaszorított.

Edward nyűgösen rugdalózni kezdett. Esmével egymásra néztünk, és elmosolyodtunk.

- Peluscsere – nyögtem ki. Mindjárt hozom a cuccokat – kászálódtam fel a földről, és az emelet felé indultam.

- Isabella! – Esme hangja megállított. Visszafordultam. – Te is elég jó vagy hozzá. – A mosolya titokzatos volt – mintha hirtelen belém látott volna. Próbáltam értetlen arcot vágni.

- Kihez?

- Ahhoz, akit majd választasz – felelte, aztán visszafordult az öcsémhez.

Pár másodpercig döbbenten néztem rá. Csak én éreztem úgy, hogy egy konkrét valakire célzott, vagy tényleg így volt? Megráztam a fejem. Annyit gondolkoztam mostanában Edwardon, hogy úgy látszik, paranoiás lettem tőle. Honnan is tudhatná Esme, hogy mit is érzek…

Úgy döntöttem, hogy az elmeállapotom feszültségére fogom a dolgot, és felsétáltam az emeletre.

Először Alice szobájába néztem be – mert csak ekkor jutott eszembe, hogy fogalmam sincs, Jasper hová pakolta el Edward cuccait -, de ott nem találtam a pelenkázáshoz kellő dolgokat. Aztán Rosalie szobája felé sétáltam, remélve, hogy ott találom majd Emmettet, és segítséget kérhetek tőle.

Bekopogtam, de senki sem felelt. Körbepillantottam, aztán óvatosan lenyomtam a kilincset, és bedugtam a fejem az ajtón. A szoba üres volt, de a sarokban megláttam a bölcsőt, és benne a táskámat. Gyorsan belopóztam, felkaptam a táskát, aztán már rohantam is ki.

- Itt is vagyok! – lóbáltam meg a táskát, mikor visszaértem a nappaliba.

- Csinálhatom én? – kérte Esme olyan hangon, hogy még a legkőszívűbb ember sem tudott volna nemet mondani neki. Lehuppantam törökülésbe a szőnyegre, és csak figyeltem, ahogy tisztába teszi az öcsémet.

- Megjöttünk! – csapódott ki a bejárati ajtó, és Alice libegett be rajta kezében jó pár bevásárlószatyrot lóbálva. Elmosolyodtam – sejtettem, hogy Alice nem hagyja ki az alkalmat. Mögötte jött Rosalie is, legalább ugyanannyi csomaggal, mint a testvére.

- Találtatok valamit? – kérdezte Esme.

- Igen, egy nagyon cuki ruhát Isabellának, és Rosalie vett néhány új rugdalózót is – felelte lelkesen Alice.

- Esme úgy értette, hogy találtunk-e valami nyomot – szólalt meg gúnyosan Rosalie.

- Ó! – kuncogott fel Alice. – Nem igazán. Nincs a városban, csak vadászni jár be.

- Felvisszük a csomagokat. Mindjárt részletesen elmeséljük – szólt közbe megint Rosalie, és egy pillanat alatt már a lépcső tetején is volt. Alice követte.

Újra visszafordultam Edward felé, akin Esmének köszönhetően már tiszta pelenka volt. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a földön fekszem, a nyakamra egy hideg és kemény kéz fonódik és a levegő kipréselődik a tüdőmből. Rosalie szeme fekete és gyűlölettel teli volt, torkából mély, ijesztő morgás tört fel.