A múlt árnyai - 12. fejezet

12. ÁTLAGOS NAPOK



ÉLETEMBEN MOST ELŐSZÖR sajnáltam, hogy beesteledett. Mikor Edward lefékezett velem a ház előtt, azt kívántam, bárcsak örökké tartott volna a délután. Mindig is szerettem a sebességet, de ez a fajta gyorsaság mindenen túltett. Főleg a biztonságérzet miatt. Egy motoron vagy autóban ülve azért bennem volt a félsz, hogy valami elromolhat vagy emberi hiba történhet, de Edward mellett – vagyis mögött – tökéletes biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy nem fog hibázni, és hogy nem történhet semmi olyan, amitől bajom eshetne. Így pedig csak és kizárólag az élvezetre koncentrálhattam. A szélre, az elsuhanó tájra, az illatokra, Edward közelségére. Főleg ez az utolsó volt a legerősebb érzet.

A ház felé tartva már éreztem, hogy Edward egyre feszültebb, de csak akkor fogtam fel, mennyire, mikor leszálltam a hátáról, és megláttam az arcát. A száját összepréselte és mélyeket lélegzett.

Megállt a tornácon egy pillanatra, keze a kilincsen nyugodott, de nem nyomta le azt.

- Valami baj van? – kérdeztem tőle, miközben beletúrtam a hajamba, hogy a széltől összekuszálódott tincseket megigazítsam egy kicsit.

- Próbálok elég önuralmat összeszedni, hogy betartsam a parancsodat – nézett rám komolyan.

- Menni fog – mosolyogtam rá. – Tudom, hogy szereted a testvéreidet.

- Nem is azzal van a gond… - sóhajtott fel, aztán végül kitárta az ajtót. Mint mindig, most is udvarias volt, és előre engedett.

Carlisle már hazaérkezett a kórházból, és Alice-t leváltotta Rosalie és Emmett. Volt egy olyan gyanúm, hogy mindketten szégyenkeznek a viselkedésük miatt, és jobbnak látják egy ideig távol tartani magukat Edwardtól – egyetértettem velük a délután történtek tükrében.

Esme sietett elénk, mikor megérkeztünk – az arca aggodalmas volt, és csak azután nyugodott meg, miután látta, hogy Edward és én is épségben vagyunk – azt hiszem, Edward esetében inkább a lelki épség miatt aggódott.

Az ebédlőbe lépve láttam, hogy Carlisle arca is elkomorul, ahogy rám néz. Felállt a székről, amin eddig ült, és odalépett hozzám. Az ő ujjai is végigtapogatták a nyakamat, de az érintése inkább orvosi célzatú volt, és teljesen más érzéseket váltott ki belőlem, mint Edwardé.

- Sajnálom. Már beszéltem Rosalie-val és biztosíthatlak róla, hogy többet ilyesmi nem fog előfordulni! – nézett rám komolyan.

- Tudom – feleltem. – De nem az ő hibája volt. Érthető, hogy hirtelen felkapta a vizet… - próbáltam mentegetni. Tényleg értettem, hogy miért lett annyira ideges, éppen ezért nem tudtam rá igazán haragudni. A régi életének és családjának egyik emléke tűnt el. Ha a helyében lettem volna, én sem tudtam volna higgadtan gondolkozni.

Edward mérgesen horkantott fel, és mintha valami olyasmit motyogott volna, hogy „Hihetetlen vagy…”.

- Köszönöm, hogy ilyen elnéző vagy – mosolyodott el Carlisle, majd kihúzott nekem egy széket az asztal mellől.

- Biztosan éhes vagy már… Hozok neked valamit! – simított végig Esme a hajamon, majd eltűnt a konyha felé vezető folyosón. Igaza volt, tényleg majd éhen haltam. Most kezdtem csak rájönni arra, Alice miért figyelt oda arra, hogy egyek, amíg beteg voltam. Itt, ahol csak vámpírokkal voltam körülvéve – akik sosem esznek -, hajlamos voltam én is teljesen elfelejteni, hogy ennem kéne, egészen addig, amíg valaki nem említette ezt, vagy nem kezdett hangos korgással követelőzni a gyomrom.

- Nos… - kezdte Carlisle. – Alice és Rosalie körülnéztek Port Angelesben. A vámpír nem tartózkodik a város területén, de követték a nyomait, és nagy a valószínűsége, hogy a Vancouver-szigeten időzik, és csak akkor jön át, ha áldozatot keres.

- De eddig csak két áldozat volt nem? Ilyen ritkán eszik? – szólt közbe Edward.

- Ti sem vadásztok minden nap… - pillantottam fel most első alkalommal, hogy megkezdtük a beszélgetést. Megfigyeltem már, hogy Cullenék jó ideig kibírják vadászat nélkül.

- A nomádok mások. Ők nem fogják vissza magukat. Esznek, amikor kedvük és lehetőségük van rá – magyarázta Edward.

- Enni valószínűleg a szigeten eszik – válaszolta meg Carlisle Edward kérdését, miután megkaptam a magyarázatomat. – Van ott pár erdős rész, ahol zavartalanul vadászhat. Port Angelesbe más áldozatokért jár át – Carlisle rám pillantott egy másodpercig, és tudtam, hogy a városban csak hozzám hasonló lányokat keres, akiken kiélheti a szadizmusát, amíg engem el nem kap. Próbáltam megzabolázni a borzongást, ami elindult a gerincem aljából.

Edward elgondolkozva nézett Carlisle-ra.

- Igen, azt hiszem, érdemes lenne megpróbálni – szólalt meg hirtelen. Beletelt pár pillanatba, míg rájöttem, hogy Carlisle gondolataira felelt. Bosszúsan ráncoltam össze az orromat, mire Carlisle elmosolyodott.

- Azt hiszem, Isabella tudni szeretné, mire gondolunk…

- Carlisle úgy gondolja, hogy ha kérünk egy kis segítséget, akkor figyelni tudjuk a parton azokat a helyeket, ahol átjöhet Port Angelesbe a szigetről, és ha szerencsénk van, el tudjuk kapni, mielőtt újra bántana valakit… - magyarázta Edward. – Van néhány ismerősünk, akik valószínűleg segítenének ebben.

- Ismerősök? – vontam fel a szemöldököm kérdőn. – Mármint vámpírok? – Edward bólintott.

- Jól van fiúk, most már hagyjátok, hadd egyen – jelent meg az ajtóban Esme egy tányérral a kezében. – Remélem, szereted… - mosolygott rám, miközben elém tette az ételt. Igazából, ha paradicsomos káposztát tett volna elém – ami a legundorítóbb étel, amit valaha ennem kellett -, akkor is megettem volna, csak hogy ne sértsem meg. De szerencsére, nem azt kaptam, hanem hamburgert, salátát és sült krumplit. Megköszöntem, és azonnal beleharaptam a hamburgerbe.

Esme megvárta, amíg az első falatot lenyelem, hogy biztos legyen benne, ehető, amit készített, aztán megfogta Carlisle kezét, és maga után húzta az emeletre. Edward egy ideig engem nézett, majd idegesen összefonta a kezeit az asztalon.

- Futás közben gondolkoztam… - szólalt meg végül. A falat megállt a számban – rossz érzésem támadt.

- Miről? – kérdeztem meg, miután nagy nehezen lenyeltem az ételt.

- Nem kell félned tőlem – jelentette ki komoly arccal, én pedig örültem, hogy már nincs a számban semmi, mert tátva maradt.

- Már miért félnék? – nyögtem ki pár másodpercnyi csend után, ami alatt megpróbáltam rájönni, hogy mik lehetnének az okok – de egy sem jutott az eszembe.

- Tudom, hogy Jasper miket mondott… - sütötte le a szemét. Zavartan emeltem fel egy sült krumplit, csak hogy aztán piszkálni kezdjem vele a salátát.

- Nem mondott semmi olyat, ami miatt félnék tőled – vontam meg a vállam úgy, mintha teljesen hidegen hagyna a téma, de a szívem ezerrel vert.

- Nem tudsz jól hazudni… - mosolyodott el keserűen Edward.

- Nem is hazudok! – csattantam fel. Halkan felkuncogott. Morcosan haraptam le egy újabb falatot a hamburgerből, mintha szerencsétlen szemle dühített volna fel.

- Azt mondta, úgy tekintek rád, mintha a tulajdonom lennél… - A hangja rekedtes volt. – És azt is láttam, hogyan reagáltál erre – nézett fel rám. A szemeiből szomorúság áradt. – Tudnod kell, hogy ez ösztönös nálam. Nem akarlak birtokolni téged. Csak… Szeretlek a közelemben tudni, mert akkor biztonságban vagy. Nem tudom, miért, de… úgy érzem, hogy meg kell védjelek mindentől – a hangja fojtott volt az érzelmektől, én pedig éreztem, hogy a mellkasom egyre gyorsabban emelkedik légzés közben.

- Azt is mondta, hogy féltékeny vagy… - a hangom olyan halk volt, mintha suttogtam volna – de Edward a vámpírhallásával nagyon is jól hallotta, amit mondtam. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán újra rám nézett.

- Jasper miatt csak szenvedni fogsz. Ő Alice-t szereti – felelte.

- De… én… nem… vagyok… szerelmes… Jasperbe! – nyomtam meg minden szót, hogy végre Edward is felfogja. – Örülök, hogy Alice-t szereti, és remélem, hogy ez örökre így is marad – mondtam határozottan, de Edward mégis kétkedve nézett rám. Kezdtem volna dühbe gurulni, mikor az emeletről hangos, magasan csilingelő kacagás hallatszott le. Érdeklődve fordultam a lépcső felé, amelyről Alice jött le még mindig hasát fogva a nevetéstől. Jasper mögötte haladt, az arca zavart volt. Mikor észrevettek az asztalnál, Jasper lehajtotta a fejét, Alice száját pedig még szívből jövőbb kacaj hagyta el.

- Mi ilyen vicces? – kérdeztem a széken fészkelődve, és automatikusan megtöröltem a számat, hátha egy odaragadt kajadarab okozta a még nagyobb derültséget.

- A férfiak… - nyögte ki Alice nevetve. – Annyira… vakok…

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de tökéletesen egyetértettem vele. Kezdett elegem lenni abból, hogy Jasper és Edward sem hisznek nekem. Nem is értettem, Jasper miért nem érzi, hogy Edward az, akibe szerelmes vagyok – nem mintha azt akarnám, hogy rájöjjön. Igaz, ha csak az érzéseket képes érzékelni, nem pedig azt, hogy ki felé irányulnak, akkor érthető, hogy még nem jött rá. Végül is, a kétszázas pulzust, pirulást és kábulást Jasper közelében is simán tudom produkálni, csak más okok miatt, mint Edward esetében. De… akkor is! Hát nem nyilvánvaló, hogy mit érzek? Mindig azt hittem, hogy nyitott könyv vagyok mindenki számára - lehet, hogy tévedtem. Vagy csak a vámpírok ennyire értetlenek…

- Na gyere, én vak érzőm… - ragadta kézen Alice Jaspert. – Hadd beszélgessenek – kacsintott a hátam mögött Edwardra. Meglepetten fordultam hátra. Edward a homlokát ráncolva meredt arra a pontra, ahol az előbb még Alice állt.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem tőle.

- Nem tudom… - rázta meg a fejét Edward.

- Ugyan már! Tudom, hogy olvastál a gondolataikban! – húzódtam közelebb a székkel.

- Alice szerint butaság, amit Jasper mondott neki, és másik elmélete van – kaptam a nagyon homályos választ.

- Mármint, mivel kapcsolatban? – kíváncsiskodtam tovább. Edward felpattant.

- Ezt… előbb át kell gondolnom – mondta inkább saját magának, majd kisietett az ebédlőből. Döbbenten bámultam utána.

Gyorsan megettem a maradék ételt, majd fogtam a tányért, és kivittem a konyhába. Fél perc alatt elmostam – miközben azon gondolkoztam, hogy vámpírok mellett milyen egyszerű a házi munka. Ezután egy hosszabb fürdőt vettem, ami igazán jól esett és ellazított, majd visszamentem Jasper szobájába.

Tétován pillantottam végig a polcokon lévő könyveken, végül levettem egy fejlődés-lélektani tanulmánykötetet, és elhelyezkedtem az ágyon. Mindig is érdekelt a pszichológia… Jó pár órát olvasgattam, és észre sem vettem, hogy mikor csukódtak le a szemeim.

A következő pár nap unalmasan telt. A nappalokat általában olvasgatással vagy tévénézéssel töltöttem, éjszaka pedig nyugtalanul forgolódtam, aztán mikor sikerült elaludnom végül, vagy rémálmok gyötörtek, vagy sikamlós álmok Edwarddal a főszerepben – egyiknek sem örültem. Reggelente pedig olyan voltam, mint egy zombi.

Negyedik este – vagyis inkább éjszaka, mivel hajnali kettőig forgolódtam, hátha el tudok aludni -, megkerestem Esmét, és visszakértem tőle az öcsémet. Arra gondoltam, hátha a közelsége megnyugtat, és különben is olyan kevés időt töltöttem mostanában vele, hogy már szörnyen hiányzott. Esme, vonakodva bár, de egy gyors pelenkázás után áthozta Edwardot Jasper szobájához.

Magam mellett a takaróból kialakítottam egy kis vackot neki, hogy biztonságban legyen, aztán mellé bújtam és lehunytam a szemeimet. Sokkal nyugodtabban aludtam úgy, hogy az ágynemű barackillata mellett az öcsém bőrének az illatát is magamba szívhattam.

Másnap reggel – vagyis inkább dél körül már, sokkal vidámabban ébredtem, mint előző nap. Álomtalan álmot aludtam, így Edward édesen gyötrő álomképe sem zaklatott fel, és a testvérem közelségétől, ahogy kinyitottam a szemeimet, sokkal boldogabbnak éreztem magam.

- Hát, szia! Jó reggelt, pöttöm! – puszilgattam meg, miközben a kezével csapkodott, és olyan édesen kacagott, hogy attól lehetetlen volt nem vigyorogni. Gyorsan tisztába tettem, aztán felkaptam, és elindultam vele a konyha felé – közben brümmögtem, mintha valami repülő lennék, és forogtam vele néhányat.

- Szép reggelt! – suhantam el Edward és Carlisle mellett, akik épp akkor léptek ki Carlisle dolgozószobájából.

A lépcsőkön lelassítottam – nem akartam legurulni róluk, főleg nem az öcsémmel a karomban. A konyhában gyorsan melegítettem egy kis vizet, elkészítettem a tápszert, aztán Edward apró szájához helyeztem a cumisüveget. Amíg evett, azon gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék a mai napon. Annyira tele voltam tettvággyal, hogy akár az egész Cullen-házat is kitakarítottam volna, ha nincs más lehetőségem. Viszont, tudtam, hogy kihez kell fordulnom, hogy ne a takarítás legyen az egyetlen választásom.

Amint Edward végzett az evéssel, Alice szobája felé indultam.

- Most pedig megkérdezzük Alice nénit, nincs-e valami ötlete, hogy mivel töltsük el a mai napot… - magyaráztam Edwardnak.

Felemeltem a kezemet, hogy kopogjak, de máris nyílt az ajtó, és egy vigyorgó Alice-szel találtam magam szemközt.

- Tudom, mi lesz a mai program – közölte velem, én pedig felkuncogtam. Alice és az ő szuper hallása – még kívánnom sem kellett, és már meg is kaptam, amit akartam. Legalább is, azt hittem…

- Szia, Jasper! – köszöntem, mikor Alice arrébb állt az ajtóból.

- Szia! – mosolygott rám halványan Jasper.

- Nos, Jaspernek most mennie kell… - csapta össze a kezeit Alice. Felhúzta az említettet a kanapéról, aztán a füléhez hajolt, és belesúgott valamit. Jasper összehúzta a szemöldökét.

- Biztos vagy benne? – kérdezte. Alice elégedett mosollyal az arcán bólintott. – Edward most már tényleg meg fog ölni engem… - sóhajtott fel Jasper, aztán egy csókot nyomott Alice szájára.

- Azt úgysem hagyom – felelte Alice, aztán kilökdöste Jaspert az ajtón, és becsukta utána.

Kicsit feszengve néztem körül az szobában, amiben ott járt rémálmaim tárgya. Szerencsére, az ágyat már kivitték valahová, így legalább azt nem kellett már látnom. Magamhoz öleltem a testvéremet, hogy egy kicsit megnyugodjak.

- És, mit fogunk csinálni? – kérdeztem gyorsan, hogy eltereljem a figyelmemet.

- Először is, letesszük ide Edwardot – vette ki a kezemből az öcsémet Alice, és a kanapén lévő párnák közé fektette. – Másodszor, hívjuk Rosalie-t, hogy segítsen – folytatta, mire a szemeim tágra nyíltak.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… Mármint, Rosalie nem igazán bír engem… - toporogtam idegesen. Már láttam is előre a helyzetet, ahogyan zavart csöndben hallgatunk, mert egyikünk sem tudja, hogy mit mondjon a másiknak. Csak egy szó jutott eszembe erről: kínos. Márpedig, elég rosszul viseltem a kínos helyzeteket lelkileg és idegileg.

- Nyugi, nem lesz itt gond – felelte Alice túl lelkesen, és már nyitotta is az ajtót, hogy kiszóljon rajta Rosalie-nak. Alig két másodperc telt el csak, mire Rosalie megjelent az ajtóban. Megint sugdolózás következett, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy talán, mégis inkább takarítanom kellett volna ma.

Összerezzentem, mikor Rosalie belépett a szobába, és körbejárt engem. Olyan volt, mint mikor egy ragadozó megszemléli az áldozatát. Próbáltam nyugodtnak látszani, de nem igazán volt ínyemre ez az érzés.

- Oké, csináljuk! – bólintott végül Alice felé. – Előkészülök, addig fürödjön le, és mosd meg a haját! – adta ki az utasításokat, majd a kanapéhoz sétált, felvette Edwardot a karjaiba, és eltűnt.

- Gyerünk! – ragadott meg Alice, és a fürdőszoba felé húzott.

- Tegnap mostam már hajat… - érintettem meg az egyik tincsemet, és az orromhoz húztam – még mindig barack illata volt.

- Nem baj, ma megint fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Alice. – Igyekezzünk, mert Rosalie dühös lesz, ha sokat kell várnia – vigyorgott rám, és belökött az ajtón. A kezembe nyomott egy orchidea illatú tusfürdőt, aztán közölte velem, hogy van tizenöt percem, hogy lezuhanyozzak, utána visszajön.

Tartottam tőle, hogy nagyon komolyan veszi azt a tizenöt percet, így gyorsan lerángattam magamról a ruháimat, megnyitottam a vizet, és beálltam alá. Végigdörzsöltem a testem a tusfürdős mosdószivaccsal kétszer is – vámpírok között jó, ha extrán higiénikus az ember -, aztán kiléptem a zuhanyzókabinból, és bebugyoláltam magam egy hatalmas törölközőbe. Éppen időben, mert ahogy rögzítettem a melleimen a törölközőt, kopogtatás nélkül nyílt az ajtó, és besietett rajta Alice és Rosalie.

- Még nem öltöztem fel – pirultam el.

- Nem is kell. Majd később… - legyintett Alice, majd a kezében lévő széket a mosdó elé helyezte úgy, hogy a támlája háttal volt a mosdókagylónak. – Ülj le! – tétovázva néztem rájuk, de tudtam, hogy hiába ellenkeznék. Annyira már kiismertem Alice-t, hogy tudjam, ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor onnan kalapáccsal sem lehet kiütni azt. És valamiért, Rosalie is elég lelkesnek tűnt ahhoz, hogy végül úgy döntsek, inkább saját akaratomból foglalom el a helyem, mintsem hogy erővel ültessenek le.

Miután leültem a rózsaszín székre, Rosalie hirtelen mellém lépett. Összerezzentem, ő pedig gúnyosan elvigyorodott.

- Nyugi, most nem bántalak…

- Ez igazán megnyugtat – ráncoltam össze a homlokomat.

Óvatosan megfogta a nyakamat, amin még mindig ott voltak halványan az ujjnyomai, és hátra hajtotta a fejemet a mosdó fölé. Először nem volt túl kényelmes, mert a nyakam jóval a mosdó pereme fölé ért, de aztán Rosalie az egyik kezét a tarkóm alá tette, hogy biztos támaszt nyújtson. Hálásan rámosolyogtam, aztán lehunytam a szemem.

Élveztem, ahogy a kellemes hőmérsékletű víz átnedvesíti a hajamat, aztán megéreztem a méz és orchidea illatot a levegőben, ahogy Alice ujjai végigdörzsölték a samponnal a fejemet. Megnyugtató és kellemes érzés volt, ahogy a fejbőrömet masszírozta. Mikor végeztek, becsavartak egy törölközőbe, aztán némi dörzsölés után előkerült a hajszárító.

- Miért is csináljuk mindezt? – kérdeztem, miután a hajam száraz lett, és előkerültek a hajtűk és a fésű.

- Ó, csak szépségszalonosat játsszunk – nevetett fel Alice. Furcsa pillantást váltottak Rosalie-val, ami nem igazán nyugtatott meg. Eldöntöttem, hogy ha előveszik az ollót vagy a hajnyíró gépet, akkor sikoltozva kiszaladok, és menekült státuszt kérek Carlisle irodájában.

Szerencsére, erre nem került sor. Miután végeztek a hajammal – ami megjegyzem, jó sokáig tartott, vagy három órát vacakoltak a fejemmel -, átvezettek Rosalie szobájába. Meglepetten tapasztaltam, hogy egy új, még gyönyörűbb és hatalmasabb ágy áll ugyanott, ahol pár napja az előző romjait láttam még. Nem is hallottam, hogy felhozták…

Az ágyon már ott volt kiterítve egy fehér, szép szabású nadrág, és egy hozzá illő fehér – és eléggé kivágott – blúz, előtte pedig egy kényelmes és csinos fehér cipő. Kérni akartam fehérneműt is, de mire megszólalhattam volna, Alice kiszáguldott, majd vissza – mindezt alig pár másodperc alatt -, és a kezembe nyomott egy fehér, csipkés melltartó-bugyi összeállítást.

- Húsz perc… - mondta Alice, mielőtt Rosalie-val kimentek volna. Most már tényleg sietve rángattam magamra a ruhákat, mert tudtam, hogy a húsz perc, az húsz perc – félő, hogy utána félpucéran is képesek lennének lerángatni a többiek elé.

Rosalie kritikus szemekkel mért végig, miután visszajöttek, én pedig elvörösödtem, mint a paradicsom.

- Hát, legalább arcpirosítóra nincs szüksége… - pillantott hátra Rosalie Alice-re, én pedig még inkább zavarba jöttem. Kirúzsoztak, és a szempilláimon néhányszor végighúzták a spirált, aztán Rosalie megint megszemlélt. – Kész… - sóhajtott fel. – Remélem, hogy ezzel egy kicsit törlesztettem a múltkoriakért – pillantott a nyakamra. Aztán felkapott egy kis kerek dobozkát az asztalról, és hozzám lépett. – Ezt még eltűntetem – gyorsan egy pamaccsal felvitt valami testszínű púdert a nyakamra, és mikor belenéztem a tükörbe, nyoma sem volt a már sárgulni kezdő foltoknak.

- Köszönöm – mosolyogtam rá. – És most már megtudom, hogy mit fogunk csinálni valójában?

- Kocsikázni megyünk – jelentette ki Alice.

- Hova? – húztam fel a szemöldököm. – Nem mehetek be a városba…

- Emiatt ne aggódj! A közelébe sem megyünk a városnak – vigyorodott el Alice. – Menj, kérlek, nézd meg, hogy a fiúk kész vannak-e… - pillantott Rosalie-ra, aki bólintott, és már el is hagyta a szobát.

Érdeklődve fürkésztem Alice arcát. Kicsit féltem tőle, hogy mit talált ki, de bennem volt az egészséges kíváncsiság is. Türelmetlenül toporogtam – vámpírok az istenért, miért pont akkor nem tudnak sietni egy kicsit, mikor izgatott vagyok… Jó tíz perc is eltelt, mire Rosalie visszatért, és valamit Alice fülébe súgott – arra gondoltam, elárulom nekik végre, hogy mások előtt nem illik sugdolózni, de aztán visszafogtam magam.

- Akkor már csak egy dolog van hátra… - húzott elő a zsebéből egy kendőt Alice, és meglóbálta előttem. – Fordulj meg!

- Ne már… - nyögtem fel. Alice morcosan nézett rám.

Nagyot sóhajtottam, majd engedelmesen hátat fordítottam neki.