A múlt árnyai - 14. fejezet

14. HADITERV



MÁSNAP DÉLELŐTT vendégeink érkeztek. A kinyúlt alvós pólómban és sortomban ültem az ebédlőasztal mellett, és egy nagy bögre kávét kortyolgattam – amitől azt reméltem, hogy segít majd emberi külsőt öntenem. A hajam kuszább volt, mint egy szénáskazal, és a szemeim alatt lévő fekete karikák sem javítottak az összképen. Alice előttem ült, és bár az ő külseje tökéletes volt, mintha skatulyából húzták volna elő reggel, az arca legalább olyan fásult volt, mint az enyém.

Laposakat pislogva lökdöstem az asztalon a bögrét, miközben az agyam tiltakozott az ellen, hogy ilyen mesterséges koffeinlökettel zargassam – tiltakozása szörnyű fejfájásban nyilvánult meg. Nem törődtem vele, és nagy kortyokban gyorsan kiürítettem a bögrét – undorodó fintor ült ki az arcomra. Mindig utáltam a kávé ízét, csak és kizárólag akkor voltam hajlandó meginni, ha úgy éreztem, más már nem segíthet.

Alice sóhajtott egyet, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit – reménykedve néztem rá, hogy végre megtöri a csendet -, aztán becsukta, és az ablak felé fordította a tekintetét.

Az éjszaka nagy részét azzal töltöttük, hogy tanácskoztunk – a maradék részt pedig azzal, hogy gyötrődtünk, mert semmi értelmes ötlet nem jutott az eszünkbe. Alice váltig állította, hogy százezer százalékig biztos benne, hogy Edward szerelmes belém. Én nem voltam ebben egyáltalán biztos, de ráhagytam a dolgot. Miután ezen a vitán Alice részéről túljutottunk, megpróbáltunk rájönni, hogyan értethetnénk meg Edwarddal, hogy nem tragédia, ha így érez – magamban mindig hozzágondoltam a feltételes módot, de Alice előtt kijelentő módban beszéltem Edward irántam való érzéseiről.

Az éjszaka folyamán felidéztem az összes hülye szappanoperát, amit az életem során láttam, de valahogy az azokban felhasznált női praktikák nem tűntek használhatónak. Ha nem lettem volna teljesen elkeseredve, akkor még röhögtem is volna azon a sok idiótaságon, amit a filmeken a nők kitalálnak azért, hogy megtartsák a pasijukat… Az életben egyik sem működne.

Éppen fel akartam állni, hogy kivigyem a kiürült bögrémet a konyhába, mikor Alice felpattant. A tekintete elhomályosult egy pillanatra, majd összerezzent.

- Mi az? Láttál valamit? – kérdeztem azonnal, félve attól, hogy valami baj fog történni.

- A barátaink, akikkel Carlisle beszélt… Jönnek… - felelte. – Szólok Carlisle-nak, mindjárt jövök! – száguldott fel a lépcsőkön. Mire észbe kaptam, a fél család az előtérben állt – kivéve Rosalie-t és Emmettet, akik odakint voltak őrségben megint.

Carlisle állt legelöl, mint a család feje, hogy elsőként köszönthesse a vendégeket. Mögötte Jasper és Alice egymás kezét fogva. Leghátul pedig Esme, karjaiban az öcsémmel. A pillantásom automatikusan Edwardra vetődött – ő jött le legutoljára a lépcsőről. Izgatottan vizsgálta Alice arcát. Aztán egy másodpercre felém fordult, vonásain döbbenet és fájdalom uralkodott. Végül szemei üvegessé váltak, és az ajtóra meredtek. Többet nem nézett rám.

Összezavarodva pislogtam magam elé, de mire végiggondolhattam volna, hogy mit is jelenthet Edward furcsa nézése, már nyílt is az ajtó. Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy szinte belebeg rajta négy nő és egy férfi. Mielőtt jobban megnézhettem volna őket, egyikük – a leggyönyörűbb közülük, hosszú, szőke haja közt eperszín tincsekkel -, gyorsan körbepillantott, és amint meglátta Edwardot, odasiklott hozzá. A gyomrom összeszorult.

- Edward! Olyan régen nem láttalak… - A hangja úgy csengett, mint ezernyi csengettyű, az arcán tisztán látható volt a lelkesedés.

- Igen, Tanya, rég volt… - Edward halványan elmosolyodott, és hagyta, hogy Tanya megölelje őt. A kezem automatikusan ökölbe szorult, körmeim a tenyerembe vésődtek. Az a pár másodperc, amíg a vámpírnő Edward nyakában lógott, egy örökkévalóságnak tűnt a számomra. Aztán végre Edward egy határozott mozdulattal eltolta magától.

Miután a vámpírnő továbblépett Carlisle-hoz is, hogy üdvözölje, végre el tudtam fordítani a tekintetem róla. Rajta kívül még három nő volt a klánban, egyikük hosszú, kukoricaszőke, másikuk aranyszőke hajú – szinte vonalzóval vágott egyenes frizurával, a harmadiknak pedig fekete tincsei között volt egy olívaszínű is. A férfinak szintén fekete haja volt olíva tinccsel – és úgy tűnt a hasonló kinézetű nő párja.

Ahogy Tanya Esme felé lépett, ijedten néztem a karjában lévő öcsémre. Hiszen, semmit sem tudok ezekről a vámpírokról… Aranybarna szemeik alapján az utóbbi időben csak állatvért ittak, ezt tudtam, de ki tudja, mennyire edzettek ebben… Ijedt lépést tettem a lépcső felé, de Esme rám pillantott, és mosolyogva bólintott, hogy semmi gond. Feszülten figyeltem, ahogy Tanya hozzá hajol, és egy másodpercre megöleli, aztán kíváncsian néz a testvéremre.

Tudtam, hogy Esme mellett nagyobb biztonságban van Edward, mint nálam, mégis az anyai ösztöneim – amik már rég kifejlődtek bennem, amióta csak az öcsém a világra jött –, azt súgták, hogy mellettem lenne a helye. Mikor Tanya végre ellépett Esmééktől, fellélegeztem.

- És ő biztosan a hasonmás… - fordult felém hirtelen Tanya. Irritált az, ahogyan nevezett.

- Isabella vagyok! – nyomtam meg a nevemet, és próbáltam határozottnak látszani.

- Igen, persze, Isabella – mosolygott rám. – Én pedig Tanya vagyok. Nagyon örvendek! – lépett felém, én pedig idegesen rezzentem össze. Cullenékban már megbíztam, tudtam, hogy soha sem bántanának, de azért nem voltam hülye. Pontosan tudtam azt is, hogy vámpírok között lenni életveszélyes, és a vendégeket még nem ismertem.

Edward keze azonnal lendült, és megragadta Tanya karját. Tanya értetlenül nézett rá először, majd keserűen elmosolyodott.

- Nincs semmi gond. Ők is olyanok, mint mi – szólalt meg mellettem Jasper. Olyan hirtelen termett mellém, hogy észre sem vettem, amíg nem szólt hozzám.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak üdvözölni szerettelek volna – biggyesztette le a száját Tanya, és Edward kezére pillantott, ami még mindig a felkarját szorította.

- Bocsánat – Edward udvariasan biccentett egyet, és visszahúzta a kezét.

- Nem ijedtem meg! – jelentettem ki, majd közelebb léptem Tanyához, és kinyújtottam felé a kezemet. Egy furcsa mosoly jelent meg az arcán – amolyan „Szerinted van, aki elhiszi neked, hogy nem rémültél halálra?” mosoly –, amitől legszívesebben behúztam volna neki egyet, aztán finoman megfogta a kezemet, és megrázta. Az érintése hideg volt.

A többiek óvatosan közelítettek felém – valószínűleg, nem akartak ők is megijeszteni -, pedig már inkább dühös voltam, mint rémült. Mindegyikükkel kezet fogtam, és bemutatkoztak. Kate volt a kukoricaszőke hajzuhataggal rendelkező vámpír, Irina az aranyszőke. Carmen és Eleazar pedig a sötét hajúak. Valamiért, őket tartottam a legszimpatikusabbnak – kedves volt az arcuk, és barátságosan néztek rám.

Carlisle mindenkit beinvitált az ebédlőbe. Esméhez léptem, és átvettem tőle az öcsémet, aztán hátra húzódtam az ablakhoz. Valamiért kényelmetlenül éreztem magam. Nem féltem – tudtam, hogy semmi bajom nem eshet -, csak én voltam az egyetlen emberi lény a szobában – az öcsémet kivéve -, ezért kívülállónak véltem magam.

Amint mindenki elfoglalta a helyét, valahonnan előkerült egy hatalmas térkép, amit kiterítettek az asztalra. Carlisle azokat a helyeket mutogatta, ahol a vámpír átúszhat Port Angelesbe, aztán Jasper kifejtette, hogy szerinte, mely helyeken kéne őrséget felállítaniuk, hogy elkapják őt.

Nem nagyon tudtam odafigyelni a tervezgetésükre, mert a szemeim újra és újra visszatértek Tanyához. A könyöke alig két milliméternyire volt Edward karjától, és pont úgy dőlt előre a térkép felé, hogy kitűnő belátást nyújtott a dekoltázsába. Figyeltem Edwardot is, de úgy tűnt, ő észre sem veszi a lehetőséget, és egy pillantást sem pazarol a vámpírnőre. Ettől kicsit elégedettnek éreztem magam.

A pillantásom hirtelen találkozott Tanyáéval, a szemei furcsán csillogtak, aztán rám vigyorgott. Dühösen préseltem össze a számat, és nem fordítottam el a tekintetemet.

- Én vállalom a déli megfigyelőpontot – szólalt meg. Először azt hittem, hozzám beszél, mert még mindig nem szakította meg a szempárbajunkat. – Edward velem tarthatna… Legalább, nem unatkoznánk, amíg várakozunk… - Elképzeltem, ahogy átvetem magam az asztalon, és kikaparom a szemeit – persze, a valóságban esélyem sem lenne rá, de jól esett ez az álomkép.

- Edward velem jön – szólt közbe Alice. Tanya elfordította a tekintetét, és ránézett.

- Miért pont veled?

- Mert meg kell beszélnem vele valamit – vonta meg a vállát Alice egyszerűen, és lezártnak tekintette a témát. Tanya csalódottan pislogott vissza rám, én pedig nagy kényszert éreztem arra, hogy Alice nyakába ugorjak, és össze-vissza pusziljam őt.

A megbeszélés ezek után teljesen érdektelennek tűnt, és már Edward is nyűgösködni kezdett a karomban, így kisurrantam az ajtón, és a konyhába mentem. Betettem Edwardot az etetőszékbe, amit pár napja hozott haza Esme egy bevásárlás után, aztán nekiálltam a vízforralásnak. Ahogy felpillantottam a felső szekrény üveges ajtajára, hangosan felszisszentem.

Ó, hogy az a…!

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy még mindig úgy nézek ki, mint egy madárijesztő. A hajam tegnap este óta nem látott fésűt, és még mindig az alvós ruhám volt rajtam. A fenébe, a fenébe! Pont Tanya előtt kellett ilyen képet festenem magamról… Dühösen vertem a fejemet újra és újra a szekrényajtó fájához. Csoda, ha ezek után nem tart majd ellenfélnek? Ki hinné el, hogy egy olyan madárfészek fejű, toprongyos alak, mint jelenleg én, bármiféle hatással lehetne egy olyan félistenre, mint Edward? Persze, hogy úgy gondolja, szabad a pálya neki, és nincs, aki a céljai útjába állhatna.

A fejem ismét koppant a fán, majd az újabb ütésnél tompán és puhán puffant. Felnéztem, és egy konyharuha volt összehajtogatva a homlokom és a szekrény között, a kéz pedig, ami tartotta, Alice-hez tartozott.

- Majdnem a kezemet tettem oda először, de aztán rájöttem, hogy akkor annyi a koponyádnak – kacagott fel, én meg megborzongtam. – Miért bántalmazod magad?

- Miért nem szóltál, hogy öltözzek át gyorsan? Teljesen kiment a fejemből… - túrtam bele a hajamba idegesen. Alice értetlenül nézett rám. – Úgy nézek ki, mint akit most húztak elő egy mosógépből centrifuga után… - magyaráztam, miközben végigmutattam magamon. – Mit gondolhatnak most a vendégek? – húztam el a számat.

- Mármint, hogy mit gondolhat most Tanya? – húzta mosolyra a száját Alice. – Nyugi… A kusza külsőd kifejezetten szexi. Edward egy csomószor végigmért téged – csacsogta. Hitetlenkedve néztem rá.

- Felém sem pillantott – közöltem vele.

- Dehogy is nem! – vitatkozott. – Csak te épp Tanyával voltál elfoglalva… Meg Edward vigyázott, hogy ne vedd észre… - kacagott fel. – De az én szememet nem lehet átverni! – mutatott középső- és mutatóujjával a szemeire vidáman. Ráhagytam a dolgot, bár biztos voltam benne, hogy csak azért mondja, hogy felvidítson.

Nagyot sóhajtottam, aztán eszembe jutott valami.

- Csak egyszer láttam Edwardot rám pillantani, még mielőtt Tanyáék megjöttek – mondtam, miközben kikapcsoltam a hangosan csipogó vízforralót. A testvérem csapkodni kezdte az etetőszék lehajtható részét, hogy jelezze, éhes, és siessek már kicsit jobban. – Furcsán nézett rám. Olyan… fájdalmasan… - feszült meg az arcom. Alice hirtelen nagyon bűnbánó képet vágott, rajtam meg végigszaladt egy pánikhullám. – Mi az?

- Annyira a tegnap este járt egész végig a fejemben reggel… Nem igazán tudtam elterelni a figyelmemet, meg a vendégek miatt el is felejtkeztem róla… - magyarázkodott Alice, én meg hirtelen rádöbbentem, mit is akar ezzel mondani.

- Te hagytad, hogy Edward kiolvassa a fejedből, amit tegnap mondtam neked? – kerekedtek el a szemeim. Akkor ezért fordította el a fejét. Biztosan egy idióta libának tart…

Újra késztetést éreztem, hogy a fejem belevágjam valamibe, de aztán visszafogtam magam.

- Annyira sajnálom – nézett rám Alice könyörgően. Tudtam, hogy szörnyű lelkiismeret furdalása lehet, amiért a bizalmasan rábízott titkaimat az akaratán kívül kiadta. Nem is igazán rá haragudtam, inkább magamra. Az én hibám, hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen. Kellett nekem belesz… zúgni Edwardba…

- Nem tehetsz róla – sóhajtottam fel. Áttöltöttem a tápszert a cumisüvegbe, aztán a testvéremet a kezembe vettem, és etetni kezdtem.

- De… Talán, még jobb is így… - pislogott rám Alice félénken. Úgy nézhettem rá, mintha megőrült volna… - Így Edward már tudja, hogy mit érzel iránta, és átgondolhatja újabb szempontok alapján a dolgokat – magyarázta.

- Nem hiszem, hogy az érzéseim egy fikarcnyit is változtatnának a nézetein – ráztam meg a fejem. Hiszen, attól még ember maradok, bármit is érzek iránta… Miért gondolná meg emiatt magát?

- Talán… - vonta meg a vállát Alice. – Talán, mégis…

- Kérdezhetek valamit? – haraptam be az alsó ajkamat, mint mindig, ha zavarba jöttem.

- Persze.

- Tanya… Szóval, közte és Edward között volt valami? – sütöttem le a szememet az öcsém arcára. Alice felnevetett.

- Nem. Bár Tanya nem bánta volna a dolgot… De Edward mindig elutasította – mosolygott rám.

- Miért? Hiszen, olyan gyönyörű… - a hangom tele volt elkeseredéssel. Hogyan is versenghetnék valakivel, akinek egyetlen pillantásától minden férfi elkábul. Lopva megint belepillantottam a szekrény üvegébe – a látványtól bosszús sóhaj hagyta el a számat.

- Mi másképp látjuk egymást… És a magad emberi módján te is gyönyörű vagy – nyúlt ki Alice, és megigazított pár tincset a vállamon. Bár tudtam, hogy füllent, elpirultam.

- Talán… Beszélnem kéne vele… - pislantottam fel Alice-re.

- Mármint Edwarddal? – vonta fel izgatottan a szemöldökét.

- Hogy tisztázzuk a dolgokat… - magyaráztam. Bár úgy gondoltam, hogy ez lenne a legtisztább módja annak, hogy lássam, mi is a helyzet, a gondolattól is remegni kezdtek a lábaim. – De nem tudom, hogy lenne-e elég bátorságom elé állni… - vallottam be.

- Pedig lehet, hogy nem is rossz ötlet sarokba szorítani – gondolkozott el Alice. – Biztos vagyok benne, hogy Edward igyekszik majd a lehető legjobban kerülni téged. De nem hagyhatod, hogy beforduljon. Ha túl sokat gondolkozik, csak meggyőzi magát arról, hogy az a helyes, amit eltervezett.

- Még átgondolom, hogy elég bátor vagyok-e hozzá… - sóhajtottam fel.

- Én melletted vagyok, bárhogy is döntesz – mosolygott rám Alice, aztán kilibbent a konyhából.

Szerettem volna tudni, hogy mit gondol és érez Edward, de ha beszélnem kellett volna vele erről, valószínűleg úgy szedhettek volna fel ájultan a földről. Sosem tudtam igazán beszélni senkinek az érzéseimről – zavarba jöttem, ha ilyesmit kellett tennem -, ezt azt hiszem, apai ágon örököltem, de nagyon sokszor megbántam, hogy nem fejeztem ki szavakkal is a szeretetemet. Reméltem, hogy a családom tudta, mit jelent nekem, mégis így utólag zavart, hogy csak nagyon ritkán mondtam ki.

Felsóhajtottam.

Aztán Edward megpaskolta az arcomat kis kezével, én pedig ösztönösen rámosolyogtam.

- Szeretlek pöttöm, mondtam már? – susogtam neki, és adtam egy puszit az arcára.

Az emeletre mentem, hogy végre átöltözzek valami olyasmibe, amiben nem kell szégyenkeznem magam miatt, ha meglátnak, de mielőtt elértem volna a szobám ajtaját, kinyílt az orrom előtt Edward szobájának az ajtaja, és Tanya lépett ki rajta. Mikor észrevett, kéjes mosoly ült ki az arcára.

- Köszönöm az élvezetes beszélgetést, Edward! – szólt vissza, majd rám kacsintott, és elsuhant mellettem. Csak álltam ott sokkosan, miközben próbáltam összerakni magamban a képet. Edward szobája, Edward, Tanya, együtt… Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy berontok Edward szobájába, és kérdőre vonom, de egyfelől, az öcsém még mindig a karomban volt, másfelől mi jogon kérnék én bármit is számon Edwardon…

A fogamat csikorgatva mentem a szobámba. Letettem a testvéremet az ágyra, dühösen lerángattam magamról a ruháimat, aztán megfogtam az első ruhát, ami a kezembe akadt, és felhúztam. Magam előtt láttam Tanya önelégült arcát, és ettől őrjöngeni tudtam volna.

Tudni akartam, hogy mi történt köztük! Tudni akartam, hogy Edward mit érez irántam! Begomboltam a farmerem gombját, aztán felkaptam Edwardot, és Esme szobája felé rohantam.

- Vigyáznál rá egy kicsit? – adtam a kezébe az öcsémet, mikor ajtót nyitott. Az arca értetlen volt, de látta rajtam, hogy most nem akarok beszélni, így kérdések nélkül hagyott elmenni.

Nem akartam átgondolni a dolgokat, mert tudtam, hogy akkor csak meghátrálnék. Újra és újra felidéztem magam előtt Tanya arcát, hogy a mérgem elég erőt adjon. Kopogtatás nélkül téptem fel Edward ajtaját. Valószínűleg az utolsó pillanatban rájöhetett a lépteim zajából, hogy hozzá tartok, mert már az ajtóban állt.

- Beszélnünk kell! – a hangom magabiztos volt egészen addig, amíg Edward rám nem nézett. Abban a pillanatban, ahogy rám emelte borostyánszín szemeit, nem emlékeztem, hogy honnan volt bátorságom idáig eljönni. Mit képzeltem, mit mondok majd? Vagy mit csinálok? Legszívesebben kihátráltam volna, de akkor tényleg tiszta idiótának nézett volna. Most már késő…

- Nem hiszem, hogy lenne miről… - kezdte, de közbevágtam.

- Tudom, hogy olvastál Alice gondolataiban – jelentettem ki. Mintha valaki más beszélt volna helyettem. Egy bátrabb Isabella, aki képes volt elnyomni magában azt az Isabellát, aki azon gondolkozott, hogy fogja magát, és elszalad. – Tudom, hogy tudod, hogy mit érzek… - harapdáltam a számat, és a cipőmet vizsgálgattam. – És én is tudni akarom, hogy te mit érzel! – néztem fel rá. Oldalra hajtott fejjel nézett rám, az arcán keserű mosoly ült.

- Mint mondtam, nincs miről beszélnünk – jelentette ki. Úgy éreztem, mintha hasba rúgtak volna. Ez azt jelenti, hogy nincsenek érzései felém? Nem, Alice azt mondta, hogy ez nem igaz. Felnéztem Edwardra – egyenesen a szemébe -, és próbáltam nem elkábulni. A saját szájából akartam hallani szó szerint, hogy nem szeret.

- Nekem ez nem elég! – léptem beljebb, ő pedig automatikusan hátrált, mintha bármivel is árthatnék neki. Ha nem lettem volna felfokozott érzelmi állapotban, még viccesnek is találtam volna a jelenetet – a bárány szorítja sarokba az oroszlánt.

- Mit akarsz? – morogta a fogai közt Edward. Az arca olyan volt, mint egy maszk, én mégis láttam az idegességet a szemeiben.

- Hogy mondd ki! – követeltem, és még közelebb léptem hozzá.

- Mit? – a hangja fojtott volt. Vádlija nekiütközött a szoba bal felén álló, fehér kanapé szélének. Még közelebb léptem hozzá – nem a saját akaratomból, valami láthatatlan mágnes vonzott felé.

- Hogy nem érzel irántam semmit. – Féltem, hogy elájulok, de nem hagyhattam most futni Edwardot. Ha már idáig eljutottam, tudnom kell!

- Nekem erre nincs időm… - próbált meg Edward megkerülni engem, de nem hagytam. Persze, ha akart volna, egy mozdulattal arrébb helyez fél kézzel, de valamiért, mintha nem szeretett volna hozzám érni. Minél közelebb mentem hozzá, annál távolabb húzódott tőlem. Ez idegesített! Egészen a hátsó üvegablakig hátráltunk, míg végül ő az ablaknak feszült, én meg alig pár centire voltam tőle. Csak azért is!

- A vámpíroknak végtelen idejük van – néztem rá mérgesen, miközben próbáltam a célomra fókuszálni, és nem Edward gyönyörű arcára. – Mondd ki! Gyerünk! Mondd ki, hogy nem érzel irántam semmit! – akaratoskodtam, mint egy kisgyerek.

- Azt akarod? – a hirtelen hangszínváltozástól összerezzentem. Edward dühösen megragadott, és az ablaknak perdített. Két keze a fejem mellett nyugodott elzárva előlem az utat. – Azt akarod, hogy mondjam el, mit érzek? – az elfojtott dühtől feketén szikráztak a szemei.

- Igen… - suttogtam elhaló hangon.

- Azt érzem, hogy megőrülök, ha a közelemben vagy! – kiabálta az arcomtól alig pár centire. A szemeim rémülten vésődtek a tekintetébe. – Azt érzem, hogy megőrülök, ha nem vagy a közelemben! – Elakadt a lélegzetem. – Azt érzem, hogy meg kell védenem téged mindentől… – a hangja lehalkult, szinte összepréselt ajkakkal beszélt, mintha nehezére esne kimondani a szavakat. – És azt is, hogy szeretlek… - suttogta, én pedig éreztem, ahogy a forróság végigsöpör minden porcikámon. A lélegzetem elakadt, a szívem még sosem vert ilyen gyorsan. – De ez nem változtat semmin! – szorultak a fejem mellett ökölbe a kezei. – Mert tudod, mit érzek még? – Megráztam a fejem, mire a nyakamhoz hajolt, és mélyet lélegzett. Megborzongtam. – A véred illatát… Állandóan. Ahogy a családom is. És a többi vámpír, akikkel időről időre találkozunk.

- De ti nem bántotok, és mások sem mernek, ha velem vagytok… - próbáltam előkotorni valami érvet az elmémből, de túl ködösnek éreztem jelenleg.

- Nem csak erről van szó! - csattant fel Edward.

- Hanem miről?

- Erről! – csapott az üveg mellett a falba. Összerezzentem, és ösztönösen lehunytam a szemeimet. Mikor mégis oldalra néztem, egy hatalmas lyuk tátongott a falban. – Hogy szerethetnél valakit, aki egy simogatással megölhet? – a hangja megint dühvel teli volt.

- Nekem nem számít… - motyogtam. Edward megragadta a karomat, és átvonszolt a szobán. Próbáltam ellenkezni, de teljesen felesleges volt.

- De nekem igen – felelte, mikor már a folyosón voltam. Az ajtó hatalmasat dörrenve csapódott be előttem.