A múlt árnyai - 13. fejezet

13. MINT A FILMEKEN



MINDIG UTÁLTAM A SÖTÉTET, főleg, ha még botorkálnom is kellett benne. Alice szerencsére, hamar rájött, hogy sokkal egyszerűbb és biztonságosabb, ha felkap, és karban levisz addig a bizonyos kocsiig. Beültetett az anyósülésre, aztán beszállt mellém. Az autó olyan halkan és simán indult, hogy szinte észre sem vettem, hogy már haladunk.

Aztán körülbelül két percre rá ugyanilyen halkan is állt meg.

- Lefulladtunk? – kérdeztem kissé morcosan. Jellemző, hogy akkor döglik be a kocsi, mikor már majd kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól.

- Megérkeztünk – kuncogott fel Alice.

- Ne szórakozz velem! – nyúltam a szememet takaró kendő felé, de Alice elkapta a kezemet, mielőtt elérhettem volna.

- Hé, még nem veheted le! Hamarosan… Amint a fiúk megérkeznek… - felelte, majd mikor bólintottam, elengedett. Gondolkoztam azon, hogy megpróbálom hirtelen lekapni a szememről azt a vackot, de szinte biztos voltam benne, hogy Alice figyel engem, és gyorsabb lenne, mint én.

- Meddig kell még várnunk? – kérdeztem meg nyűgösen úgy körülbelül két percnyi csend után. Csodálkoztam, hogy Alice kibírja eddig szó nélkül – ő folyton csacsog.

Nem kaptam választ.

- Alice… - a hangom idegesről ijedtté vált. Csend. – Alice… - a kezeim automatikusan indultak meg a kendő felé, és most senki sem fogta le a kezem. Amint újra szabad volt a szemem, pislogva próbáltam visszanyerni a látásomat. Először minden homályos volt, aztán oldalra fordultam, ahol Alice-nek kellett volna ülnie, és a meglepettségtől elkerekedtek a szemeim.

- Edward? Mi folyik itt? – gyanakvóan néztem körbe. Alice pár méterrel a kocsi előtt állt egy hatalmas, a fák közé kifeszített fehér vászon előtt. Valamit piszkált egy állványon, aztán rám kacsintott, integetett, és mint a villám, elrohant.

- Azt hiszem, ki kell tekernem Alice vékony kis nyakát… - felelte elgondolkozva Edward. Értetlenül néztem rá. Dühösen szusszantott egyet, aztán magyarázni kezdett. – Alice azt mondta, hogy kocsikázni jöttetek – ami miatt már eleve majdnem megöltem -, de rosszul lettél. Ide rohantunk, beültem az autóba, hogy megnézzem, mi bajod, ő pedig ránk zárta az ajtót – felelte, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.

- Akkor csak két kérdés… - emeltem fel a kezemet kinyújtva a mutató és a középső ujjamat. – Egy: miért nem nyitod ki az ajtót? A jó életbe, szupererőd van! – hajtottam le a középső ujjam. – Kettő: miért akarna minket Alice egy kocsiba bezárni? – csuktam le a másikat is, és válaszra várva néztem Edwardra.

- Egy: ez a kocsi egyedi gyártmány. Előbb rágom le a karom, minthogy kitépjem az ajtaját – felelte halálkomoly arccal Edward, én pedig majdnem elnevettem magam. Férfiak… - Kettő: azt hiszem, Alice össze akart hozni nekünk egy randevút – szegezte zavartan a tekintetét a vászonra Edward.

Azt hiszem, szerencse, hogy nem volt Edwardnál fényképezőgép, mert mókás arcot vághattam – ami nem örültem volna, ha az utókorra marad… A döbbenet, sokk és izgalom keveréke ült ki a vonásaimra, és jó pár pillanatig meg sem tudtam szólalni. Mikor végre összeszedtem magam, nyeltem egy nagyot, mert a torkom teljesen kiszáradt.

- Egy randevú? – kérdeztem halk hangon.

- Nem kell félned – préselte össze a száját Edward, miközben a vásznon peregni kezdett egy régi, fekete-fehér, romantikusnak tűnő film első pár képsora. -, ez valójában nem egy randi. Csak Alice fejecskéjében. Nem tudom, honnan a fenéből vette ezt az ostoba ötletet – hagyta el egy halk morgás a torkát.

- Ostoba ötlet… - motyogtam magam elé sértetten. Edward keze megszorította a kormányt. Valószínűleg idegesítette, hogy kénytelen velem maradni. – Hát persze… – a vászonra néztem, ahol egy férfi éppen virággal állt az általa imádott nő ablaka alatt, és valami vidám, szerelmes dalt énekelt, ami jelen pillanatban kifejezetten irritált. – És akkor most meddig fogunk itt ülni? – néztem Edwardra dühösen, mikor az ablakban lévő nő egy csókot dobott szív szerelmének.

- Gondolom, amíg véget nem ér a film – pillantott rám Edward, és ő is legalább olyan dühösnek tűnt, mint én – csak épp más okból. Ő szabadulni akart a kocsiból, engem pedig idegesített, hogy annyira nem szeret még csak velem sem lenni, hogy ennyire zavarja a társaságom. – Alice utána értünk jön. Vagy, ha van egy kis esze, küld valaki mást, hogy engedjen ki minket – villantak meg sötéten Edward szemei.

- Remélem, nem felejtetted el, hogy nem bánthatod a testvéreidet miattam… - figyelmeztettem. – Alice-t meg főleg nem!

- Miért pont Alice-t nem? – érdeklődött Edward, az arcán enyhült a feszültség.

- Mert igaz, hogy néha kicsit túl kotnyeles, de mindig jót akar. És mert a barátom – feleltem, aztán elpirultam – a hasam hangosan megkordult. Edward felkuncogott, én pedig gyilkos pillantást vetettem rá.

Aztán megmozdult, én pedig figyeltem, hogy mit csinál. Hátrafordult, és a hátsó ülés alól előhúzott egy fehér szatyrot.

- Mi az? – A hangom kíváncsian csengett.

- Alice soha semmilyen részletről nem felejtkezik meg. Ha a szimatom nem csal, pattogatott kukorica és kóla – emelt ki a szatyorból egy dobozt és egy üveget Edward, majd mindkettőt felém nyújtotta.

- Köszönöm – vettem át őket. A dobozt letettem magam mellé az ülésre, és megpróbáltam lecsavarni a kupakot a kóláról. Edward vigyorogva nézte, ahogy erőlködöm – aztán intett a kezével, hogy adjam oda neki. – Nem kell, köszönöm! Megy egyedül is! – makacskodtam, és nekifeszültem az üvegnek.

Jó egy percig semmi sem történt, azon kívül, hogy elpirultam és jócskán sérült az egóm – közben Edward alig bírta visszafojtani a kuncogását, szemeit a vászonra szegezte, de láttam, hogy a válla rázkódik. Aztán halk sziszegés hallatszott, és a hirtelen felbugyogó kóla úgy tört ki az üvegből, mint a láva egy tűzhányóból. Felsikkantottam, és próbáltam távolabb tartani magamtól az üveget.

- Mit csinálsz? – kapott a kezemhez Edward, és visszafelé tolta – én a ruhám további károsodását akartam megakadályozni, ő pedig a kocsi üléshuzatának a szétázását. Persze, ő győzött – fenébe a vámpírerővel!

- Ne már! A blúzom! – nyöszörögtem, miközben a kólaárvíz lassanként alábbhagyott.

Edward, miután megnyugodott, hogy az autójának semmi baja nem esett, nevetni kezdett. Először arra gondoltam, hogy fogom a maradék innivalót, és direkt ráborítom az ülésre, de aztán elvetettem ezt az ötletet – ha be vagy zárva egy szűk helyre egy vámpírral, ne tedd próbára a türelmét…

- Tudod… - szólalt meg még mindig kacarászva. -, …ha most igazi randin lennénk, azt hiszem, a legszerencsésebb pasinak érezhetném magam – pillantott az arcomra, aztán figyelmeztetően lejjebb pislantott.

- Hé… - Elvörösödve fontam a melleim elé a karomat – az sem érdekelt, hogy így a blúzom ujja is foltos lesz. Felsóhajtott.

- Várj… - Edward megfogta a pulóvere alját, és egy mozdulattal áthúzta a fején. – Tessék, vedd fel ezt! – nyújtotta felém, miközben elfordította a fejét, és kifelé bámult az ablakon. Hálásan vettem át tőle a felsőt, és ráhúztam a szétázott blúzomra. Megborzongtam – Edward keze pedig már nyúlt is a műszerfal felé, és egy gombnyomással bekapcsolta a fűtést.

A helyzettől kissé idegesen dőltem hátra, és próbáltam az arcszínemet visszaváltoztatni az eredeti tónusúra. Ösztönösen a kukoricás doboz után nyújtottam a kezem – a frusztrált helyzetekben segített, ha evéssel terelhettem el a figyelmemet -, de még mindig nem voltam teljesen magamnál a zavartól.

Sikerült szerencsésen meglöknöm a dobozt, ami megbillent. Felnyögve kaptam utána, de Edward keze gyorsabb volt – csak pár szem kukorica pottyant le. Aztán felnézett a szemembe, és hirtelen mindkettőnkből kitört a nevetés. Hihetetlen volt, hogy ennyire béna lehetek…

Előre görnyedtem a nevetéstől, és levegő után kapkodtam. Mikor végre lenyugodtam, és felnéztem Edwardra, a szemei csillogtak – a szívem dörömbölni kezdett. Mintha egy percre megállt volna az idő. Csak bámultam rá, miközben a szám kiszáradt, a bőröm pedig bizsergett – ő pedig viszonozta a pillantást.

Aztán hirtelen elfordította a fejét – fájdalmas ürességet éreztem.

- Alice rá fog kérdezni, hogy tetszett a film… Nézned kéne egy kicsit, hogy tudd, miről szól – mondta Edward.

Egy pillanatra lehunytam a szememet, aztán visszahajtottam a fejem az üléstámlára, és látszólag a vászonra koncentráltam. Valójában fogalmam sem volt róla, hogy milyen képek peregnek előttem. A szívem még mindig majd kiugrott a helyéből – közben pedig szégyelltem magam, amiért ennyire nem tudok uralkodni az érzéseimen és a vágyaimon. Edward biztosan egy hülye libának tart.

Körülbelül háromnegyed órát ültünk teljesen szótlanul egymás mellett. Ez alatt az idő alatt lenyugodtam és teljesen ellazultam. Visszanyeltem egy ásítást és próbáltam nyitva tartani a szemeimet. Odakint már majdnem teljesen besötétedett. Végül győzött az ólomsúly.

Nem aludtam el teljesen – félálomban voltam. A testem teljesen lenyugodott, de a tudatom még homályosan érzékelte a külvilágot. Hallottam, ahogy a filmben felhangzik egy újabb szerelmes dal, és éreztem a hűvös szellőt, ami végigsimogatta az arcomat. Aztán a simogatás lejjebb haladt az ajkaimra, majd valami kemény, mégis lágy hidegség vette át a helyét. Borzongás futott végig a gerincemen, ami teljesen magamhoz térített. A szívem megint vad ritmusba kezdett, az ajkaim szétnyíltak. Felemeltem a karom, hogy megérintsem Edwardot, de a kezeim csak a levegőt találták. A szemeim felpattantak. Edward a helyén ült, szemei mereven kifelé bámultak a vászonra. Annyira valóságosnak tűnt az előbb, hogy sírni tudtam volna a csalódottságtól. Percekig csak néztem rá, de ő nem fordult felém.

Alig vártam, hogy vége legyen már a filmnek, mert úgy éreztem megfulladok. Mindketten a vászon felé néztünk, de az én gondolataim teljesen máshol jártak. Vajon Edward észrevette azt a buta mozdulatot, amivel magamhoz akartam húzni? Sejti, hogy miről álmodhattam? Oldalra pislogtam, és láttam, hogy összeszorítja a száját, és ráncolja a homlokát – biztos voltam benne, hogy ő sem a történetre összpontosít, hanem gondolkozik valamiről.

Az utolsó fél óra kínszenvedés volt – legszívesebben sikítottam volna. Aztán végre leperegtek az utolsó kockák is, én pedig megkönnyebbülve lélegeztem fel. Vártam, hogy majd történik valami – Alice megjelenik, vagy Edward mond valamit -, de minden csendes volt.

Edward felé fordultam, de még mindig ugyanúgy ült mozdulatlanul – azt hiszem, még csak nem is lélegzett.

- Edward… - szólaltam meg halkan. Összerezzent, mint aki most ébredt fel egy nagyon mély álomból.

- Igen? – a hangja rekedt volt, és nem nézett felém.

- Vége a filmnek – feleltem. A vászonra pislogott, mintha csak most vette volna észre a tényt, amit az előbb közöltem.

- Vége…

Meg akartam kérdezni, hogy Alice miért nem jön már, vagy most mihez kezdünk, de nem mertem. Volt valami nagyon furcsa Edward viselkedésében, amit nem értettem. Ha belelátott volna a gondolataimba, és biztosan tudná, hogy miről álmodtam, akkor érthető lenne az elzárkózása, de nem tudja a képességét használni rajtam, hacsak… A szívdobogásom kihagyott egy pillanatra.

Én sosem beszéltem álmomban, de a nagyi és apu is hajlamos volt rá. A fél életemet odaadtam volna azért, hogy biztosan tudjam, nem most kezdtem-e el ezt a szörnyen kínos szokást, csak azért, hogy égessem magam… Istenem, mondd, hogy nem örököltem ezt, és nem most jött ki rajtam!

Összeszorult mellkassal próbáltam meg csendben maradni, miközben magamban könyörögtem Alice-nek, hogy jöjjön már. Edward közben többször is felmordult, és egyszer, mintha a keze megindult volna az ajtókilincs felé.

Csak alig negyed óráig tartott ez a film utáni szenvedés, mégis úgy éreztem, hogy már órák óta ülünk egymás mellett körülvéve ezzel az idegőrlő feszültséggel. Aztán végre kitárult a kocsiajtó, és friss levegő ömlött be a belső térbe.

- Nos, milyen volt a film? – hallottam meg Alice csacsogó hangját. De még mielőtt válaszolhattam volna, Edward kipattant az autóból. Féltem, hogy – a tiltásom ellenére - bántani akarja Alice-t, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, átmásztam a vezetőülésre, aztán kikászálódtam én is a szabadba.

Mire szétnéztem, már csak Alice-t láttam. Lebiggyesztett ajakkal pislogott a fák közé, aztán rám nézett.

- Annyira sajnálom… - suttogta. Először le akartam szidni, amiért ilyen helyzetbe hozott, de a szemeiben lévő szomorúság miatt elfelejtettem minden felé irányuló dühömet. – Azt hittem, sikerülni fog.

Valamit mondani akartam, de mintha a légcsövem összeszorult volna. Hirtelen tört ki belőle a feszültség zokogás formájában, és mire magamhoz tértem, már Alice karjában voltam.

- Szörnyen sajnálom… - motyogta a fülembe, miközben a hátamat simogatta. Borzasztóan szégyelltem magam, amiért így elhagytam magam, de jól esett, hogy könnyek formájában megkönnyebbülhetek egy kicsit. És mivel Alice már úgyis valószínűleg mindent tudott az érzéseimről Edward iránt – különben, miért szervezte volna ezt a randinak szánt katasztrófát -, teljesen lényegtelen volt titkolóznom vagy megjátszanom magam előtte. Lehunytam a szemeim, és csak élveztem, ahogy a keze a hajamat és a hátamat simogatja nyugtatóan.

- Nem a te hibád, hogy nem szeret… - feleltem elhaló hangon. – Te mindent megtettél – nevettem fel keserűen.

- Honnan veszed, hogy nem szeret? – tolt el magától annyira Alice, hogy az arcomba tudjon nézni. Zavartan emeltem fel a kezem, hogy letöröljem a könnyeimet.

- Nem elég az, hogy úgy rohant el, amint kinyílt a kocsiajtó, mintha üldöznék? – remegett meg az alsó ajkam a sírástól, így ráharaptam. Alice eltöprengve nézett megint a fák közé.

- De mi történt az autóban? – kérdezte Alice, miközben visszaterelt a kocsihoz, és beültetett az első ülésre úgy, hogy a lábam kint volt a szabadban.

- Bénáztam egy csomót… -hajtottam le a fejem. – Csináltam egy kisebb árvizet a kólából – mutattam a pulóverre, és vártam, hogy Alice nevetni kezd, de ehelyett együtt érző pillantást vetett rám. – Aztán majdnem kiborítottam a kukoricát is, aztán… - A vibráló pillantás emlékétől elpirultam.

- Aztán? – nógatott Alice a folytatásra.

- Én elkábultam tőle… - sütöttem le a szemeimet. Alice leguggolt elém, és gyengéden megérintette a kezemet. Annak ellenére, hogy hideg volt a bőre, az ujjaimat az övé köré fontam. – Utána teljesen bezárkózott – ugrottam át az álmom elmesélését. Nem hittem, hogy az fontos lehet, és kínos lett volna erről beszélnem. – Biztosan nem akar megbántani azzal, hogy elmondja, nem érez irántam semmit, és ezért nem is akart beszélni velem – teltek meg a szemeim megint könnyekkel.

- Én nem hinném, hogy ez a helyzet – rázta meg a fejét Alice. Elgondolkodva fürkészte az arcomat. – Nem tudom, mi történhetett, de érzem, hogy Edward kötődik hozzád. Szeret téged. Ez olyan nyilvánvaló. Ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy te szereted őt.

- Tévedsz… - ráztam meg a fejem.

- Én sosem tévedek – ráncolta össze az orrát Alice, aztán sóhajtott egyet. – Ha engem kérdezel, Edward épp úgy gyötrődik, mint te.

- Már miért gyötrődne? Azon kívül, hogy órákat kellett eltöltenie velem egy kocsiba zárva, és nem tudott elmenekülni előlem… - próbáltam viccelődni, de a hangom keserű maradt, bármennyire is próbálkoztam.

- Képzeld csak bele magad az ő helyébe – kérte Alice. – Több, mint hatvan évig szerette a nagyanyádat, most pedig irántad érez ilyesmit…

Igaza volt Alice-nek. Ez bizarr volt… Valakit csak azért szeretni, mert hasonlít az előző szerelmünkre. Összeszorult a szívem attól, hogy Edward csak a hasonlóságok miatt szerethet, ha egyáltalán érez valamit irántam.

- Nem akarom, hogy azért legyen velem, mert hasonlítok a nagyira. Én nem vagyok ő – jelentettem ki. Alice idegesen szusszantott egyet.

- Honnan vetted ezt a hatalmas butaságot? Én nem erről beszéltem!

- Hanem, miről? – zavarodtam össze.

- Arról, hogy szeretett valakit és most mást szeret. Úgy érezheti, mintha elárulná azt az első szerelmet – magyarázta Alice.

- Ó! – nyögtem ki. Ez még sosem jutott eszembe… De íme, Alice mondott még egy okot a hosszú „Miért lehetetlen az Edward iránt érzett szerelmem?” listámra.

- Ezen kívül… Edward nagyon szenvedett, mikor elhagyta a nagymamádat, de… Azért tette, mert úgy hitte, mellette, egy vámpír mellett, nem lehetne boldog. Mindenek elé helyezte B… Bella boldogságát – mondta ki a nagymamám nevét Alice, és az arca megrándult a fájdalomtól. – És a helyzet most ugyanaz a szemében. Ember vagy, aki jobbat érdemel nála. Miért zavarna össze a saját érzéseivel, ha aztán úgyis el kell hagynia… - A gondolattól, hogy Edward elmegy, és többé nem látom, mintha a szívem kiszakadt volna a helyéből, és csak egy űr maradt volna a helyén. A szabad kezemet átfontam a hasam előtt, mintha átölelném saját magam.

- El fog menni… - suttogtam magam elé sokkosan. Alice az állam alá nyúlt, és megemelte a fejem.

- Nem feltétlenül.

- De hát, most mondtad, hogy semmi sem változott, és igazad van! – a hangom kissé hisztérikusan csengett.

- De igen, változott. Ahogy te is mondtad: Te nem Bella vagy!

- Nem értem… - ráztam meg a fejem, és egy újabb könnycsepp folyt végig az arcomon.

- Bella beletörődött Edward döntésébe, de neked nem muszáj. Küzdj érte! Szüksége van rád! – Alice könyörgő szemekkel nézett rám. – Olyan… Olyan, mintha az igazi bátyám lenne. Mindig is Edward volt a legközelebb hozzám a testvéreim közül, és… borzalmas látni, hogy halott a tekintete is. – Reszketni kezdtem Alice arcának a látványától. Biztos voltam benne, hogyha tudna sírni, most az ő könnyei is potyognának. – Kérlek, ne add fel!

- Segítesz nekem? – szorítottam meg az ujjait. Nem tudtam még, hogy mit is kéne tennem, de abban biztos voltam, hogy szükségem lesz Alice lelki támogatására.

- Persze, bármiben, amiben csak kell! – mosolyodott el Alice olyan ragyogóan, hogy attól nekem is halvány mosoly ült ki az arcomra. Megborzongtam.

- Ó, menjünk gyorsan haza, mert még megint megfázol! – ugrott fel Alice. – Csússz át! – kérte, majd mikor teljesítettem, beült a vezető ülésre. Beindította a kocsit, és körülbelül öt perc múlva már a garázs előtt álltunk.

Mindketten csendesen, elgondolkozva sétáltunk a ház felé. Mikor beléptünk az ajtón, Esme sietett elénk. Az arca aggodalmas volt.

- Jól vagytok? Mi történt? – kérdezte.

- Persze, semmi gond – bólintott Alice.

- Edward… Úgy jött haza, mint… mint akkor… - tördelte a kezeit idegesen Esme. – Beszéltem hozzá, de észre sem vett. Aztán csak felment a szobájába, és azóta sem jött ki.

- Egy kicsit kiborult, de… megoldjuk – intett felém Alice a fejével. Esme rám nézett, kinyújtotta a kezét, és végigsimított az arcomon, majd bólintott.

- Csak óvatosan… - kérte, aztán felsietett az emeletre.

Lelkiismeret furdalásom volt, amiért Edward – és közvetve Esme is – miattam szenved. Nem akartam egyedül maradni éjszakára, és igaz, hogy az öcsém mindig megnyugtatott, de most olyasvalakit akartam magam mellett tudni, akivel beszélni tudok, és aki meg tud ölelni, ha kiborulnék megint.

- Alice…

- Igen?

- Tudom, hogy te nem szoktál aludni, de… - kezdtem, mire hirtelen átölelt.

- Szólok Jaspernek, hogy ma veled alszom – suttogta a fülembe, aztán felrohant a lépcsőkön.