A múlt árnyai - 11. fejezet

11. TÜKÖR



ROSALIE HIRTELEN A LEVEGŐBE EMELKEDETT, aztán átrepült a szobán és a falhoz csapódott. Levegő után kapkodva térdeltem fel. Jasper morogva állt előttem védelmező pozícióban. Rosalie hófehér fogai kilátszottak az ajkai alól, miközben farkasszemet nézett a testvérével.

Még magamhoz sem tértem teljesen, mikor Alice már Jasper mellett állt. Rémülten pillantottam Esmére, aki Edwardot felkapva húzódott hátra a csatavonalból, nehogy baja essen véletlenül az öcsémnek. Megpróbáltam lábra állni, ami a remegés miatt beletelt vagy fél percbe.

- Rose! – Esme a háttérből megpróbálta megfegyelmezni Rosalie-t.

Rosalie egy másodpercig még meredten bámult Jasperre, aztán abbahagyta a morgást, felegyenesedett, és szikrázó szemekkel fordult Esme felé. Valószínűleg rájött, hogy esélye sincs a közelembe jutni, ha Jasper véd – Alice-ről nem is beszélve.

- Ez egy tolvaj! – mutatott rám.

Tátott szájjal bámultam vissza rá, fel sem fogva a szavait. Túl zavart és ijedt voltam az előző jelenet miatt ahhoz, hogy elsőre megértsem, mit is mond. Edward megérezhette a helyzet feszültségét, mert sírni kezdett. Rosalie zavartan engedte le a kezét, de a szája még mindig összepréselődött a dühtől.

- Akkor most nyugodjunk meg szépen… - emelte fel az egyik kezét Esme nyugtatóan, miközben óvatosan rázta a másikkal Edwardot, hogy abbahagyja a sírást. – Rosalie… Mi történt?

- Bent járt a szobámban! – morogta Rosalie, és gyűlölködve bámult rám.

- Én csak… - kezdtem motyogva. Megdörzsöltem a torkom, ami még mindig fájt a szorítástól. - … lehoztam Edward cuccait, hogy tisztába tegyük.

- Igen, és közben véletlenül a zsebedbe repült a tükröm is! – csattant fel Rosalie, és tett felém egy lépést. Jasper azonnal elé állt.

- Miféle tükör? – kérdeztem, és a sokktól kicsit megkésve, végre elöntött a méreg. Csak most fogtam fel, hogy Rosalie nem elég, hogy majdnem megfojtott, még lopással is vádolt.

- Nagyon jól tudod, ne játszd a hülyét! – A harag és az ijedtség vetekedni kezdtek bennem, és végül az első győzött. Hogy merészeli?

- Nem, nem tudom! Fogalmam sincs miről beszélsz! – ordítottam felé. Az arcom kipirult a haragtól, a kezeim ökölbe szorultak. Tudtam, hogy valószínűleg az egészségemre jobb hatással lenne több szempontból is, ha visszafognám magam, de képtelen voltam rá.

- Arról a kis kézi tükörről van szó, amit még az… édesapádtól kaptál? – szólt közbe Esme. Mintha a múlt alkalommal, még a piknik előtt, láttam volna a fésülködőasztalán. Azért jutott eszembe, mert már akkor is tetszett. Aranyozott kerete és fogója volt, és nagyon réginek és értékesnek tűnt.

Rosalie bólintott.

- Rosalie-nak sokat jelent az a tükör. Az átváltozása után hozta el otthonról emlékként. Kérlek, bocsásd meg neki, amiért ilyen hirtelen volt – fordult felém Esme.

- Ne kérj bocsánatot a nevemben ettől a tolvajtól! – csattant fel Rosalie hangja hisztérikusan.

- Nem én voltam, nem fogod fel? Talán… máshová tetted… - vetettem fel ötletként. Próbáltam megnyugodni és – főként Esme miatt – megérteni Rosalie viselkedését.

- Hát, persze. A vámpírmemóriámmal elpakoltam máshová, és nem emlékszem hová, ugye? – csapkodott a kezével, ahogy magyarázott. – Még arra is emlékszem, hogy három éve pont ezen a napon milyen idő volt, de az, hogy hová tettem reggel a tükrömet, teljesen kiment a fejemből… - húzta el a száját gúnyosan.

- Rosalie, biztos vagyok benne, hogy Isabella nem tette volna el azt a tükröt – szólalt meg csengő hangon Alice.

- Akkor, talán, te voltál? – fordult felé Rosalie. Alice megdöbbenve nézett rá.

- Nem, dehogyis!

- Ó, értem… Biztosan Jasper volt, vagy Edward. Vagy talán, Esme, Carlisle vagy Emmett? Sőt, a kicsi feltotyogott az emeletre, és ő nyúlta le! – kiabált Rosalie Alice arcába. Jasper dühösen felmordult, mire Rosalie fújtatott egyet, és hátrébb lépett. – Rendben, akkor nézzük logikusan a dolgokat… Szerintetek van még valaki a házban, aki megtehette volna? Talán, valamelyik családtagunkat előbb vádolnátok, mint őt? – intett a fejével felém.

- Nem, de… Biztosan van erre valami logikus magyarázat – tekintett rám Esme. Feszengve néztem rá. Reméltem, hogy tudja, hogy ártatlan vagyok, de nem voltam biztos benne.

Összerezzentem, mikor Jasper elém lépett. Jobb kezével felemelte a fejemet, és egyenesen a szemembe nézett. Elpirultam – és egy kissé elkábultam, de álltam a pillantását.

- Nem ő volt – jelentette ki, majd elengedett, és visszasétált Alice mellé.

- Lehet, hogy ti hisztek neki, de én nem! Kérem vissza a tükrömet, különben nagyon megbánod! – Rosalie pillantásától megborzongtam.

- Nem én vettem el! Esküszöm! Segíthetek megkeresni, de nem adhatom vissza azt, ami nincs nálam – próbáltam meg higgadtan és értelmesen elmagyarázni neki. – Ha az megnyugtat, kutass át – emeletem fel a karjaimat. – Vagy nézd át a cuccaimat. Nem bánom, ha megteszed – ajánlottam fel. Kétkedve nézett rám.

- Meg is teszem! – indult el felém, de Jasper keze azonnal megállította.

- Semmi baj – érintettem meg Jasper vállát óvatosan. – Hagyd csak, hadd csinálja – kértem. Jasper egy pillanatig rám nézett – láttam, hogy nem tetszik neki a kialakult helyzet -, majd visszahúzta a kezét.

Mire észbe kaptam, már a falnál álltam. Ahogy Rosalie megperdített, keze megszorította a karomat. Önkéntelenül felszisszentem, amire Jasper morgása, és Rosalie fújtatása volt a válasz. Ezután már óvatosabb volt velem. Kezei végigtapogatták a kardigánom és a nadrágom zsebeit, majd lecsúsztak a törzsemen és a lábaimon. Pont, mint azoknál a motozásoknál, amiket a tévében szokott látni az ember.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a kellemetlen érzést, ami azzal járt, hogy épp úgy kezeltek, mint egy bűnözőt. Rosalie persze, semmit sem talált nálam. Idegesen száguldott fel az emeletre, hogy átnézze a cuccaimat. Utánamentünk. Mire a szobájához értem, a bölcsőből már ki volt rángatva a takaró és a pléd. A ruháim szanaszét hevertek a földön.

- Hová tetted? – Rosalie tehetetlenül vágta a padlóhoz az egyik pulóvert, amit Alice-től kaptam az első napon, mikor idejöttem.

- Megmondtam már, hogy nincs nálam – feleltem.

- Hát itt meg, mi történt, tornádó volt? – lépett be vigyorogva a szobába Emmett, aztán megérezve a feszültséget, lefagyott az arcáról a mosoly.

- Ez a kis dög, meglopott! – mutatott Rosalie megint rám. Kezdett ebből elegem lenni. Hogy bizonyítsam még be, hogy nem én voltam.

- Mármint, Isabella? – nevetett fel Emmett. – Ugyan, miért tett volna ilyet? – Rosalie arcára düh és csalódottság ült ki. Valószínűleg azt várta, hogy Emmett majd megvédi őt, nekem esik, és darabokra tép – vagy valami ilyesmi.

- Mit tudom én! A lényeg, hogy megtette! – Rosalie Emmettre bámult, aki zavartan pillantott vissza rá.

- És… Mi tűnt el? – kérdezte gyorsan, hogy addig is legyen ideje átgondolni, mihez kezdjen két tűz közé szorulva.

- A tükröm. – Emmett arca felragyogott.

- Ó, hát, akkor semmi baj – vonta meg a vállát, de aztán Rosalie pillantásától kissé megilletődve húzta be a fejét.

- Mi az, hogy semmi baj? – Rosalie morgott a dühtől. Emmett hátrált egy lépést, és a padlót bámulta.

- Hát… Reggel, mikor a babára vigyáztam, csináltam egy-két mutatványt. Csak hogy nevessen! – tette hozzá gyorsan, mintha ez felmentené Rosalie szemében a bűne alól. – Tudtam, hogy félted a tükröt, és nem akartam, hogy baja essen, ezért… félre tettem… - motyogta, miközben egyre kisebbre húzta össze magát Rosalie gyilkos pillantása miatt, ami Emmett esetében – aki akkora, mint egy kisebb medve -, még mókásnak is tűnhetett volna, ha nem sajnálom meg őt azért, amit kapni fog.

- Hol a tükröm? – Rosalie halk, szinte síri hangon szólalt meg, amitől borsózni kezdett a hátam.

- A szekrény alján lévő dobozban – felelte gyorsan Emmett. Rosalie feltépte a szekrényajtót, leguggolt, és felnyitotta a dobozkát. Egy pillanatig mozdulatlanul bámult az elveszettnek hitt tárgyra, majd olyan lassan állt fel, ami egy vámpírra egyáltalán nem volt jellemző. Mikor felénk fordult, a száját összepréselte, és a szemében újfajta düh lángolt.

- Rose, azt hiszem, bocsánatot kéne kérned Isabellától… - szólalt meg halk, nyugodt hangon Esme. Rosalie teste megfeszült. Most, hogy kiderült az igazság, és tudtam, hogy mindenki hisz nekem, elszállt belőlem a feszültség, tiszta fejjel is végig tudtam gondolni a helyzetet. Ha az én karkötőm tűnt volna el, amit még anyutól kaptam a tizenhatodik születésnapomra, valószínűleg én sem tudtam volna tiszta fejjel gondolkozni. Halkan felsóhajtottam.

Rosalie közelebb lépett hozzám, és rám nézett.

- Én… - kezdett bele, de felemeltem a kezemet.

- Nem, erre semmi szükség! – tiltakoztam. – A lényeg, hogy meglett. Tudom, hogy sajnálod – Rosalie szemében döbbenet tükröződött. Egy pillanatig még engem nézett, aztán bólintott – mintha megköszönte volna, hogy nem kellett kimondania a kínos bocsánatkérő szót. – Na, gyerünk emberek – vagyis vámpírok, az élet megy tovább… - csaptam össze a kezeimet, és elindultam az ajtó felé. Jasper, Esme és Alice egy másodpercig még tétován néztek rám, majd követtek.

- Jasper, nincs kedved egy kicsit… - hallottam meg Emmett segélykérő hangját a hátunk mögül. Önkéntelenül is felkuncogtam, mikor Rosalie megszólalt.

- Emmett Cullen, te nem mész sehová! – Együtt érző arcot vágva visszapillantottam Emmettre, aki nagyot sóhajtva elhúzta a száját, majd intett nekem, és a hátunk mögött becsukta az ajtót.

- Szegény Emmett… - sóhajtottam, mire Alice mellettem felnevetett. – Mi az?

- Szerintem, megéri neki… Tudod, veszekedés után édes a kibékülés… - vigyorgott rám. Muszáj volt abban a pillanatban leszednem egy hajszálat a pulóveremről – és mivel ez egy nagyon bonyolult művelet volt, teljesen bele kellett merülnöm. Közben Esme az öcsémmel eltűnt a hálószobájuk ajtaja mögött.

– Na jó, én megyek… Leváltom Edwardot – Alice lábujjhegyre emelkedett, egy csókot nyomott Jasper szájára, majd leszökdécselt a lépcsőn.

Jasper még mindig hallgatagon ballagott mellettem. Szinte éreztem a belőle áradó feszültséget – annak ellenére, hogy az ő képessége volt kettőnk közül ezek megérzése. A lépcső alján megtorpantam – ha ő torpant volna meg előttem, én biztosan belefutok, de ő rögtön lefékezett előttem -, és felé fordultam.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Nem kellett volna hagynom, hogy Rosalie így bánjon veled – hajtotta le a fejét. Egy bűnbánó kiskutyusra emlékeztetett. – Bocsánat…

- Ugyan – legyintettem. – A testvéred. Érthető, hogy nem akartál nagyobb összetűzést vele. A lényeg, hogy minden kiderült. Különben is azonnal leszedted rólam, és nem hagytad, hogy megint nekem essen – mosolyogtam fel rá. Az arca csak még bűnbánóbb lett – nem értettem, hogy miért. Rá akartam kérdezni, de kinyílt az ajtó, és Edward lépett be a házba.

Ahogy megpillantottam, láttam rajta, hogy valami idegesíti. Aztán rám nézett és a szemei elkerekedtek.

- Mi a fene történt veled? – lépett elém azonnal, és az ujjai a nyakamra siklottak. Megremegtem, és a légzésem azonnal kapkodóvá vált.

- Tessék? – kérdeztem teljesen elkábulva. Edward idegesen nézett Jasperre, aki elfordította a tekintetét a föld felé.

- Veled még számolok! – mordult fel Edward. – Csak előbb elintézem Rosalie-t! – mire észbe kaptam, Edward már eltűnt az emeleten.

- Rosalie-t… - motyogtam magam elé, aztán az agyam kitisztult. – Ne! – sikkantottam fel, és már rohantam is Edward után.

Mikor befordultam a folyosón, hatalmas csattanást hallottam. Begyorsítottam. A kép, ami elém tárult a küszöbön állva, elég ijesztő volt. Rosalie és Emmett szemben Edwarddal. A mellettük lévő hatalmas ágy darabokra volt törve. Nem akartam megtudni, hogyan jutott erre a sorsra, de azt tudtam, hogy le kell állítanom őket, még mielőtt valami fontosabb is megsérülne – és itt nem a bútorokra gondoltam.

- Elég volt! – kiabáltam, de a morgás és vicsorgás nem maradt abba, sőt, mintha erősödött volna. Nem gondolkoztam, egyszerűen csak ösztönösen közéjük vetettem magam. Széttárt kezekkel megálltam Edwardnak háttal, és szorosan behunytam a szemeimet, várva, hogy valahonnan jön majd a fájdalom. Ha lett volna időm végiggondolni az egészet, valószínűleg rádöbbentem volna, hogy nem túl jó ötlet dühöngő vámpírok között élő falat játszani, hiszen, ha nem is akarnak bántani, akkor is bajom eshet, de jelen pillanatban egyáltalán nem gondolkoztam.

Aztán az események túl gyorsak lettek ahhoz, hogy biztosan tudjam, mi is történik. Éreztem, ahogy valaki megragad, és megperdít a tengelyem körül, aztán egy hideg kőlap simult a hátamhoz. Hallottam egy fülrepesztő csattanást, és éreztem, hogy a kőlap a hátam mögött megrezeg.

A következő, amit hallottam az a csend volt. Mintha mindenki még a lélegzetét is visszafojtotta volna a szobában. Kinyitottam a szemem, Jasper előttem állt, és rettegő tekintettel nézett rám. Zavartan pislogtam rá. Óvatosan kinyújtotta a kezét – azt hittem, hogy meg akar érinteni. Ehelyett a hátam mögött álló kőlap felé nyúlt – aminek, most jöttem rá, hogy karjai vannak, melyek a derekam köré fonódnak szorosan.

- Edward… - Jasper hangja nagyon halk volt, alig hallottam meg. – Ereszd el őt! – Pár pillanatig semmi sem történt, aztán éreztem, ahogy elönt a nyugalom érzése. – Nem fogja bántani senki, most már elengedheted… - Éreztem, ahogy a hátam mögött a kőlap – vagyis Edward – lassan megmozdul, és enged a derekam körüli szorításon.

- Jól… van? – kérdezte szinte suttogva. Jasper rám nézett újra, aztán biccentett. A karok végleg elengedtek, és hallottam, ahogy mindenki fellélegzik a szobában.

- Annyira szörnyen sajnálom! – sietett mellém Emmett. – Esküszöm, hogy nem téged akartalak megütni! Csak Edwardnak akartam odasózni…

- Semmi baj – motyogtam kissé falfehéren. Emmett arcán szörnyű bűntudat tükröződött – ahogy végignéztem az izmain megremegtem egy pillanatra. Valószínűleg egy csapással el tudna intézni…

- Jól vagy? Nem esett… - nyújtotta ki felém a kezét, de egy másik fehér kéz hangos csattanással arrébb lökte azt.

- Ne nyúlj hozzá! – sziszegte Edward. Megragadta a karomat, és az ajtó felé húzott. – Ha még egyszer valamelyikőtök, akár csak egy ujjal is hozzányúl, annak vége! – fenyegetőzött. A következő pillanatban már csak arra eszméltem, hogy Edward egy mozdulattal felhúz a hátára. Ahogy kiértünk a szabadba, már csak arra tudtam koncentrálni, hogy a karjaimat szorosan a nyaka köré fonjam, nehogy leszédüljek róla.

Az arcomba csapódó friss levegő egy kicsit kitisztította a fejemet. Csak most jutott el a tudatomig, hogy az előbb majdnem megölettem magam. Mi a fenét képzeltem? Ha Edward nem reagál olyan gyorsan, és nem véd meg engem. Vajon fájt neki? Emmett olyan nagy és erős – ha engem vágott volna hátba, valószínűleg, ketté tört volna a gerincem. A bal kezem önkéntelenül lejjebb csúszott, és végigsimítottam Edward hátán. Az izmai megfeszültek.

Hirtelen megállt, és leemelt a hátáról. Tett két lépést az egyik fa felé, aztán megfordult. A vonásai arról árulkodtak, hogy még mindig dühös.

- Mi a fenét képzeltél? – csattant fel hirtelen, én pedig lehajtottam a fejemet. – Beugrassz három vitatkozó vámpír közé? Teljesen elment az eszed?

- Sajnálom… - motyogtam. – Én csak meg akartalak védeni.

- Megvédeni? – Edward hangja hitetlenkedve csengett. – Hogyan? Úgy, hogy megöleted magad?

- Mondtam már, hogy sajnálom… Nem gondolkoztam… - haraptam be a számat.

- Nem, nem gondolkoztál – rázta meg a fejét, és elkezdett fel-alá mászkálni. Az arca feldúlt volt, és nekem fogalmam sem volt, hogyan nyugtassam le. – Megint ugyanaz történik… A testvéreimtől kell megvédjelek – sóhajtva beletúrt a hajába. Fogalmam sem volt, miről beszél. – Ez nem fog menni… Így nem működhet… Amint vége, megint meg kell tennem. – Próbáltam felfogni, hogy mit is akar ezzel mondani, de azt hiszem, nem hozzám beszélt valójában, hanem inkább magát próbálta meggyőzni valamiről.

- Edward… - léptem közelebb hozzá, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Megtorpant és rám nézett. Aztán kinyújtotta a kezét, és újra megérintette a nyakamat. Elakadt a lélegzetem, és a szívverésem felgyorsult.

- Fáj? – kérdezte a homlokát ráncolva.

- Micsoda? – nyögtem ki a kérdést egy kis fáziskéséssel, miközben azon igyekeztem, hogy a lábaim ne mondják fel a szolgálatot.

- A nyakad. – Értetlenül néztem rá. – Véraláfutásos. Tisztán kivehetők rajta Rosalie ujjnyomai – torzult el az arca a haragtól.

- Nem fáj. Észre sem vettem, hogy nyoma maradt – feleltem, csodálkozva magamon, hogy össze tudtam hozni egy ilyen hosszú, értelmes mondatot.

- Sajnálom. – Edward ujja és tekintete végigcsúszott a nyakamon, a főütőér mentén. Próbáltam elfojtani a nyögést, ami el akarta hagyni a számat. Valamit tennem kellett, mert tudtam, ha Edward még egy pillanatig így néz rám, akkor teljesen elvesztem az uralmat önmagam fölött. A lábaim előre akartak lépni, az ajkaim pedig arra vágytak, hogy rátapadhassanak Edward tökéletes, jéghideg szájára. A vágyaim teljesítése helyett hátraléptem egyet. Az arca megfeszült, majd visszahúzta a kezét.

- Nem a te hibád. Csak egy kis… félreértés történt… - hajtottam le a fejem, és mélyen a tüdőmbe szívtam a friss levegőt.

- Félreértés… A félreértésekbe nem szoktak az emberek belehalni – húzta el a száját.

- Én sem haltam bele. Jasper azonnal leszedte rólam Rosalie-t, és nem hagyta, hogy bántson – magyaráztam, hátha alábbhagy a lelkiismeret furdalása.

- Jasper… - morogta Edward. – Azt hiszem, a vele való leszámolást akkorra kell halasztanom, amikor te nem vagy a közelben.

- Szó sem lehet semmiféle leszámolásról! – tiltakoztam. – Megígérted!

- Nem, én azt ígértem meg, hogy nem bántom azért, amiért rajtad próbálgatta a képességét. Arra nem tettem ígéretet, hogy nem tekerem ki a nyakát a kis beszélgetésetek miatt – próbált meg Edward kibújni a parancsom alól. Gyorsan az órámra pillantottam, aztán elvigyorodtam. – Mi az?

- Túl korai volt ezt elmondanod… Még van pontosan negyed órám hátra, amíg parancsolhatok neked – nyújtottam az orra elé a karomat.

- Nem mered… - hördült fel Edward, miközben ellenőrizte az órám számlapját.

- Megparancsolom, hogy miattam soha többé ne bántsd egyik testvéredet sem! – mondtam ki, mire a kezei ökölbe szorultak.

- Rendben – morogta. – Van még valami megalázó parancsod, mielőtt még lejárna az időd? Használd ki jól… - nézett rám izzó szemekkel. Egy pillanatra majdnem megtörtem, és egy hajszálon múlt, hogy kicsússzon egy olyan parancs a számon, amit később ő és én is megbánnánk. Aztán elfordítottam a fejem. Megpróbáltam józanul végiggondolni a lehetőségeket, és rájöttem, mit is szeretnék még – ami természetesen, nem jár semmiféle következménnyel.

- Igen, van még egy parancsom, kérésem, vagy nevezzük bárminek is…

- Érdeklődve várom – felelte sértődött arcot vágva.

- Fussunk – kértem. – Megígérted, hogy viszel egy pár kört… Menjünk most, kérlek!

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – nézett rám megenyhülten.

- Igen – bólintottam.

Közelebb lépett hozzám, és felhúzott a hátára.

- Kapaszkodj, nehogy elhagyjalak útközben – vigyorgott rám félig hátrafordulva. Karjaim átölelték őt, államat a nyakába fúrtam – ha már nem kívánhattam azt, amire a legjobban vágytam, legalább a lehető legközelebb akartam lenni hozzá.

A fák között süvítve élvezettel szívtam be az erdő és Edward édes illatát.