3. ajándék: A múlt árnyai - 24. fejezet (Edward szempontjából)

24. PRÓBÁLKOZÁSOK
(Edward szemszöge)



AZ ABLAK ELŐTT ÁLLTAM, és kifelé bámultam, de az agyamnak csak egy része fogta fel a látványt. Gondolataim többsége akörül forgott, amit tenni készültem. Szinte másodpercenként újabb és újabb fordulatot tett a hangulatom. Az egyik pillanatban minden izmom megfeszülve várta, hogy a hátam mögött lévő ajtó kinyíljon, és belépjen rajta Isabella, hogy aztán a karjaimba zárhassam, és szabad folyást engedhessek a vágyaimnak. A következőben pedig rettegtem a nem sokára közeledő lépések zajától, mert egy olyan szörnyetegnek, mint én, nem lenne szabad hozzáérnie egy tiszta lélekhez, és ami a legfőbb, nem lenne szabad kockára tennie az életét.

Mire meghallottam a fürdőszoba ajtajának a nyílását, már teljesen össze voltam zavarodva. Fogalmam sem volt, mi lenne a helyes. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy szeretem Isabellát. De vajon ez feljogosít arra, hogy a saját vágyaimat a biztonsága elé helyezzem? És arra, hogy ne adjam meg neki, amit egy normális emberférfi mellett megkapna?

Tudtam, hogy ezt elrontottam. Már az elején meg kellett volna tartanom a távolságot Isabellától, amikor még kevésbé fájt volna neki, de én megint nem voltam képes türtőztetni magamat, és újra elkövettem azt a hibát, amit már egyszer a múltban is. És most már késő volt… Nem hagyhattam őt magára, mivel veszélyben volt, de nem is tudtam úgy a közelében maradni, hogy közömbösséget mutassak az irányába. Gyűlöltem magam, amiért ilyen gyenge vagyok.

Akaratlanul is meghallottam Isabella hangját a folyosón. Szerinted, szükségünk lenne még időre? Annyira bizonytalannak hangzott, és ettől valamiért összeszorult a mellkasom. Lehet, hogy mégsem akarja? Hogy meggondolta magát? Talán, csak azért ragaszkodik ennyire az egészhez, mert azt hiszi, elveszít engem, ha nem ad meg mindent, amire egy férfi vágyhat. Pedig én már attól is boldog voltam, hogy mellettem van, és hogy tudtam, szeret.

Mikor belépett az ajtón, felé fordultam. Az illata azonnal betöltötte az egész szobát ingerelve a vámpír- és férfiösztöneimet is egyszerre. Fogalmam sem volt, hogy melyik az erősebb, mert mindkettő akarta őt. Szerettem volna odamenni hozzá, átölelni, teljesen elveszítve a fejemet megcsókolni, de nem akartam, hogy bármit is elsiessen miattam. Bármennyire is kívántam, nem hagyhattam, hogy utólag bánja meg a dolgokat. Időt és lehetőséget kellett adnom neki, hogy kihátrálhasson, ha akar.

Az ágyhoz lépett, kezei a köntösét bontogatták. Egy pillanatra elfelejtettem lélegezni, hogy aztán halk sóhajjal engedjem ki a bent tartott levegőt. Annyira gyönyörű és izgató volt. Ahogy a halványzöld selyem alatt a lágy halmok újra és újra megemelkedtek, miközben a halk lélegzetszimfónia üteme egyre gyorsult, a csípője íve, ami mintha hívogatta volna a kezeimet, a puha tincsek, amik voltak olyan szerencsések, hogy végigcirógathatták a nyakát és a vállát…

Már rég az ágyon ült, miközben én még mindig csak bámultam őt. Ujjaim olyan erővel szorították a párkányt, hogy csodaszámba ment az épségben maradása. Mintha ez a kapaszkodó vissza tudott volna tartani attól, hogy rávessem magamat. Annyira akartam őt, olyan kimondhatatlanul erősen, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott a testemben – pedig fájdalmat már több, mint százhatvan éve nem éreztem.

Isabella sokáig lesütött szemekkel üldögélt, de mikor rám emelte a pillantását, mintha ijedtséget láttam volna csillogni benne. Valószínűleg észrevette rajtam, mennyire megőrjít, és rájött, hogy nem túl biztonságos egy vámpír önuralmát próbálgatni.

- Ide… idejössz? – A hangja is remegett – biztos voltam benne, hogy a félelemtől. Meglepett, hogy egyáltalán még megpróbálta tartani magát a tervünkhöz. Azt hittem, azonnal visszakozni fog, de úgy tűnt, nem akar nekem csalódást okozni.

- Megígértem – feleltem. Az arcán csalódottság futott végig. Azt remélhette, hogy meggondolom magam, és nem neki kell megtennie.

Egy másodperc alatt az ágy mellett termettem, de onnantól lassítottam. Azt akartam, hogy legyen ideje megállítani, és ő legyen az, aki visszautasít engem. Ha pillanatnyilag nehezebb is lenne ez Isabellának, legalább az önbecsülését nem sérteném meg az elutasításommal. Küldjön csak el ő, én elviselem. Végül is, előre látható volt, hogy ez lesz a vége. Ki tudna tényleg megbízni egy emberfeletti erővel bíró és vér után áhítozó vámpírban… Már az is meglepő, hogy Isabella egyáltalán megpróbálkozott vele.

Felemeltem a kezem, hogy még utoljára megérinthessem őt, mielőtt összetöri a már amúgy sem dobogó szívemet. Tudtam, hogy így lesz a legjobb. Az a legokosabb, ha mégsem próbálkozunk semmivel, amitől elveszíthetném az önkontrollomat. A gondolat, hogy árthatok neki, hogy egy rossz mozdulattal elvehetném az életét, rettegéssel töltött el. Mégis valami furcsa rossz érzés préselte össze a mellkasomat, mikor arra gondoltam, hogy Isabella fél tőlem és mégsem bízik bennem annyira, mint állította.

A bőre puha és meleg volt. Ahogy az ujjaim a nyakára tévedtek, éreztem az életadó ér finom, csábító lüktetését, mégis ez volt a legkevesebb, ami most próbára tett engem. Muszáj volt becsuknom a szememet, hogy összeszedjem magam. Nem halogathattam tovább a dolgot. Muszáj volt lépnem, hogy Isabella ki merje mondani, nem akarja ezt az egészet.

- Ne… - Isabella hangja megállított félúton, mielőtt megcsókolhattam volna. Tudtam, hogy így lesz, mégis, mintha az ellenkezése ostorként csapott volna végig a hátamon. – Ne, így… így nem akarom… - Hallottam, ahogy kicsúszik az ágy szélére, mintha tényleg félne tőlem, vagy undorodna. Nem mertem kinyitni a szememet – féltem, hogy mit látok majd az övében. Végül nem tehettem mást, de igyekeztem nem Isabellára nézni.

- Jó – nyögtem ki végül. – Jó, így lesz a legjobb – próbáltam határozottnak tűnni. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire szenvedek.

- Igen? – A hangja mintha szomorúan csengett volna.

- Igen. Jó, hogy időben rájöttél, hogy nem akarod – folytattam a kis színjátékomat, miközben kiültem az ágy szélére, háttal neki. Így könnyebb volt… Hogy nem kellett látnom őt…

- Tessék?

- Ha utána bántad volna meg, az rosszabb lenne – ismételtem meg. Minél előbb túl akartam lenni ezen az egészen. Egyszerűen csak tudatosítanom kell magamban, hogy mégsem érhetek hozzá, mert így helyes. A remény, hogy esetleg történhet közöttünk valami, pillanatnyi elmezavar volt nálam. Tudnom kellett volna, hogy az igazi intimitás egyszerűen lehetetlen köztünk. Még, ha Isabella szeret is, ez nem jelenti azt, hogy ne tudná, mi vagyok. Előbb vagy utóbb rá kellett döbbennie, hogy mások vagyunk, és ez a másság veszélyes.

- De én nem… - Motyogta, de nem igazán figyeltem már rá. Próbáltam lenyugtatni magam, és megszüntetni a feszítést a mellkasomban. Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj – ismételgettem némán, miközben igyekeztem meggyőzni magam: Nem is fáj… annyira…

Úgy ugrottam fel, mintha tüzes vassal égettek volna meg. Isabella érintése áramütésként söpört végig az egész testemen, egy másodperc alatt megsemmisítve azt a cseppnyi önfegyelmet, ami még élt bennem. Jobban kívántam, mint bármi mást egész létem során.

– Edward… Sajnálom, én…- próbált meg bocsánatot kérni tőlem valamiért, ami teljesen természetes és érthető volt.

- Ne – emeltem fel a kezem tiltakozva. Nem akartam hallani, hogy szabadkozik amiatt, hogy az élete és épsége fontosabb számára, mint én. Ez így volt rendjén. Senki sem várhatja el a másiktól, hogy feláldozza önmagát a kedvéért. – Megértem. Bármelyik normális ember visszarettent volna.

- Én nem rettentem vissza – fúrta a pillantását az enyémbe. Próbáltam észrevenni a tekintetében, hogy füllent, de semmi jelét nem láttam ennek. Teljesen összezavarodtam.

- Akkor miért…? – csúszott ki a hitetlenkedő kérdés a számon. Tudtam, hogy jobb lenne lezárni minél előbb ezt a beszélgetést, a kíváncsiságom mégis erősebb volt, mint a józan eszem. Szörnyen idegesítő volt, hogy Isabella gondolataiban nem voltam képes olvasni. Pedig úgy minden mennyivel könnyebb lenne. És mennyivel fájdalmasabb… - jutott eszembe.

Isabella egy pillanatra zavarba jött, és mintha bűntudatot láttam volna átfutni az arcán. Nem értettem, mi ütött belé. Igazából, most már semmit sem értettem. Ha nem félelemből és a most éledező túlélőösztöne miatt utasított vissza, akkor mi oka lehetett rá?

- Mert nem akarom rád kényszeríteni. – A hangja halk volt, aztán hirtelen, mintha vulkánként törtek volna ki belőle a szavak, én pedig csak álltam ledöbbenve. – Kitaláltam valamit, és rávettelek, hogy megtedd. Önző voltam, és csak azzal törődtem, hogy én mit akarok és nekem mi a jó. – Nem hittem volna, hogy lehetséges ennél jobban szeretnem őt, de most úgy éreztem, a szerelem, amit Isabella iránt éreztem eddig, az ezerszeresére nőtt. Még csak egyszer találkoztam hozzá hasonló teljesen önzetlen emberrel… Bella ugyanilyen volt, mégis teljesen más.

Hirtelen, mintha egy kijózanító pofont kaptam volna. Bella emléke jó érzéssel töltött el már, és nem fájdalommal. Isabella látványa pedig, mintha a mellkasomban újra be akarta volna indítani a szívemet. Mázsányi súly esett le a vállamról. A múltam lezárult, és most már csak és kizárólag a jövőm felé kellett néznem. Ez a jövő pedig Isabella volt. Bármennyire is helytelen és veszélyes az egész, bármennyire is tagadni akarom és el szeretnék menekülni előle, valahol mélyen mindig is éreztem, hogy ez most más, mint hatvan évvel ezelőtt, és nem fogom tudni megtenni. Nem tudok elmenni újra.

Nem tudtam, mi az oka ennek. Talán, Isabella személyisége, talán, az iránta érzett szerelmem erősebb lánc volt – eddig sosem hittem volna, hogy létezhet ilyen erős kötelék -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak ő volt az, aki tökéletesen illett hozzám. Aki elég erős és határozott volt ahhoz, hogy megtartson és ne hagyja, hogy őrült módon elhagyjam. Az igazság az volt, hogy jelen pillanatban nem érdekeltek az okok, csak és kizárólag Isabella érdekelt.

Láttam rajta, hogy szenved az önostorozástól. Az ujjait tördelve ült az ágyon, és nem mert rám nézni. Tényleg azt hiszi, hogy csak kényszerből szeretkeznék vele? Hogy gondolhat ilyet? Hát, nem tudja, milyen őrjítően kívánatos?

Leültem mellé az ágyra, és óvatosan a kezeire helyeztem az enyémet. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, és láttam a karján végigfutó libabőrt. Látni akartam a szemeiben, hogy a vágy okozta-e ezeket a tüneteket, így egy óvatos mozdulattal magam felé fordítottam a fejét. Mogyoróbarna szemei, mintha hipnotikus hatással lettek volna rám. Minél mélyebbre merültem bennük, annál erősebben vibrált a testem körül valami furcsa energia.

- Nem muszáj… - suttogta, én pedig majdnem felnevettem kínomban, ehelyett csak egy kis mosolyt küldtem felé.

- Tudom – feleltem. Pedig muszáj volt. Nem azért, mert Isabella valamivel rákényszerített volna, hanem azért, mert én akartam. Az ajkai, mintha mágnesként vonzottak volna, úgy éreztem, ha nem ízlelhetem meg őket csak egy pillanatra, akkor abba belehalok – bármennyire is lehetetlen ez.

A szájához dörzsöltem óvatosan az enyémet. Már ez is annyira erotikusnak és érzékinek tűnt, hogy minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne vessem rá magam azonnal Isabellára. Előre dőlt a csókba, és ujjai utat fúrtak maguknak a hajamba. Tudtam, hogy ez túl sok. A testem bizonyos pontja lüktetett a vágytól, az agyam pedig félig elborította egy köd, ami hasonló volt ahhoz, amit a szomjúság okoz, mégis különbözött tőle. Sokkal, de sokkal erősebb és kínzóbb volt.

Életem legnehezebb mozdulata volt felemelni a kezeimet, és lefejteni magamról Isabellát.

- Ne mozdulj! – kértem. Úgy tűnt, megértette a kérésemet, ezért újra megcsókoltam, ám alig pár másodperc múlva mohón elnyíltak az ajkai. Bármennyire is át szerettem volna adni magam az érzéseimnek, muszáj volt biztonságban tartanom őt, amennyire csak képes voltam rá. Ismét elhúzódtam.

- Ez így nem fog menni… - Halk nyögés hagyta el a számat, ahogy a vágy és a felelősségtudat egymással harcot vívva próbáltak meg győzelmet aratni. Az agyam lázasan kutatta a megoldást – hogyan tudnék úgy bármiféle örömet okozni Isabellának, hogy az a lehető legbiztonságosabb legyen?

- Én jó leszek, ígérem! Csak próbáljuk meg újra! – Muszáj volt szívből elmosolyodnom Isabella könyörgő hangsúlyán. Ha csak fele annyira vágyik rám, mint én őrá, engem már az is boldogsággal tölt el.

- Nem akartam abbahagyni… Csak túl izgága vagy – simogattam meg az arcát, ami így kipirulva még gyönyörűbb lett. Láttam, hogy a tekintete elkalandozik egy pillanatra, de nem értettem, mi érdekes lehet a földön heverő köntösében.

- Edward… - szólalt meg végül, és a szemeit lesütötte, mintha valami szégyenletes gondolatot próbálna titkolni előlem.

- Igen? – Egyszerre voltam kíváncsi és féltem attól, hogy mit fog mondani.

- Mi lenne, ha megkötöznéd a kezeim, hogy ne tudjak mozogni? – hadarta el, mire felnevettem. Ezt biztosan csak viccnek szánta. Nem gondolhatta komolyan.

- Ne bolondozz! – nyomtam egy apró csókot a szájára.

- Nem bolondozom! – térdelt fel, és elég határozottnak látszott ahhoz, hogy tudjam, tévedtem. Mégis csak komolyan mondta! Hitetlenkedve néztem rá. A gondolat, hogy mozgásképtelenné tegyem ellenkezett mindennel, amit iránta éreztem. A csuklóira pillantottam, amik olyan vékonynak tűntek hirtelen. Csókokkal és simogatásokkal kellene kényeztetni őket, nem pedig összekötözni. Gondolatban megráztam a fejemet, de Isabella folytatta a meggyőzésemet. – Kérlek! Amúgy sem tudnálak leállítani, ha nem akarod, és így biztonságosabb lesz az egész. Ezt akarod, nem? – Éreztem, hogy az előbbi elhatározásom meginog. Örömet akartam okozni Isabellának, meg akartam adni neki azt, ami minden nőnek megjár, de fontos volt, hogy mindeközben biztonságban is legyen. Tőlem. – Gondolj csak bele… Ha nem tudok mocorogni, kisebb az esélye, hogy olyat teszek, amivel túllépném nálad a határt. Különben nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne érjek hozzád… - Ahogy megérintette az ajkaimat, tudtam, hogy igaza van. Bármennyire is ellenkezik mindennel, amit érzek, ha Isabella nem tudna mozogni, akkor egyszerűbb lenne visszafognom magam. Minden egyes érintése próbára tette az önuralmamat. Mégis, volt valami az ötletében, ami ellen minden porcikám tiltakozott.

- De ez olyan… - próbáltam megkeresni a megfelelő szót, de Isabella megelőzött.

- Bizarr? – zavart kuncogást hallatott, ami forrósággal töltötte el a mellkasomat. – Mi nem az, velünk kapcsolatban? – Ismét csak a dolgok közepébe talált. Az egész kapcsolatunk maga volt a bizarrság. Egy törékeny emberlány és egy gyilkolásra született vámpír. Ha valaki azt mondta volna, hogy tud ennél furcsább párosítást is mutatni, szemberöhögöm.

- Nem is tudom… - ráztam meg a fejem, de már tudtam, hogy mi lesz a beszélgetésünk vége. Bármit is érzek vagy gondolok, Isabella biztonsága az első.

- Kérlek… - Muszáj volt átgondolnom, hogyan működhetne ez az egész, és hogy milyen feltételek mellett. Bizonytalanul pillantottam Isabellára.

- Ha… meg is teszem… Nem kapkodunk – mondtam ki a legfontosabb dolgot, ami először az eszembe jutott. – Nem tudom, mekkora az önuralmam, és… azt sem hiszem, hogy készen állunk arra – Isabella tiltakozni akart, de nem hagytam. – Bármennyire is akarjuk, az nem jelenti, hogy készek is vagyunk megtenni. Ha azt akarod, hogy folytassam, türelmesnek kell lenned – kértem. Néhányszor beszélgettem már a szexről Emmettel, Jasperrel és Carlisle-lal is, és az elmondásaik alapján elég erőteljes érzéseket és ösztönöket szabadít fel belőlünk, épp ezért először ki akartam tapasztalni, hogy mennyit bírok, és mennyire tudom visszafogni magam. Valamint, abban sem voltam teljesen biztos, hogy Isabella nem túl fiatal-e még ahhoz, hogy ténylegesen szerelmeskedjünk. Azt akartam, hogy teljesen kész legyen rá, ha egyszer megtesszük, és ne bánja meg utólag.

- Rendben. Lassan… - egyezett bele Isabella nem kis megkönnyebbülésemre. Féltem tőle, hogy ebben is túl magabiztos és akaratos lesz, és hosszú küzdelem lesz, mire meggyőzöm őt.

- Rendben – bólintottam. Ahogy fel akartam kelni az ágyról, Isabella a csuklóm után nyúlt. Elégedettséggel töltött el, hogy ő is ugyanúgy igényli a közelségemet, mint én az övét. Még mindig feszült voltam, és éreztem, hogy ő is az, ezért próbáltam elviccelni a dolgot, hátha az segít. – Nyugalom, csak keresek valamit, amivel kordában tarthatlak… - igyekeztem a legelbűvölőbb mosolyomat magamra ölteni. Mikor kiöltötte rám a nyelvét, kedvem lett volna visszahajolni hozzá, és addig csókolni a kis pimaszt, amíg csak levegőt kap.

A szekrényhez mentem, hátha találok benne valamit, amivel össze tudom kötni Isabella kezeit. A köntös kötőjét nem akartam erre használni, mert az anyaga túl durvának tűnt a csukló puha bőréhez, és beleőrültem volna, ha a legkisebb sérülést okozom valamivel neki. Nem a vér miatt. Igaz, hogy kívántam a vérét, de ezt semmi lett volna legyőzni, ahhoz képest, amit a tudat okozott volna, hogy megsebesítettem.

Végül találtam egy lila színű, vékony anyagú sálat, ami elég lágynak tűnt. Ahogy visszamentem az ágyhoz, hallottam, hogy Isabella szíve egyre hangosabban dübörög. A bizonytalanság újra végigsöpört rajtam. Talán, ha mégis nyugton tudna maradni, nem lenne szükség erre…

Leültem mellé az ágyra, és egy utolsó próbát tettem. Visszafojtott lélegzettel nyújtottam ki a kezemet, és végigsimítottam Isabella vádliján. A bőre forró és puha volt, pont az ellenkezője az enyémnek. Ha képes lett volna rá, az én szívem is vad ritmusba kezdett volna. Ahogy az ujjaim feljebb csúsztak, a vágy egyre jobban eluralkodott a testemben. Száz hatvan évnyi önmegtartóztatás után ez az apró mozdulat is olyan hihetetlenül izgató volt, hogy féltem, nem fogok tudni uralkodni magamon. Az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy Isabella ismét türelmetlenül hajolt előre, hogy felkutassa az ajkaimat.

- Ezt tényleg nem ússzuk meg enélkül… - vettem mély levegőt, majd előhúztam a hátam mögül a sálat.

Isabella legnagyobb meglepetésemre, azonnal feltérdelt az ágyon, és hátat fordítva nekem engedte volna, hogy megkötözzem. Hát tényleg ennyire megbízik bennem? Ennyire nem fél? Nem mintha ezáltal kiszolgáltatottabbá válhatna a számomra, mint most, mégis… Mintha ahelyett, hogy félve állt volna a próbálkozásunkhoz, csak a türelmetlen várakozás lett volna benne. Én ezzel szemben legalább annyira rettegtem, mint amennyire kívántam őt.

Feltérdeltem én is az ágyon, és a sálat Isabella csuklójához emeltem. Végigsimítottam a puha anyaggal a bőrén, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Nem tudtam köré tekerni, és meghúzni a csomót, bármennyire is próbáltam elhitetni magammal, hogy ez lenne a legjobb megoldás.

Hirtelen határoztam el a magam. A sálat ledobtam az ágyra magam mellé, aztán közvetlenül Isabella háta mögé másztam. Karjai hátraszorultak a mellkasomhoz, forrón égetve azt. Combjaim finoman mégis erőteljesen összeszorítottam, hogy a lábait se tudja mozgatni. Igaz, hogy ez a közelség számomra kínzó és túlságosan kísértésekkel teli volt – de csak annyira, hogy tudtam, ezt még le tudom győzni -, mégis kevésbé volt megalázó Isabellának, és ez volt a lényeg. Igen, azt hiszem, ezért nem voltam képes megtenni. Úgy éreztem, azzal, ha megkötözném őt, mint egy darab sonkát, megaláznám őt. Nem mintha most jobban tudott volna mocorogni, mégis, az hogy én öleltem magamhoz más volt, mintha egy egyszerű sállal tettem volna mozgásképtelenné.

Ki akartam próbálni, hogy tényleg elég higgadt tudok-e maradni ahhoz, hogy ebben a pozícióban maradjunk, ezért arrébb söpörtem a haját a nyakából, és lehajoltam, hogy megízleljem a bőrét. Az érzéstől, ami végigjárta a testemet, koncentrálódva végül egyetlen területre, muszáj volt felsóhajtanom.

- Nem fogsz megkö…? – Isabella hangja meglepettnek tűnt, de mikor a hálóing pántját elkezdtem lecsúsztatni a válláról, elakadt a lélegzete és a szava is. Nem akartam, hogy akaratoskodjon a sállal kapcsolatban, ezért próbáltam elterelni a figyelmét róla – sikerrel.

Az egész szörnyen új és furcsa volt. A szám volt az, ami végigjárta Isabella nyakát, hátát és vállait, mégis az egész testem bizsergett. Kezeim a csípőjét és a combja külső felét simogatták. A férfiasságomba áramló méreganyag fájón feszítette az ágyékomat, mégis élveztem minden egyes másodpercet. Nagy erőfeszítésembe telt visszafogni magam, de próbáltam nagyrészt erre koncentrálni.

Nem számítottam arra, hogy Isabella találékonyabb, mint sejtettem. Igaz, hogy a karját nem tudta megmozdítani, de ahogy az ujjai hozzáértek a hasfalamhoz, még ruhán keresztül is őrjítő érzés volt. Éreztem, hogy az ingem szélét keresgéli, és egy pillanatra elöntött a pánik.

- Isabella… - próbáltam meg figyelmeztetni, de valójában én is vágytam arra, hogy megérintsen. Elképzeltem, hogy az ujjai végigszaladnak a csupasz mellkasomon – megborzongtam.

- Vesd le… Kérlek… - könyörgött nekem. Ha az ujjai nem mocorogtak volna még mindig a hasam tájékán, talán, lett volna elég erőm nemet mondani neki, de így meggyőztem magam arról, hogy képes leszek elviselni, ha a bőrömhöz ér. Nem akartam elengedni túl hosszú időre, mert féltem, hogy elveszti a fejét, és kihasználja a helyzetet, ezért a lehető leggyorsabban szabadultam meg az ingemtől. A drága szövet félig szétszaggatva végezte a padlón – egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy Alice biztosan sokkot kapna ettől, de aztán, mikor Isabella ujjai ismét megmozdultak, már nem maradt túl sok értelmes gondolat a fejemben.

Egy pillanatra megfeszültem, figyelve, hogy kibírom-e ezt az érzést anélkül, hogy valami őrültséget tegyek. Kezem ismét Isabella csípőjébe kapaszkodott. Kapkodva vettem a levegőt, minden egyes lélegzettel magamba szívva az édes-fémes vér és a barackillatú habfürdő illatát, amit használhatott az este. Őrjítő érzések egész hada támadta folyamatosan az ellenállásomat, és mindig csak egy hajszálon múlt, hogy a tudatos énem kerekedett felül. Isabella hátrafordította a fejét az ajkaimat keresve. Óvatosan kóstolgattam őt, nagyon figyelve arra, hogy ne menjek túl messzire.

Mikor Isabella mocorogni kezdett, egy kicsit enyhítettem a szorításán, hogy ne zsibbadjon le teljesen, és csak utólag jöttem rá arra, hogy ez hiba volt. Ahogy az ágyékomhoz dörgölőzött, a bennem lakó szörnyeteg felmordulva élvezte a helyzetet. Rá akarta vetni magát a puha, kívánatos testre, hogy teljesen elmerülhessen benne, és megkapja mindazt, ami után most vágyakozik. Az agyam csak arra koncentrált, hogy legyőzzem önmagamat, ezért is nem jutott eszembe, hogy időben megfékezzem Isabella újabb mocorgását. Rémülten kapkodtam levegő után, bár a tüdőmnek nem volt már rá szüksége.

- Isabella! – Karjaimat szorosan köré fontam, hogy ne tudjon tovább játszani az épségével és az életével.

- Sajnálom… Saj… Sajnálom… - zihálta kétségbeesetten. – Folytassuk. Kérlek! – esedezett, mintha az élete nem azon múlna, hogy minél hamarabb abbahagyjuk ezt az őrült felelőtlen, mégis gyönyörű játékot, hanem azon, hogy minél tovább tartson.

Ahogy rám nézett, láttam a szemében a kétségbeesést, és hogy próbálkozni fog a nyugton maradással. Enyhítettem a karjaim szorításán, és visszatértem a nyakához. A gyönyörű, íves testrész, amelynek vékony bőre alatt ott lüktetett a finom nedűvel teli véna, vonzotta az ajkaimat.

Egyik kezem felemelkedett, miközben ajkam óvatosan megszívta a vékony bőrt. Hideg tenyerem pontosan illett a formás, kerek mell köré. Isabella ajkait hangos nyögések hagyták el, amiktől az izgalmam csak még erőteljesebb lett. Éreztem, hogy az apró bimbó megkeményedik, és nekifeszül a tenyerem közepének.

Isabella újra hátrafordította a fejét, azt hittem, hogy egy csókot kér, de ehelyett a fülemhez hajolt.

- Kívánlak… Nem bírom tovább, kérlek… - Kissé rekedt hangja, mintha végigbizsergette volna minden sejtemet, hogy aztán pont azon a helyen érjen célba, amelyhez a kérlelés szólt. Az agyam lázasan keresett valamit, ami megállít abban, hogy megtegyem, amire mindennél jobban vágyom. Végül egyetlen szót kezdett el ismételgetni az agyam, mintha valami vészjelzés lett volna – csak a piros villogó lámpa hiányzott.

- Lassan… - motyogtam, miközben a szám, ami a nyakát ízlelgette, és a kezem, amely a mellét masszírozta teljesen az ellenkezőjére tette annak, amit mondtam.

- Akkor… másképp… - hallottam meg a hangját. Hirtelen megmerevedtem. Másképp… Talán, sikerülne úgy örömet okoznom neki, hogy az eléggé biztonságos legyen, csak egy kis koncentráción múlna az egész… Ilyen egyszerű lenne? Mégis képes lennék megadni neki a kielégülést anélkül, hogy tartanom kelljen attól, teljesen elveszítem a fejemet? Ahogy Isabella rám nézett, és a szemeiben megláttam ugyanazt a kínzó vágyat, amit én is éreztem, már tudtam, hogy mindent meg fogok próbálni, hogy legalább ő megkapja azt az élvezetet, amit nekem megadni túl kockázatos lenne. – Kérlek.

Ahogy a kezem lecsúszott a formás csípőn át a combokig – melyek szorításán engedtem egy kissé -, hogy a hálóinget felhúzva megtalálja alá az utat, csak az járt a fejemben, hogy mindenképpen örömet kell okoznom Isabellának. Izgatott várakozás járta át a testemet. Egyfelől, még sosem érintettem meg úgy nőt, ahogy most készültem tenni, másfelől ha ez tényleg működik, bármikor képes leszek gyönyört nyújtani veszélyek nélkül.

Mindkettőnk ajkait nyögés hagyta el, mikor az ujjaim elérték a céljukat. Sokkal puhább és forróbb érzés volt ott megérinteni Isabellát, mint bárhol másutt. Éreztem, ahogy néhány simítás után a kis kelyhecske megnyílik az ujjaim előtt, és még nedvesebbé válik, mint előtte volt. Az ágyékom folyamatosan pulzált irigykedve szerencsés ujjaimra.

Isabella élvezettel teli hangja és a tudat, hogy ilyen kéjt tudok okozni neki örömmel és elégedettséggel töltött el. Rövid csókot váltottunk csak, nem mertem túlságosan elragadtatni magam, mert a testemben tomboló szörnyeteg erősebben vágyott most a kielégülésre, mint bármi másra.

Isabella ajkai a nyakamon és az államon kalandoztak, miközben én megérintettem a kemény, duzzadt kis gombocskát az ujjaimmal. Hirtelen megfeszült és nyüszkölő hangot adott ki. A kezem azonnal megállt a mozdulat közben, és a rémület jeges pengeként hatolt a mellkasomba

- Fájdalmat okoztam? – pillantottam az arcára rettegve, de mintha nem is értette volna, hogy mit mondok.

- Nem, nem, ez… Ne hagyd abba… - pár feszült pillanat múlva Isabella könyörögve követelte a folytatást. Szemeim kutakodva pillantottak az arcára, de nem láttam fájdalom jeleit rajtuk. Ismét próbálkozva az ujjbegyemet az előbbi ponthoz nyomtam, mire sikoltva vonaglott meg a kéjtől. Megkönnyebbülve folytattam az izgatását, folyamatosan dörzsölve azt a helyet, ami ilyen örömet okoz neki.

Ahogy a nyögései egyre hangosabbak lettek, és a teste folyamatosan vonaglott, tudtam, hogy hamarosan eléri majd a gyönyör kapuját – alig vártam, hogy láthassam az arcát közben. Aztán hirtelen megfeszült, combjai maguk közé szorították a kezemet. Éreztem a görcsös lüktetést, amely az orgazmusát jelezte. A lélegzete kihagyott egy pillanatra, szíve őrült iramban pumpálta a vért az ereiben. Az arca teljesen átszellemült. A szemei elhomályosultak, végül az ajkai elnyílva kapkodtak levegő után. Mintha tényleg a mennyország titkait látta volna meg egy pillanatra.

Miután a teste elernyedt a karjaimban, a tökéletes boldogság söpört végig a lelkemen. Én juttattam oda… Én adtam meg neki ezt a gyönyört. Most először hittem, igazán hittem, hogy bármi lehetséges, és hogy talán, van esélyem a lehető legboldogabb életet nyújtani Isabellának. Magam mellett.