A múlt árnyai - 25. fejezet

25. ÚJ NAP



HIRTELEN NYILALLT BELÉM, milyen szégyentelenül is viselkedtem. Az pedig cseppet sem segített a zavaromon, hogy tudtam, valószínűleg nem csak Edward, de a ház összes lakója – kivéve az öcsémet, hála az égnek -, tudomást szerzett erről a vámpírhallásnak köszönhetően.

Pihegve dőltem neki Edward hűvös vállának, és nem mertem kinyitni a szemeimet. Mit gondolhat most rólam… Aprót rezzentem, mikor megéreztem az ujjait az arcomon. Végigsimított a halántékomtól az államig. Jó pár percbe beletelt, mire összeszedtem annyira a bátorságomat, hogy felnézzek, de Edward tekintetében nem láttam mást, csak gyengédséget. A mézarany szemek látványa nem igazán segített abban, hogy a légzésem visszaálljon a normálisra.

- Olyan gyönyörű vagy… - A mély, vággyal teli hangtól forróság öntötte el a mellkasomat.

Edward közelebb hajolt hozzám, és ajkaival megcirógatta az enyémeket. Illata bódító ködként homályosította el a tudatomat. Minden egyes alkalom, mikor elmerülhettem a tekintetében vagy megéreztem a mézes orgona illatot, olyan volt, mintha az álom és ébrenlét határán egyensúlyoztam volna. Szédültem, a világ színes és fényes lett, a hangok pedig eltompultak körülöttem – csak a szívem vad dobogását verte vissza a dobhártyám.

- Szeretlek. – A fülemben az ütem kihagyott egy pillanatra, hogy aztán olyan gyors ritmusra váltson, ami már szinte fájt. Féltem, hogy csak a fantáziám játszott velem, hogy csak a képzeletem hívta elő a fejemben ezt a szót. Elkerekedett szemekkel fürkésztem Edward arcát. Tényleg kimondta?

- Szeretlek. – Az ismétlés után kétségem sem lehetett. Az ő szája mozgott, az ő ajkai formálták a szavakat olyan gyönyörű kiejtéssel, amit egy mai embertől sem lehet hallani. Minden kétségem és szégyenérzetem tovaszállt, csak a bensőmet elöntő határtalan boldogság maradt.

- Én is szeretlek. – A hangom ugyanúgy reszketett, ahogyan én magam is. Csak akkor vettem észre a szememből árulóan kicsorduló könnycseppeket, mikor Edward az ujjaival letörölte őket. Nem tudtam, miért is sírok valójában, hiszen sosem éreztem még magam ennyire boldognak. Megfordultam, Edwarddal szembe, és a fejemet sírós kuncogással belefúrtam a nyakába.

Egész sokáig hagyta, hogy öleljem, aztán óvatosan eltolt magától. Elpirultam, mikor kinyúlt, és visszahúzta a vállaimra a hálóing pántjait. Eddig fel sem tűnt, hogy félmeztelen mellkassal simultam hozzá, és csak így utólag jöttem teljesen zavarba a tudattól.

- Késő van, aludnod kéne… - Edward arca egy kissé feszültnek tűnt, de nem értettem, hogy miért.

- Még nem vagyok álmos! – vágtam rá gyorsan és próbáltam elfojtani egy ásítást, ami épp kitörni készülődött – biztos voltam benne, hogy csak azért, mert Edward felhozta a témát.

- Holnap is lesz nap – mosolyodott el.

- És éjszaka? – csúszott ki a számon, mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit is mondok.

- Igen, éjszaka is lesz – kuncogott. Gyengéd mozdulatokkal nyomott le az ágyra, aztán rám húzta a takarót. Vártam, hogy majd mellém bújik, mint általában, de az ágy végébe húzódott, és onnan figyelt engem.

- Nem jössz ide? – a hangom még a magam számára is kissé csalódottan csengett.

- Mindjárt… Adj időt, hogy… - Edward mintha a megfelelő szavak után kutatott volna az elméjében. - …lehiggadjak. – Elgondolkozva pillantottam Edward szemeibe. Mézsárgák voltak, vagyis jelenleg nem kívánhatta annyira a véremet, akkor meg miért…

- Ó! – nyögtem fel, mikor rádöbbentem, hogy mi a gond. Olyan szörnyen önző vagyok! Eszembe sem jutott, hogy amit én megkaptam, azt Edward nem. Lerúgtam magamról a takarót, és Edwardhoz csúsztam.

- Isabella… - elkapta a csuklómat, mielőtt megérinthettem volna a vállát. Beharaptam a számat, és szégyenlősen lehajtottam a fejemet.

- Segíthetnék… - motyogtam, miközben az arcom lángokban állt. Ha ő megtette értem, én is igazán megtehetem érte, bármennyire is arcpirító lenne a dolog. Éreztem, hogy Edward megemeli a karomat, és egy hűvös csókot lehel az ujjaimra.

- Feküdj vissza, és próbálj meg aludni! – helyezte az ölembe a kezem. – Mindjárt megyek én is. – Egy pillanatig tétován ültem csak, aztán visszabújtam a takaró alá. Egy kicsit hálás voltam Edwardnak. Nem voltam biztos benne, hogy képes lettem volna-e még valami olyasmit megtenni ma este, ami miatt holnap, valószínűleg nem merek majd senki szemébe nézni.

A vicces az volt, hogy Edward jobban ismert engem, mint én magamat. Tudta, hogy bár akarom, lelkileg még nem állok készen a szüzességem elvesztésére, és azt is, hogy akármennyire is szeretném viszonozni a gyönyört, amit nekem adott, valószínűleg, kényelmetlenül érezném magam a helyzettől. Bármennyire is felnőtt akartam lenni, néha még előtört belőlem valamiféle gyermeki tartózkodás a testiséggel szemben.

Fejemet a párnámba fúrtam, és próbáltam elaludni. Furcsa volt, hogy Edward nincs közvetlenül mellettem. Megszoktam már, hogy kemény mellkasa a hátamhoz szorul, karjai pedig a derekamra csavarodnak. Mint két puzzle darab, ami tökéletesen passzol egymáshoz. Csak azután tudtam végül elaludni, miután Edward mellém mászott. Nem jött olyan közel, mint általában szokott, de elég volt a tudat, hogy ott van alig pár centire tőlem, és vigyázza az álmomat.

Másnap későn ébredtem. Mikor kinyitottam a szemeimet, már sütött odakint a nap. Amióta a Cullen-házban éltem, alig párszor volt csak ilyen szép verőfényes délelőtt. Először örültem neki – amint kibújtam az ágyból, az ablakhoz léptem, és csak szívtam magamba a napsugarakat. Aztán, mikor Edwarddal kiléptünk a folyosóra, és Alice vigyorogva, Rosalie pedig morcos arccal várt ránk a falnak dőlve, rájöttem, hogy talán, a napsütés mégis csak rosszkor jött. Most az egyszer nem igazán volt a kedvemre való, hogy minden vámpír a házban fogja tölteni az időt. Jó lett volna, ha pár napig el tudok rejtőzni előlük, amíg a „három napig tart minden csoda” keretében másra terelődik a figyelem, és senki nem foglalkozik már az én szégyenletes nyögés-koncertemmel, amit tegnap este adtam elő.

- Valami történt, hogy most már kettős felügyelet alatt állok? – érdeklődtem, miután Alice-szel és Rose-zal beléptünk a fürdőszobába. Megpróbáltam másra terelni a figyelmemet, és ténylegesen is izgatott a válasz.

- Hát, én vagyok ma az ügyeletes kísérőd – vonta meg a vállát Alice. – Rosalie pedig látni akarta, hogy élve és teljesen épen hagyod-e el a szobát.

- Mint láthatod, tökéletesen jól vagyok – tártam szét a karjaimat. Rose elhúzta a száját és közelebb lépett.

- Nem, nem látom – rázta meg a fejét. Értetlenül néztem rá. – Lehetnek rajtad külsérelmi nyomok és egyéb sérülések is, amik miatt bajod eshet, és el kell látnunk.

- De nem sérültem meg! – Utáltam, mikor valamit százszor kell elmondanom, és nem értik meg, márpedig Rosalie-n láttam, hogy úgysem fog addig békén hagyni, amíg meg nem vizsgálhat. Bosszúsan sóhajtottam egyet, aztán levettem magamról a köntöst. – Megengeded, hogy felvegyek valami fehérneműt esetleg, mielőtt sérülések után kutatsz rajtam? – néztem Rose szemébe. Valamiért a szégyenérzetemnek nyoma sem volt, ha feldühítettek.

- Igyekezz! Nem érek rá rád várni egész nap! – morogta, miközben ő és Alice is hátat fordított nekem. Gyorsan magamra rángattam a bugyimat, aztán levettem a hálóinget, és megpróbáltam minél rövidebb idő alatt a melltartómat is felvenni. Rosalie várakozás közben úgy fújtatott, mint egy felbőszült bika. Mintha a vámpíroknak nem lenne elég idejük, és öt perc várakozás olyan sokat számítana nekik…

- Kész vagyok! – közöltem. Rosalie azonnal hozzám lépett, és vizsgálgatni kezdett. Ahogy megemelte a karomat, hogy megnézze az oldalamat, felszisszentem. – Hé! Óvatosabban, a végén még miattad lesznek kék foltjaim! – Nagy meglepetésemre Rose morgott valami bocsánatkérés félét.

- Hihetetlen… - motyogta maga elé, miután a lábaimat is megvizsgálta.

- Látod, megmondtam – vettem fel a földről a köntöst. – Most már lezuhanyozhatok? – Rosalie zavartan pillantott Alice-re.

- Rose tudni szeretné, hogy máshol sem esett-e bajod… - forgatta meg Alice a szemeit.

- Másh… - Mikor rájöttem, mire gondolnak, hirtelen elvörösödtem.

- Nem, máshol sem esett bajom – feleltem, remélve, hogy ezt azért nem akarják leellenőrizni.

- Rendben – bólintott Rosalie, aztán az ajtóhoz lépett. Kinyitottam a zuhanyfülke ajtaját. – Isabella…

- Mi van már? – fordultam vissza szörnyen nyűgös arcot vágva.

- Örülök, hogy semmi bajod – felelte Rosalie, aztán elhagyta a fürdőszobát. Kissé döbbenten ráztam meg a fejem, aztán beléptem a fülkébe. A zuhany szörnyen jól esett, de arra, ami utána jött, nem voltam felkészülve. Mikor kiléptem egy törölközőbe bugyolálva, és megláttam Alice vigyorgó arcát, már tudtam, hogy valami szörnyűség következik. Igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy lelkesen követ a szemével. A mosdóhoz léptem, és gyorsan fogat mostam, aztán a hajamnak estem neki egy fésűvel.

- Isabella… - A rossz érzésem erősödött Alice hangsúlyától. Félve fordultam hátra.

- Igen? – Alice olyan cinkos pillantással lépett közelebb hozzám, mintha valami titkos megbeszélést tartanánk arról, hogyan szerezzük meg az uralmat a világegyetem felett.

- Milyen volt? – Próbáltam értetlen arcot vágni, hátha akkor békén hagy, de nem jött be. – Na, ugyan már! Csak néhány apró részletet… - könyörgött. Éreztem, hogy még a fülem is lángvörös lehet.

- Alice, ez magánügy. Én sem kérdezgetlek Jasperről – borzongtam meg, mintha a világ legsavanyúbb citromába haraptam volna.

- Pedig lenne mit mesélnem – szélesedett ki Alice mosolya. – Főleg a tegnap éjszakáról – kuncogott fel. – Az érzelmi állapotod jót tett Jazznek.

- Az érzelmi állapotom? Ó, te jó ég! – rogytam le a fürdőkád szélére, és az arcomat a kezeimbe temettem. Most már tényleg soha az életben nem nézhetek a Cullen család szemébe – főleg Jasperébe. Eszembe sem jutott, hogy a szexuális vágyaim kihatással lehetnek Jasperre.

- Szóval, nagyjából el tudom képzelni, hogy sikerült az estéd – folytatta Alice lelkesen, mintha észre sem vette volna, hogy épp azon gondolkodom, merre tarthatják az ásót, hogy eltemessem magam. – De mesélj egy kicsit! Edward jól viselkedett? Megtörtént az is? Milyen volt? – A sok kérdés mintha hatalmas hullámhegyként csapott volna össze a fejem felett.

- Alice, én ezekről… nem tudok beszélni… - ráztam meg a fejemet. Alice csalódott arcot vágott.

- Azt hittem, barátnők vagyunk…

- Azok vagyunk, persze! – vágtam rá azonnal. – Csak… sosem volt olyan barátnőm, akivel az ilyen… - gondolkoztam, milyen szót is használjak. - …bensőséges témákat megbeszélhettem volna, és… ez annyira új és furcsa nekem. – Ideges kis nevetés hagyta el a számat.

Egyfelől szerettem volna Alice-nek elmondani minden apró kis részletet, és hogy mennyire észveszejtően jó volt Edwarddal, másfelől, ha szemtől szemben erről kellett volna beszélnem vele, biztos voltam benne, hogy tényleg lángra kapnék, és hamuvá égnék. Szinte láttam magam előtt, mint egy látomást…

- Kell egy kis idő, míg megszokom, hogy neked tényleg bármit elmondhatok…- néztem nagy kérlelő szemekkel Alice-re. Nem akartam, hogy megbántódjon, vagy azt higgye, nem tartom a legeslegjobb barátomnak. Alice-nél jobb barátom sosem volt, szinte, már olyan volt, mint egy lelki társ vagy testvér, aki mindig az ember mellett áll, támogatja és segíti. Ő volt az, aki biztatott Edwarddal kapcsolatban, mikor még azt hittem, hogy semmi sem lehet köztünk, és aki Edward fülét is addig rágta, míg meg nem tört. Szörnyen hálás voltam neki, és kimondhatatlanul szerettem. Csak hozzá kellett szoknom, hogy van egy hozzá hasonló barátnőm, akinek tényleg bármit elmondhatok anélkül, hogy szégyenkeznem kéne.

Alice fürkésző tekintettel figyelte az arcomat egy ideig, aztán elmosolyodott és bólintott.

- Hát jó, akkor majd később elmesélsz mindent, mikor úgy érzed… - Alice visszasétált az ajtó mellé, és hátat fordított nekem, hogy fel tudjak öltözni. Nem hittem volna, hogy ilyen megértő lesz. Megint csak pozitívan kellett csalódnom benne.

- Kész vagyok! – szólaltam meg, miután begomboltam a nadrágomat is.

- Akkor mehetünk? – nyúlt a kilincs felé Alice. Elindultam felé, és mikor elhaladtam mellette, hirtelen elhatározásból a füléhez hajoltam.

- Edward fantasztikus volt, de még nem történt meg – súgtam neki, aztán lesütött szemekkel kiléptem az ajtón.

Edward a lépcső mellett várt rám, és azt hiszem, mikor észrevett engem, egy pillanatra felcsillantak a szemei – bár lehet, hogy csak én akartam így látni. Alice rávigyorgott, majd egy másodperc alatt lefutott a földszintre.

- Mmm… Finom az illatod… - mormogta Edward a nyakamba, miután magához húzott a derekamnál fogva. – Látom sikeresen túlélted Alice-t és Rosalie-t. Bátor vagy! – nevetett halkan. A lélegzetétől megborzongtam. – Gyere, menjünk reggelizni! – fogta meg a kezemet, és el akart indulni a lépcsőkön lefelé, de én mintha földbe gyökereztem volna. – Valami baj van? – nézett vissza rám.

- A többiek is lent vannak? – haraptam be a számat.

- Igen, úgy hallom… - felelte Edward. Tétován pillantottam rá.

- Nem… Nem ehetnék ma a szobámban?

- Nem fogják leharapni a fejed – mosolygott rám Edward.

- Te nem… vagy zavarban? – kérdeztem, miközben a korlátot kapirgáltam a körmömmel.

- Azok után, hogy miket hallottam évtizedeken keresztül, nem hiszem, hogy nekem kéne zavarban lennem. Vagy neked… - A szívből jövő nevetéstől gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Aztán Edward komolyabb arccal pillantott rám. – Előttem is zavarban vagy?

- Egy kicsit… - vallottam be.

- Pedig nem kéne… - simított végig az arcomon. Felnéztem rá, a tekintete gyengéden fúródott az enyémbe. – Szeretlek – a mosolya kiszélesedett. Még sosem láttam ilyen boldognak. Elkábulva hagytam, hogy egy csókot nyomjon a számra. – Gyere! – húzta meg gyengéden a karomat, hogy indulásra ösztökéljen.

Az alsó ajkamat harapdálva mentem a konyhába. Az illatokból tudtam, hogy valaki már reggelit készít nekem – valószínűleg rántottát és pirítóst. Mikor beléptünk, beigazolódott a sejtésem. Esme a tűzhely mellett állt, és egy fakanállal a tojást kavargatta a serpenyőben. Megfordult, és ragyogó mosoly ült ki az arcára.

- Szép reggelt! Csináltam reggelit – emelte le a serpenyőt, és az ételt a konyhapulton lévő tányérra kotorta.

- Köszönöm – motyogtam gyorsan, aztán leültem a pulthoz, és gyorsan enni kezdtem. Reméltem, hogy ennyivel meg is úszom ma a családdal való kommunikációt, de tévedtem.

- Szép reggelt, hugicám! – cammogott be Emmett vigyorogva. – Hogy aludtál? – érdeklődött.

- Jól – feleltem, miközben próbáltam minél mélyebbre süllyedni a tányéromban.

- Azt mondják, az emberek jobban alszanak kielégülten, igaz ez? – A falat a torkomon akadt, én pedig fuldokolva igyekeztem levegőhöz jutni. Aztán köhögve-nyögve próbáltam meg elhúzódni Emmett keze elől, ami a hátamat püfölte.

- Emmett! – Edward hangjára abbamaradt a bordáim porrá zúzása.

- Nyugi, nem ütöttem nagyot – huppant le mellém a székre az említett. – Nem igaz? – kacsintott rám. Elvörösödve kortyoltam bele abba a pohár vízbe, amit Esme szervírozott nekem aggódó arccal.

- Minden rendben? – kérdezte, miután visszaadtam neki a poharat.

- Persze – bólintottam, és megköszörültem a torkomat.

- Nos, nem válaszolsz a kérdésre? Tényleg kíváncsi vagyok! – erőltette tovább a témát Emmett. Segélykérően pillantottam Edwardra.

- Ha nem viselkedsz, megjárod – figyelmeztette a testvérét.

- Jól van, jól van. A vámpír már tudományos érdeklődést sem mutathat az emberi test működése iránt? – nevetett fel brummogóan mély hangon, mikor rám nézve észrevette, hogy hasonultam egy paradicsommadárhoz szín tekintetében.

Gyorsan belapátoltam a maradék reggelimet, aztán felpattantam.

- Kész vagyok! – jelentettem ki. – Köszönöm a reggelit.

- Nincs mit, örülök, ha ízlett – felelte Esme elégedett arccal, hogy minden egyes falat eltűnt a tányérról.

Mielőtt megállított volna Emmett egy újabb zavarba ejtő kérdéssel, gyorsan megragadtam Edward kezét, és magam után húzva kimenekültem a konyhából. Az előtérben a lépcsők felé akartam fordulni, de Edward megállított.

- Mi az? – néztem rá.

- Ne menjünk fel még… - kezdte somolyogva. Tudtam, hogy készül valamire, de ötletem sem volt, hogy mit akarhat.

- Tévézni akarsz? – kérdeztem, habár tudtam a választ, de a mai reggel után, nem igazán vágytam meglepetésekre. Épp elég sokkoló volt Rosalie, Alice és Emmett viselkedése.

- Te azt szeretnél? – érdeklődött Edward fojtott hangon, és mintha a lelkesedése egy kicsit alább hagyott volna. A nappali felé pillantottam. Jasper és Alice a kanapén ültek a televízió előtt egymást átölelve. Mikor meghallotta a hangomat, Jasper hátrafordult. Zavartan kaptam el a tekintetemet – tudni, hogy valószínűleg minden tegnapi érzésemet ő is átérezte, eléggé kínos volt.

- Nem, nem szeretnék – feleltem. Bármit is talált ki Edward, csak jobb lehet, mint feszengve ülni Jasperék mellett.

- Akkor jó – tért vissza Edward jókedve. – Gyere! – húzott a bejárati ajtó felé.

- Kimegyünk? – lepődtem meg. Edward nem igazán szerette, ha elhagyom a házat. Valamiért úgy gondolta, hogy idebent nagyobb biztonságban vagyok Dominic-tól. Gyorsan megpróbáltam másra terelni a figyelmemet, így Edwardra koncentráltam.

- Úgy terveztem – felelte, és kinyitotta előttem az ajtót. Kiléptem a verandára. A nap gyönyörűen sütött. Tökéletes nap volt egy nagy sétához, bár szinte biztos voltam benne, hogy Edward nem vinne túl messze a háztól. – Mutatok neked valamit. Maradj itt! – engedte el a kezemet Edward, aztán elindult a veranda széle felé. Hirtelen rájöttem, mit akar, és elakadt a lélegzetem. Napfény, Edward, vámpírok…

A nagyi leírta a naplójában, hogy milyen gyönyörűek a vámpírok napfényben, de a látvány túltett minden bejegyzésen. Ahogy Edward kisétált a napra, és felém fordult, hirtelen úgy éreztem, elsírom magam a csodálattól. Egy angyal, aki leszállt a mennyekből. Mintha ezernyi apró gyémánt lett volna a bőre alatt, mely vakító fénnyel vonta körbe őt. Lassú mozdulatokkal nyitotta szét az ingén a gombokat, én pedig alig vártam, hogy többet lássak belőle.

Fogalmam sincs, meddig figyeltem őt a káprázattól teljes önkívületben. A szemeim csak úgy itták a látványát. Biztos voltam benne, hogy ez a leggyönyörűbb kép, amit egész életemben láttam és még látni fogok, így minden egyes kis részletet a fejembe akartam vésni. Edward mellkasának fehérségét, a bőre márványsimaságát, az arcára kiülő mosolyt, a szeme csillogását, mely hihetetlen módon elnyomta még a napfény hatását is.

Hihetetlen volt, hogy ez az égi tünemény szeret engem. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ezt ki, de hálát adtam a sorsnak, hogy nekem adta őt. Összerezzentem, mikor Edward hirtelen előttem termett. Az agyam még teljesen ködös volt, így szinte fel sem fogtam, hogy a keze a derekamra simul, és magához húz. Csak akkor jöttem rá, hogy a karjaiban vagyok, mikor az ajkát az enyémhez érintette, és a testemen végigfutott az ismerős bizsergés. Sóhajtva simultam hozzá, és mikor elhúzta a fejét, csalódottan nyögtem fel.

Aztán a talaj hirtelen kiszaladt a lábaim alól, és én nem értettem, mi történik körülöttem. Először azt hittem, hogy elájultam, de a szemeim még mindig nyitva voltak, és Edward arcára tapadtak. Aztán rájöttem, hogy Edward egyik karja a derekamat támasztja, míg a másik a térdhajlatomban pihen.

- Hová viszel? – kérdeztem elgyengült hangon. Edward újabb csókot nyomott a számra.

- A hálóba. Új nap, új próba. – A mosolya olyan gyönyörű volt, hogy ha akartam sem lett volna erőm tiltakozni. De egyáltalán nem akartam.