A múlt árnyai - 23. fejezet

23. SZEMTANÚ



SAORE EGY APRÓ DOBOZT húzott elő a táskájából. Először azt hittem, valami ékszer van benne – egy gyűrű, vagy talán egy karkötő -, de tévedtem. Átadta a kezembe, hogy én nyissam ki. Kíváncsian pattintottam fel a fedelet, aztán értetlenül pillantottam Saore-ra, aki lelkes mosollyal nézett vissza rám.

- Egy… kulcs? – kérdeztem, miközben ujjaim között megforgattam az apró jószágot.

- Nem akármilyen kulcs – magyarázta. – Ez nyitja annak a háznak az ajtaját, amiben a nagyapád élt fiatal korában. Jonathan és a többiek úgy gondolták, hogy talán, otthonosabban éreznéd magad nálunk, ha lenne egy saját házad a területünkön.

- Én nagyon köszönöm, de Cullenéknál igazán jó helyem van. – Kissé megijesztett a gondolat, hogy a quileute-ek talán azt akarják, hogy költözzek át az ő földjükre. Nem tudtam volna magára hagyni Edwardot és a családom többi tagját sem, viszont kínos lett volna visszautasítani azokat, akik ilyen kedvesek velem.

- Természetesen – bólintott Saore, és az ő hangjában semmi iróniát nem éreztem. – Nem azért adjuk, hogy átköltözz. Csak, hogy tudd, van egy hely, ahol meghúzhatod magad, ha egyedül létre van szükséged, és ami csak a tiéd. Na meg persze, az öcsédé – mosolygott rám.

- Köszönöm. – A meghatottságtól ennél többet nem tudtam kinyögni.

- Elég lerobbant állapotban volt egyébként, de a héten a srácok felújították az egészet, mi pedig Juliette-tel berendeztük. Szerintem, tetszeni fog! – Saore szemei izgatottan csillogtak. – Ugye, megnézed valamikor?

- Persze – bólintottam. – Tényleg nagyon köszönöm – hajoltam Saore-hoz, és megöleltem. Ahogy felpillantottam, észrevettem, hogy a fiúk fél szemmel engem figyelnek a reakcióim után kutatva. Biztosan tartottak attól, hogy félreértem a gesztusukat, és azt hiszem, azért adják a kulcsot, hogy elválasszanak Cullenéktól.

Feltápászkodtam a földről, aztán odaléptem Jonathanhoz, és megöleltem. Őt követte a többi fiú sorra, kivéve Joshuát. Mikor észrevette, hogy felé közeledek, gyorsan felkapta az egyik szörfdeszkát, és a tenger felé iramodott. Sóhajtva néztem utána. Mikor megéreztem Juliette kezét a vállamon, kissé összerezzentem.

- Ne vedd a szívedre. Josh eléggé magának való, és most nehéz időszakon megy át – próbált megnyugtatni, miközben visszaterelt a törölközőkhöz, és a kezembe nyomott egy szendvicset.

- De miért utál engem ennyire? – huppantam le a homokba. Rosszul éreztem magam a tudattól, hogy Joshua nem kedvel. Nem értettem, mi rosszat tettem, amiért így viselkedik velem. A többieknek sem tetszett, hogy Cullenékkal milyen közeli kapcsolatban vagyok, de ahogy láttam, elfogadták, és próbálták nem éreztetni velem, hogy mit gondolnak.

- Nem téged utál – rázta meg a fejét Juliette, és az arca mintha komorabbá vált volna. – Tudod, Joshua gyerekkora eléggé nehéz volt. Nem is tudom, hogy elmondhatom-e mindezt neked… Talán, nem nekem kéne… - pillantott körbe zavartan. A fiúk a tengerben lubickoltak, míg Saore és Aidan a part mentén sétálgatott.

- Kérlek… Érteni szeretném őt.

- Hát jó – sóhajtott fel Juliette. Egy pillanatra elgondolkodott, mintha megpróbálná összeszedni a mondanivalóját, aztán belekezdett a magyarázatba. – Tudod, a nagyapádék után, mivel Cullenék már nem éltek itt, és a környékre nem jöttek más vámpírok, kimaradt egy generáció a farkassá válásban. Ez nem ritka, Jacob Blackék előtt hosszú időn át nem változott át egy quileute sem, mert nem volt mitől védeni a népünket. – Érdekes volt hallani, hogy Juliette úgy beszélt már a quileute-ekről, mintha azok az ő rokonai is lennének. Jó volt látni, hogy egy eredetileg kívülálló személy is be tud ennyire illeszkedni a közösségbe, mert ez azt jelentette, hogy talán, nekem és az öcsémnek is sikerülni fog. Még mindig elég sokszor járt az eszem azon, hogy mi lesz, ha Edward tényleg farkassá változik. Akkor szüksége lesz a quileute-ek segítségére és támogatására. Juliette tovább mesélt, és én megpróbáltam kizárni a zavaró gondolatokat, és csak rá figyelni. – De annak, hogy nem voltak állandó védelmezőink, megvolt a hátránya is.

- Miféle hátrány? - kérdeztem közbe. A szendvics még mindig érintetlen volt a kezemben, csak a szalvéta lógott már cafatokban rajta, mivel beszélgetés közben tépkedni kezdtem – ha zavart vagy ideges voltam, muszáj volt valamihez kezdenem a kezeimmel, és legtöbbször a közelemben lévő papírok bánták ezt a kényszeremet.

- Ha… az édesapádban… - szólalt meg, miközben az arcomat fürkészte - próbáltam megzabolázni a vonásaimat, és nem kimutatni a fájdalmamat. - …korábban aktiválódik a farkas gén, akkor talán, képes lett volna magát és az édesanyádat… - nem fejezte be a mondatot, de megértettem, hogy mire gondol. Ha az apám farkas lett volna, apró darabokra tépi azt az átkozottat. De mivel a génnek időre van szüksége, hogy képes legyen irányítani az átváltozást, ezért ha hirtelen tűnik fel egy vámpír, az áldozatnak esélye sincs, akármilyen ősei is voltak.

- Igen, értem – motyogtam, miközben a torkom összeszorult az elfojtott sírástól. – De ennek mi köze van Joshuához? – pillantottam a víz felé. A hatalmas indiánfiú úgy szelte a hullámokat, ahogy a kés a vajat.

- Ő átélte ugyanazt, amit te. A szüleit egy nomád vámpír ölte meg, még mikor tizenkét éves volt – fordult Juliette is a hullámok felé – szemei szomorúsággal telve követték beszélgetésünk tárgyát, miközben az áthaladt egy nagyobb hullám alatt. – Gyűlöli a vámpírokat, és nem érti, hogy te, akinek ugyanúgy gyűlölnöd kéne őket, miért nem teszed.

- Cullenék senkinek sem ártanak, ők… - próbáltam megmagyarázni, de Juliette mosolyogva felemelte a kezét.

- Tudom. Valahol a szíve mélyén Josh is tudja. Csak egyszerűen nem tudja elfogadni – vonta meg a vállát.

- Szóval, emiatt utál engem… - sóhajtottam fel. Így már érthető volt a viselkedése velem szemben.

- Nem téged utál – tiltakozott ismét Juliette, mire kétkedőn felvontam a szemöldökömet. – Tényleg nem. Ő… Leginkább magát gyűlöli.

- De hát, miért? – nyögtem ki meglepetten. Erre a válaszra számítottam a legkevésbé.

- Mert azok után, hogy látja, te képes vagy a megbocsátásra, ő gyengének és bűnösnek érzi magát. És gyűlöli a sorsot is, amiért későn adta meg neki az erőt, amivel megvédhette volna a szüleit.

- Ez butaság – ráncoltam össze a homlokomat.

- Persze, hogy az. De egy összetört léleknek elég nehéz megértenie ezt. – Juliette ujjai végigszántották a homokot.

- Gondolod, hogy… egyszer, talán, nyitottabb lesz az irányomba? – kíváncsi voltam, hogy Juliette hogyan látja a dolgokat. Vajon van esélyem arra, hogy megnyerjem magamnak Joshua barátságát és esetleg, segítsek neki továbblépni?

- Könnyű téged szeretni. És ezt ő is érzi – mosolygott rám Juliette.

- Nem úgy vettem észre… - motyogtam magam elé, aztán végre beleharaptam a zsemlébe. Az ízét nem is igazán éreztem, mert a gondolataim teljesen máshol jártak.

- Ő javította ki a tetődet – hallottam meg fél perc múlva megint Juliette hangját. – Nem utál téged. Csak fogalma sincs, hogy viselkedjen veled. Összezavarodott.

- Talán, adnom kéne neki egy kis időt… - feleltem, miután lenyeltem a falatot, ami a számban volt.

- Talán… - Juliette hangja bizonytalan volt, és ez felkeltette a figyelmemet. Kérdőn pillantottam rá. – De talán, ha közeledni próbálnál felé, újra és újra, akkor előbb vagy utóbb megtörne – vonta meg a vállát elgondolkozva.

Ezek után csendesen harapdáltam a szendvicsemet, és csak figyeltem, ahogy a srácok a vízben bohóckodnak. Benjamin és Daniel azon voltak, hogy ki tudja bemutatni a legviccesebb deszkamutatványt a hullámok tetején – volt, mikor egy lábon állva egyensúlyoztak, sőt, egyszer Benji kipróbálta a kézen állást is, aminek az lett a következménye, hogy a habokba zuhant, és sós tengervizet köpdösve került a felszínre. Össze-összerezzentem, valahányszor felborultak a deszkával – nem tudtam hozzászokni a gondolathoz, hogy túl erősek ahhoz, hogy bármi bajuk essen.

A tenger hangos zúgása miatt először meg sem hallottam a kiabálást, csak az tűnt fel hirtelen, hogy az összes fiú megállt egy pillanatra a vízben, aztán mindannyian kifelé igyekeztek. A szemeim elsőként a tengert járták be, rögtön arra gondolva, hogy esetleg cápát láttak, vagy valami más veszélyes élőlényt, de mikor a partra kiérve rohanni kezdtek a sziklák felé, rájöttem, hogy más gond van.

Juliette-tel együtt felpattantunk, és a többiek után futottunk. A sziklák mögé érve csak annyit láttam, hogy Jonathanék a földön térdelnek, és körbevesznek valamit. Csak akkor jöttem rá, hogy az a valami Saore, mikor közelebb léptünk.

- Hozzon valaki friss vizet! – pillantott fel Aidan, miközben Saore sápadt arcát simogatta. A lány az ölében feküdt, és kábán pislogott, mint aki nincs teljesen magánál. Éreztem, hogy a riadtságtól remegni kezd a kezem. Benjamin felpattant a földről, és a táborhelyünk felé rohant. Alig fél perc múlva, egy üveg vízzel a kezében tért vissza.

- Nem kéne orvost hívni? – vetettem fel az ötletet. Azonnal Carlisle ugrott be, de nem mertem őt ajánlani, mert sejtettem, hogy mi lenne a többiek reakciója.

- Ne… Jól vagyok… - nyöszörögte Saore.

- Beviszem a port angelesi kórházba – próbálta meg Aidan megemelni, de Saore fájdalmas nyögését hallva nem merte megmozdítani újra. Ahogy kihúzta a combjai alól a kezét, döbbenten meredt a vöröslő vérre.

- Az túl messze van – szólt közbe Juliette rémült hangon. – És nem biztos, hogy jó, ha mozgatod – egy furcsa oldalpillantást vetett rám, és én tudtam, hogy pont arra gondol, amire én. Egyetlen olyan ember van, aki segíthet és a lehető leggyorsabban ideérne.

- Mi lenne, ha… - szólaltam meg bizonytalanul, mire az összes fiú rám emelte a tekintetét. – Szóval, felhívhatnám Carlisle-t. – A felhördülésből tudtam, hogy az ötletem nem nyerte el a többiek tetszését, de Saore és a kisbabája miatt nem hátrálhattam meg. Csak Benjamin és Juliette néztek rám elgondolkozva.

- Megőrültél? Hiszen vérzik, és amúgy is! – csattant fel Joshua.

- Carlisle-t nem zavarja az emberi vér, már évszázadok óta gyógyít, és még soha nem ölt embert – próbáltam meggyőzni őket. – És ő van a legközelebb. Kockáztatnátok Saore és a baba életét a hülye ellenségeskedés miatt? – próbáltam határozottnak tűnni, és dühös pillantást vetettem a fiúkra.

- Hívd – hallottam meg Aidan halk hangját.

- Megvesztél? – ragadta meg a karját Josh és a szemei szikrákat hánytak. – Az egy mocskos vérszívó!

- Esküszöm, hogy nem fog ártani Saore-nak, és mindent megtesz, amit csak orvosilag lehet – fúrtam a tekintetem Aidanébe, aki minden ellenérzését félretéve bólintott. Josh dühösen felpattant, és fel-alá kezdett járkálni a homokban. Juliette elsietett, és pár pillanat múlva egy mobillal a kezében tért vissza.

- Csak a doki! – utasított Jonathan. Beleegyezően intettem felé a fejemmel.

- Carlisle? – szóltam bele a kagylóba, miután benyomkodtam a megfelelő számokat – még szerencse, hogy Edward volt olyan paranoiás, hogy bemagoltassa velem az összes Cullen telefonszámát, hogy ha valami gond lenne, el tudjam érni őket.

- Valami gond van? – érkezett azonnal a kérdés.

- Szükség lenne egy orvosra… La Push-ban vagyok, de… megengedték, hogy ide gyere. Csak te! – tettem hozzá gyorsan. A vonal másik végén halk susmorgást hallottam.

- Isabella? – Edward hangja aggódó és ideges volt. – Mi történt? Megsérültél? Jól vagy?

- Velem minden oké – próbáltam megnyugtatni. – Saore rosszul lett. Carlisle-nak ide kell jönnie!

- Azonnal indulunk! – hallottam meg.

- Nem! – A hangom kétségbeesetten csengett. – Te nem jöhetsz! Csak Carlisle! Kérlek, Edward! Esküszöm, hogy én jól vagyok! – Pár pillanatig csend volt.

- Rendben. – Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Köszönöm! Visszaadnád Carlisle-nak? – kértem, de mire befejeztem a kérdést, a telefonban már hallottam Edward édesapjának a hangját.

- Mondd el, mi történt! – kérte. Miután teljesítettem a kérését, a vonal köszönés nélkül megszakadt.

- Jön – tájékoztattam a farkasokat. Joshua hirtelen felkapta a fejét, és a part vége felé fordult.

- Juliette, tüntesd el innen őt! – intett felém. Hirtelen elöntötte a méreg az agyamat. Először is, miért kéne eltűnnöm, másodszor, van nevem és itt állok mellette. Ha valami baja van, nekem mondja! Éppen tiltakozni akartam, mikor az egyik szikla mögül kilépett egy középkorú házaspár. A férfi végigmért engem, de mielőtt zavarba jöhettem volna, Juliette megragadta a karomat, és maga után rángatott.

- Hé, mi van már? – ellenkeztem.

- Felismerhetnek a körözési plakátról – sziszegte Juliette, miközben felvezetett a dombtetőn álló autóhoz, amivel ő, Saore és Joshua érkeztek.

- Ó! – nyögtem ki. Ez a nagy izgalmak közepette eszembe sem jutott. – De mi lesz Carlisle-lal? – kérdeztem, miután beültem az anyósülésre. Aggódtam a gondolat miatt, hogy egyedül hagyom őt a farkasokkal. Reméltem, hogy nem esnének egymásnak, de akkor is… Összerezzentem, mikor Joshua feltépte a hátsó ajtót, és bevágódott az ülésre.

- Hívd fel újra a piócádat, visszaviszünk neki! – parancsolta.

- Nyugi, nem lesz gond – szállt be mellém Juliette, aztán elfordította a slusszkulcsot.

Próbáltam a figyelmemet a mobiltelefonra fordítani, amit azóta is a kezemben szorongattam. Edward hangja idegesebb volt, mint első alkalommal. Megkértem, hogy jöjjön el a határig értem, aztán gyorsan letettem. Hirtelen fájni kezdett a fejem. Aggódtam Saore, Carlisle és a turisták miatt is. És hirtelen még valami az eszembe jutott, mikor megéreztem az autó légkondijának hűvösét a bőrömön.

- A cuccaim!

- Majd utánad küldjük – ígérte Juliette. A következő percekben csak bámultam kifelé az ablakon, és alig vártam, hogy végre Edwarddal legyek. Biztos voltam benne, hogy ha átölel végre, akkor minden gondolat, ami most a fejemben zajong, le fog halkulni. Puskagolyóként pattantam ki az autóból, mikor az megállt, aztán rájöttem, hogy el kéne köszönnöm Juliette-től.

- Én… Köszönöm – hajoltam vissza az autóba. – És, ha bármi híretek van, azonnal hívjatok. A telefonban benne van Edward száma a hívásoknál – tettem hozzá gyorsan, ha esetleg nem jutna eszükbe. – Szia!

Joshua az autó mellett állva várta, hogy elbúcsúzzak, aztán morcos képpel elindult utánam a határhoz. Edward, mint egy dühös vadkan járkált fel-alá a határ mentén, és láttam rajta, hogy mikor észrevett, csak egy hajszál választotta el attól, hogy elém ne jöjjön, megszegve az egyezséget. Felgyorsítottam a lépteimet.

- Akkor viszlát! – hallottam meg Josh hangját a hátam mögött, amint átléptem a láthatatlan vonalat.

- Szia! – akartam tőle elköszönni, de mire megfordultam, már köddé vált.

- Mi a fene volt ez? – ragadta meg Edward a karomat. – Azt mondtad, vigyázol magadra, hogy azok a bolhás dögök vigyáznak rád! Mi történt?

- Én nem is… - ráztam meg a fejem. Hirtelen a sok információ hatalmas zűrzavarrá vált a koponyámban – a szemeim megteltek könnyekkel. Edward laza szorítása enyhébbé vált a csuklómon. Éreztem, ahogy a karjába kap, aztán csak a szél zúgását hallottam.

Pillanatok alatt otthon voltunk. Esme, Alice és a többiek a bejáratnál vártak ránk, és úgy láttam, megkönnyebbültek, hogy épségben láthattak viszont. Edward hamar lerázta őket – Alice-t volt a legnehezebb -, aztán felvitt a szobámba.

Edward feldúlt aggodalma eddigre, csendes féltéssé csillapodott. Összekuporodtam az ágyon, miközben ő a szekrényben kutatott valami után, aztán éreztem, ahogy egy takaró rám terül. Az ágy besüppedt, mikor Edward mellém csúszott. Olyan szorosan ölelt magához, amilyen szorosan csak képes volt rá anélkül, hogy az fájdalmat okozzon nekem.

- Megijesztettél – suttogta alig hallhatóan a fülembe. – Azt hittem, valami bajod esett. Már láttalak magam előtt összetörve, kivérezve, megfulladva…

- Ha megfulladtam volna, nem tudtam volna telefonálni – feleltem. Megpróbáltam viccel elütni a témát, de végül se Edward, se én nem nevettünk.

- Miért küldtek haza korábban? – Hangzott el a kérdés pár másodpercnyi csönd után, miközben a hideg ujjak az enyémekbe fonódtak. Elmeséltem, pontosan mi is történt, egészen Saore rosszullététől a turistákig. Edward csendben végighallgatott, aztán mélyeket lélegezve belefúrta az arcát a hajamba. – Soha többé nem mehetsz tőlem távolabb pár méternél! – mormolta a tincseim közé.

- Aggódom Saore miatt – sóhajtottam.

- Carlisle mindent el fog követni – biztosított Edward arról, amiben magamtól is teljesen biztos voltam. Inkább attól tartottam, hogy mi van, ha valami olyan gond adódik, amit még Carlisle sem tud orvosolni. Ha meghalna a kicsi… Vagy Saore… A gyomrom összeszorult, és az ujjaim erősebben kapaszkodtak Edwardba.

- Annyira boldog volt reggel – emlékeztem vissza. Saore arca csak úgy sugárzott, mikor a terhességéről beszélt. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen érzés lehet tudni, hogy egy kis élet növekszik benned. Edward megérezhette a gondolataimat, mert éreztem, hogy az izmai feszültté válnak. Tudtam, hogy egyszer majd erről is beszélnünk kell, de most túl fáradtnak és zavartnak éreztem magam egy ilyen komoly beszélgetéshez.

Jó egy óráig nem történt semmi, aztán Edward hirtelen megmozdult, és abban a pillanatban, ahogy meghallottam a mobilja csörgését, már meg is nyomta a megfelelő gombot. Felültem az ágyban, és idegesen vártam, hogy befejezze a beszélgetést, mert azokból a tőszavakból, amikkel válaszolgatott, semmit sem tudtam leszűrni.

- Mi történt? – csaptam le rá, amint elvette a fülétől a telefont.

- Saore elég erősen vérzett. Carlisle adott neki egy injekciót, amivel csillapította a fájdalmait, aztán kénytelenek voltak bevinni a kórházba – kezdte Edward.

- És? – siettettem. A markomban teljesen összegyűrődött a takaró.

- Szóval, a kialakuló méhlepény túl közel tapadt le a méhszájhoz, és… - kezdte Edward, mire idegesen felmordultam.

- Úgy, hogy én is értsem, az istenért!

- Saore és a baba is jól vannak. – Hallottam meg végre azt a mondatot, amire vártam. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Vérzéscsökkentő gyógyszereket kap. Ha az nem használna, akkor hormonális kezelést. És ágyban kell maradnia, valamint, nem szabad, hogy stressz érje – magyarázta Edward.

- De akkor minden rendben lesz, ugye?

- Remélhetőleg… Ez elég komoly, főleg, hogy Carlisle szerint, a lány szívével is van valami gond. De ne aggódj, most már jó helyen vannak, ahol… - kezdte Edward.

- …mindent megtesznek értük – fejeztem be a már ismert mondatot. Ettől nem lettem sokkal nyugodtabb.

- Ettél ma már? – szólalt meg hirtelen Edward pár perc után. Elgondolkozva néztem rá, aztán eszembe jutott az a szendvics.

- Igen, egy szalámis zsemlét. – Edward bosszúsan felmordult.

- Egész nap csak arra futotta a farkasoktól, hogy egyetlen nyomorult szendvicset tömjenek beléd?

- Nem igazán voltam éhes. És most sem vagyok – próbáltam határozott lenni, mert tudtam, hogy Edward rövid időn belül belém akar majd kényszeríteni valamit azzal a kifogással, hogy nem akarja, hogy idő előtt elvigyen az éhhalál. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy gonosz módon megkérdezem tőle, hány évet is jelent pontosan az az idő előtt, de aztán visszanyeltem a kérdést, nehogy felzaklassam az érzéseit. Elég volt, hogy én időről időre elgondolkoztam ezen.

- Na gyere, készítek neked valamit… - nyújtotta felém a kezét Edward, hogy felhúzzon az ágyról, de ahelyett, hogy megfogtam volna, csak vágtam egy fintort.

- Szóval, ahelyett, hogy hagynál éhen halni, inkább meg akarsz mérgezni? – vontam fel a szemöldököm.

- Ezt a sértést még megbánja, kisasszony! – húzta félmosolyra a száját Edward, és már tudtam, hogy nem menekülhetek. Halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy hirtelen felkapott, és a vállára dobott. – Most pedig irány a konyha!