A múlt árnyai - 26. fejezet

16 éven aluliaknak nem ajánlott... Csak a rend kedvéért írtam ki, nem mintha bárki figyelembe venné szerintem. :D Tinédzser magamból kiindulva, biztosan nem. :) De én szóltam... :)


26. BARÁTSÁG



ZIHÁLVA PRÓBÁLTAM MEG normalizálni a légzésemet. A lepedő kissé kellemetlenül ragadt a testemhez, ahogy hátradőltem. Edward ebben is szerencsés volt, még az olyan pillanatok után, mint amiket az előbb átéltünk sem verte ki a veríték – ugyanolyan tökéletesen nézett ki, mint bármikor máskor. Hátradőlt mellém, holott tudtam, egyáltalán nem érez fáradtságot, és átható tekintettel, leplezetlenül bámult engem. Elpirulva álltam egy ideig a pillantását, aztán a plafon felé fordítottam a tekintetemet.

Az utóbbi hat napban szinte ki sem mentünk a szobából – igyekeztem nem elmélkedni azon, hogy vajon mit gondolhat rólam a Cullen család többi tagja. Edward egyre magabiztosabb volt, és egyre többet engedett meg. Az utolsó három alkalommal már egyáltalán nem fogott le, és meg is érinthettem őt. Az egyetlen, amibe nem egyezet bele, bárhogy is kértem őt, hogy én is tényleg örömet okozzak neki.

- Ne nézz így rám! – kértem, miközben kezeimet az arcom elé szorítottam a „ha én nem látom őt, ő sem lát engem” struccpolitika elve alapján.

- Hogyan? – hajolt közelebb, és az ujjaim között kikukucskálva láttam, hogy vigyorog. Bosszúsan szusszantottam fel.

- Hát így! Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – motyogtam a tenyeremnek. Edward megfogta a csuklómat, és egy finom mozdulattal szabaddá tette az arcomat.

- Nem tudok másképp nézni rád, mikor olyan gyönyörű vagy – felelte, és a szemei megint attól a zavaró áhítattól csillogtak. Le kellett hunynom a szemeimet, hogy ne kábuljak el teljesen, de a hűvös illat, ami Edwardból áradt még így is próbára tette a józanságomat.

- Te vagy a gyönyörű, nem én – feleltem, miután újra felnéztem rá. Elmosolyodott, aztán egy röpke csókot nyomott az ajkaimra.

- Nekem nem. – Bal keze végigsiklott az oldalamon. Csiklandósan felkuncogtam. A telefon hangja zavart meg minket egy újabb próbálkozás elkezdésében. Edward morgolódva gurult le rólam, hogy aztán egy másodperc töredéke alatt a földön heverő nadrágja zsebéből előhalássza a mobilját.

- Mit akarsz? – A mogorva hanghordozás alapján szinte teljesen biztos voltam abban, hogy Jonathan vagy valamelyik quileute van a vonal másik végén. – Veled akar beszélni – nyújtotta a telefont felém Edward, majd az ablakhoz sétált, és hátat fordítva nekem kibámult rajta.

- Igen? - Mikor meghallottam a mély hangot, meglepetésemben elkerekedtek a szemeim. – Szia, Joshua! Mit… Mit tehetek érted? – próbáltam meg kinyögni egy értelmes mondatot.

- Jonathan megkért, hogy hívjalak fel – közölte gyorsan, gondolom azért, nehogy azt higgyem, hogy magától megkeresne. – Azt akarja tudni, hogy holnap esetleg ráérnél-e átjönni… Juliette meg szeretné mutatni a házat, és Saore is szörnyen lelkes. Aidan úgy gondolja, hogy jót tenne az állapotának, ha beszélgethetne veled egy kicsit, eléggé… megkedvelt – morogta úgy a szót a telefonba, mintha valami bűnös dolgot kellett volna kiejtenie a száján.

- Hogy érzi magát? – kérdeztem.

- A vérszívó doki nem mesélt semmit? – A gúny szinte sütött Joshua hangjából. Egy pillanatra elszégyelltem magam. Annyira lefoglaltak mostanában az új, érzéki tapasztalatok, hogy igazából nem is beszéltem Carlisle-lal. Csak annyit tudtam, amennyit Edward elmondott nekem. Ő volt az, aki néha lement a konyhába felhozni valami ennivalót a számomra, és olyankor tudott pár szót váltani a többiekkel. Nekem csak annyit mesélt, hogy Saore-t hazaengedték, de továbbra is ágynyugalomra van ítélve.

- Nem beszéltem vele mostanság. Tudod, sokat dolgozik. Emberéleteket ment! – A dühtől, amit Josh kiváltott belőlem és a lelkiismeret furdalástól, amit amiatt éreztem, hogy Edwardon kívül másra nem is gondoltam mostanában, olyan könnyedén ment a füllentés, hogy még magam is meglepődtem rajta.

- Csak kiegyenlíti a számlát, amit a fajtája csinált – vette fel a kesztyűt Josh.

- Cullenék nem bántanak senkit! – feltérdeltem az ágyban, mintha nem csak a hangommal, de a testemmel is védenem kéne a családomat.

- Már! Kérdezd csak meg a sebhelyeset, vagy a nagydarabot, de akár a szívszerelmed is tudna mesélni róla, hogy milyen is az embervér! – fröcsögte a mérgét a kagylóba Joshua. Edward felé pillantottam, láttam, hogy egész testében megfeszül.

- Az más volt! – csattantam fel. Bella nagyi naplójából pontosan tudtam, hogy Edwardnak volt egy időszaka, amikor emberekre vadászott. De csak és kizárólag bűnözőkre! Ki tudja, hány másik jó ember életét mentette meg, akik ezeknek a mocskoknak az áldozatai lettek volna.

- Más? Csak azért, mert a hormonjaid nem bírnak magukkal, ha a pióca közelében vagy? – Joshua már ordított, amitől én is csak még idegesebb lettem.

- Holnap reggel kilencre ott leszek, és cseszd meg! – kiabáltam vissza, majd kinyomtam a telefont. Úgy éreztem, forr bennem a düh, egész testemben reszkettem. Azt sem vettem észre, hogy Edward visszajött az ágyhoz, és leült mellém.

- Jól vagy? – érintette meg a vállamat, mire összerezzenve húzódtam hátrébb. Egy pillanatig csak vörös karikákat láttam a haragtól. Lehunytam a szememet, és mire ismét felnéztem, már kitisztult a kép.

- Igen, persze – bólintottam végül. Edward a lepedőre szegezte a tekintetét – még mindig feszültnek tűnt. A látványától valahogyan azonnal eltűnt belőlem minden harag, és csak az iránta való aggódás maradt.

- Amit a… fiú mondott, igaz – szólalt meg végül olyan hangon, amitől úgy éreztem megszakad a szívem. Kinyújtottam a kezemet, és végigsimítottam Edward arcán. Ahogy felnézett rám, szinte sütött a tekintetéből az önutálat.

- Tudom, hogy mi az igazság – feleltem. – És szeretlek – húzódtam közelebb hozzá. Azt akartam, hogy tudja, a múlt semmit sem számít. Biztosan éreztem, hogy ő jó és tiszta lélek. Bármit is tett régen, nem fogok ítélkezni felette, mert nem érthetem, milyen vámpírnak lenni. Fogalmam sem volt róla, hogy ha én egyszer átváltoznék, vajon lenne-e elég önuralmam, hogy ne öljek embert, még abban sem voltam biztos, hogy arra lenne-e, hogy csak a bűnözőknek menjek neki. Edward volt az egyik legerősebb személyiség, akit az eddigi életem során megismertem. Azt hiszem, őt csak Carlisle előzte meg.

- Nem is vagy kíváncsi a részletekre? – vett mély levegőt felkészülve arra, hogy most vallania kell.

- Nagyjából tudom a részleteket – mosolyogtam rá félénken. – Tudod, a napló… - motyogtam. Kicsit elszégyelltem magam, amiért egy könyvből olyan titkokat olvasok ki, amiket lehet, hogy mások nem szívesen kötnének az orromra.

- Ha akarsz valamit még tudni, vagy… - kezdte Edward, de az ujjaimat a szájára helyezve elhallgattattam.

- Tudom, hogy szeretsz, tudom, hogy szeretlek. Ennyi nekem bőven elég. – Hozzá hajoltam, és puhatolózó csókot nyomtam a szájára. Mikor láttam, hogy nem fog elhúzódni tőlem, magammal húztam, miközben hátradőltem az ágyon. Ajkai finoman kóstolgatták az enyémet, miközben kezeim meztelen mellkasát simogatták. Elégedettséggel töltött el, hogy már tudtam, hol kell megérintenem ahhoz, hogy halk sóhajt csaljak ki a száján.

Nem tudom, mi ütött belém, talán, Edward túl sokáig hagyta, hogy csókoljam, vagy el akartam űzni a feje felől a múlt árnyait, de az ujjaim a mellkasáról lesiklottak a hasára, és ott sem szándékoztak megállni. A hideg kéz az utolsó pillanatban állított meg.

- Mit csinálsz? – Edward zihálva húzódott el tőlem.

- Szeretnék örömet okozni… - motyogtam kissé szégyenlősen. Ez a pár nap elég volt ahhoz, hogy megszokjam Edward testi közelségét és nagyjából leküzdjem a zavaromat előtte, és nem értettem, miért ne tehetném meg. Ha abban nincs semmi rossz, hogy ő gyönyört okoz nekem, akkor abban sem lehet, ha én teszem neki. És abban is biztos voltam, hogy tökéletesen ura tud maradni önmagának.

- Erre semmi szükség – rázta meg a fejét.

- Nem azért tenném, mert szükséges, hanem azért, mert akarom – haraptam be az alsó ajkamat, és óvatosan megmozgattam a csuklómat Edward finom, de határozott szorításában, mert kezdett megmerevedni.

- Bocsánat – engedett el gyorsan, és bűnbánó pillantást vetett rám.

- Nem okoztál fájdalmat – ráztam meg gyorsan a fejem. Utáltam, mikor Edward saját magát marcangolta. Főleg, mert tudtam, soha az életben nem ártana nekem. Teljesen biztos voltam benne, hogy előbb tenne kárt saját magában, mint bennem.

Kezemet újra a mellkasára helyeztem – éreztem, ahogy az ujjaim alatt megrándulnak az izmai.

- Kérlek, csak próbáljuk meg… - Mivel Edward nem felelt, úgy döntöttem, hogy ezt beleegyezésnek veszem, és a kezem ismét elindult lefelé. Mikor megérintettem az alsónadrágján keresztül, furcsamód semmi szégyenérzetet nem éreztem, csak izgatottságot. Edward szemei kissé sötétebb aranyszínt vettek fel, és mintha elfojtott volna egy nyögést.

Eszembe jutottak Tanya tanácsai, így a tekintetemet folyamatosan Edwardéba fúrtam, miközben beszéltem hozzá. Ujjaim befurakodtak a vékony szövet alá. Mindkettőnk lélegzete elakadt, mikor tényleg megérintettem a férfiasságát. A teste megfeszült, egy pillanatra lehunyta a szemeit, és halk morgást hallatott.

- Nézz rám, Edward! – kértem. – Kérlek, nézz rám! – Enyhe aggodalom futott át rajtam. Féltem, hogy csak szenvedést okozok ezzel Edwardnak. Végül is, fogalmam sem volt róla, hogy mekkora erőfeszítésébe kerülhet kordában tartania a vámpír énjét. Lehet, hogy sokkal többe, mint amekkora gyönyört okozok neki.

Beletelt pár másodpercbe, mire felnyitotta a szemeit. Egy pillanatra megijedtem, mert az előbbi aranybarna szempár helyett egy majdnem szurokfekete nézett velem szembe.

- Edward, minden rendben? – kérdeztem kissé rekedten. „Az is jó, ha sokat beszélsz hozzá, ha a nevét mondod. A név emberivé tesz. Segít elnyomni a vámpírt a tudatunk mélyén.” Szinte hallottam Tanya hangját a lelki füleimmel. – Edward! Edward, jól vagy?

- Azt hiszem… - érkezett meg végül a válasz. Megrázta egy kissé a fejét, és mintha az írisze halványabbá vált volna. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

- Szeretlek, Edward! – susogtam neki, miközben megmozdítottam az ujjaimat. Furcsa érzés volt, de egyben izgató is. Edward odalent teljesen merev volt, és ugyanolyan hűvös, mint a teste bármely másik pontján.

Halványan elpirultam, de jelenleg csak az foglalkoztatott, hogy Edward gyönyörű arcán a koncentrálás mellett megjelent a nyílt elragadtatottság is. Eddig szorosan összepréselt ajkai elnyíltak, és mélyről jövő nyögés hagyta el őket. Könnyű volt betartani, amit Tanya mondott, mert egyszerűen, ha akartam volna sem tudtam volna elfordítani a tekintetem róla. Olyan volt, mint egy angyal.

A kezem mintha ösztönösen tudta volna, mit kell tennie, hogy Edwardnak örömet okozzon. A légzése akadozóvá vált, az oldaláról a hátára gördült, és megvonaglott. Arrébb mozdultam én is, hogy kényelmesebben hozzáférjek, és továbbra is fent tudjam tartani a szemkontaktust. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem akartam elrontani semmit. Összeszorított fogai közül egyre sűrűbben hangzottak fel nyögések és morgások – mintha az emberi és a vámpír énje is élvezte volna mindazt, amit vele teszek.

- Isa… Isabella – nyögte, és a keze megindult az enyém felé. Aztán, mintha hirtelen meggondolta volna magát, hátralendült a karja, és az ágy fémrácsa nyikorogva felsikoltott, ahogy megmarkolta. A csípője felfelé lendült, hangos, torokhangú nyögést hallatott, a kezemet pedig valami folyadék öntötte el. Nem volt olyan hideg, mint Edward teste, de annyira meleg sem, mint ahogy azt arról a bizonyos emberi testnedvről olvastam valahol. A fémes hang hirtelen pattant egyet, aztán Edward teste ernyedten pihent ismét az ágyon. Elhúztam a kezemet, és próbáltam semmit sem összekenni, bár leginkább most Edward hogyléte érdekelt.

- Edward? – szólaltam meg.

- Rendben vagyok… - felelte halkan. Mintha mázsás súly szakadt volna le a mellkasomról. Tudtam, hogy működni fog a dolog, de azért egy apró kis félelem ott motoszkált bennem, mi van, ha tévedek. Előre hajoltam, és megcsókoltam.

- Azt hiszem, eltörted az ágyamat… - kuncogtam fel, miután Edward felült.

- Nem, én porrá morzsoltam az ágyadat – nyitotta szét a markát Edward – az arckifejezése cseppet sem tetszett nekem. A vasrács tenyeréből kilógó két része egymástól elválva leesett a lepedőre, míg a tenyerében lévő rész fémforgácsként hullott alá.

- Mindegy, aludni még lehet rajta. Meg mást csinálni is… - próbáltam meg elviccelni a dolgot.

- Egy hajszálon múlt, hogy most nem a csontjaid maradékát látom. – Edwardon borzongás futott végig.

- Ugyan – legyintettem.

- Először a csuklódat akartam megragadni, hogy megállítsalak, mielőtt… - Edward arcizmai fájdalmasan húzódtak össze. – Ezt nem kellett volna… - pattant fel, és idegesen járkálni kezdett. – Ezt soha többé! – motyogta inkább magának, mint nekem.

Sóhajtva az ágy szélére csúsztam, hogy az éjjeliszekrényből előkeressek egy papír zsebkendőt, de Edward megelőzött. Elém térdelt, és törölgetni kezdte a kezemet – mintha azzal akarta volna megszüntetni a bűntudatát, hogy megtisztít engem az állítólagos bűne nyomaitól. Pedig semmi rosszat nem tett, csak fogalmam sem volt róla, hogy értethetném ezt meg vele. Egész végig észnél volt annyira, hogy ne bántson engem, az a hülye ágy meg kit érdekel!

- Edward… - szólaltam meg, mire megállt a keze, és megfeszült az egész teste.

- Sajnálom, ígérem, hogy soha többé nem történik meg – mentegetőzött azonnal.

- Ilyet ne ígérj, mert igenis meg fog! – húztam el a kezemet. – Nem történt semmi. Ép és egészséges vagyok, és nem hagyom, hogy megint bezárkózz a felesleges lelkiismeret-furdalás miatt.

- Nem tudod, miket beszélsz! Felfogod te egyáltalán, hogy mit tehettem volna veled? – csattant fel dühösen Edward. Biztos voltam benne, hogy nem felém irányul a mérge, hanem inkább önmagára haragszik.

- Bármelyik percben tehetnél velem valamit – feleltem, mire elsápadt – eddig nem is hittem volna, hogy lehet még ennél fehérebb is.

- Úgy… úgy gondolod, hogy veszélyben vagy mellettem? – A hangja tele volt fájdalommal.

- Nem! Nem, nem gondolom úgy! Pont ez az! – sóhajtottam fel kissé bosszúsan. Mikor fogja már végre megérteni? – Melletted vagyok a legnagyobb biztonságban. Bármelyik percben tehetnél velem valamit, bármikor egy legyintéssel megölhetnél… - Edward halkan felszisszent, és elfordította a fejét. - …de tudom, hogy soha nem ártanál nekem! Te azt látod, hogy egy hajszálon múlt az épségem. Én azt látom, hogy bármilyen nehéz is volt, nem ártottál nekem. Erős vagy. Nem csak testileg, lelkileg is. Bízom benned, mert tudom, hogy ha most felvágnám az ereimet, neked az lenne az első dolgod, hogy megmentsd az életemet, bármennyire is szomjas vagy. És tudom, hogy te is tudod ezt itt bent – tettem a mellkasára a kezemet a szenvedélyes szónoklat után. Lehet, hogy a szíve már nem vert és nem pumpált vért az ereibe, de biztos voltam benne, hogy ettől függetlenül nagyon is él és érez.

- Túl jó vagy ahhoz, hogy észre vedd, egy szörnyeteg vagyok – helyezte a tenyerét a kezem fölé.

- Túl jó vagy ahhoz, hogy észre vedd, nem vagy szörnyeteg – kontráztam rá.

- Ez akkor is túl… veszélyes. Túl intenzív és… - Elmosolyodtam.

- Élvezetes, mennyei és elsöprő? – suttogtam lehajolva a füléhez. Hallottam, hogy mély lélegzetet vesz, végül bólintott egyet. – Akkor miért ne élhetnéd át újra és újra? Azt akarom, hogy boldog legyél.

- Én boldog vagyok akkor is, ha neked okozhatok örömet. – Ujjai alig érintve engem fogták körbe az arcomat, és egyenesen a szemembe nézett. Tudtam, hogy igazat mond, és ettől még jobban szerettem. – Nincs semmi szükség arra, hogy kockáztassunk. Ha százhatvan évig kibírtam, ezután is bírni fogom – vonta meg a vállát.

- De én nem – jelentettem ki határozottan. – Tudod, nekem is örömet okoz, ha neked élvezetet adhatok, és erről az örömről túl önző vagyok lemondani. – Legnagyobb megelégedettségemre, a hangom pont olyan határozott volt, mint amilyennek szántam.

- Ezt még… át kell gondolnom… - állt fel Edward.

- Úgyis mindig elérem, amit akarok – léptem oda hozzá, és miközben egy csókot nyomtam az ajkára, végigsimítottam az ágyékán – egy halk, de elégedett szusszantás lett az érintésem eredménye. – Azt hiszem, itt az ideje egy zuhanynak… Most az egyszer neked sem ártana – vigyorogtam rá. A zavarom valamiért mindig kezelhetőbbnek tűnt, ha Edward bizonytalansága miatt erősnek és határozottnak kellett lennem. – Gyere, kell valaki, aki megmossa a hátam… - nyújtottam ki felé a kezemet. Egy pillanatig tétován fürkészett engem, de aztán elfogadta. Lehajoltam a földön heverő köntösömért, és felvettem. Edward közben, mintha egy pillanatra elmélázott volna.

- Azt hiszem, ki kell hagynunk mégis csak ezt a közös fürdőzést – súgta a fülembe, miközben segített megkötni magamon a köntösömet.

- Ah, ne már! Maradi vénember – dugtam ki rá incselkedve a nyelvemet. Próbáltam viccel elütni a dolgot, mert tartottam tőle, hogy ha hagyom Edwardot távolságot tartani most, később nehezebb lesz újra feloldanom. Nem akartam, hogy megint visszahúzódjon a csigaházába önmagát emésztgetve. Mire ezek a gondolatok végigfutottak az agyamon, arra eszméltem, hogy a falhoz szorítva állok Edward arca pedig alig egy centire van az enyémtől.

- Te pedig egy akaratos kislány vagy. – Edward ajkai óvatos mohósággal megkeresték az enyémeket. Kissé elkábulva pislogtam fel rá. Ez volt most az a reakció, amire a legkevésbé számítottam. – Viszont, most tényleg nem lehet…

- Miért? – nyögtem ki pár pillanatnyi szédelgés után.

- Tanyáéknak el kell menniük – felelte.

- Tanya elmegy? – Tudtam, hogy gonosz dolog, de valamiért rögtön sokkal felhőtlenebb kedvem lett. Edward megértően elmosolyodott.

- El. De előtte még meg kell beszélnünk valamit…

- Mit? – vontam fel a szemöldökömet. Cseppet sem tetszett a gondolat, hogy Edwardot és Tanyát egy szobában hagyjam egyedül. Nem mintha nem bíztam volna Edwardban, de ismertem Tanya módszereit. Kihasználja az utolsó másodpercet is, hogy valamivel felidegesítsen. Tanyával kapcsolatban különös kettős érzéseim voltak – egyfelől, tudtam, hogy nem rosszindulatú, másfelől tudtam, hogy a játék kedvéért sok mindenre képes.

- Hallottad már azt a mondást, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik? – érintette meg az orromat.

- Köszi – fordultam ki az öleléséből. Már kezdtem volna elfelejteni, hogy minden egyes nap, amit emberként töltök öregedéssel is jár, miközben Edward örök időkig maga marad a tökéletesség. Az ágy mellé léptem, és felvettem a földre szóródott ruháimat. Amolyan kényszercselekvésként elkezdtem összehajtogatni őket. Megfeszültem, mikor a hideg karok a derekam köré kúsztak.

- Tudod, hogy Tanya egy cseppet sem érdekel… - Hideg csókot éreztem a fülem mögött – borzongva hunytam le a szememet.

- Tudom – feleltem. Edward vagy nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy mi a bajom. Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán megfordultam. – Menj mosakodj meg, aztán beszélj Tanyával.

- Biztos? – Edward tétován pillantott rám, mint aki nem tudja, mit is tegyen.

- Teljesen biztos – bólintottam. – Utána én is elmegyek zuhanyozni, felfrissülök, és kezdhetünk újra gyakorolni – vigyorogtam rá. – Tudod, holnap úgysem lesz rá időnk…

- Igen, a farkasok… - húzta el a száját Edward. – Sietek! – nyomott egy csókot a számra, aztán elhagyta a szobát. Tudtam, hogy valamelyik Cullen valószínűleg őrt áll az ajtóm előtt. Amióta Edwarddal testileg is közelebb kerültünk egymáshoz, tapintatosan az ajtó másik oldaláról vigyáztak rám - fülüknek a vékony fadarab úgysem jelentett túl sok akadályt.

Abban a pillanatban, ahogy magamra maradtam a mosoly leolvadt az arcomról, és a gondterheltség ráncainak adta át a helyet. Edwarddal együtt lenni maga volt a mennyország, és nem akartam, hogy valaha is vége legyen. Már megfordult egy párszor a fejemben a dolog, de eddig mindig elhessegettem a gondolatot. Vámpírrá válni elég rémisztő gondolat volt. Nem azért, mert attól féltem, elveszíteném a lelkemet, ahogyan Edward hiszi – biztos voltam benne, hogy téved, és Carlisle-nak van igaza -, hanem azért, mert nem tudtam, hogy kezelném a vérszomjamat. Persze, Cullenék biztosan nem hagynák, hogy bárkinek is ártsak, de belegondolni, hogy ez mivel járhat… Ha rátámadnék Alice-re, Esmére, Carlisle-ra vagy ami a legrosszabb, Edwardra – megborzongtam.

És az öcsém… Egy évig biztosan nem mehetnék a közelébe. Egy év alatt annyit nőne… Talán, el is felejtene engem, hiszen, olyan kicsi még. Úgy éreztem, mintha a lelkem két felé szakadt volna. Az egyik ember akart maradni, hogy láthassam felnőni az öcsémet és senkit se bántsak még véletlenül sem, a másik viszont örökre Edwarddal akart maradni fiatalon.

Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Odamentem, és résnyire kinyitottam. Alice kedves mosollyal az arcán álldogált a küszöbön. Mikor meglátott egy pillanatra elbizonytalanodva fürkészett – megpróbáltam eltűntetni a gondok nyomát az arcomról.

- Mit tehetek érted? – kérdeztem barátságos hangon.

- Edward üzeni, hogy szabad a fürdő – közölte.

Miközben átvonultunk a folyosón, a hátamban éreztem Alice pillantását, de nem szólt semmit. Beálltam a zuhanyfülkébe, a gondolataim pedig nem akartak nyugodni. Szörnyű érzés volt, hogy választanom kell a testvérem és a szerelmem között. Talán, ha tudnám, hogy az öcsém biztonságban van, akkor könnyebb lenne… De ha nem maradhat a közelemben, akkor kire bízhatnám?

A quileute-ek vajon elvállalnák az öcsém felügyeletét, amíg én leküzdöm az ösztöneimet? Jelenleg biztosan szívesen látnák őt, de vajon, akkor is még a rokonuknak és barátjuknak tartanak majd, mikor már nem ember leszek? Mennyire számíthatok majd rájuk vámpírként?

A szappan kiesett a kezemből, és hangosan csattantva zuhant a zuhanytálcába, hogy aztán végigcsúszdázzon rajta keresztben.

- Isabella, minden rendben? – kiabált be Alice.

- Per… persze, semmi baj. Csak leesett a szappan – feleltem gyorsan, nehogy Alice legyen olyan túlbuzgó testőr, hogy rám nyisson.

Sokkoló volt ráébredni, hogy az utolsó pár percben már nem feltételezésként gondoltam az átváltozásomra, hanem egyszerű, elkerülhetetlen tényként, de amint erre rájöttem, mintha meg is könnyebbültem volna. Tudtam, hogy mit akarok, már csak azt kellett megterveznem, hogy tudom mindezt úgy megvalósítani, hogy az mindenkinek a lehető legjobb legyen.

Ahogy kiléptem a hideg csempére, déjá vu érzésem lett. A fürdőszobában eddig már elég sok fontos beszélgetésen estem át.

- Alice… - szólaltam meg, miután felöltöztem.

- Igen? – Alice érdeklődve pillantott rám.

- Ugye, a barátom vagy? – kérdeztem. Tudtam, hogy nem helyes sarokba szorítanom őt, de abban is biztos voltam, hogy csak így tudom rávenni arra, amit tenni készültem.

- Persze. Valami baj van? – lépett közelebb hozzám. Megráztam a fejem.

- Bármit megtennél értem? – tettem fel a következő kérdést.

- Mi történt? – Alice arcára látható ijedtség ült ki. – Edwarddal van valami gond? Megsérültél, miközben…?

- Nem, nem, dehogy is! – tiltakoztam azonnal. – Csak válaszolj a kérdésemre!

- Bármit megtennék érted, amivel nem ártok a családom többi tagjának – felelte. Reméltem, hogy a terveimet nem sorolja a kivételek közé. Vettem egy mély levegőt, aztán kimondtam, mit szeretnék, lesz, ami lesz.

- Változtass át vámpírrá!