A múlt árnyai - 27. fejezet

27. FUTÁS



ALICE ÚGY NÉZETT RÁM, mintha megőrültem volna. A szemei elkerekedtek és még a szája is elnyílt. Ha nem életem egyik legfontosabb döntéséről lett volna szó, lehet, hogy elnevettem volna magam. Csendben vártam, hogy feldolgozza a kérésemet, remélve, hogy megérti és teljesíti azt. Egyszerűen nem tehetek mást. Nem is értem, miért nem gondoltam erre eddig tényleg. Egyfelől, ha vámpír leszek, Edward mellett maradhatok örökre, másfelől, erős, gyors és szinte sebezhetetlen leszek, vagyis meg tudom védeni magam. Levadászhatnám azt a mocskot, és apró darabokra szaggathatnám. Bosszút állhatnék a szüleimért, és garantálni tudnám az öcsém testi épségét. Rémálmaimban még mindig láttam magam előtt, ahogy Dominic a karjaiban tartja őt, és egy hajszálon múlik az élete. Soha többé nem érthetne hozzá! És hozzám sem.

A testvérem pedig… Igaz, hogy egy év kimaradna az életemből, ami alatt látnám fejlődni, felnőni, de utána ismét együtt lehetünk. Tudom, hogy idővel képes leszek uralkodni magamon annyira, hogy ismét velem élhessen, és ne legyek veszélyes rá nézve. Azt sem tudtam elképzelni, hogy kívánhatom annyira a vérét, hogy ártani akarjak neki, még akkor sem, ha újszülött vámpír vagyok. Hihetetlennek tűnt, hogy ez megtörténhetne.

- Azt… szeretnéd, ha vámpírrá változtatnálak? – Alice úgy nyögte ki a kérdést, mintha még mindig nem értené.

- Igen – feleltem. Próbáltam a lehető legmagabiztosabb arcot vágni, hogy lássa, komolyan gondolom.

- Régóta gondolkozol ezen? – kérdezte, és a vonásai olyan gondterheltek voltak, amilyennek még sosem láttam őket.

- Jól átgondoltam – adtam kitérő választ. Ha elárulom, hogy valójában csak az utolsó fél órában gondoltam végig teljesen az egészet, valószínűleg azt hiszi, hogy csak egy elhamarkodott elhatározást hoztam, amit később úgyis megbánnék. De én tudtam, hogy bármilyen rövid idő alatt is hoztam meg a döntésemet, ez a helyes lépés.

- És… miért pont én? – ült le a vécé lehajtott fedelére, mintha hirtelen szörnyen elfáradt volna.

- A barátom vagy, bízom benned. És Edward úgysem tenné meg – vontam meg a vállam. – Carlisle pedig… Nos, nem tudom, hogy ő szembe szállna-e Edward akaratával. Te belevalóbb vagy – vigyorogtam rá, de csak halványan viszonozta a gesztust. – Alice… Ez nem árthat a családnak, sőt, tőlem csak erősebbek lesztek. És Edwardot is boldoggá tenném, bármennyire is tiltakozna most az egész ellen.

- És az öcséd? – reménykedő pillantással nézett fel rám, mintha abban bízna, meggondolom magam. Ennyire nehezére esne megtenni? Vagy nem akarja, hogy a családjához tartozzam?

- A quileute-ek vigyáznának rá, amíg… amíg megtanulok uralkodni magamon.

- Ez nem jó ötlet – rázta meg a fejét, és az arcát a térdén könyöklő kezeibe hajtotta.

- Nem akarod, hogy közétek tartozzak? – a hangom, bármennyire is próbáltam fegyelmezni magam, csalódott volt.

- Nem akarlak megölni – pillantott fel rám Alice. – Még sosem ízleltem embervért és nem változtattam át senkit. Ha nem tudok megállni… - összeszorította a szemeit, mintha máris látná maga előtt a képet, holott rólam még csak látomása sem lehetett.

- Bízom benned. Tudom, hogy meg tudsz állni.

- Az jó, hogy te tudod, mert én nem bízom magamban – sóhajtott fel Alice. – Te nem tudod, milyen jó illata van a vérednek. Az ízére nem is merek gondolni – a mindig vidám arc fájdalmas fintorral rándult össze.

- Sajnálom, erre nem gondoltam. – Már megint csak én voltam a fontos. Az eszembe sem jutott, hogy Alice-nek szenvedést okozna a véremből való ivásnak még a gondolata is. Letérdeltem, és megszorítottam a hideg kezeket. – Kérlek, bocsáss meg!

- Miért? – Alice összezavarodva ráncolta a homlokát.

- Amiért a saját érdekeim miatt nem gondoltam arra, hogy neked mit jelenthet a kérésem. Biztosan fájdalmas dolog visszafogni magad, pont, mint Edwardnak, csak néha elfelejtem, hogy milyen… vágyaid vannak, és csak azt a barátnőt látom, akiről mindig is álmodtam – próbáltam megmagyarázni az önzőségemet, amire valójában nem lehetett magyarázat. Folyton rá akartam kényszeríteni másokra az akaratomat, anélkül, hogy érdekelt volna, mit gondolnak vagy éreznek. Nem direkt csináltam, csak épp mindig későn vettem észre, hogy ezt teszem. Talán, most is… És nem csak Alice-szel kapcsolatban.

Mi van, ha Edward tényleg nem akarja, hogy vámpír legyek? Ha nem akar velem élni egy egész örökkévalóságig. Végül is, az ember még egy életet sem bír ki mindig amellett, akiben úgy érzi, halálosan szerelmes, hogyan várhatnám el tőle, hogy ő a világ végezetéig engem akarjon… Van jogom a nyakába varrni magam azáltal, hogy a tudta nélkül átváltoztatom magam Alice-szel?

Talán, előtte mégis beszélnem kellene Edwarddal. Kipuhatolni, mit gondol a témáról. Igaz, hogy a naplóban olvasottak szerint, teljesen elzárkózott attól, hogy Bella nagyit átváltoztassa, de mi van, ha azóta átgondolta? Végül is, az intimitás terén is sokkal messzebb jutottam vele. Edward ezen a téren is jócskán kitolta a határokat. Mi van, ha az átváltoztatásba is belemenne?

Egyfelől vonzó volt számomra a gondolat, hogy Edward adhatna nekem új életet, másfelől, ha ő tenné meg, tudnám, hogy az öröklét velem, nem egy kényszer számára, hanem a saját döntése és akarata. Pótmegoldásként, ha beszélnék vele, és azt látnám, hogy az egyetlen ok, ami miatt nemet mond, az én védelmem, akkor még mindig itt van Alice – ha hajlandó segíteni.

- Nem vagy önzőbb, mint bármelyikünk – szólalt meg Alice kizökkentve a gondolataimból. – Ha… tényleg ezt akarod… megteszem érted. – Hallottam, ahogy nyel egy nagyot. – De be kell tartanunk bizonyos óvintézkedéseket.

- Persze – bólintottam. Hallani akartam, hogy hogyan is képzelte ezt az egészet Alice, ha mégis az alternatív tervet kéne választanom.

- Először is, kell valaki, aki vigyáz rád. Ha… mégsem lennék elég erős… - fordította el szégyenkezve a tekintetét a padlócsempék felé. – Szeretném, ha Jazz ott lehetne, és ha kell lerángatna rólad. Tudom, hogy ő nem hagyná, hogy az életed a lelkemen száradjon – már ha van olyanom – kuncogott fel halkan, bár a hangja nem volt olyan felhőtlen, mint szokott lenni.

- Jasper bírni fogja? Nem mintha nem bíznék benne is, csak nem akarom, hogy szenvedjen… - tettem hozzá gyorsan. Mindegyik Cullenban teljes mértékig megbíztam, és tudtam, hogy egyikük sem bántana soha. Mások biztosan naivnak gondoltak volna, hogy ilyen mély hitem van néhány vámpírban, de ők voltak a családom. És tudtam, hogy ők is a családjuk tagjának tartanak. Márpedig, kiben bízhatna az ember, ha nem a szeretteiben… Viszont, Jasperrel kapcsolatban nem csak a vér utáni vágy volt a gond, hanem az is, hogy érezte, amit én. A fájdalmat is.

- A vér illatát már jól viseli, de a biztonság kedvéért megkérem majd, hogy ne lélegezzen. A fájdalom… Nos, szerintem, ennél többet is túlélt már, menni fog neki – komorult el Alice arca. – És miután ténylegesen elkezdődött az átváltozásod majd elmegy a ház közeléből.

- Nem is tudom… - ráztam meg a fejemet. Tudtam, hogy Alice szörnyen félti Jaspert, és szörnyű lehet neki a tudat, hogy a szerelmének fájdalmai lesznek. A helyében engem is megviselt volna a dolog. Viszont, abban is biztos voltam, hogy Jasper az egyetlen, akiben annyira bízik, hogy a figyelő szerepét ráossza. És azt is tudtam, hogy ha az nem árt ténylegesen Jazznek, akkor segíteni szeretne nekem, hogy boldognak lásson engem és a testvérét is. Viszont, pont azért, mert ők ilyen önzetlenek voltak, meginogtam abban, hogy van-e jogom ilyesmire kérni őket.

- Meggondoltad magad?

- Igen. Nem. Mármint, vámpír akarok lenni, ez nem kérdéses – feleltem kissé megzavarodva a saját gondolataimtól. Talán, mégis csak elkapkodtam ezt a döntést, és előbb át kellett volna gondolnom, hogyan is lehetne megvalósítani úgy, hogy az ne okozzon fájdalmat senkinek sem.

- Még gondold át ezt párszor, ráérsz… – mosolyodott el Alice. – Ha utána is úgy gondolod, hogy ezt szeretnéd, itt vagyunk. - tárta szét a karját. – Tudod, hogy ránk számíthatsz, de… talán, jobb lenne, ha előbb beszélnél Edwarddal.

- Igen… Talán… - motyogtam. – Köszönöm, Alice. Majd még beszélünk erről – léptem közelebb hozzá, és megöleltem.

- Na, gyere! El kéne búcsúznunk – ragadta meg Alice a kezem, és az ajtó felé húzott.

- Búcsúzni?

- Tanyáéktól. Most indulnak – felelte.

A búcsúzkodás nem tartott túl sokáig. Megköszöntem a klán mindegyik tagjának külön, hogy eljöttek segíteni, és ők is elköszöntek mindannyiunktól, Tanyától kaptam egy vigyort, mikor jó pár pillanatig szoros ölelésében tartotta Edwardot – fogcsikorgatva próbáltam visszafogni magam -, aztán végül egy szempillantás alatt mind eltűntek a ház melletti erdőben.

A nap további része nem telt túl érdekesen. Edward visszavonult Carlisle-lal a dolgozószobába – kezdett az az érzésem lenni, hogy valamit titkolnak előlem, és ettől majd megőrültem -, miközben én a nappaliban maradtam az öcsémmel és Esmével. Alice és Jasper a kanapén ültek, és egy magazin felett sutyorogtak – Jasper néha-néha hátrapillantott rám, de én folyton automatikusan lesütöttem a szemeimet. Az elmúlt héten túl sok olyasmit érzett miattam, ami zavarba ejtő volt.

Olyan hamar eljött az este, hogy szinte fel sem tűnt. Vettem egy forró fürdőt, aztán az ágyamra kuporodtam, hogy megvárjam Edwardot. Arra ébredtem, hogy egy hűvös kéz simogatja az arcomat. Nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet, és pislogva próbáltam a világra fókuszálni, ami túl világosnak tűnt.

- Ébresztő, lustaság! Ha nem kelsz fel, elkésel a korcsoktól – hallottam meg Edward hangját. Nagyot nyújtózkodva dörzsölgettem a szemeimet, miközben próbáltam bekapcsolni az agyamat.

- De hát, csak holnap megyek hozzájuk – feleltem rekedt hangon.

- Az a holnap már ma van – kuncogott fel Edward.

- Elaludtam? – ültem fel hirtelen az ágyban, de azonnal rájöttem, hogy ez rossz ötlet volt, mert szédülni kezdtem. Lerúgtam magamról a takarót, mert úgy éreztem megsülök, ha egy másodpercnél tovább maradok alatta, aztán Edward kellemesen hűs karjaiba bújtam.

- Jól érzed magad? – kérdezte Edward, és kezét a homlokomra fektette.

- Persze, semmi bajom – motyogtam az ingébe. – Csak ma megint meleg nap van. A forksi időjárás megbolondult – nevetgéltem. – Sajnálom, hogy elaludtam az este – néztem fel Edward arcára.

- Fáradt voltál – vonta meg a vállát. – Csak egy gyenge kis ember vagy – villantott rám egy vakító mosolyt.

- Lehet… De a gyenge kis ember tudja, hogyan győzedelmeskedjen a naaagy és erős vámpír fölött – csókoltam a nyakába, és elégedetten hallottam a halk sóhajt.

- Ez igaz. De a gyenge kis ember el fog késni, ha sokáig játszik még a naaagy és erős vámpírral – pillantott rám Edward olyan izzó szemekkel, hogy nyelnem kellett egyet.

- Miért is késnék el? – incselkedtem vele.

- Ne is próbálkozz! – nevetett fel. – Majd megmutatom este, ha visszajöttél. Na gyere, mert a szőrös barátaid engem hibáztatnak majd, ha nem érünk időben a határhoz – húzott fel az ágyról.

Miközben pakolásztam, az agyam végig azon pörgött, hogy vajon beszéljek-e Edwarddal arról, amit tegnap eldöntöttem. Látni szerettem volna, hogyan reagál, hogy a tények teljes tudatában gondolhassam át, mit is tegyek pontosan. Percekig azon elmélkedtem, hogyan is hozzam fel a témát, de mikor végre összeszedtem a bátorságomat hozzá, és mély levegőt vettem, kopogás zavart meg. Bosszúsan sóhajtottam fel. Edward észrevehetett valamit, mert kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem, és intettem neki, hogy nyissa ki nyugodtan.

Rosalie és Edward sutyorogtak egy ideig, de nem értettem, hogy miről. Újból előtört a paranoiám, hogy valamit rólam beszélnek. Próbáltam fülelni, miközben összeszedtem a ruháimat, de egy mukk nem sok, annyit sem hallottam, olyan halkan és gyorsan beszéltek.

- Rendben – bólintott végül Edward, majd becsukta az ajtót. Gyanakvó pillantással méregettem, de úgy tett, mintha észre sem venné. Egy gyors fürdőszobai kiruccanás után, frissen és felöltözve indultunk a határhoz. Most nem kellett várnunk a fogadóbizottságra, Joshua morcos képpel és Benji vigyorogva várt már rám. Gyorsan elbúcsúztam Edwardtól, miután vagy ezerszer megígértem, hogy vigyázok magamra, aztán követtem Benjaminékat a fák közé.

Élvezettel szívtam be a friss levegőt, miközben könnyed léptekkel haladtam. Valamiért ma szörnyen vidámnak és energikusnak éreztem magam. Mintha valami – vagy valaki – teljesen feltöltött volna életerővel. Miután kiértünk a kis tisztásra, ahol a dzsip várt ránk, a tűző nap szinte égetni kezdte a bőrömet. Furcsa volt, hogy mostanában ilyen meleg van. Eddig úgy tudtam, hogy Forks esős város, de úgy tűnt, az utóbbi pár napban az időjárás is hasonult hozzám, és sokkal derűsebb lett.

Joshua vezetett teljesen szótlanul – szerintem, még mindig dühös volt rám a telefonbeszélgetésünk miatt, de nem foglalkoztam vele –, mi pedig Benjaminnal a hátsó ülésen nevetgéltünk. Elmesélte, hogy Joshua járőrözés közben nemrég az erdőben talált egy sebesült kis nyuszit, de ahelyett, hogy vacsoraként bánt volna vele, hazavitte meggyógyítani, a nyuszi pedig azóta alig hajlandó elszakadni tőle, még akkor is mellette van, mikor farkas alakot vesz fel.

- Mintha szerelmes lenne belé – nevetett fel Benji, mire Joshua úgy nézett rá a visszapillantó tükörből, mintha azonnal meg akarná fojtani. – Pedig elvileg fordítottan nem működik a nyom – hagyta figyelmen kívül Benjamin társa mogorva kedvét, és tovább vigyorgott.

- Igazán… aranyos tőled, hogy befogadtad a nyuszit – szólaltam meg próbálva komoly arcot vágni.

- Csak addig marad, amíg meg nem gyógyul. Utána mehet a vakarcs oda, ahová akar! – morogta Josh.

- Jah, persze – hajolt közelebb Benjamin, mintha valamit bizalmasan súgni akarna, de a hangerején semmit sem változtatott. – Most ezt mondja, de a múltkor láttam, hogy úgy gügyögött neki, mintha a gyereke lenne, és még csókolgatta is. – Nem bírtam tovább, prüszkölve kitört belőlem a nevetés. Elképzelni, ahogy a mindig mogorva Joshua egy nyulat dédelget…

- Ha nem hagyjátok abba, esküszöm kétszáznál löklek ki titeket a kocsiból – fordult hátra dühös arccal Josh. Benjamin és én próbáltunk megnyugodni, de ahogy újra egymásra néztünk, nem bírtuk ki röhögés nélkül. – Hihetetlen, hogy két ilyen lököttet kell pesztrálnom! Mi rosszat tettem? – nézett szemforgatva az ég felé.

Mikor lefékeztünk La Push szélén, még akkor is nevetgéltünk. Mindannyian kiszálltunk az autóból, és elindultunk a házak felé. Alice-t utánozva, szökdécselve ugráltam a fűben, élvezve, ahogy a nedves szálak csapkodják a bokámat. Joshua összeszorított szájjal haladt nem messze előttem, míg Benjamin ugyanúgy ugrándozott, mint én, csak nagyobb lépésekkel haladva.

- Fussunk versenyt! – szólaltam meg hirtelen. Nem tudom, honnan jött az ötlet, csak azt éreztem, hogy rohanni szeretnék. Szabadon, miközben a szél az arcomba csap.

- Az nem lenne túl igazságos… - vigyorgott rám Benji.

- Ez igaz… Nem lenne szép tőlem, ha megvernélek… - vágtam gondolkodó arcot. Benji és Joshua is megtorpantak.

- Úgysem tudnál – felelte az előbbi még mindig jókedvűen, de mintha valami tűz félét láttam volna a szemeiben égni. Talán, azt a versenyszellemet, amit most én is éreztem.

- Ha így hiszed, miért nem akarsz futni? – vontam meg a vállam, miközben kihívóan meredtem a két fiúra.

- Gyerekesek vagytok – indult volna tovább Joshua, ha a hangom nem állítja meg.

- Csak nem félsz, hogy legyőzlek? – Olyan arccal nézett vissza rám, mintha meggyilkoltam volna valakit – úgy sejtettem, az önérzete lehetett az áldozat.

- Senkitől sem félek! – felelte lassú, magabiztos hangon.

- Akkor? Versenyzünk? – kérdeztem a szemébe nézve. Kimérten bólintott, aztán visszasétált hozzánk. Beálltunk egy sorba. – Addig a fáig – mutattam az egyik nagyobb fenyőre, ami úgy kétszáz méterre lehetett tőlünk. – Háromra… - támasztottam ki magam a hátsó lábammal, hogy jól el tudjak rugaszkodni a megfelelő pillanatban. – Egy… kettő… három! – Úgy lőttünk ki mind a hárman, mint a puskagolyók. Fogalmam sem volt, honnan jött a lendület, de tartottam az iramot a fiúkkal. A szél az arcomba csapott, ahogy száguldottunk a cél felé. Alig bírtam lefékezni, mikor átrohantam a kijelölt ponton. Szinte egyszerre értünk be mindhárman. Lihegve támaszkodtam meg a térdemen.

- Ezt meg, hogy csináltad? – hallottam meg magam mellett Joshua hitetlenkedő hangját. A fejemet oldalra döntve felpillantottam rá. Nem fújtatott úgy, mint én, de mintha egy kicsit gyorsabban lélegzett volna.

- Fogalmam sincs – kuncogtam fel. – Ma tele vagyok felesleges energiával – vontam meg a vállam, miközben felegyenesedtem.

- Ez csúcs volt! – vigyorgott rám Benjamin. Őt cseppet sem érdekelte, mitől táltosodtam meg, csak élvezte a versenyt. Joshua arcán láttam, hogy valami szörnyen foglalkoztatja – úgy nézett rám, mintha kinőtt volna még egy fejem. Valamit mondani akart, de aztán meggondolva magát, felkapta a fejét.

- A francba! – mordult fel. Nem értettem, mi baja van, amíg a következő pillanatban ki nem hajtott a rendőrautó a fák közül. Az egész olyan hirtelen történt, hogy fel sem fogtam. Amint a kocsi a szabadba ért, bekapcsolódott a sziréna is, és hallottam, hogy teljes gázzal felpörög a motor. Fél másodpercbe sem telt, mire elénk ért a kocsi, és kifarolva lefékezett. A rendőrök azonnal kiugrottak. Lebénulva álltam egyhelyben, miközben valamit kiabáltak nekem, és rám szegeződött két pisztolycső. Automatikusan felemeltem a kezeimet, mint ahogy a filmekben láttam.

Hallottam, ahogy az egyik rendőr újra kiabálni kezd valamit, de nem értettem, miért ordít velem, mikor megadtam magam, egészen addig, míg meg nem láttam, hogy Joshua határozott léptekkel a jobb oldali rendőr felé tart. Igaz, hogy az ő keze is a magasban volt, de magassága és izmos testalkata miatt elég fenyegető jelenségnek nézett ki. A másik rendőr is felé fordította a pisztolyát. Joshua hirtelen lendült előre, én pedig felsikoltottam, mikor meghallottam a lövést. Csak annyit láttam, hogy a tőlem távolabbi rendőr elterül Joshua súlya alatt. Nem dulakodtak, mivel Josh súlya egyszerűen leszorította őt a földre.

- Fuss! – hallottam meg Benjamin hangját, majd megiramodott a másik rendőr felé, aki még mindig a társa és Josh felé fordította a pisztolyát. Egy másodpercig földbe gyökerezett lábakkal álltam, aztán megfordultam, és rohanni kezdtem a házak felé. Csak az járt a fejemben, hogy szólnom kell Jonathanéknak, ők biztosan tudnak segíteni…

Már majdnem odaértem, mikor hirtelen újabb rendőrautó vágódott ki elém. Muszáj volt irányt váltanom. Kétségbeesve futottam a fák közé. Az agyam pörögve kereste a megoldást, miközben lihegve kapkodtam levegőért. Talán, ha visszaérek a határhoz, Edwardot még ott találom… Talán, most is ott vár engem egész nap…

Hallottam a hátam mögött a sziréna hangját, de próbáltam nem odafigyelni rá. Igyekeztem arra felé futni, ahol a fák sűrűbben nőttek, hogy ne követhessenek az autóval. Egy idő után már szúrt a tüdőm, de a csikorgó fékhang bizonyította, hogy végül elértem a célomat. Kicsapódtak a kocsiajtók és kiáltások hangzottak fel, de ezt csak a tudatom egy távoli zugában érzékeltem. Tudtam, hogy gyalog is előbb vagy utóbb, de utolérnek majd, ezért behúzódtam az egyik fa mögé, és próbáltam visszafojtani a lélegzetemet.

Lehunyt szemmel simultam a fatörzsnek, mintha bele akarnék olvadni – legszívesebben tényleg azt tettem volna. A szívem a torkomban dobogott, miközben füleltem. A lábdobogások egyre közeledtek felém, elhaladtak mellettem, majd halkulni kezdtek. Megpróbáltam összeszedni magam, de nem értettem, hogy tud minden egyik percről a másikra így elromlani. Olyan jól indult a napom, most pedig, mintha a pokolba kerültem volna. Abban reménykedtem, hogy kinyitom a szememet, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rémálom volt.

Mikor megéreztem a hideg simítást az arcomon, azt hittem, hogy valóra vált a kívánságom.

- Edward – pattantak fel a szemeim, de amint felnyitottam őket, tudtam, hogy egy még horrorisztikusabb valóság vette a kezdetét. Még sikítani sem volt erőm a sokktól. Csak álltam, egyenesen a vérvörös szemekbe nézve, amik izgatottan csillogtak.

- Sajnálom, de ő nincs a közelben. Sőt, senki sincs a közelben – susogta halkan. A hátamon végigborsózott a hideg.

- Tele van rendőrökkel az erdő… - próbálkoztam, bár tudtam, hogy teljesen feleslegesen. Pár rendőr mihez kezdhetne egy vámpírral, akin nem fog a golyó…

- Tele volt rendőrökkel az erdő – felelte, miközben megnyalta a száját. A fogai még mindig véresek voltak. Éreztem, hogy kihagy a szívverésem egy pillanatra és megtelnek a szemeim könnyekkel. Dominic hátrébb lépett egy pár lépést, és úgy méregetett, ahogy egy oroszlán teszi a vacsorára szánt antiloppal.

- Tudtam, hogy egyszer el kell jönnie a pillanatnak, amikor egyedül maradsz. Csak ki kellett várnom… - mosolyodott el elégedetten. – De végre itt az én időm!

Tudtam, hogy felesleges, amit teszek, de kipördültem a fa törzse mögül, és futni kezdtem. Ha el is kap, legalább küzdeni fogok. Nem adom meg magam egyszerűen. Hallottam az elégedett nevetést a hátam mögött, de nem álltam meg. Aztán egyszer csak valami keménynek ütköztem, és hátra zuhantam. Dominic fölöttem állt.

- Tényleg azt hiszed, hogy elfuthatsz? Ennyire nem lehetsz ostoba – guggolt le mellém. Ujjai végigsimítottak az arcomon, aztán hirtelen lendülni láttam valamit, és az erős ütéstől minden elsötétült.