A jövő reménysége - 2. fejezet

2. REMÉNY



TUDTAM, HOGY HATALMAS fejmosás vár rám mind az alfámtól, mind Alice-től, de még így is behúzott nyakkal és szégyenkezve viseltem el a szavakat, amiket kaptam. Még csak a védelmemre sem tudtam felhozni semmit, mivel tökéletesen igazuk volt – a világ legnagyobb idiótasága volt, amit tettem. Nemcsak majdnem elrontottam a tervünket, ami miatt Alice már hetek óta hazudozik a saját családjának, hanem Edward szívébe is újra beletapostam. Én vagyok az egyetlen bevésődött farkas, aki még így is képes önző lenni.

- Hogy lehettél ennyire ostoba és… és… - Egy kidőlt fa törzsén ültem a mi területünk közepén, miközben Jonathan teljesen kiakadva üvöltött alig pár centire tőlem már jó ideje, Alice pedig feldúltan járkált le-föl.

- …felelőtlen – segítette ki az alfámat. Félve pislogtam fel rá – az arcán nyoma sem volt a szokásos megértő mosolynak.

- Igen, az, felelőtlen! – helyeselt Nate. Ha nem épp rólam lett volna szó, akkor tetszett volna, hogy most először egy farkas és egy vámpír egyetért valamiben. – Gyerünk, mondj már valamit!

- Nem tudom, mit mondhatnék – motyogtam magam elé.

- Mi a fenének kellett odamenned? – Jonathan sóhajtva ült le mellém.

- Nem tudom – ismételtem önmagam. – Csak… egyszerűen… úgy éreztem, megőrülök, ha nem láthatom. Nem hittem, hogy észrevesz. Nem is tudom, hogy vehetett észre. – Az ujjaim elfehéredtek, ahogy a térdeimet szorították. Újra láttam magam előtt Edward halotti maszk szerű arcát, ahogy a kanapén ül, és maga elé bámul.

- Hé… Hé… - Jonathan hangja ellágyult hirtelen, és rátette a tenyerét a kezemre. Értetlenül pillantottam fel rá. – Mérges vagyok, de majd elmúlik… Ezért nem kell sírnod.

- Én nem… - felemeltem a szabad kezemet, és megérintettem az arcomat. Nedves volt. – Ó! – gyorsan ledörgöltem a könnyeket. Alice aggódó arccal toporgott mellettünk, de nem mert túl közel jönni hozzám, nehogy még jobban felzaklasson.

- Nem akartalak megbántani, csak… - szabadkozott Nate tovább.

- Nem bántottál meg – nevettem fel keserűen. – Tökéletesen igazatok van! Felelőtlen, önző idióta voltam! – ostoroztam önmagamat. Fájdalmat okozok Edwardnak azzal, ha távol maradok tőle, és azzal is, ha vele vagyok. És csalódást okozok azoknak, akik megpróbálnak segíteni nekem, és mindent megtesznek értem. A lelkiismeret-furdalás keserű hullámai végighullámoztak a mellkasomban. – Sajnálom. Ne haragudjatok! – pillantottam Alice-re, majd Jonathanra.

- Rendben – bólintott a falkavezérem. – De még egy ilyen, és büntetésből Joshuával küldelek járőrözni – mosolyodott el halványan, és én tudtam, hogy a benne lévő harag nagy része már elpárolgott – főleg, mivel az említett büntetés lehetetlenség volt, ugyanis, nem engedtek még az erdőbe őrjáratra.

- Ígérem, hogy jó kislány leszek! – viszonoztam a mosolyt.

A szidás utáni gyakorlás elég jól ment. Igyekeztem minden zavaró gondolatot kizárni, hogy legalább ezzel kompenzáljam a rossz pontokat, amiket ma szereztem. Ahogy átváltoztam, rögtön megéreztem Alice szagát, de most először nem ugrottam rá, csak messziről morogtam felé felborzolt szőrrel. Aztán ez az első reakció is lecsendesült, én pedig lefeküdtem a földre, mancsaimat az orromra téve, hogy ne érezzem a vámpírillatot.

Halvány elégedettség-érzéssel búcsúztam el végül néhány óra múlva Alice-től, miután újra bocsánatot kértem, aztán Jonathannal visszaindultunk La Push-ba. Már messziről kiszúrtuk mindketten a rendőrautót, ami a Black ház mellett állt. Kérdőn pillantottam Jonathanra, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy nem tudja, mit akarhatnak.

Az átváltozásom utáni héten a lelkiállapotomra hivatkozva megóvtak a rendőrök zaklatásától – vagyis inkább őket óvták meg tőlem -, de aztán muszáj volt vallomást tennem. Próbáltam úgy elmesélni a történteket, hogy ne keverjem túlságosan bele se Cullenékat, se a farkasokat, valamint eltitkoltam, hogy mi is volt valójában Dominic.

A rendőrök szerencsére a bizonyítékok után nem faggattak túlságosan, és hittek nekem. Segítenem kellett egy fantomkép rajzolásában, hogy kiadhassák a körözést, és bár én tudtam, hogy az egész már teljesen felesleges, megtettem, amit kértek, csak hogy utána békén hagyjanak.

Pár napig úgy is tűnt, hogy nyugtom lesz tőlük, erre most megint itt vannak…

A gyomromban görccsel figyeltem, ahogy a két rendőr kiszáll az autójából, és elindul felém. Jonathan a gyakorlásunk után mindig egyenesen hazament, de most velem tartott, amiért nagyon hálás voltam neki.

- Zenskij rendőrfőnök-helyettes! – köszönt elsőként, a magasabbik férfinak. – Mi járatban megint erre? – nyújtotta ki felé a kezét.

- Hivatalos ügyben keresem Miss Blacket – fogadta el az üdvözlést a rendőr.

- Jó napot! – szólaltam meg én is, és próbáltam egy mosolyt ölteni magamra. – Miben segíthetek?

- Bemehetnénk? – intett a ház felé, én pedig kezdtem egyre jobban aggódni. Ha le akar ültetni a beszélgetéshez, akkor valami komoly dologról lehet szó. Bólintottam, aztán a tornác felé indultam. Jonathan még mindig jött utánam, nyomunkban Zenskij-vel és a társával.

- Üljenek csak le, hozhatok valamit? – próbáltam meg játszani a házi asszonyt, elrejtve a valódi érzéseimet.

- Nem, nem köszönjük. Igazán kedves, de inkább csak ülj le – intett az egyik fotel felé a rendőrfőnök-helyettes, átvéve a szerepemet, mintha ő lett volna itthon, és nem én. Kényszeredetten foglaltam helyet, és kissé ijedten pillantottam Nate-re, aki megállt a kanapé háta mögött pont szemben velem.

- Megtudhatom, miről is van szó? Kezdek aggódni – vallottam be végül.

Zenskij leült velem szembe, és csak ezután kezdett bele a mondandójába.

- Még kiskorú vagy… - fonta össze az ujjait maga előtt.

- Igen, még pontosan három hónapig és négy napig – bólintottam. Jonathan beszélt a megfelelő hivatalokkal, hogy ezt a kis időt hadd töltsem náluk ahelyett, hogy egy árvaházba dugnának be.

- Az öcséd hivatalosan nem maradhat veled, amíg nem vagy törvényesen is felnőtt, és nem kérvényezed a felügyeletét – közölte a rendőrfőnök-helyettes komoly hangon. Riadtan kaptam a tekintetemet Nate felé, aki előrébb lépett, hogy beszélni tudjon a vendégeinkkel.

- Ugyan, mind tudjuk, hogy a gyerek jó helyen van itt. Egész La Push vigyáz rá. Mi összetartó nép vagyunk, és a Black leszármazottak közülünk valók, a mi felelősségeink. – Mindig furcsa volt látni, mikor Jonathan a huszonéves kinézete ellenére úgy beszélt, mint egy bölcs vezető. Ilyenkor teljesen más volt a hanghordozása, és az arcvonásai is mintha tükrözték volna a szerepváltását.

- A népükből ketten rátámadtak az embereinkre – feszült meg Zenskij ültében.

- Rátámadtak? Ők is még csak gyerekek. A rendőreik úgy bántak három ijedt fiatallal, mintha bűnözők lennének. Fegyvert fogtak rájuk, sőt, egyiküket meg is lőtték – villantak meg a sötétbarna szemek úgy, hogy még én sem mertem volna közbevágni.

- Isabella ellen elfogatóparancs volt gyilkosság miatt. Az embereink teljesen törvényesen és jogosan jártak el – védekezett a rendőrfőnök-helyettes.

- Igen, de nem járhattak volna el így, ha rendesen nyomozni kezdenek, és nem teszik meg Isabellát bűnbaknak, csak mert az igazi gyilkos átverte magukat – Jonathan hangjából tisztán kivehető volt a felsőbbrendű gúny. Tátott szájjal bámultam rá – én sosem mertem volna így beszélni egy hivatalos szervvel még akkor sem, ha tény, hogy elbénázták a dolgot.

- A tucsoni kollégák sem hibáztak. A nyomok arra mutattak, hogy… - kezdett bele Zenskij, de Nate gondolkozás nélkül félbeszakította.

- Esetleg jobban meg kellett volna vizsgálni azokat a nyomokat, mielőtt egy szerencsétlen fiatal lányt a csecsemő öccsével együtt menekülésre kényszerítenek egy pszichopata és a rendőrség elől is! – Jonathan hangja nyugodt maradt, de a két rendőr mégis úgy húzta be a nyakát, mintha bármelyik pillanatban felkaphatnák őket, és rossz gyerek módjára megkaphatnák a kiérdemelt fenekelést. – El tudják képzelni, milyen érzés lehetett, hogy nem fordulhat segítségért még magukhoz sem, miközben életveszélyben van ő és a testvére is? Ezek után pedig képesek ideállítani azzal, hogy pár hónap miatt nem képes rá vigyázni? – sziszegte dühösen. Belelapultam a fotelembe, és sajnáltam, hogy farkas helyett nem kaméleon lettem, mert szívesen felvettem volna a vajszínt most, hogy ne is vegyenek észre.

- Talán… Talán, ha valaki vállalná a felügyeletet addig Isabella helyett… - motyogta megilletődve Zenskij.

- Szóval, mégis csak lehetséges valamiféle megoldás? – vonta fel a szemöldökét Jonathan.

- Igen, talán, elintézhetjük az ügyet… - köszörülte meg a torkát a helyettes.

- Vállalhatnám esetleg én a felügyeletet, vagy a törvénynek van valami kifogása a személyem ellen? – nézett farkasszemet Nate vele.

- Azt hiszem, tökéletesen meg fog felelni – bólintott Zenskij, miközben kézfejével letörölte az apró izzadtságcseppeket a homlokáról. – Kérem, a délután folyamán fáradjon be hozzánk, hogy elintézzük a hivatalos papírokat. Addig a gyermek…

- Addig a gyermek itt marad! – Jonathan hangja olyan határozott volt, mint mikor parancsot ad alfaként nekünk.

- Igen, persze… Nos, azt hiszem, jó helye lesz addig itt – motyogta a helyettes, aztán zavartan felállt a kanapéról. Ha nem az öcsémet akarta volna elvenni épp, még meg is sajnáltam volna. Ahhoz képest, hogy milyen határozottan érkezett, most úgy toporgott egyik lábáról a másikra, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. – Akkor mi megyünk is…

- Helyes, biztosan szörnyen sok dolguk van… - terelte az ajtó felé Zenskijt és a társát Jonathan. – Akkor délután találkozunk – ígérte, én pedig biztos voltam benne, hogy a helyettes legszívesebben kihagyná a dolgot, ha tehetné. – A viszontlátásra, uraim!

Hallottam az autó motorjának a hangját, és ahogy a kerekek alatt megcsikordulnak a kavicsok a fordulásnál. Aztán az ajtó újra kinyílt, és Jonathan sétált vissza a nappaliba.

- Köszönöm – pillantottam fel rá. Még mindig kicsit rémült és döbbent állapotban voltam. Szinte fel sem fogtam, hogy milyen kevésen múlt, hogy elszakítsanak az öcsémtől. Még a gondolata is hihetetlen volt, hogy egyáltalán megtehetnék.

- Ugyan, a családért bármit – legyintett Nate. – Megyek, megnézem a srácokat… Valószínűleg már felfalták az összes ebédre készített sült csirkét – nevetett fel. – De ha mégsem, teszek félre neked is.

- Kösz, mindjárt… mindjárt megyek én is – próbáltam rámosolyogni.

Pár percig üldögéltem a fotelben, hogy összeszedjem magam. A mai nap megint túl sok olyan élmény ért, ami felzaklatott, és éreztem, hogy csak pár cseppen múlik, hogy az a bizonyos pohár túlcsorduljon. Magam elé emeltem a kezeimet, és próbáltam megfegyelmezni a remegésüket, míg végül leállt az önkéntelen mozgásuk. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Néha úgy éreztem, képes vagyok megtanulni, hogyan irányítsam magam száz százalékosan – de voltak olyan pillanatok, mint például a ma reggeli botlásom is, amikor egyszerűen hajszálak választottak el attól, hogy az emberi tudatom teljesen ködbe boruljon. Ijesztő érzés volt, mikor nem tudtam uralni magam. Most már kezdtem megérteni Edwardnak milyen nehéz lehetett a közelemben. A különbség csak annyi volt, hogy az én életemet nem sajnáltam volna kockáztatni, az ő létét viszont igen.

Ökölbe szorítottam az ujjaimat, vettem pár mély levegőt, aztán feltoltam magam a fotelből. Lassan kocogva haladtam Juliette-ék háza felé, ahol a többiek összegyűltek az ebédhez, miközben igyekeztem eltűntetni a feszültség jeleit az arcomról.

- Megjöttem, hagytatok még nekem is valamit? – rontottam be vigyorogva az ajtón, de a fiúk hangos beszélgetése és nevetgélése miatt a tervezett sokkoló hatás nem jött össze.

Adtam egy puszit az öcsém feje búbjára, aki az etetőszékben ült, és Juliette épp sárgarépapürével tömte, majd lehuppantam az egyetlen szabad székre Joshua mellé – amilyen fancsali képet vágott, nem csodáltam, hogy senki nem mert mellé ülni -, és kanalazni kezdtem a tányéromra a krumplipürés tálból. Jonathan felém nyújtott egy edényt, amiben ott lapult még három nagyobb csirkecomb. Hálás mosollyal az arcomon kivettem belőle kettőt, a harmadikat meghagyva neki – bár a tányérján már így is volt kettő.

- Esküszöm, hogy éreztem… - figyeltem oda végül a beszélgetésre, amit a fiúk folytattak épp, mikor végre a tányéromon volt minden, amit a hasamba szántam. – Idegen szaga volt, a miénket felismerném. Tényleg felismerném – morogta maga elé bosszúsan, mikor Daniel kételkedve pillantott rá.

- Miről van szó? – kérdeztem közbe, miután lenyeltem egy falatot.

- Benji volt az éjszaka őrjáraton, és állítólag a hegyekben érezte egy idegen farkas illatát – magyarázta Dan.

- Nem állítólag! – csattant fel a testvére. – Tényleg éreztem! Felénk tartott.

- Egy idegen farkas? – pillantottam Jonathan felé.

- Nem túl valószínű… - vonta meg a vállát. – Csak a mi törzsünket ismerjük eddig, akik képesek az átváltozásra, és ha az egyik itt lakóból farkas lett volna, arról tudnánk.

- Akkor is éreztem! – hajtogatta a magáét határozottan Benjamin.

- Majd odafigyelünk. A biztonság sosem árt – felelte Nate, hogy megnyugtassa őt. – Ma este én is ügyeletben leszek, körbeszaglászok egy kicsit.

- Veled mehetek? – Benji lelkesen pillantott a vezetőnkre – örült, hogy végre van valaki, aki legalább odafigyel rá. Nehéz lehetett neki, mivel bár nem ő volt az ifjonc farkas, mégis úgy kezelték, mint egy gyereket – vagyis korához illően. Még mindig bizarr volt, hogy a hatalmas, izmos férfitest egy tizennégy éves fiú lelkét takarja. Csak az arcvonásai és a pillantása mutatták meg az igazi korát. Na meg a bohósága – mosolyodtam el magamban.

- Én is mennék… - szólaltam meg halkan. Benjamin rám vigyorgott, én meg visszavigyorogtam rá. – Mindig odavoltam a rejtélyekért… És egy új farkas… Biztosan izgi lesz – pislantottam Jonathanra.

- Még nem hiszem, hogy kész vagy a járőrözésre… - fürkészte az arcomat.

- Készebb nem is lehetnék – néztem egyenesen a szemébe. – Kérlek, én is részt akarok venni a falka életében. Ígérem, jó leszek, és csak azt teszem, amit mondasz – emeltem esküre a kezeimet. – És ez… lefoglalna… elterelné a figyelmemet… - vetettem be azt az érvet, amivel tudtam, hogy hathatok az alfám érzéseire.

A fiúk érdeklődve figyelték, mi lesz Jonathan válasza. Nate próbált velem legalább olyan kemény lenni, mint velük, de azért voltak előnyeim a nőiségemnek köszönhetően. Például, hogy be tudtam vetni olyan lelki fogásokat, amik sokkal hatásosabbak voltak vezetőnk meggyőzésében, mint a többi farkas verbális vagy fizikai érvei.

- Én… Rendben… Talán, tényleg jót tenne neked… - felelte, aztán zavartan visszanézett a tányérjára, és a villájával szurkodni kezdte a húst. Ő is tudta, hogy csatát vesztett, és ez kissé sértette az önérzetét. Főleg, hogy a fiúk azonnal pusmogni kezdtek – hangosan nem mertek volna viccelődni az alfájukkal, de egymás között nem bírták ki.

- Köszönöm, igazán hálás vagyok neked, amiért engedélyt adsz rá – nyomtam meg az engedély szót, hogy tudják, tökéletesen tisztában vagyok a helyemmel, és tisztelem Jonathan szavát.

- Nincs mit. Jól fog jönni, ha eggyel több beosztható emberem lesz – bólintott Nate, és a szemei máris felszabadultabban csillogtak. A férfiakat olyan könnyű volt kiismerni…

- Szóval, akkor nyolckor szoktunk indulni Nate házától – szólalt meg Benjamin felvilágosítva az őrjáratok pontos menetéről. – Aztán milyen formában haladunk? – pillantott a vezérünkre.

- Én Isabella mellett maradok a biztonság kedvéért – közölte, én pedig, bár kissé idegesített, hogy felügyeletet kapok, inkább ráhagytam. Annyi mindennel tartoztam neki, hogy nem lett volna képem ilyen apróság miatt tiltakozni. – Körbejárjuk a nyugati részt. Te pedig menj a keletin egy kört. Aztán középen találkozunk, és hármasban bejárjuk a középső területet.

- Rendben, - bólintott Benjamin, aztán a szájába tömött egy kisebb halomnyi krumplit, és rögtön utána küldte a kezében fogott fél csirkecombot. Az én étvágyam is a kétszerese lett az eredetinek, de azért megpróbáltam nem kézzel-lábbal tömni magamba mindent, és a kulturált étkezés mellett döntöttem. Ahogy körbenéztem az asztalnál, úgy tűnt, hogy ezzel csak mi lányok vagyunk így.

Juliette apró falatokat vett a szájába, és rágás közben Edward szájába tuszkolta a kanalat, akinek úgy tűnt, nem igazán ízlik a sárgarépa, mivel több volt belőle az arcán és az előkéjén, mint a szájában.

A mobiltelefon csörgésétől összerezzentem egy kissé. Jonathan ledobta a harmadik csirkecombját a tányérra, aztán a szalvétájában megtörölte a kezét.

- Ha valaki hozzányúl, az a szömörcésbe megy őrjáratra – morogta oda valószínűleg nem minden ok nélkül, mert a fiúk szeme azonnal felcsillant látva a magára hagyott combot. – Igen? – szólt bele a telefonba, miközben az ablakhoz vonult. Az arcvonásai megfeszültek, mikor meghallotta a vonal másik végén a hangot, én pedig úgy éreztem, hogy a csirke életre kelt a gyomromban és most vad szambát jár a krumplipürével. – Nem, nem tudom adni! Hagyd őt békén! – morogta dühösen. Ujjaim görcsösen szorították az asztal szélét.

- Add ide! – nyújtottam ki a kezem a mobil felé, miután meghallottam a Vagy idehívod a telefonhoz, vagy nem érdekel az egyezség, magam megyek érte, de így is, úgy is beszélni fogunk! – mondatot. Jonathan mérgesen lökte oda nekem a készüléket.

- Itt vagyok… - motyogtam halkan.

- Isabella… Végre… - sóhajtott fel Edward megkönnyebbülten, miközben én aprókat remegtem a hangja hallatán. – Azt hittem, az a bolhás vakarék már sosem adja át! – morogta. Jonathan homlokán vészesen lüktetni kezdett egy ér.

- Én is pont olyan bolhás vakarék vagyok! – jegyeztem meg összeszoruló gyomorral.

- Nem… nem úgy értettem… - kezdett azonnal tiltakozni Edward. – Ez csak… a megszokás… Sajnálom. Beszélnünk kell – váltott gyorsan témát.

- Most is azt tesszük – próbáltam meg határozott maradni, de a hangom elég gyengécskére sikeredett. Örültem, hogy legalább nem vagyok egyedül a szobában, mert a többiek jelenléte segített, hogy ne adjam meg magam Edwardnak – bár még így is nehéz volt tartani magam.

- Nem így. Személyesen.

- Edward, megmondtam, hogy… - kezdtem kétségbeesve, de szokásához nem méltón közbevágott.

- Tudom, hogy mit mondtál. De eljöttél, mert látni akartál. Ennek oka volt – felelte, és a hangjában lévő remény miatt megint lelkiismeret furdalásom támadt.

- Hülyeség volt, és többet nem teszek ilyet – ismételtem meg, amit az erdőben is már elmondtam.

- Lehet, hogy te így gondolod, engem viszont rádöbbentett valamire. Mikor a határnál elbúcsúztál, úgy viselkedtem, mint Bella. Beletörődtem, mintha nem lenne más választásom. – Az ujjaim olyan erővel szorították a telefont, hogy csodaszámba ment az egyben maradása. – Aztán ma reggel, mintha fejbe vágtak volna – Edward kuncogása inkább izgatott volt, mint örömmel teli. - Amíg tudom, hogy te is érzel valamit irántam, úgysem fogok leszállni rólad! Szóval, felesleges rágnod magad, mert nem menekülhetsz előlem. Ha elmész, megkereslek. Ha újra megszöksz, utánad megyek. Én nem hagyom magam lerázni. Ismerős? – ismételte meg a vámpír memóriának köszönhetően valószínűleg szóról szóra, amit egyszer régen én mondtam neki. Éreztem, hogy lesápadok, és a reszketésem felerősödött. – Amíg szeretsz, nem hagyom, hogy elhagyj! Találkozzunk! – kérte ismét.

A gondolataim jobban összekuszálódtak, mint egy kismacska által szétszedett gombolyag, és én teljesen beléjük gabalyodtam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem vagy mondanom. Van-e egyáltalán értelme még a tervemnek, megvédi-e ez Edwardot a szenvedéstől, ahogy hittem, vagy teljesen feleslegesen kínzom magunkat… A szerelmes énem látni akarta, a közelében akart lenni, a felelősségteljes énem viszont nem tudta, mi is lenne a helyes. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat, de addig sem akartam, hogy Edward azt higgye, visszatérhetek hozzá.

- Nem lehet, sajnálom! – nyögtem ki végül. – Most mennem kell, Edward…

- Nem fogom feladni – felelte határozottan. – Szeretlek! – Lehunytam a szemem egy pillanatra, és próbáltam megakadályozni, hogy a szívem kiugorjon a mellkasomból. A lehető legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy visszanyeljem a válaszomat: Én is szeretlek!

- Ég veled, Edward! – mondtam végül.

- Nem, nem ég veled. Viszlát nem sokára… - A telefon megnémulása után is vagy fél percig a fülemnél tartottam a kagylót. Mikor magamhoz tértem, akkor jöttem rá, hogy minden fej felém fordul, és a máskor nyüzsgő konyhában, most halálos csönd van. Felugrottam, és Jonathan kezébe nyomtam a telefont.

- Bocsánat, mindjárt visszajövök! – rohantam ki, miközben a könnyek a torkomat fojtogatták.