A múlt árnyai - 28. fejezet

A fejezet 16 éven aluliaknak nem igazán ajánlott... Én szóltam... :D


28. LÁVAFOLYAM



RETTENETESEN FÁJT mindenem. Mintha a világ összezsugorodott volna koporsónyi méretűvé, hogy aztán tovább szűkülve összeroppantson és megsemmisítsen. A levegő párás volt és meleg, és valami halk zúgás csak tovább növelte a fejfájásomat – megint esik az eső? Nehezen kaptam levegőt. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de a világ homályosan derengett csak előttem. Fogalmam sem volt, mi történt velem, vagy hogy hol vagyok. Rémisztő érzés volt – mintha kiesett volna egy rövid idő az életemből, és bárhogy próbáltam erőltetni, egyszerűen nem jutott eszembe valami fontos.

Arra emlékeztem, hogy futottam és a szél simogatta az arcomat. De hová… Hová futottam? Felemeltem a kezem, és megérintettem a fejemet. Felszisszentem a fájdalomtól, ami belenyilallt, de nem éreztem vért, ami jó jelnek tűnt abban a pillanatban.

- Hát felébredtél? – hallottam meg magam mellett az ismerős, halk hangot, és hirtelen képek kezdtek pörögni a fejemben. Benjiék, a verseny, a rendőrök, az erdő és végül Dominic. Nem mertem megmozdulni, még csak levegőt venni sem. Egy ostoba, gyermeki részem úgy hitte, hogy ha nem nézek fel, a mumus a képzeletem játékaként eltűnik majd magától. Csak elég kitartóan kell hinnem, hogy nem is létezik… - Jól aludtál? – Egy vörös szempár és egy rémisztően nyugodt arc kúszott be alattomosan a látóterembe, felborítva és összezúzva minden téveszmét bennem.

- Hol… vagyok? – nyögtem ki. Talán, Edwardék értem jönnek, vagy a farkasok… Megmentenek megint. Rám fognak találni, és hazavisznek.

- Olyan helyen, ahol sosem fognak keresni – hallottam meg az elégedett nevetést. Dominic felegyenesedett, én pedig ülő helyzetbe tornáztam magam, és a szédülésem ellenére gyorsan hátrébb kúsztam – egy sziklafal állított meg. Rémülten néztem körül. Egy barlangféleségben lehettünk…

- Eljönnek értem – néztem fel Dominicra. A félelem átjárta minden porcikámat, de azt reméltem, amíg beszéltetem, nem bánt, és akkor Edwardéknak lesz elég idejük… Csak egy kis időt kell szereznem nekik…

- Mint mondtam, sosem találnak rád. – Dominic túl magabiztosnak tűnt.

- Alábecsüli őket – feleltem, remélve, hogy igazam van.

- Tudom, hogy gondolkoznak majd… Ebben jó vagyok. Kitalálni előre, hogy mit lép majd a másik – lépett közelebb hozzám, én pedig pánikba esve kutattam egy újabb kérdés után a fejemben, amit feltehetnék neki.

- Igen? És hogy gondolkoznak? – Dominic megtorpant, és elmosolyodott.

- Húzni akarod az időt, igaz? – Próbáltam abbahagyni a remegést, de egyszerűen nem ment. – Látod, azt is tudom, te mit gondolsz… Annyira kiszámítható mindenki. De tudod, mit? Van elég időnk. – Ahogy leült velem szemben a puszta földre, mintha valami összeszorította volna a gyomromat. Túl nyugodt… - lüktetett a fejemben a gondolat.

- Igazán? – kérdeztem.

- A barátaid az illatod alapján egyenesen a folyóhoz fognak menni, de ott vége a nyomoknak – végignéztem magamon, de teljesen száraz voltam, és nem is fáztam – sőt, inkább melegem volt -, így lehetetlenségnek tűnt, hogy Dominic, amíg eszméletlen voltam, megint megpróbált volna átúszni velem a folyón.

- Nem fogják feladni. Átkelnek a túlpartra, és tovább kutatnak majd.

- Lehet… - vonta meg a vállát Dominic. – De úgysem találnak semmit – villantak ki a pengeéles fogak egy ijesztő mosoly kíséretében.

- Miért nem? – a hangom elcsuklott.

- Mert nem mentünk át a másik oldalra. Azt fogják gondolni, hogy a múltkor történtek után, a lehető leghamarabb elviszlek olyan messze, amilyen messzire csak tudlak. Nem fognak a környéken keresni, és ez a szép benne… Itt vagyunk az orruk előtt – mutatott szét. – Alig negyed órányira vagyunk a barátaid házától – mesélte elégedett hangon, miközben újabb és újabb nevetés szakadt fel a torkából. – De eszükbe sem jut majd itt keresni.

- Valahogy ide hozott… Rájönnek. Megérzik a szagom – próbáltam kapaszkodni az utolsó szalmaszálba is. Mire észbe kaptam, már mellettem állt. Megragadta a karomat, és cseppet sem finomkodva felhúzott.

- Nézz csak oda! – rángatott arrébb pár méterrel. Rájöttem, hogy mi is az a fejfájdító zúgás, amit az ébredésem óta hallok, és úgy éreztem, mintha élve eltemettek volna. A vízesés összefüggő ajtóként zárta le a kijáratot. Hirtelen megértettem, miért nem találhatnak meg. A vízfalon úgysem jut át az illatom. – Érted már? – suttogta hátulról a fülembe Dominic – megint remegni kezdtem. – Egy tutajon jöttünk fel a folyón, így nincs semmi nyom utánunk. Sosem… találnak… meg! – Hirtelen mintha mellkason vágtak volna. Nem kaptam levegőt, és fura, kétségbeesett hang tört elő a torkomból – könnyek nélküli zokogás. Éreztem, ahogy az a szörnyeteg visszarángat a barlang belsejébe, de az agyam mintha leblokkolt volna. Nem akartam felfogni, hogy tényleg vége…

Csak akkor tértem magamhoz, mikor az egyik kezével megragadta az arcomat, és maga felé fordította a fejem. Biztos voltam benne, hogy az ujjai lenyomatot hagynak majd rajtam, bár ez most már mit sem számított…

- Most már az enyém vagy – nézett a szemembe. – Ha minden jól megy, örökre… - a szorítása enyhült kissé, majd legnagyobb meglepetésemre, elengedett. Átsétált a barlang másik felébe, aztán visszafordult felém. – Vetkőzz le! – Csak annyira futotta a lelki erőmből, hogy megrázzam a fejem. Ahelyett, hogy dühös lett volna, ahogy vártam, elmosolyodott. – Ne akard, hogy én csináljam!

- Inkább öljön meg most! – próbáltam határozottnak látszani. Nem akartam megadni neki azt az élvezetet, hogy lásson rettegni.

- Mi lenne abban a móka? – a nevetése hátborzongatóan kéjes volt. Fogalmam sincs, hogy bírtam talpon maradni. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elnyelhet a sötétség – talán, az jobb is lett volna. – Ha nem teszed, amit mondok, lassú és fájdalmas kínokban lesz részed. Nem akarlak bántani. – Az arca már-már gyengéddé vált, de a szemeiben lángoló vadság kétséget sem hagyott afelől, hogy hazudik. – De ha nem leszel jó kislány, kénytelen leszek megnevelni, ugye, megérted? Vetkőzz le!

- Kérem… - A hangom, mintha nem is az enyém lett volna. A kezeim ökölbe szorultak, és úgy remegtem, mintha szörnyen fáznék, pedig folyt rólam a veríték.

- Kezdem elveszíteni a türelmemet, Isabella! – hallottam meg Dominic hangját, miközben szédelegve próbáltam meg összerakosgatni az előttem széthullott világ darabjait. – Talán, ha elhoznám a testvéredet is, engedelmesebb lennél… - nézett rám elgondolkozva.

- Ne! – akartam felkiáltani a kétségbeeséstől, de csak egy halk suttogásra futotta.

- Tudod, mit kell tenned, ha az öcsédet biztonságban akarod tudni… - Az ujjaim automatikusan nyúltak a blúzom gombjai felé. Ahogy egyre több gomb szabadult ki a neki szánt lyukból, úgy nőtt a hányingerem.

- Ügyes kislány! A többit is! – hangzott el a parancs, mikor a felsőm a földre hullott. A nadrágomhoz nyúltam, de a kezem annyira remegett, hogy egyszerűen nem tudtam kicipzárazni. Felsikoltottam, mikor Dominic előttem termett. Félrelökte a kezem, és maga húzta le a cipzáramat.

- Én… Csinálom… - motyogtam teljesen összefüggéstelenül. Nem bírtam elviselni, hogy a közelemben van, és hozzám ér.

- Sajnálom, de túl lassú vagy… - ragadott meg a derekamnál fogva.

Egyik keze a fenekembe markolt, és magához húzott. Az öklömet a mellkasához szorítva próbáltam meg eltolni magamtól, persze, teljesen feleslegesen – csak elégedett nevetést kaptam válaszként. Szabad keze a hajamba markolt, én pedig sikoltozni kezdtem, mert úgy éreztem, tövestül szakadnak ki a tincseim. Éreztem, a durva ajkakat az enyémeken, és öklendezve kezdtem püfölni a kemény izmokat, mit sem törődve a kezembe nyilalló fájdalommal. Aztán hirtelen, mintha minden fájdalom megszűnt volna. Hát ilyen a halál? – futott végig az agyamon az utolsó gondolat, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el a mellkasomat.

A fekete semmiben lebegtem, nem volt testem, nem éreztem semmit, csak tudtam, hogy vagyok. Talán, a lelkem elhagyta a test fájdalmait, megadva magát valami hívogatóbb világnak. Reméltem, hogy minden így is marad, mert a nyugalom, ami elöntött túl kellemes volt ahhoz, hogy elmúljon.

Fogalmam sem volt, mennyi ideje tart ez az állapot, csak élveztem. Az idő, mintha megszűnt volna. Talán, percek teltek el, talán órák vagy napok. Edwardék vajon már tudják, hogy eltűntem? – jutott hirtelen eszembe, és ez a gondolat, mintha valamiféle elektromos kisülésként keltett volna életre.

Levegő után hörögve pattantak fel a szemeim. A hirtelen sokkoló ébredéstől ülő helyzetbe lendültem, és automatikusan hátrafelé kezdtem kúszni, mintha menekülnék valami elől. A bőröm égni kezdett, ahogy a sziklák durván felhorzsolták. Csak mikor a hűvös sziklafalat éreztem a hátam mögött, akkor jöttem rá, hogy teljesen meztelen vagyok, és sikerült végignyúznom a combjaim hátsó részét és a fenekem. Felszisszentem, és az arcom megrándult a fájdalomtól.

Kellett pár másodperc ismét, mire az agyam teljesen kitisztult, de mikor ez megtörtént, színtiszta rémület lett úrrá rajtam. Fogalmam sem volt, hogy került le rólam az összes ruha, és mi történhetett, amíg nem voltam magamnál. Felhúztam a térdeimet, és átölelve őket sírtam. Jó pár percbe beletelt, mire rájöttem, hogy egyedül vagyok. Felpattantam a földről. Ha kell, inkább levetem magam, és meghalok, de nem maradok itt egy perccel sem tovább!

A bejárathoz akartam rohanni, de alig pár lépés után valami kirántotta a bokám, és hasra estem. A térdem hatalmasat koppant a kövön, és éles fájdalom hasított belé. Nyüszítve fordultam a hátamra, majd megpróbáltam felülni. A jobb bokámon egy vasbilincs volt, amit egy lánc rögzített a barlangfalba. Kétségbeesve néztem körül. A szemem megakadt egy tenyérnyi nagyságú kődarabon.

Ha valahogyan ki tudnám verni vele a láncot tartó szeget a falból, mielőtt Dominic visszajön… Potyogni kezdtek a könnyeim, miközben odamásztam a földön heverő kőért. Minden porcikám rettenetesen fájt, és mintha a csontjaimat tűz égette volna belülről. Ahogy megtöröltem a homlokomat, rájöttem, hogy valószínűleg lázam van.

Nagy nehezen visszaküzdöttem magam a falhoz, és összeszedve minden erőmet, ütni kezdtem a szegecset. A fogaim összeszorultak az erőfeszítéstől, de valami nem engedte, hogy feladjam. Rettegtem, hogy Dominic bármelyik pillanatban visszatérhet. Fogalmam sem volt, hová tűnhetett, talán, vadászni ment, vagy… Nem, arra nem is akartam gondolni, hogy az öcsémért.

Az ujjaim kisebesedtek, ahogy véletlenül nekiütődtek a falnak, de az a nyavalyás pöcök meg sem rezdült. Sírva hajítottam a követ a földre magam mellé. Az izzadtság és a könnyek csípni kezdték a szemem. Kellett néhány perc, amíg újra megnyugodtam. Vettem pár mély levegőt, és ismét dolgozni kezdtem. Majdnem felsikoltottam az örömtől, mikor jó negyed óra után alig láthatóan megmozdult a szög. Ismét ráütöttem, hogy lássam, nem csak a képzeletem csalt meg. Újult erővel kezdtem ütlegelni a fal és a fém találkozásának helyét.

Már úgy éreztem, kiszakad a karom a helyéből, mikor a szegecs kilazult annyira, hogy kézzel is megpróbálhattam kihúzni. Szörnyen melegem volt, és nehezen kaptam levegőt. A köhögés fájdalmasan húzta össze a tüdőmet. Ujjaim közé vettem a fémdarabot, és ide-oda mozgatva rángatni kezdtem. A körmeim véresek voltak, mert alig bírtam az ujjaim között tartani a szeget.

Mikor végre kiesett a falból, a halk koppanást halva olyan örömmámor fogott el, amilyet még sosem éreztem. Nevetve huppantam le a földre, hogy aztán a nevetésem eszelős zokogássá fajuljon. A könnyeimmel küszködve vergődtem talpra, és tántorogva indultam meg a kijárat felé. A magam után vonszolt fémlánc élesen csikorgott a sziklán, de nem volt elég erőm felemelni.

Mikor megláttam magam előtt a vízesést, megtorpantam. Amíg a lánc miatt nem tudtam megtenni, sokkal könnyebb volt arra gondolni, hogy öngyilkos leszek, de most, hogy itt álltam… Az életösztönt sokkal nehezebb volt legyőzni, mint gondoltam. Hirtelen, mintha mindent ezerszeresen éreztem volna – az ér lüktetését a fejemen, ami a migrénemet okozta, a szívem dobogását, a fájdalmat, az illatokat. Éreztem, hogy élek. És féltem a haláltól.

Fejemet a hideg kőfalhoz kellett nyomnom, mert úgy éreztem, szétrobban, de nem sokáig használt, mert az érdes felület hamar átvette a testhőmérsékletemet. Felnéztem újra a vízre, aztán sziszegve leguggoltam a láncért, és a kezembe vettem. Éreztem a súlyát, és tudtam, hogy ha a zuhanást túl is élem, a fém majd lehúz a mélybe, és nem tudok feljönni újra. Esélyem sincs a szökésre, csak ha elég bátor vagyok a halálhoz, ami valószínűleg így is, úgy is utol fog érni. Az egyetlen, amit tehetek, hogy magam választom meg a halálom módját, és hogy mennyit kell szenvednem előtte.

Lehunytam egy pillanatra a szememet, aztán mély levegőt véve nyitottam fel ismét. Csak futok egyet… Mint reggel… Semmi több.

A lábaim lassan indultak meg, aztán egyre gyorsabban rohantam a vízfüggöny felé. Olyan érzés volt, mintha nekirohantam volna egy ajtónak. Fel sem fogtam igazán , hogy mi történik velem. Mire észbe kaptam, már a víz alatt voltam. Hirtelen pánik öntött el. Kezeim automatikusan kapálózni kezdtek, hogy feljuthassak a felszínre, de a súly nem engedte, hogy megtöltsem a tüdőmet friss oxigénnel.

A víz savként marta végig a légcsövemet. Próbáltam lélegezni, de csak azt értem el vele, hogy még több zúdult le a számon és az orromon keresztül. Aztán hirtelen megint minden békés lett. A szemeimre, mintha ólomsúly nehezedett volna. Lehunytam őket, és Edwardra gondoltam. Láttam magam előtt a tökéletes arcot, és arra gondoltam, ha ilyenek az angyalok is, akkor végül is, nem lehet olyan rossz dolog a halál.

Aztán valami durván kiragadott a pihentető megváltásból. Újra égni kezdett a tüdőm, de már nem a víztől, hanem az oxigéntől. Kapálózva próbáltam leoldani a derekamról a karokat, amik satuként tartottak, és nem hagyták, hogy újra elnyeljen a mély, de túl erősek voltak. A testem köhögve próbálta meg levegőhöz juttatni a tüdőmet, miközben éreztem, hogy már teljesen kint vagyok a vízből, és a karok felemelnek a levegőbe.

Kiabálni akartam, hogy eresszen el, hagyjon meghalni, de a torkom fájt a lenyelt vízmennyiségtől, így csak nyüszítő hangra futotta. Aztán durván földet értem, odafent a börtönben, ahonnan alig pár percre, de visszanyertem a szabadságomat.

- Te idióta! – valaki megragadta a hajamat, és vonszolni kezdett. Belekapaszkodtam a kezébe, és próbáltam lábra állni. Olyan erővel csapódtam a sziklafalba, hogy a levegő hirtelen kiszorult a tüdőmből. – Mit akartál csinálni, ha? Mi lett volna, ha nem mentelek meg? Majdnem tönkre tettél mindent! – Bár hallottam magam mellett az ordibálást, a szavak csak nehezen álltak össze értelmes jelentéssé a fejemben. – Soha többé ne merészeld! – ragadta meg a torkomat Dominic a falhoz szegezve engem. Hörgő torokhangot hallattam, és bár tudtam, hogy hiábavaló, feszegetni kezdtem a kezét.

- Nem… fogom… - nyöszörögtem, mire a kéz elhúzódott, én pedig a földre rogytam.

- Nézd meg, teljesen összezúztad magad… - Dominic idegesen járkált fel-alá. – Szerencséd, hogy nem vérzel túlságosan és most ettem, mert őrjítő a véred illata – lélegzett mélyet, és vörös szemei sötétebbé váltak egy pillanatra. – Kell valami, ami eltereli a figyelmemet…

- Ne… - még kisebbre húztam össze magam a földön, miközben Dominic meglazította a nadrágján a bőrövet. El akartam tűnni. Imádkoztam, hogy isten sújtson le rám egy villámmal, és pusztítson el most azonnal, de nem jött az égből semmilyen segítség.

- Nyugalom… Élvezni fogod – suttogta szinte selymes hangon. A fogaim kocogni kezdtek, és egész testemben reszkettem. – Reggel is élvezted – nevetett fel. – Igaz, hogy nem teljesen voltál magadnál, de élvezted.

- Nem! Nem, nem, nem, nem! – a fülemre szorítottam a kezemet, mintha bármit is meg nem történtté tudnék tenni azzal, ha nem hallom. Nem tehette meg, ez nem történhetett meg velem! Hazudik, hazudik, hazudik!

- Sajnálom, hogy lemaradtál az első alkalomról, de talán, jobb is. Tudod, a második mindig még jobb – gombolta ki az ingét, majd ledobta a földre.

- Nem… - a könnyeim végigmosták a combjaimat, égő érzést hagyva maguk után a sebes részeken. Edwardra gondoltam, a csókjainkra, az érintéseire, a gyönyörre, amit adott nekem, és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy más is érintett már. Hogy más vette el azt, amit én Edwardnak szántam. Hogy erőszakkal rabolta el tőlem valaki, miközben én szerelemmel akartam adni. Ez egyszerűen nem történhetett meg!

Összerezzentem, mikor megéreztem a hideg érintést a vállamon. Fejemet belefúrtam a térdembe – nem tudtam felnézni. Az ujjak végigkúsztak az oldalamon, hogy aztán végül a combom külső felén kössenek ki. Nem bírtam tovább. A sokktól sikoltozva próbáltam meg négykézláb kimászni a fal és a szörnyeteg közül, de a hely túl kicsi volt ahhoz, hogy sikerrel járhassak.

Mire észbe kaptam már alatta feküdtem, és tudtam nincs menekvés. Újabb ájulásért esedeztem, de nem jött. Oldalra fordítottam a fejem, hogy ne lássam a kéjt az arcán, miközben szemeimmel egy pontot kutattam, amit bámulva kiutat találhat az elmém ebből a borzalomból. Le akartam kapcsolni az agyamat, mint egy lámpát, hogy fel se fogjam, mi történik. Aztán hirtelen a szemeim a kődarabra tévedtek, ami egyszer már lehetőséget adott nekem, hogy megváltsam magam ebből a pokolból. Talán, újra megtehetné… Ezúttal végleg.

Csak alig pár centivel kellett volna arrébb mozdulnom, hogy elérjem, de féltem, ha megteszem, Dominic rájön, mire készülök, és megállít.

Ahogy megérintette a mellemet, felnyögtem. Olyan kéjesen, ahogyan csak képes voltam megjátszani, remélve, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy higgyen nekem. Próbáltam leküzdeni a hányingert, és csak azzal foglalkoztam, hogy a tervemet megvalósítsam. Mint egy játék… Mint a malomjáték… Csak át kell vernem, hogy győzzek végül. Az ilyen játékokban mindig jó voltam.

Dominic meglepetten nézett az arcomba, aztán újra megmarkolta a mellemet. Lehunytam a szemeimet, és sóhajtottam.

- Tudtam, hogy végül tetszeni fog… - hallottam a torokhangú nevetést. A szemébe akartam köpni, miközben a képébe ordítom, hogy legszívesebben lenyúznám a saját bőrömet, hogy megszabaduljak az érintése nyomától is, de nem tettem. Összeszorított fogakkal tűrtem, hogy a szája a kulcscsontomon járjon, miközben minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy fel bírjam emelni a bal kezemet, és a nyakába tudjam fűzni azt. – Jó kislány… Meglátod, így sokkal jobb lesz – motyogta a melleim közé.

Felnyögtem, és megemelve egy kicsit a testem, pár centivel arrébb kúsztam észrevétlenül, mintha csak a kéjtől vonaglanék. Vissza kellett nyelnem a számba toluló keserű ízt, miközben az agyam felmérte a távolságot. El fogom érni…

Lehet, hogy a feldörzsölt sebek nem voltak akkora hatással Dominicra, hogy rám támadjon miattuk és megöljön, de reméltem, hogy a rengeteg vérnek, akármikor is evett, és akármekkora is az önuralma, nem fog tudni ellenállni. Az elszántság olyan erővel robogott végig a testemen, hogy biztos voltam benne, sikerülni fog a tervem.

A hideg kezek széthúzták a combjaimat, és megpróbáltak közéjük férkőzni. Az egész egy másodperc töredékrésze alatt történt – a kezem megragadta az éles kődarabot, és egyetlen mozdulattal felhasította a nyaki ütőeremet. Hörgő hang hagyta el a számat, és szédülni kezdtem. A vér szökőkútként spriccelve tört elő. Hallottam a mély, állatias morgást, aztán egy pillanattal később megéreztem a harapást és az erőteljes szívást.

Hát sikerült – jött az utolsó gondolat, mielőtt az iszonyatos fájdalom halálsikolya bugyborékolva előtört belőlem. A csontjaim felforrósodtak, és az ereimet valamiféle sav marta végig. A fájdalom miatt észre sem vettem, hogy Dominic mikor hagyta abba a vérem ivását, csak arra eszméltem, hogy már nem érzem a nyakamon a száját. Oldalra fordulva láttam, hogy a fal mellett ül lihegve, és szomjazó, dühös tekintettel bámul engem.

Hirtelen rájöttem, hogy ez mit jelent. Megharapott egy vámpír, de életben hagyott. Fogalmam sincs, miért nem szívta ki az utolsó csepp véremet is, de félbehagyta a dolgot. Az iszonyatos fájdalom pedig, amit érzek, a méreg. Át fogok változni! – közölte egy hang a fejemben, de nem tudtam tovább koncentrálni rá.

A testem rázkódni kezdett, mintha minden egyes molekulám ki akarna szakadni a helyéből, hogy önálló életet kezdhessen, a forró láva pedig, ami egyre jobban szétterjedt bennem, küzdött velük, hogy újra összeolvassza őket. Ki akartam nyitni a számat, hogy könyörögjek Dominicnak, öljön meg, mert ez a fájdalom elviselhetetlen. Hihetetlen volt, hogy az elmém kibír ekkora kínokat anélkül, hogy elveszíteném az eszméletemet, vagy bele ne őrülnék, de végig a tudatomnál voltam.

A látásom homályossá vált – a világ is kezdett ugyanúgy szétesni, mint én. Csak éles fénylő foltokat láttam, mintha fáklyák lángjai lidércként ijesztgetnének a sötétben. Éreztem, ahogy a tűz erősebb lángra kap, égeti a húsom, marja a csontjaim, egyre többet és többet esz meg belőlem.

A rémület, hogy élve égek el, újabb sikolyokra késztetett. Oltsatok el! Megégek! Oltsatok el, könyörgöm! – akartam kiáltani, de a szám nem volt hajlandó engedelmeskedni. Éreztem a vér ízét, ami elöntötte a torkomat, megakadályozva, hogy beszélni és lélegezni tudjak.

Küszködve próbáltam oxigénhez jutni, de a saját véremtől fuldokoltam. Ujjaim az alattam lévő sziklatalajban próbáltak valami kapaszkodót keresni, és mikor nem találtak, kaparni kezdtem a földet kínomban, mint egy veszett kutya. Újabb reszketés és lávafolyam jött. Sokkal erősebb, mint az előző. Azt hittem, ez lesz az utolsó, mert ezt a kínt lehetetlenség már túlélni. Tévedtem.

Újabb és újabb jött. Mintha a testem háborút vívott volna saját magát pusztítva. Nem akartam mást, csak, hogy vége legyen. Hogy elmúljon a fájdalom. Szinte bármit megtettem volna azért, hogy meghalhassak. Hallottam magam mellől Dominic folyamatos káromkodását, és újra megpróbálkoztam a könyörgéssel, de nem voltam biztos benne, hogy sikerült-e bármilyen értelmes szót is kinyögnöm.

Éreztem, ahogy a tűz végigkúszik a nyakamon át elérve a karjaimat, majd a mellkasom felé veszi az útját. Halványan még rémlett a naplóból, hogy mit jelent az, ha eléri a szívemet, de már nem számított. Úgysem tehettem ellene semmit…