A múlt árnyai - 30. fejezet

Hát, drágáim, ezt is megértük... Itt A múlt árnyainak az utolsó fejezete... Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egy kicsit meghatódtam. :D Mármint, hogy tényleg megírtam, befejeztem, ennyien olvastátok, biztattatok végig... Szóval, azt, hogy most itt tartunk, nektek köszönhetem. :) És persze, Szandinak! Nagyon hálás vagyok, amiért annyi időt szántál rám és a történetre, még akkor is, mikor vizsgára kellett tanulnod, vagy épp családi programod volt. :) Sosem tudom meghálálni majd eléggé neked, amit értem tettél és teszel! Köszönöm! :)

És ne ijedjetek meg! Pár napon belül jön a folytatás. :) Tudjátok, 2. könyv: A jövő reménysége. :) Remélem, hogy továbbra is kitartotok mellettem, és azt is olvasni fogjátok. :) Köszönök mindent! :)

Ó, igen, még valami... Megint csúszásban vagyok a kritikákra való válasszal, és kaptam egy csomó mailt is, amire még nem volt időm válaszolni, de a hétvége folyamán mindegyiket pótlom. Ha valaki mégsem kap választ, az csipogjon majd, mert vagy nem kaptam meg az üzijét, vagy figyelmetlen voltam... Köszönöm a türelmet! :)




30. ÚJ ÉLET



HIRTELEN TÉRTEM MAGAMHOZ, mintha valami visszarántotta volna a tudatomat a testembe. Mikor rádöbbentem, hogy alig pár milliméternyire vicsorgok Edward arcától, megrettentem. Nem volt elég időm átgondolni, mi is történt, mert hirtelen kicsapódott az ajtó, én pedig csak annyit éreztem, hogy megragadnak, és nekirepülök a falnak. Nyüszkölő hang hagyta el a számat, ahogy az egyik bordám alig hallhatóan megreccsent. A fájdalom ellenére azonnal talpra pattantam, és a támadóm felé fordultam védekező állásban.

Cullenék kettős érzelmekkel az arcukon álltak velem szemben. Rosalie állt legelöl – biztos voltam benne, hogy ő támadt rám. Alice arca rémült volt, Carlisle-én mintha bizonytalanság futott volna át, Emmett és Jasper inkább várakozónak látszottak, mintha csak akkor akarnának bármit is tenni, ha nincs más választásuk.

- Rosalie… - hallottam meg Edward figyelmeztető hangját. Felé fordultam – a földön ott hevert mellette a kölcsönkapott ing darabokra szakadva -, a fogaim még mindig kilátszottak visszahúzott ajkaim alól. – Semmi baj, Isabella! – nézett rám. Semmi baj? Semmi baj? – a hisztéria kezdte eluralni a gondolataimat, mikor tudatosult bennem, hogy mit tettem majdnem. Rátámadtam Edwardra! Majdnem… Én majdnem…

Halk nyüszítés hagyta el a számat, ahogy lefeküdtem a földre. Farkam szégyenkezve húztam be magam alá, fejem eltakartam a mancsaimmal. Úgy éreztem, soha többé nem tudok egyik Cullen szemébe sem belenézni. Főleg nem Edwardéba… Hogy tehettem ilyet? Hogy voltam képes rátámadni arra, aki a mindent jelenti számomra?

Talán soha többé meg sem mozdultam volna, ha nem érzem meg az óvatos kezet a nyakamnál. Összerezzenve kaptam fel a fejem, és mikor megláttam Edwardot guggolni magam mellett, rémülten húzódtam hátrébb. Hát, teljesen megőrült? Nem veszi észre, hogy egy gyilkos szörnyeteg lett belőlem? Hogy bármikor árthatok neki? Hogy jöhet a közelembe?

Idegesen figyeltem, ahogy újra kinyújtotta felém a kezét. Rosalie felszisszent, de nem szólalt meg – talán, nem mert, nehogy felidegesítsen vele, és ismét rátámadjak valakire.

- Minden rendben, Isabella – nézett Edward egyenesen a szemembe. Elkábulva pillantottam vissza rá. Olyan gyönyörű volt – gyönyörűbb, mint valaha. A farkaslátásommal, minden egyes porcikáját sokkal élesebben láttam. A bőréről most már nem csak azt tudtam megállapítani, hogy sápadt, hanem össze tudtam vetni más fehér dolgokkal. A szűz hónál sötétebb volt, de a krétapornál egy árnyalatnyival világosabb. A szemeit eddig mézaranyként definiáltam magamban, de most jöttem rá, hogy az íriszében apró világosbarna pöttyöcskék is vannak, amik eddig beleolvadtak tekintete egészébe. Az illata pedig… Mély levegőt véve szívtam magamba azt a csodás feromonáradatot, ami a pórusaiból szivárgott felém. Napfény! Edward keze megállt a levegőben, ahogy a hirtelen felismeréstől talpra ugrottam. Csóválni kezdtem örömömben a farkamat. Orgona, méz és napfény! A napfény illata volt az utolsó összetevő, amire emberként sosem tudtam nevet aggatni.

Aztán a hirtelen jött lelkesedés, ami egy pillanatra elfelejtette velem, mi is lett belőlem, olyan gyorsan múlt el, mint egy fényképezőgép vakujának villanása. Felnéztem Edward karjára, ami még mindig a levegőben volt várva, hogy megérinthessen, és ismét rám tört az önmarcangolás felemésztő érzése. Nem akartam, hogy Edwardnak félnie kelljen tőlem, de nem voltam biztos abban sem, hogy elég erős vagyok-e megállítani önmagamat, ha ismét előtörne belőlem a farkas.

Bármennyire is fájt, elfordítottam a fejem, és lassú léptekkel az ajtó felé cammogtam. Nem tehettem kockára Edward testi épségét és létét. Ő volt a legfontosabb a számomra. Nem történhet vele semmi, mert az fájdalmasabb lenne a számomra, mintha távol kéne tartanom magam tőle, de tudnám, hogy biztonságban van.

Visszapillantva láttam Edward arcán a keserű értetlenséget, de nem tudtam most mihez kezdeni ezzel. Körmeim bánatosan kopogtak végig a folyosón, ahogy a földszint felé igyekeztem. Felugrottam a bejárati ajtóra, és mellső mancsommal addig kapartam azt, míg bele nem sikerült akaszkodnom a kilincsbe, és szabad nem lett előttem az út. A szememből hatalmas méretű könnycsepp gördült ki, ahogy elhagytam a verandát. Egy láthatatlan erő szakított belülről darabokra, mely egyszerre súgta azt, hogy Edward mellett kell maradnom, és hogy jobb neki, ha távol tartom magam tőle.

- Isabella! – Edward hangja kétségbeesetten csengett. Jó pár pillanatig gondolkoztam azon, hogy visszaforduljak-e, de végül nem tudtam nem megtenni. Edward mellkasa olyan ütemben emelkedett és süllyedt, ahogyan még sosem láttam. Mint mikor pánikrohamot kap az ember, és akárhogy is kapkodja a levegőt, mégsem jut soha elegendő mennyiséghez. – Ne menj el… - A suttogás alig hallható volt, de tisztán éreztem benne a könyörgő hangsúlyt. Apró mozdulattal megráztam a fejem – többre nem volt erőm -, aztán rohanni kezdtem a fák felé. Hallottam egy tompa puffanást, mint mikor az ember térdre rogyik a porban, de próbáltam nem törődni vele.

Nem akartam mást, csak rohanni, amíg csak föld van a talpam alatt. A mellkasomat feszítette belülről egy kínzó érzés, ami éreztem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet. Aztán hirtelen megtorpantam, fejemet az ég felé emeltem, és vonyítva sírtam, zokogtam, tudtául adva az erdőnek a fájdalmamat.

Fogalmam sem volt, mennyi idő múlva hagytam abba ezt a szomorú farkasmelódiát. Kimerülten feküdtem le a fűbe. Nem testileg, sokkal inkább lelkileg voltam szörnyen fáradt és fásult.

Isabella! Isabella, merre vagy? – hallottam meg egy ismerős hangot egy kis idő múlva. Önkéntelenül is hegyezni kezdtem a fülemet, de ezen kívül nem reagáltam semmit. Aztán jött a többi hang is – Benjaminé, Aidané, Danielé, sőt még Joshuáé is -, amely mind engem szólongatott. Mancsaim alá temettem a fejemet, mintha ezzel el tudnám űzni a kéretlen látogatókat a gondolataimból, de tudtam, hogy bármit is tennék, hiábavaló próbálkozás.

Valami nedves és érdes simított végig a jobb mancsomon, de nem mozdultam. Aztán jött az újabb simítás, majd némi lökdösés. Bosszúsan pillantottam fel, egyenesen a világos homokszínű farkas szomorkás arcába. Halkan mordultam egyet, és az orrommal finoman arrébb löktem a fejét, hogy hagyjon végre békén, de Benjamin nem értett a „szép szóból”.

Visszabújtam a mancsaim alá, figyelmen kívül hagyva a további piszkálódást egészen addig, míg éles fájdalom nem hasított a fülembe – valaki belém harapott. Felnyüszköltem, és talpra ugrottam.

Na végre, hogy hajlandó volt megmozdulni a kisasszony – hallottam meg a fejemben Joshua gúnyos hangját, miközben szemei rám villantak. Benji a háta mögött állt, és bocsánatkérően húzta be fülét-farkát, amiért hagyta, hogy a társa bántalmazzon. - Végigfutjuk miattad az egész erdőt, de neked luxus válaszolni valahogy, igaz? - vádaskodott tovább Joshua a fejemben ordibálva. - A többiek már azt hitték, hogy valami hülyeséget csináltál!

Dühösen mordultam rá, aztán hátat fordítva neki az egyik fa alá indultam, hogy újra belesüppedhessek az önsajnálatba. Az éles fogak hirtelen a farkamba martak. Fogalmam sincs, hogy tehettem, de ösztönösen hátra fordultam, és haraptam. Mire feleszméltem, morogva martam a másik testet, ahol csak értem, és én is éreztem, az éles harapásokat magamon.

Elég! – a hirtelen felcsattanó hang úgy állított le mindkettőnket, mintha valaki benyomta volna a stop gombot a minket irányító távkapcsolón. - Joshua, teljesen elment az eszed? – A fekete fülek lekonyultak a szidás hallatán.

Én csak próbáltam észhez téríteni… - morgott halkan Josh. Az igazság az volt, hogy kicsit jobban éreztem magam. Joshua segített kiadni magamból a feszültséget. Lehunytam egy pillanatra a szememet, és szusszantottam egyet.

Nem az ő hibája.

Tessék? Mit mondtál? – Az összes farkasfej meglepetten fordult felém - hirtelen nem értettem, miért.

Csak azt, hogy nem az ő hibája. Én veszítettem el a türelmemet – válaszoltam. – Ó! – döbbentem rá hirtelen, mit is furcsállnak. - Halljátok, amit mondok? - kerekedtek el a szemeim. A farkasok vad bólogatásba kezdtek.

Talán, csak idő kellett neki a sokk után – vetette fel Benjamin, mire a fejemben négy hang szisszent fel egyszerre, és óvatos pillantásokat vetettek felém. Lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy a többiek lássák a gondolataimban végigfutni a múlt képeit. Dominic elmémbe kúszó arcától halkan szűkölni kezdtem.

Megint csend van…- hallottam meg Aidan zavart hangját. – Mármint, négyeteken kívül.

Lehet, hogy a nagyi miatt... – próbáltam meg másra terelni a figyelmemet. Először nem tudtam, hogy hallják-e, amit mondok, de mivel mindannyian rám néztek, mikor megszólaltam, úgy véltem, hogy igen. – Ő… Valahogy…El tudta zárni a gondolatait… mások elől… - feleltem. Nem tudtam volna kimondani, hogy ki is az a valaki más. Már a neve gondolatától is úgy éreztem, valami láthatatlan kötelék a nyakamra csavarodik, és szép lassan megfojt. Próbáltam mélyeket lélegezni, hátha akkor könnyebb lesz, de nem sokat segített.

Mi a baj? – Benjamin orra vadul bökdösni kezdte megint az arcomat. Ahogy felnéztem rá, láttam a szemében az aggódást. Szóval, ezt sem hallották? Olyan volt az egész beszélgetés, mint valami szakadozó rádióadás, amit hol lehetett fogni, hol nem. Csak még nem jöttem rá, mi a ki- és bekapcsológomb.

Fel-le kezdtem járkálni, mintha a mozgás megnyugtatott volna egy kissé, de a szorító érzés nem múlt el. Arra felé néztem, amerre Cullenék házát sejtettem, mintha a fákon keresztül megpillanthattam volna Edwardot legalább csak egy másodpercre… Persze, attól talán csak egy rövid időre lett volna jobb. De aztán… Az érzések olyan intenzíven törtek rám, mint még soha. A gondolattól, hogy soha többé nem láthatom őt, pánikroham remegtette meg az egész testemet.

Isabella, nyugalom! – hallottam meg Nate hangját, és bár a belsőm még mindig vibrált, kívülről kénytelen voltam a nyugalom látszatát mutatni.

Ismét úgy éreztem, belülről tép szét ez az érzés. Hogy egyszerre akarok vele lenni, és a világ végére futni. A lábaim nem tudták, melyik érzésnek engedelmeskedjenek, ezért kényszeres kaparászásba kezdtek. Kétségbeesve néztem fel Jonathanra. Valakitől muszáj volt tanácsot kérnem – valakitől, aki megérti, mit érzek, aki olyan, mint én.

Lehunytam a szemem, és a fejemben újra végigpörögtek a képek a történtekről – a barlang, az Edwarddal való beszélgetés, ahogy elveszítem az uralmat saját magam felett és megtámadom őt, és végül a döntésem, ami most is olyan bizonytalanná tesz, és amitől úgy érzem, a szívem kiszakad a mellkasomból. El akartam mindezeket mesélni, hogy válaszokat kaphassak, mit kéne tennem most, de mikor újra felpillantottam, egy mindenttudó, barna szempárral találtam magam szemben.

Láttam – ingatta a fejét igenlően a sötétbarna farkas, miközben az arcán furcsa érzelmek suhantak végig, amit nem tudtam hová tenni, elméjében pedig fel-felpislant Edward és a saját arcképem. Joshua dühösen mordult fel, és ugyanazokat a képeket láttam nála is, mint Jonathannál. Dühös volt, amiért kötődöm Edwardhoz, de nem értettem, hogy most ez miért merült fel újra témaként, mikor eddig is pontosan tudták. – Menjünk haza, és beszéljünk… -hallottam meg újra Nate-et, és ez elterelte a figyelmemet a többiek elméjében lejátszódó kuszaságról.

Haza? Van nekem még egyáltalán olyanom? – a fájdalom ironikussá tette a belső hangomat is. Legszívesebben csak lekuporodtam volna az egyik fa tövébe, hogy édes tudatlanságba sírjam magam.

Nálunk mindig otthon leszel. És… - Jonathan nem fejezte be a gondolatot, de valahogy mégis tudtam, arra gondol, hogy Cullenéknál is. Kételkedtem abban, hogy igaza van. Carlisle bármennyire is szeret engem, nem engedhet a családja közelébe, ha bármikor árthatok nekik. És én magam sem kockáztatnám meg, hogy elvesztem az önuralmam, és… Láttam magam előtt Alice-t, Esmét, Edwardot és a többieket. Vagyis… Ami maradna belőlük, ha én… Éles hangot kiadva kezdtem öklendezni saját magamtól.

Menjetek előre, fiúk, mindjárt megyünk mi is – hallottam Jonathan parancsát. Hálás voltam neki, amiért legalább a többieket elküldi, és nem kell végignézniük, hogy mennyire gyenge is vagyok. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam… Éreztem, hogy Benji és a többiek aggódnak értem, Joshua pedig… Nos, furcsa mód, a dühe mellett ő is aggódott. Megdöbbentő volt érezni ezt, és rájönni, hogy más is van a mogorva külső mögött, mint amit sejt az ember.

Hallottam, ahogy a tizenhat tappancs futásnak ered. Mivel a gyomrom üres volt, így szerencsére, nem kellett átélnem azt a szégyent, hogy kiadom a tartalmát ténylegesen, de így is kellemetlenül éreztem magam Nate előtt. Beszerzett egy új falkatagot, aki félig néma előttük és teljesen lelki beteg.

Csak akkor fordultam újra Jonathan felé, mikor már a gyomrom lenyugodott, és a többiek, emberré változásuk pillanatában, kiszakadtak a fejemből.

Nem kell végleg elhagynod őt – hasított a tudatomba a fájdalmas mondat azonnal. Vádló pillantással néztem az új vezetőm felé, amiért szándékosan felhozta a témát, amit én legszívesebben örökre elfelejtettem volna.

Bármikor bánthatom – vetettem oda egy dühös-keserű morgás kíséretében.

Csak amíg nem tudsz uralkodni magadon. Nehezebb lesz a számodra, hiszen ő egy… vámpír – ejtette ki gondolatban is kényszeredetten ezt a szót Jonathan, mintha kínokat okozna neki még a képzeletbeli megformálása is. – De nem maradhatsz örökre távol tőle azok után, ami köztetek van.

Attól még, hogy szeretem, bánthatom is, mikor… nem vagyok magamnál – sütöttem le szégyenkezve a szemeimet. - Nem mehetek többé a közelébe! Nem lehet… - halk, szaggatott nyüszítést hallattam a kíntól.

Az igazság az, hogy nem tehetsz mást. Ha nem lehetsz sokáig a közelében, abba beleőrülsz – világosított fel Jonathan arról, amit magam is éreztem. Elviselhetetlen volt a fájdalom, és minden egyes perccel csak nőtt. De az ő biztonsága volt a legfontosabb.

Én nem számítok – ismertem be annak ellenére, hogy sejtettem, Jonathan őrültnek fog tartani, amiért valaki mást, egy vámpírt, magam elé helyezek a fontossági listámon. De bárhogy is próbáltam volna tagadni, így volt. Edward sokkal, de sokkal fontosabb volt a számomra, mint önmagam. Én kibírom a szenvedéseket, ha tudom, hogy vele minden rendben van.

Ez egy teljesen logikus érzés ilyenkor – bólintott Nate megértően. – Aidan és Daniel is előbb ártanának saját maguknak, mint a bevésődésük tárgyának. – Hirtelen felkaptam a fejem. Bevésődés? És a kép összeállt. A barlangban az angyal pillantása, amitől úgy éreztem, átrendeződik az egész világegyetem, átadva a központi Nap helyét Edwardnak, az érzés, hogy muszáj a közelében lennem és muszáj megvédenem – még önmagamtól is. Szinte láttam a láthatatlan köteléket, ami a fák között haladva egyenesen hozzá köt. És már értettem a többi farkas gondolatait is, Joshua dühét.

Én… - kezdtem, de végig sem kellett mondanom a kérdést, hogy Jonathan megértse.

Belevésődtél Edward Cullenba.

Belevésődtem… - ismételtem utána a szót hitetlenkedve, bár minden porcikámmal éreztem, hogy így igaz. – Most mi lesz Edwarddal? – rémültem meg. Számára mit jelenthet ez az egész? Próbáltam felidézni Juliette szavait, amit még a tábortűz mellett mondott valamikor egy másik életben. Azt mondta, ez nem kényszer a bevésődöttnek, de általában mégis a farkaspárjukat választják, mivel ő a tökéletes a számukra. De én… Koránt sem voltam Edward számára a tökéletes, sőt! Én voltam a legrosszabb, legveszélyesebb és legőrültebb választás. Akkor Edward tovább léphet, és boldog lehet valaki… mással?

A gondolat egyszerre zaklatott fel, és könnyebbültem meg tőle. A lelkem belehalt a gondolatba, hogy Edward valaki mást fog szeretni idővel, viszont, azt is tudtam, hogy így sokkal boldogabb lesz, mintha folyton a létét kéne féltenie a társától.

Nem szívesen mondom ezt, de a vérsz… Edward éppannyira kötődik hozzád, mint te hozzá – zökkentett ki a gondolataimból Nate.

De Juliette azt mondta, hogy… - kezdtem.

Miután elmentél, teljesen összeomlott. A doktor mondta, mikor felhívott minket, hogy keressünk meg, nehogy bajod essen. – Az, hogy Carlisle még mindig aggódik értem, csak halvány örömet okozott, mivel a tény, hogy Edward szenved, elnyomott szinte minden más érzést bennem. – Lehet, hogy a bevésődés kényszere csak egyirányú, de az a vámpír valami furcsa és bizarr módon tényleg… szeret téged – éreztem az undort, ami megborzongatta Jonathan testét.

Miért mondod ezeket? – a torkom összeszorult, ezért örültem, hogy nem kell kinyitnom a számat ahhoz, hogy kommunikálni tudjak. – Azt hittem, örülni fogtok, hogy elhagytam. Hiszen gyűlölitek őt! Érzem! – csattantam fel, és ebben a pillanatban én is utáltam a farkasokat, amiért ilyen ellenséges érzéseket táplálnak aziránt, akit én szeretek.

Ahogy mi is érezzük, ha csak pillanatokra is a te szenvedésedet – komorult el Jonathan arca. A szomorúságtól, amit a pillanatnyi utálat érzése okozott benne, azonnal megenyhültem. – Érzünk mindent, amit te is, mikor épp nyitva vagy előttünk. Érezzük azt az óriási űrt és fájdalmat. És… szeretünk téged. A családunk tagja vagy, most már még inkább, mint eddig. Azt akarjuk, hogy boldog legyél. Ez pedig csak mellette lehetséges. Ebben még Joshua sem kételkedik, bármilyen dühös is.

Feldúlt léptekkel mászkáltam Jonathan előtt. Ironikus volt, hogy pont most lennének hajlandóak elfogadni az Edward iránti szerelmemet, mikor nem lehetek többé vele. Az idegen gondolat kígyóként kúszott az elmémbe. Megálltam, és félredöntött fejjel néztem a barna farkasra.

Gondolod, hogy… - próbáltam kevésbé izgatott lenni, míg meg nem kapom a megfelelően bő választ a kérdéseimre. Nem akartam hiú ábrándba ringatni magam. – Gondolod, hogy sikerülhet? – Nate azon elmélkedett, hogy bár Edward vámpírsága megnehezíti, hogy legyőzzem önmagamat a közelében, az, hogy ő a bevésődésem talán, könnyíthet a dolgon. Így kiegyenlített lenne a mérleg, mely segíti az önuralmam egyensúlyban tartását.

Időbe telik majd, amíg megtanulod uralni magad, és addig nem találkozhatsz vele, de megtanulhatod irányítani magad, és akkor az elválás csak időleges lenne.

Csak egy kis idő… - motyogta a fejemben lévő hang. Csak annyit kéne kibírnom, és aztán ismét Edwarddal lehetnék, úgy, hogy ő is biztonságban lenne mellettem.

Segítek… segítünk neked.

Köszönöm. – A hálám őszinte és mély volt.

Most már a családunk tagja vagy – lépett közelebb hozzám Jonathan, és az orrát kedveskedve az enyémhez ütögette. Furcsa és szokatlan érzés volt ez a fajta közelség, még ha most nem is az emberi testemben voltam. – Menjünk, a többiek már várnak. Aztán beszélünk a te vámpíroddal, és elmondjuk neki a tervünket. – Mély levegőt vettem. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy sikerrel járhatunk, és nem akartam felesleges reményeket kelteni Edwardban. Nem lenne tisztességes, ha elhitetném vele, hogy meg tudom oldani a problémát, aztán pedig kiderülne, hogy mégis túl gyenge vagyok hozzá. Csak még nagyobb szenvedéssel járna a számára, ha újra csalódnia kéne bennem.

Mi a baj? – Úgy tűnt, megint önkéntelenül lezártam az elmémet Nate előtt. Megpróbáltam megszűntetni az akadályt, hogy válaszolhassak.

Ne szóljunk róla Edwardnak. Majd csak akkor, ha sikerült – kértem.

Nem biztos, hogy ez jó ötlet. – A barna szemekben bizonytalanság csillogott.

Jobb, ha azt hiszi, vége. Akkor nem fog újra szenvedni, ha mégsem lennék jó diák – szorult össze a gyomrom. – Én csak a legjobbat akarom neki.

Ha úgy hiszed, ez a legjobb, legyen. De beszélj vele! Búcsúzz el. Hogy tudja jó helyen leszel – tanácsolta Jonathan. A kísértés, hogy még egyszer utoljára láthatom Edwardot, mielőtt ki tudja milyen hosszú ideig távol kell lennem tőle, erősebb volt, mint a józan eszem, ami azt súgta, ez a találkozás elviselhetetlenül fájni fog. Bólintottam.

Farkasként sokkal kevesebb idő kellett az erdőn való átvágáshoz, mint emberként. Alig pár percnyi futás után már La Pushban voltunk. Az emberré válás viszont több időbe telt most, mint a barlangban, de végül sikerrel jártam. Saore adott nekem pár ruhát, amíg Nate telefonált a Cullen házba.

Miközben autóval visszafelé tartottunk, hogy a határon találkozzunk Edwardékkal, a gyomrom apró csomóvá zsugorodva akart újra és újra utat találni a nyelőcsövemen át a külvilágba. Próbáltam lenyugtatni magam, de mikor a kocsi lefékezett, és gyalog folytattuk az utat, már az ájulás is környékezett. Nate az autónál maradt, hogy Edward ne tudja kiolvasni a gondolataiból, miről beszéltünk – a többieknek pedig még nem szóltunk a tervünkről ugyanezen okból -, de parancsba adta, hogy engedelmeskedjünk mindenben Aidannek. Kezemben egy papírfecnit gyűrögettem, amire korábban egy üzenetet írtam, hogy a tervem nehogy kudarcot mondjon abban az esetben, ha sikerülne megtanulnom fegyelmezni magam.

Reméltem, hogy a határnál lesz még egy kis időm megnyugodni, de Edward és a többi Cullen már ott álltak ránk várva. Körmeim a tenyerembe vésődtek, hogy a könnyeimet segítsen visszafojtani az apró, éles fájdalom.

- Jól vagy? – Edward, amint meglátott, tett felém egy lépést. Láttam rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne szegje meg a farkasokkal – vagyis, velünk – kötött szerződést.

- Minden rendben – feleltem röviden. Még nem voltam kész rá, hogy sírás nélkül hosszabb mondatokban beszéljek.

- Gyere ide – nyúlt ki felém a két hófehér kar hívogatóan, és nekem minden önuralmamat össze kellett szednem, hogy ne rohanjak közéjük azonnal.

- Nem lehet… - ráztam meg a fejem, miközben a fűszálak felé fordítottam a tekintetemet. Könnyebb volt azoknak a hajladozását nézni, mint a szenvedést a szeretett lény arcán. – Rád támadtam.

- De nem történt semmi baj. Nem haragszom – felelte azonnal Edward. – Gyere, hazamegyünk, és…

- Nem megyek vissza. – A hangom most először volt határozott, mióta megérkeztünk. Tudtam, hogy csak akkor hagyja, hogy elmenjek, ha látja, komolyan gondolom. Bármennyire is fájt, végig kellett játszanom ezt a színjátékot. Edwardért.

- Ezt nem teheted. – Hallottam, hogy Edward tüdejében bent rekedt a levegő.

- Veszélyeztetlek titeket. Beleőrülnék, ha bántanálak téged, Alice-t, Esmét, vagy bármelyikőtöket! Szeretlek titeket – vallottam be. – Szeretlek – pillantottam fel Edward mézarany szemébe, ami tele volt fájdalommal, de még láttam benne a reményt is.

- Akkor gyere haza. Megoldjuk – könyörgött. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy aztán kimondjam a végső szavakat, amikkel elveszem minden reménységét. Csak azért voltam képes megtenni, mert tudtam, hogy ez a legjobb a számára, még ha ebben a pillanatban szenvedni is fog tőle, de gyűlöltem magam azért, amiért ezt teszem.

- Hát még mindig nem érted? – néztem fel újra. – Te vámpír vagy, én pedig farkas. Az ösztöneim… Az ösztöneim gyűlölnek titeket. Még a szagotokat sem bírom – fintorodtam el. Láttam Edward arcán a kínt, és Alice-ék arcán a döbbent fájdalmat. – Ha a gyenge emberi énem nem lenne hálás, és nem szeretne titeket mindazért, amiket tettetek értem, akkor már nektek estem volna, hogy apró cafatokra tépjelek. És biztos lehetsz benne, hogy a bennem lévő farkas élvezné! – mosolyodtam el keserűen.

- Ezt nem mondhatod komolyan. Sosem ártanál nekünk – rázta meg a fejét Edward, mintha ki akarná kergetni a szavaimat a tudatából. Persze, ez az ő memóriájával lehetetlenség volt. Az idők végezetéig emlékezni fog minden egyes kegyetlen szavamra. Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a könnyeimet.

- A quileute-ekhez tartozom. Velük fogok élni. Én… és a testvérem is – pillantottam Esme felé, aki a karjában tartotta az öcsémet. – Kérlek, hozd ide! – pillantottam Alice-re. – Te gyorsabb vagy, ha véletlenül… ha elveszíteném az uralmat… - mondtam a betanult álindokot. Alice tétovázva lépett Esméhez, átvette tőle az öcsémet, aztán felém sétált, és megállt közvetlenül a határ mellett.

Megpróbáltam minél kevesebbet és apróbbakat lélegezni, hogy az illata ne ingerelje a bennem lévő farkast. Átnyúltam a határ felett, és óvatosan átvettem a kicsi Edwardot a karjaiból, miközben igyekeztem észrevétlenül a kezébe csúsztatni a levelemet. Nem adta jelét senki, hogy észrevette volna a kis akciómat, csak Alice szemei kerekedtek el. Aprót intettem a fejemmel Edward felé, remélve, hogy Alice megérti: gondoljon gyorsan bármi másra, amire csak akar, csak nehogy eláruljon véletlenül valamit az üzenetemről a testvérének.

Miután Alice visszaállt Jasper mellé, én is hátrébb sétáltam. Tudtam, hogy most jön a legnehezebb rész. A búcsú – és hogy nem a végső, azt még csak én tudtam a jelenlévők közül.

- Köszönök mindent nektek – szólaltam meg egy halk torokköszörülés után. – Segítettetek, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, és a családom voltatok, mikor a legmagányosabb voltam. Örökké szeretni foglak titeket, bármi is történik majd – ígértem, aztán végignéztem mindannyiuk arcán. Edwardot hagytam utoljára. Szemeim szinte itták a látványát, mert tudták, hogy hosszú ideig nem láthatják viszont őt. – Mindennél jobban szeretlek, ezt sose feledd, kérlek! – A pillantásunk egy másodpercre összekapcsolódott, és én azonnal meginogtam.

- Indulunk! – hallottam meg Aidan halk hangját a hátam mögött. Tudta, hogy parancs nélkül nem lennék képes megmozdulni.

- Isten veletek! – suttogtam még Cullenék felé, aztán magamhoz öleltem az öcsémet, és elindultam az új, végzet által választott családom után. Az őrület szélén álltam, mikor meghallottam a hátam mögött Edward üvöltését – Aidan és Joshua a könyökömnél fogva tartottak, hogy ne essek össze két lépés között. A nevem még sosem hangzott ilyen fájdalmasan senki szájából. Hallottam a dulakodás hangját, ahogy a testvérei megpróbálják visszafogni, nehogy átlépje a határt, és bár sosem voltam vallásos, imádkozni kezdtem, hogy sikerüljön nekik.
Csak akkor tört ki belőlem a hangos zokogás, mikor az autóhoz értünk. Gyorsan átadtam Aidannek az öcsémet, mert éreztem, hogy a testem hamarosan feladja az önuralomért folytatott küzdelmet. Saore ruhái darabokra szakadtak, ahogy a sejtjeim remegve rendezték át magukat. Az eddig ránk várakozó Nate velem együtt változott át.

Muszáj most… egy kicsit egyedül lennem – kértem elgyötörten, miközben a fák közé pillantgattam, amik hívogatóan lengették felém az ágaikat. Ki akartam futni magamból minden fájdalmat. Elfelejteni a kínt. Csak a szembeszelet akartam élvezni és az illatokat, amik megtöltötték az orromat. Azt akartam, hogy a fejem olyan üres legyen, mint amilyennek a mellkasomat éreztem.

Menj! – adta meg az engedélyt az Alfám. A lábaim azonnal megiramodtak. – De nem csinálhatsz semmi hülyeséget! Gondolj arra, hogy a jelen fájdalma elmúlik majd. Gondolj a jövőre! – hallottam a hangot a tudatomban.

Igen, pontosan ez volt az, ami még életben tartott. A jövő reménysége.

VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK, FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...