A jövő reménysége - 3. fejezet

Az újonnan feltett kérdésekre holnap válaszolok. :) A hsz-ekre is fogok egyszer... Ha nagyon sok szabadidőm lesz... Bocsánat, hogy el vagyok maradva velük, de azért írjatok, írjatok, mert nagyon-nagyon örülök mindegyiknek, és segítenek inspirációként, hogy gyorsabban írjam a fejezeteket. :D



3. VÁNDOR



MÉG AKKOR IS EDWARD telefonhívása járt a fejemben, mikor Jonathan háza elé igyekeztem, hogy elinduljunk járőrözni. Egy könnyű, nyári szoknya volt rajtam, amit egyszerűen a lábamhoz tudtam kötözni, hogy farkasként magammal vihessem. Nate és Benji már vártak rám, és messziről integettek nekem. Éreztem, hogy az arcomat fürkészik, hogy milyen hangulatban is vagyok, így próbáltam a vonásaimat kontroll alatt tartani. Tudtam, hogy Jonathan délután bement intézkedni az öcsém ügyében, így ez kicsit könnyebbé tette a lelkemet, de a nagyobbik Edward miatt még így is túl sok minden kavargott bennem.

Miután átváltoztunk, féltem, hogy az elmém majd elárul engem, de az csendes maradt a társaim előtt, viszont én hallottam az aggodalmas gondolataikat, amik mind rólam szóltak. Egyfelől megható volt, hogy ennyire törődtek velem, másfelől kissé furcsa érzés volt az ő szemükön át látni magam és a történteket. Mintha hirtelen kiléptem volna a saját testemből, hogy külső perspektívákból is megszemléljek mindent.

Indulhatunk? – zökkentett ki mélázásomból az Alfám hangja. Bólintottam anélkül, hogy a fejembe engedtem volna őt.

Berohantam Jonathan mellett a fák közé, míg Benji a másik irányba indult el. Azt hittem, hogy majd a járőrözés izgalma eltereli a figyelmemet, de pont az ellenkezője történt. Egyfelől órákon keresztül a legizgalmasabb dolog, ami történt velünk, az volt, hogy Jonathan leszidta Benjamint, amiért koncentrálás helyett megkergetett egy őzet, másfelől, folyamatosan hallgatnom kellett a velem kapcsolatos önkéntelen gondolatokat, amik nem hagytak felejteni egy pillanatra sem.

Vajon, jól van? – pislantott felém Jonathan sokadszorra futás közben, én pedig nem bírtam tovább.

Jól vagyok, az istenért, de nem gondolhatnátok végre valami másra? – fakadtam ki, miközben az elmém felnyílt a többiek előtt. Nate bűnbánóan lesunyta a fejét, miközben hallottam a sűrű bocsánatkéréseket Benji hangján a fejemben. Megálltam, szusszantottam egyet, és lehunytam a szemeimet. – Sajnálom. Nem akartam így kifakadni.

Semmi gond – sétált vissza mellém Jonathan. – Tényleg zavaró, ha hallod és látod, amit mások gondolnak – lökdöste hozzám kedveskedve a fejét. Ha emberi formámban lettem volna, biztosan elpirulok. Tudtam, hogy a farkasoktól kapott gesztusok pusztán testvériek, de nem voltam hozzászokva úgy a testi közelséghez még átváltozott formában sem, ahogyan ők. Finoman arrébb húzódtam, vigyázva, hogy ne legyen túl feltűnő, és ne sértsem meg vele Nate-et.

Itt van, itt van, érzem, érzem! – hallottam meg hirtelen Benjamin lelkes hangját. Szinte láttam magam előtt, ahogy ugrál, és csóválja a farkát izgatottságában, mint egy kutyus, ha csontot lóbálsz az orra előtt.

Jonathan az ég felé emelte az orrát, és a levegőbe szimatolt.

A francba, igaza van! – morogta magában. – Te itt maradsz! – nézett rám.

Dehogy is maradok! – próbáltam ellenkezni pusztán verbális módon, mivel a parancs miatt nem mertem megmozdulni. Jonathan szemein keresztül láttam, hogy szörnyen morcosan nézek rá, és ettől elégedett voltam. Végre történik valami izgalmas, erre ki akarnak hagyni belőle!

De igen, itt maradsz! Nem mozdulsz erről a helyről, amíg vissza nem jövök érted! – utasított az alfák határozott és ellentmondást nem tűrő hangján Jonathan, és én bárhogy is akartam tiltakozni, tudtam, hogy felesleges erőfeszítés lenne. Mikor berohant a bokrok közé, és eltűnt a szemeim elől, lefeküdtem a fűbe.

Szörnyen mérges voltam. Azt hittem, végre teljes jogú tagja lehetek a csapatnak, erre tessék! Kihagynak, csak mert… mert lány vagyok? Vagy mert gyengének tartanak? Mindegy is, hogy melyik a kettő közül – mindegyik ugyanolyan bosszantó eshetőség. Magamban morogva figyeltem a többiek gondolatait, hogy legalább tudjam, mi történik.

Jonathan odaért Benjaminhoz, és elkezdték körbeszaglászni a területet. Láttam, ahogy rohanni kezdenek, hogy megtalálják az illat forrását. Jó pár percig semmi sem történt, aztán egyszer csak furcsa érzés fogott el. Mintha valaki figyelt volna. Az első pillanatban átfutott rajtam az elképzelés, hogy Edward volt olyan őrült, és átlépte a határt miattam, de aztán az orrom megcáfolta ezt.

Azonnal felpattantam, és izgatottan keringeni kezdtem. Próbáltam elmozdulni a helyről, ahol álltam épp, de Jonathan parancsa alig pár lépésnyire engedett csak. Idegesen kezdtem morogni.

Itt van! Jonathan, itt a farkas! – küldte a vészjelzést azonnal az agyam a többieknek. Láttam, hogy megállnak, és visszafordulnak, de tudtam, hogy már késő. A közelben lévő bokor mocorogni kezdett, az illat felerősödött, végül a sötétség ellenére, farkas-látásomnak köszönhetően megláttam az idegent. Nagyobb volt nálam, a szőre sárgásfehér színű – mint mikor egy egykor szőke hajú öregedő ember, még nem őszült meg teljesen.

Vicsorogva vettem fel a támadópozíciót, és próbáltam röghöz kötöttségem ellenére határozottnak tűnni – ez volt az egyetlen esélyem, mivel az idegen nem tudhatta, hogy nem vagyok képes elhagyni a helyem. Körbejárt, mintha valamiféle préda lettem volna, én pedig megfeszülve vártam, hogy mit fog lépni. Morgásom felerősödött, mikor újra szembe került velem, és rám nézett.

Velem ellentétben, ő teljesen nyugodtnak látszott. A szemeiben inkább érdeklődést és kíváncsiságot – talán, egy kis meglepettséget – láttam, mintsem támadó szándékot, mégis volt egy furcsa megérzésem, ami miatt nem bíztam benne.

Mindjárt ott leszünk, tarts ki! – hallottam Nate hangját, és a távolban felhangzott a nyolc mancs rohanó hangja is. A farkas abba az irányba nézett, ahonnan a társaim érkezését vártam, aztán vakkantott egyet, majd elrohant az ellenkező irányba. Az ösztöneim azt akarták, hogy rohanjak utána, de mivel nem tehettem, lábaim dühükben kaparni kezdték a földet, miközben fenyegető vonyítással emeltem a fejem a csillagos ég felé.

Elfutott! – kiabáltam mérgesen a többieknek.

Jól vagy? Nem bántott? – Az Alfám hangja ideges és aggódó volt, de jelen pillanatban egy cseppet sem sajnáltam érte.

Eressz el! – követeltem. – Vedd le rólam az előző parancsot! – Most először éreztem úgy, hogy az Alfa által kiadott kötelező parancsok terhet és nem előnyt jelentenek, és ez megrémisztett.

Megmozdulhatsz – mondta ki gyorsan Jonathan. Ahogy megszűnt a kényszer, szó nélkül rohanni kezdtem La Push irányába. Hallottam a bűntudatos gondolatokat Jonathan fejében, és az ijedteket Benjaminéban. Lezártam előttük az elmémet, hogy a pillanatnyi düh miatt nehogy olyasmit találjak mondani, amit később megbánok, de még akkor is ideges voltam, mikor a házak mögötti egyik fa rejtekében visszaváltoztam, és felöltöztem.

- Isabella – rohant utánam Jonathan, mikor trappolva elvágtattam mellette anélkül, hogy akár csak rápillantottam volna. – Sajnálom, hibáztam. – Magam elé bámulva siettem az otthonom felé. – Kérlek! Beszéljük meg…

- Mit? Azt, hogy nem bíztok bennem, és emiatt akár meg is halhattam volna? – álltam meg hirtelen, és egyenesen a képébe üvöltöttem.

- Ne mondj ilyet… - rázta meg Nate a fejét. – Azt sosem hagynám! És bízunk benned… - motyogta maga elé, miközben szégyenkezve lehajtotta a fejét.

- Igazán? Akkor miért nem kezelsz úgy, mint a többieket? Miért nem hagytad, hogy veletek vadásszak a farkas után? – kiabáltam még mindig. Fél szemmel láttam, hogy a többiek előjönnek a házaikból – még mindig pizsamában -, és kíváncsi-aggodalommal figyelnek minket.

- Nem akartam, hogy bajod essen… - a hangja olyan halk volt, hogy átlagos ember koromban biztosan meg sem értettem volna.

- Szóval, mégsem bízol bennem! Nem vagyok gyengébb, mint ti! – szorultak ökölbe a kezeim. Utáltam, ha lekezelően bántak velem, és jobban akarták tudni helyettem, hogy mennyire vagyok erős, és mit tudok elviselni. Épp elég megpróbáltatáson mentem keresztül ahhoz, hogy bizonyítsam, egyáltalán nem vagyok gyenge!

- Tudom, hogy nem vagy gyengébb – sandított fel rám Jonathan félrehajtott fejjel.

- Akkor? Miért kötöttél meg? – követeltem a választ.

- Mert nő vagy – felelte. Éreztem, hogy a düh pírja még feljebb kúszik az arcomon.

- Csak azért, mert nő vagyok, még vagyok annyira értékes csapattag, mint bármelyikőtök! Azt hittem, hogy te legalább normálisan állsz a kérdéshez, de úgy látszik tévedtem. Egy férfisoviniszta disznó vagy! – szorultak ökölbe a kezeim, és a szemeim villámokat szórtak Jonathan felé.

- Én nem vagyok… - sápadt el Nate. – Csak…

- Csak?

- Csak nem tudom, hogy kéne viszonyulnom hozzád! – felelte, miközben az arccsontja barna bőre színt váltva halvány vörös árnyalatot vett fel.

- Ne kezelj úgy, mint egy gyenge nőt! Ugyanolyan elbánást várok, mint amilyet a többiek is kapnak – közöltem.

- Ha ugyanolyan elbánást vársz, akkor ne használd fel ellenem, hogy nő vagy! – fúrta a tekintetét az enyémbe Jonathan, és most rajtam volt a zavart pirulás sora. Igaza volt, sokszor a női gyengeségemet vagy csáberőmet használtam, hogy meggyőzzem őt, de eddig fel sem fogtam, hogy ez mivel jár. Azt hittem, ez egy játékos fegyver, amit felhasználhatok a saját érdekemben, de sosem gondoltam rá úgy, hogy a hatása másokra negatív lehet, vagy hogy visszaüthet rám. – Tudtam, hogy még nem vagy kész a járőrözésre, mégis igent mondtam, hogy lenyugodhass. Azért akartam, hogy ne vegyél részt az üldözésben, mert eddig csak az átváltozást gyakoroltuk, a harcot nem. És bár ösztönösen valószínűleg meg tudnád védeni magad egy gyengébb ellenféllel szemben, ha a másik farkas gyakorlott harcos, akkor már nem biztos.

- Én pedig kierőszakoltam, hogy magatokkal vigyél… A női gyengeségem bevetésével… - motyogtam megszégyenülve. – Sajnálom, tökéletesen igazad van – vallottam be. Ami történt, legalább annyira az én hibám volt, mint Jonathané.

- Neked is igazad van – ismerte be ő is. – Hibáztam. Nem lett volna szabad hagynom, hogy hass rám. Felelősséggel tartozom irántatok, mivel a vezetőtök vagyok. És ha már elvittelek, akkor vigyáznom kellett volna rád. Sajnálom.

- Akkor, ha nem vetem be többet a női előnyeimet, megkapom az azonos bánásmódot? – kérdeztem puhatolózó mosollyal.

- Megegyeztünk – bólintott. Furcsa mód, most értettem csak meg igazán, hogy Jonathan milyen erős személyiség és mennyire jó vezető. Egy gyenge ember nem tudta volna beismerni, hogy tévedett. Egy gyenge férfi pedig még kevésbé. Az iránta érzett tiszteletem még nagyobbra nőtt, az előző dühöm pedig maradéktalanul elpárolgott.

- És akkor megtanítsz harcolni is? – pislogtam rá ártatlanul.

- Már megint azt csinálod… - vonta össze a szemöldökét, de a szemei mosolygósak maradtak.

- Ó, igen, bocsánat – takartam el az arcomat a kezeimmel. – Szóval, megtanítasz harcolni is? – kérdeztem így, hogy még véletlenül se nézhessek illetlenül.

- Majd, ha úgy látom, hogy az átváltozás tökéletesen megy, akkor megtanítalak arra is. De csak ha eljött a megfelelő idő – felelte komoly hangon Jonathan.

- Értettem – kukkantottam ki az ujjaim között. Nate felsóhajtott, aztán ellépett mellettem, és játékosan összeborzolta a hajamat.

- Néha rosszabb vagy, mint Benjamin – nevetett fel.

- Hé! – hördültünk fel egyszerre az említettel, aztán egymásra néztünk, és kitört belőlünk a kacagás.

- Na jó, elég volt, most fontosabb dolgunk van… - törte meg a jókedvet Jonathan. – Két perc múlva megbeszélés nálam! – közölte olyan hangerővel, hogy a ház mellett hallgatózók is hallhassák, aztán elsietett. A jókedvem azonnal elpárolgott – és ahogy Benjire pillantottam, ő is felfogta a helyzet komolyságát.

Egy idegen farkas… Ki lehet, és mit jelenthet mindez? És milyen kihatással lehet az életünkre? Ahogy a felismerés hirtelen fejbe vágott, úgy szűkült apró csomóvá a gyomrom. Azt a farkast nem köti az egyezség. Ha rátalál bármelyik Cullenra, akár Edwardra… - a gondolattól pánikba estem.

Hiszen, nem tudhatjuk, mennyire erős... Mi van, ha egyedül találja valamelyiküket az erdőben vadászat közben? És ő győz? Esme nem túl jó harcos, és Alice nem láthatja előre, hogy közeledik. Azonnal futásnak eredtem a Black ház felé. Még a megbeszélés előtt figyelmeztetnem kellett Alice-t.

Hangos robajjal rontottam be az ajtón – mivel az öcsémre az őrjárat miatt Juliette vigyázott, így nem kellett halknak lennem -, és azonnal a telefonhoz rohantam. Felkaptam a kagylót, és benyomkodtam a megfelelő számsort.

- Alice! – szóltam bele a halk kattanás után, ami jelezte, hogy felvették a másik oldalon a telefont.

- Isabella? – Alice hangja furcsa volt, valószínűleg a meglepettségtől – jutott eszembe. Persze, az éjszaka közepén miért is számított volna arra, hogy felhívom.

- Igen, én vagyok. Történt valami… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert Alice hangja is izgatottá vált.

- Valami? Jól vagy? Nem esett bajod? – jött azonnal az ezernyi kérdés.

- Persze, semmi bajom, de... Őrjáraton voltam Jonathanékkal, és láttam egy idegen farkast – foglaltam össze röviden a dolgot. A vonal másik oldalán egy ideig csend volt, aztán Alice fejében összeállhattak a dolgok.

- Egy farkas, aki nem a quileute törzshöz tartozik, és nem köti a megállapodásunk? – hallottam Alice hangját.

- Pontosan – bólintottam.

- Az nagyon nem jó. – Szinte láttam, ahogy a fekete fürtök meglebbennek Alice fejrázása közben. – Találkozhatnánk most? Át kéne beszélnünk ezzel kapcsolatban… néhány dolgot… - szólalt meg pár pillanatnyi csend után.

- Most megbeszélést tartunk, de utána találkozzunk a szokott helyen – ajánlottam.

- Ne, ne ott! – tiltakozott hirtelen.

- Miért? – vontam össze a szemöldökömet. Alice hangja furcsán ideges volt. Ennyire tartana attól a farkastól…

- Mert lehet, hogy a farkas még mindig a ti területeteken van – felelte. – Találkozzunk… - gondolkozott el. - Emlékszel, hol piknikeztünk még régen? Találkozzunk ott, rendben?

- Oké – feleltem. – Akkor ott körülbelül egy óra múlva – tippeltem meg a megbeszélés időtartamát. – Addig is vigyázz magadra, és a többiek is!

- Úgy lesz, szia! – köszönt el Alice, majd egy halk kattanást hallottam.

- Szia… - emeltem el a kagylót a fülemtől kissé megrökönyödve, de nem volt időm végiggondolni Alice furcsa viselkedését, mert rájöttem, hogy késésben vagyok. Futottam Jonathan házáig, de így is én érkeztem utoljára. Elmotyogtam egy bocsánatot, aztán leültem az egyik székre.

A megbeszélés nem tartott túl sokáig, és nem is lettem okosabb tőle. Jonathan is kifejtette, hogy mennyire meglepő és veszélyes lehet egy vadidegen farkas a környéken, akiről semmit sem tudunk, és huszonnégy órás felügyeletre osztotta be a többieket – engem, a szavához hűen nem volt hajlandó, amíg nem tanulok meg harcolni. Megparancsolta, hogy ha megtalálják a farkast, ne bántsák, csak ha támadólag lépne fel, viszont mindenképpen próbáljanak vele kapcsolatba lépni valahogy, és rávenni, hogy beszéljen Jonathannal emberi alakban – vagy ha Alfa, akár farkasként.

Ezután úgy döntöttünk, hogy figyelmeztetni kell a többi la push-it, hogy sötétedés után ne menjenek ki a házaikból – fedősztoriként egy erre kószáló barnamedvét használtunk, ami elég hihetőnek, mégis elég ijesztőnek hangzott ahhoz, hogy betartsák a kérést. Végül Nate utunkra bocsátott minket azzal, hogy legyünk óvatosak, és visszament Aidannal járőrözni.

Tudtam, hogy szólnom kellett volna az Alice-szel való találkozóról, de abban is biztos voltam, hogy akkor nem engednének el – főleg a most kialakult helyzetet látva. Látszólag visszaindultam a házhoz – az öcsémet Juliette-nél hagytam azzal a kifogással, hogy elfáradtam a járőrözésben, és pihenni szeretnék egy kicsit -, aztán mikor már mindenki visszafeküdt, kilopakodtam.

Nem gondoltam volna, hogy az idegen farkas ma éjszaka még visszamerészkedne, azok után, hogy belénk botlott – valószínűleg elpucolt már messzire, vagy meghúzta magát éjszakára - így biztonságban éreztem magam. Emberként indultam el a kijelölt találkahely felé, így lassabb volt, de egyfelől nem veszélyeztettem Alice-t, másfelől még véletlenül sem juthatott át egyetlen gondolatom sem járőröző farkastársaimhoz.

Furcsa mód, még így is előbb értem a tisztáshoz, mint Alice. Tétován álltam meg a közepén, és várakozva pislogtam a sötét fák közé. Ember alakban egy fokkal kevésbé voltak jók az érzékszerveim, mint farkasként, így egy kicsit jobban kellett koncentrálnom. Közben az este történteken járt az eszem – kicsit hálás voltam az ismeretlen farkasnak, amiért okot adott arra, hogy ne az Edwarddal folytatott telefonbeszélgetésen kelljen gondolkoznom.

Megpróbáltam felmérni az erőviszonyokat, hogy megnyugtassam magam. A sárgásfehér farkas elég nagynak tűnt, de ez még semmit sem jelentett. Alice-t ismerve nagyon is jól tudtam, hogy a testméretek egyáltalán nincsenek összefüggésben az erővel és az ügyességgel. Ezen kívül, Cullenék heten voltak, és ott volt a vámpírméreg is. Csak egyetlen jól sikerült harapásra volt szükség, hogy a farkas meghaljon. Amint a szervezetébe kerülne a méreg, már eldöntött lenne a végzete.

Kizökkentem az elmélkedésből, mikor meghallottam a hátam mögött a halk lépteket. Mosolyogva fordultam meg, de a mosolyom azonnal át is adta a helyet a pániknak, ahogy a megváltozó széliránynak köszönhetően orromat elöntötte az ismerős illat.

- Mit keresel itt? – léptem hátrébb, miközben azon gondolkoztam, hogy menekülhetnék emberi alakban minél messzebbre. Edward kilépett a fák közül – bőre szinte világított a holdfényben. A szemei még mindig feketék voltak a szomjúságtól, alattuk pedig fekete karikák voltak, mintha épp valami betegségből lett volna felgyógyulóban.

- Megmondtam, hogy beszélni szeretnék veled – sétált közelebb olyan fesztelenül, mintha egy cseppet sem félne tőlem.

- Alice? – csuklott el a hangom.

- Ő otthon van. Én kértem meg, hogy hívjon ide – felelte, miközben engem fürkészve megállt tőlem pár lépésnyire.

- Alice sosem árulna el! – ráztam meg a fejem.

- Mondjuk úgy, hogy nem volt más választása… - mosolyodott el halványan. – Nem az ő hibája, ne haragudj rá!

- Hogy vetted rá, hogy… - kezdtem bele. Nem tudtam olyan dolgot elképzelni, ami miatt Alice így átvert volna.

- Nem ezért vagyok itt most – szakított félbe Edward, és még egy lépést tett felém. Önkéntelenül hátráltam ismét – mintha valami bizarr násztáncot jártunk volna, ami közben az ő mozdulataira azonnal az ellenkezőjét reagáltam. – Beszélnünk kell… Kettőnkről.

- Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – csattantam fel. Szemeimmel a fák felé pillantottam, de tudtam, hogy esélyem sincs emberként elég gyorsan futni. Edward még azelőtt elkapna, mielőtt közéjük vetve magam átváltoznék és elmenekülnék. Nyílt terepen nem mertem alakot váltani, mert így túl nagy volt az esélye annak, hogy a szél felém hozza ismét Edward illatát, én pedig nem tudom uralni a farkasösztöneimet.

- Dehogy is nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek – Edward tekintete ellágyult. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket – tárta szét a karjait. Nagyot nyeltem.

- Nem értem, miről beszélsz… - ráztam meg riadtan a fejemet. Az nem lehet, hogy Alice a bevésődésemről is mesélt Edwardnak… Ennyire nem árulhatott el!

- Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – A szívem áruló módon vadul kalimpálni kezdett. – És te is szeretsz engem. Mi ketten… - mutatott rám és magára. - …nem élhetünk egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettő – magyarázta olyan lelkesedéssel, ami megijesztett.

- Egyikőnk sem fog belehalni – motyogtam.

- De! De igen! Én belehalok! – Edward és én újabb lépéseket tettünk – ő előre, én hátra.

- Maradj ott! – mutattam a helyre, ahol épp állt. – Ne! Ne gyere… Ne gyere közelebb! – pánikolva figyeltem, hogy rá sem hederít a figyelmeztetésemre. Mire észbe kaptam, a karjai már a derekamon voltak. Le kellett hunynom a szemeimet, hogy ne kábítson el teljesen, vagy hogy ne izgassam fel magam annyira a közelségén, hogy a bennem lévő farkas ki akarjon törni. Megint éreztem az apró reszketéseket, aztán a testem hirtelen megfeszült.

Edward hűvös ajkai egy-egy apró puszival végigsimogatták a szemhéjaimat, aztán tovább haladtak az arcomon. El akartam lökni magamtól, el akartam futni, de mintha a földbe gyökereztek volna a lábaim. Halk sóhaj hagyta el a számat, mikor közvetlenül mellé kaptam egy csókot. Annyira hiányzott már ez… Olyan kimondhatatlanul.

A tudatom egy nagyon homályos része tisztában volt azzal, hogy megint ostobaságot csinálok, de egy másik kényszer erősebb volt nála. Ösztönösen kaptam az édes ajkak után. A lélegzetem kihagyott egy pillanatra, majd felgyorsult, ahogy viszonzásra lelt a csókom. Teljesen elvesztettem az irányítást magam felett. A szám elnyílt, a nyelvem végigsimított Edward ajkain, majd elfeledkezve a határokról beljebb kalandozott.

- Neh… - éreztem, ahogy Edward megragadja a karomat, és megpróbál elrántani magától, ezzel egy időben pedig éles fájdalom nyilallt a nyelvembe.

Döbbenten húzódtam hátrébb, hogy aztán rájöjjek, Edward édes íze helyett már valami fémeset érzek. A fekete szemek rémülten kerekedtek el, miközben én hitetlenkedve felemeltem a karomat, és az ujjammal megérintettem a nyelvemet – furcsa égető érzés támadt az érintésem nyomán. Mikor elhúztam a kezem, a vér látványától szédülni kezdtem hirtelen.

- Isabella… - Edward hangja halk, szinte síron túli volt, a tekintetében pedig olyasmit láttam, amitől halálra rémültem.

Meg fogok halni – száguldott át villámcsapásként az utolsó gondolat rajtam, miközben az egész testem reszketni kezdett a méreg miatt. Éreztem, hogy a lábaim elgyengülve felmondják a szolgálatot, de még mielőtt a földre zuhanhattam volna a hideg karok körbeöleltek. A tűz végigégette a torkomat, és megállíthatatlanul tovább terjedt.