A jelen boldogsága - 12. fejezet

Ha végigolvastátok a fejezetet, akkor találtok egy kis technikai magyarázatot utána. Nem akartam ide írni a fejezet elé, mert akkor tuti előre elolvassátok. :D



12. JÉGPRÓBA




SZERENCSÉRE, NEM KELLETT sokáig várnom Edwardra, hogy megtudjam, mi is történhetett. Ahogy belépett az ajtón, láttam az arcán, hogy feszült, és tudtam, hogy Alice látomása nem kellemes híreket hozott. Megvártam, amíg visszaül az ágyam szélére, aztán kérdeztem csak rá.

- Mit látott?

- Nem biztos, hogy most ezzel kéne foglalkoznod… - simított végig az arcomon.

- Kérlek… - fogtam meg a kezét. – Halálra fogom idegeskedni magam, ha nem tudom, mi van – néztem rá könyörgő szemekkel. Nem kierőszakolni akartam belőle a választ, csak tényleg nem lett volna egy perc nyugtom sem, ha már megint úgy történik valami a családommal kapcsolatban, hogy engem kihagynak belőle.

- Egyezzünk meg – nyomott egy puszit a homlokomra Edward.

- Mondd! – sóhajtottam.

- Kitaláltam valamit, hogy levigyük a lázadat. Először ezzel foglalkozzunk, mert nem maradhat tartósan ilyen magas a hőmérsékleted, és amint elmúlt, elmesélek mindent, rendben? – mondta el a feltételeit. Csak egy fél percig gondolkoztam rajta, mert szörnyen fájt a fejem, aztán végül bólintottam. Valószínűleg úgyis, jobban tudok majd foglalkozni a problémáinkkal, ha már nem érzem úgy magam, mint akit a pokol egyik üstjében sütögetnek.

- Oké. Csináljuk – egyeztem bele. Edward felállt az ágyamról, és legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy valami gyógyszer vagy bármi mást hozott volna, kinyúlt felém, és egyszerűen a karjába kapott. – Mit csi… - akartam megkérdezni, de egy csókkal elhallgattatott.

- Csak csukd be a szemed, és pihenj. Elmegyünk valahová – vitt ki egy szál hálóingben a folyosóra. Az egyik karomat a nyakába fontam, míg a másikat a mellkasához támasztottam, és fejemet nekidöntöttem az egyre inkább felmelegedő mellkasnak.

- Hová viszed, fiam? – szólalt meg Carlisle közvetlenül mellettünk, de túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy felnyissam a szemeimet.

- A Denalikhoz. Tartós hidegre van szüksége. Amint lement a láza, visszahozom – magyarázta Edward. Nem igazán értettem, a Denalik hogyan tudnának segíteni rajtam, de tökéletesen megbíztam Edwardban.

- Nem örülök neki… - Carlisle hangja aggodalmaskodó volt. Éreztem, hogy egy kéz megérinti a homlokomat, és az illat alapján tudtam, hogy most ő volt az, nem Edward. – Vigyázz rá, és ha bármi gond van, hívj vagy hozd haza!

- Úgy lesz – sóhajtott fel Edward. Már türelmetlen volt – az izmai megfeszültek, és lélegezni is épphogy lélegzett. Mikor végre kiléptünk a házból, és a friss levegő megtöltötte a tüdőmet, ő is érezhetően megkönnyebbült. Rohanni kezdett velem, de én túl fáradt voltam ahhoz, hogy élvezhessem az egészet. Lassan el is nyomott az álom, és csak akkor ébredtem fel, mikor Edward megállt velem.

- Megérkeztünk – kaptam egy mosolyt ajándékba, amikor laposakat pislogva felnyitottam a szemeimet.

- Hol vagyunk? – érdeklődtem kissé nyűgös hangon. Kissé fáztam, és a hasam is görcsölni kezdett. Nem esett volna túl jól, ha most még a női bajokkal is foglalkoznom kellett volna…

- Északon, Tanyáék területén. Gyere, ez jól fog esni – térdelt le velem óvatosan a földre Edward. Csak most vettem észre, hogy körülöttünk mindenhol hó és jég van. Az óvó karok lassan beleeresztettek a puha fehérségbe. A hó azonnal olvadni kezdett körülöttem, de Edward újra és újra szórt rám néhány kupacnyit – itt kifogyhatatlan volt a hideg, bármilyen forró is volt a testem. Pár percig egészen jól esett az érzés, aztán hirtelen mintha hasba rúgtak volna. Csak halk nyöszörgés jött ki a torkomon a sokkoló érzéstől, miközben az ujjaim megpróbáltak fogást találni a havon.

- Edward… - nyögtem ki végül. – Valami nem jó!

- Mi a baj? – dobta le a kezében tartott félig fagyott hókupacot maga mellé. Csak arra volt erőm, hogy felemeljem a karjaimat, jelezve, emeljen ki azonnal a hidegből.

- Edward – sírtam a vállába, ahogy magához ölelt. Az alhasamat, mintha valaki késsel szurkálta volna. – Edward nagyon fáj!

- Mi történt? Mi a baj, Isabella? – A kétségbeesés tisztán érezhető volt Edwardon, de most nem tudtam ezzel foglalkozni. A sikoltozáson és a síráson kívül semmire sem tudtam gondolni. A fájdalom szinte másodpercenként nyilallt belém. Edward rohanni kezdett velem, de nem abba az irányba, ahonnan jöttünk. Ömlött rólam a víz, és csak homályosan jutott el a tudatomig, hogy mi történik velem. Hangokat hallottam, és éreztem, ahogy lefektetnek valahová. A kezem tapogatózva nyúlt ki, hogy feljebb húzza magamon a takarót. Belemarkoltam a vastag anyagba, és a fájdalom okozta hidegrázástól összekoccanó fogakkal imádkoztam magamban, hogy végre véget érjen ez az egész.

- Nem értem, mi történt… - Edward hangjára ébredtem fel. Egy másodpercig figyeltem a saját testemet, de a fájdalom már elmúlt. A paplan meleg burokként vett körbe. Mélyet szusszantottam, aztán lassan felnyitottam a szemeimet. – Felébredt… Isabella, Isabella, hogy érzed magad? – Az aranybarna tekintet rettegve fürkészte az arcomat.

- Jól vagyok… - motyogtam. – Mi történt?

- Rosszul lettél odakint. Azt hittem már, hogy… - Edward egy pillanatra félrefordította a fejét, és fájdalmas kifejezés ült ki az arcára. – Carlisle mindjárt itt lesz. Szóltam neki, hogy azonnal jöjjön Tanyáékhoz. Nem mertelek hazáig cipelni ilyen állapotban – magyarázta. Érdeklődve pillantottam körbe.

A Denali ház sokkal régimódibbnak tűnt, mint a Cullen ház. Az ágy, amiben feküdtem baldachinos volt, és a fal mellett egy hatalmas, tömör fából készült szekrény állt gyönyörű, díszes faragással.

- Tudod, hogy itt vagyok még… - Visszafordultam Edwardhoz, aki éppen gúnyos szemforgatással jutalmazta a vonal túlsó végén lévő személyt. Csak most vettem észre a kezében a mobiltelefonját.

- Alice az? – intettem aprót a fejemmel a készülék felé, bár tudtam a választ. Tompán hallottam az izgatott női hangot a másik oldalon.

- Igen, ő. Aggódott érted – felelte nekem, aztán ismét a mobilra fordította figyelmét. – Majd visszahívlak, Carlisle már a közelben van, még körülbelül három perc – mondta a húgának, aztán megszakította a hívást. – Lelkiismeret-furdalása van, amiért nem látta előre, hogy ez fog történni… Annyira rákoncentrált a… - kezdett bele, de aztán félbehagyta a mondatot. – Mindegy, pihenj csak.

- Mondd el, kérlek… Mire koncentrált Alice? – kérdeztem halovány hangon, és intenzív bámulásba kezdtem, hogy Edward ne tudjon megint lerázni.

- Rendben – sóhajtott fel végül, mikor látta rajtam, hogy úgysem hagyom békén, amíg nem beszél. – Aro visszaküldi Forksba Giannát.

- Miért? – szorult össze a gyomrom.

- Egy kívülálló tud a létezésünkről. – Egy másodpercig zavarodottan pislogtam magam elé, aztán elakadt a lélegzetem.

- Russel? Mit akarnak tenni vele? – próbáltam ülő helyzetbe tornászni magam az ágyban, de Edward ellenkezést nem tűrően visszanyomott a párnára.

- Természetesen, nem maradhat életben – hallatott halk, bosszankodó morgást. – Legalább is, a Volturi szabályai szerint.

- Mi? Nem hagyhatjuk, hogy…! – kapkodtam levegőért riadtan. Az nem lehet, hogy Cullenék csak ülni akarnak ölbe tett kézzel. – Edward, én rángattam bele ebbe az egészbe! Muszáj megmentenünk.

- Nyugalom… Nyugodj meg! Ezért nem akartam most elmondani – méltatlankodott. – Természetesen, mindent meg fogunk tenni, hogy életben tartsuk, de…

- De? – csattantam fel. – Nem hagyhatjuk, hogy bántsák. Nem bújhatunk el, és nézhetjük csak úgy végig.

- Isabella, ez a Volturi! – pattant fel mellőlem Edward, aztán idegesen mászkálni kezdett. – Ha harcolnunk kéne ellenük, mind meghalnánk. Nem félek! Nem féltem a saját létemet, de a családom és te… - túrt bele a hajába, aztán maga mellé ejtette a karját.

- Tudom, de… - szorult össze a torkom. A gondolat, hogy Edwardnak vagy a többieknek baja esik, elviselhetetlen volt.

- Nincs de. Legalább is, nem most – lépett be a szobába Tanya egy tálcával a kezében. Carlisle követte őt. – Te ülj le, és ne zaklasd fel Isabellát! – parancsolt rá a vámpírnő Edwardra, aki lesütött szemmel azonnal engedelmeskedett neki. Meg akartam védeni őt, hiszen én követeltem ki a kérdésemre a válaszát, de még mielőtt megtehettem volna Tanya felém fordult. – Te pedig, először túl leszel ezen, és csak aztán gondolkozol a biztos öngyilkosságon.

- Ez nem… - próbáltam tiltakozni, de hiába.

- Csitt! – vágott közbe Tanya, aztán letette mellém a tálcát. Borzongva vettem észre, hogy egy hatalmas tál jég van rajta. Csak remélni tudtam, hogy nem akarnak ismét lehűteni – a fájdalomnak az emlékétől is sírni tudtam volna.

- Hogy érzed magad? – lépett az ágyhoz Carlisle.

- Jól vagyok. – feleltem. A kezével ellenőrizte a hőmérsékletemet, aztán pókerarccal Edwardhoz fordult.

- Csak odakint volt rosszul? – kérdezte.

- Igen, a hóban fekve. Miután behoztam, öt perc alatt helyre jött, és nyugodtan elaludt – felelt Edward. – Én még sosem láttam ilyet… Ez annyira… Furcsa és ijesztő. Nem! Ezt ne! – csattant fel hirtelen – meglepetésemben összerezzentem. Felugrott a székről, amelyre Tanya száműzte mellőlem, és az ágyra ülve megfogta a kezemet, mintha csak az érintésével akarna védeni valamitől.

- Mi az? – kérdeztem riadtan.

- Csak ki szeretnék próbálni valamit - felelte Carlisle. – Végeztem a legújabb vérmintád analízisével, és…

- Nem! Elég volt! – Meglepetten kerekedtek el a szemeim. Még sosem hallottam Edwardot ilyen hangon beszélni az apjával. – Hamis reményeket keltesz benne. Ez nem lehet! – rázta a fejét eszelősen.

- Mi folyik itt? – A tekintetem felváltva járt a fiúk között, de ők csak farkasszemet néztek egymással. Carlisle tekintete gyengéd és megértő volt, míg a fiáé rémült és dacos. Biztos voltam benne, hogy Carlisle hangtalanul is folytatta a meggyőzést, legalább is, Edward halk tiltakozó morgása ezt bizonyította számomra.

- És ha megint fájdalmai lesznek? – Edward szorítása erősödött az ujjaim körül. A kérdésétől én is kissé rémülten meredtem Carlisle-ra.

- Ahogy behoztad, elmúltak, nem igaz? Maximum pár másodperc lenne… Tudom, hogy… Én sem akarok fájdalmat okozni neki – pillantott rám Carlisle elkínzott tekintettel. – De inkább most egy kevés fájdalom, minthogy később… - hagyta félbe a mondatot.

- De az nem lehet! – hunyta le a szemét Edward, az arcán pedig olyan érzések suhantak végig, amelyek miatt aggodalom öntött el.

- Valaki mondja már el, miről van szó, könyörgöm – kértem halk hangon. A fiúk rám néztek végre, de mintha egyikük sem tudott volna megszólalni.

- Na jó, akkor majd én… Úgyis mindig a nőkre hárul a neheze – vett mély levegőt Tanya, mire Edward teste megfeszült mellettem. – Van néhány monda és történet embernőkről, akik teherbe estek vámpírférfiak által.

- Igen, tudom – bólintottam. – Carlisle már mesélt erről.

- Ezek a mondák eldugott helyekről származnak. Trópusi őserdők, sivatagok… Talán, mert ezeken a helyeken könnyebb elrejtőznünk az emberek elől. De… Az is lehet, hogy a forróság miatt. Carlisle-nak, miután Edward elmondta neki telefonon, hogy fájdalmaid voltak a tested hűtése közben, feltűnt, hogy minden terhességről szóló történet valami magas hőmérsékletű helyen játszódik – magyarázta Tanya, aztán elhallgatott, és várta a reakciómat.

- Miért meleg helyen?

- Az emberi magzatnak is szüksége van az anyja testmelegére, de egy vámpírmagzat… Hogy megfoganjon és megmaradjon a hűvös mag, talán, nagyobb hőmérsékletre van szüksége – vonta meg a vállát.

- De Forks nem egy őserdő vagy sivatag, sőt – nevettem fel kissé kétségbeesett hangon. Nem akartam ismét hiú ábrándokba ringatni magam, így is épp eléggé fájt a tudat, hogy sosem lehetek édesanya.

- Nem is kell, hogy az legyen – mosolyodott el Tanya úgy, mintha egy kisgyereknek próbálna megmagyarázni valami nagyon egyszerű dolgot. – Van más, ami melegen tartja a babát – fektette a takaróra a kezét pont a hasam fölé.

- Farkas vagyok – nyögtem ki a megoldást, miközben Edwardra pillantottam – az álkapcsa megfeszült, ahogy a fogait összeszorította. A testhőm jóval magasabb volt, mint egy normális emberé, így könnyen megfoganhattam, ha ez az egész valóság. – Azt mondtad, hogy nem vagyok terhes – fordultam Carlisle-hoz összeráncolt homlokkal, miközben próbáltam felfogni az előbb hallottakat. – Ezek csak mítoszok, nem igaz? Hiszen, az ultrahang és a vérvizsgálat sem mutatott semmit.

- Nem tudom, mit higgyek – hajtotta le a fejét Carlisle. – Biztos vagyok benne, hogy mikor először megvizsgáltalak, még nem voltál terhes. A véred semmi különöset nem mutatott. Talán, álterhesség volt, talán, a tested tiltakozott a megfoganás ellen. Nem tudom… De a mostani vizsgálatok…

- Mi van velük?

- A vércukorszinted az egekben volt, és az ellenanyagból is a triplája termelődött benned, mint eddig.

- És ez mit jelent? – kapaszkodtam Edward kezébe olyan szorosan, mintha épp egy háborgó tengerben küzdenék a felszínen maradásért.

- Te immunis vagy a vámpírméregre, de egy magzat, amelyik félig vámpír, félig pedig farkas génekkel rendelkezik… Mintha a testeden belül egy csata folyna. – Carlisle önkéntelenül izgatott lett magyarázat közben, aztán mikor rájött erre, szégyenkezve elhallgatott.

- Szóval, lehetséges, hogy a gyermekem éppen az életéért küzd odabent? – csúsztattam szabad kezemet a hasamra megrendülve.

- Az igazság az, hogy fogalmam sincs róla – fújta ki Carlisle a levegőt fáradtan a tüdejéből. – Az első vizsgálat alatt még nem voltál terhes, így nem láthattam semmit az ultrahanggal, de ha csak utána történt a megtermékenyülés… Talán, meg kéne néznünk még egyszer. A legmodernebb gép van otthon, ami akár pár nappal a megtermékenyülés után kimutatja már a magzatot egy olyan éles látással rendelkező valakinek, mint én.

- De tehetnénk egy könnyebb próbát is – szólt közben Tanya ismét.

- Megmondtam már, hogy nem! – tiltakozott Edward. – Ez az egész nonszensz! Ez… Ez nem történhet meg! Ilyen nincs! – hajtotta a fejét a tenyerébe.

- Mondtam már, hogy utálom, mikor fogalmam sincs, miről beszéltek? – lélegeztem egy mélyet, hogy visszafogjam magam.

- A jég… Könnyű lenne bebizonyítani, hogy a hidegtől lettél rosszul, és nem mástól – szánt meg Tanya a válasszal. – Ha nem lesznek fájdalmaid a jégtől, akkor úgyis megdől Carlisle egész elmélete, és nem kell ezen rágódnunk.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

- Végre valamiben egyetértünk – sóhajtott fel Edward. – Hallottátok, nem vállalja. Szerinte is hülyeség ez az egész.

- Nem… Én nem emiatt nem akarom – néztem bocsánatkérően az aranybarna szemekbe. Hiába fogadtam meg, hogy nem reménykedem, egyszerűen nem tudtam száműzni a gondolatot a fejemből, hogy talán mégis léteznek csodák.

- Csak egy kis fájdalom lenne, semmi több… Amint megérzed, azonnal abbahagynánk a hűtésedet – próbálkozott Carlisle úgy gondolva, hogyha nem az elméletét tartom ostobaságnak, akkor valószínűleg, a kínokat szeretném elkerülni. – Ha tényleg terhes vagy, muszáj mihamarabb megtudnunk. És a lázadat is le kell vinnünk. Ha a hideggel nem próbálkozhatunk, akkor valami más módszert kell találnunk minél előbb.

- Nem érdekel a fájdalom – füllentettem, mire kételkedő pillantásokat kaptam válaszként. – Na jó, nem az érdekel elsősorban. Nem fogom kínozni a gyerekemet! A hideg fáj neki. Ti mondtátok, hogy melegre van szüksége. A testem melegére – mosolyodtam el önkéntelenül. Jó érzés volt a tudat, hogy a kisbabámnak már most szüksége van rám.

- De nincs semmiféle kisbaba! – pattant fel Edward mellőlem. Értetlenül néztem, ahogy fel-le kezd járkálni.

- Edward… - szólítottam meg, miután vagy egy percig észre sem vette, hogy még mindig egy szobában van velünk.

- Ez egyszerűen nem történhet meg… - motyogta maga elé. – Ha ez igaz lenne… Azok a mondák… A vége mindig… Nem, ez nem lehet a valóság. – Halkan felsikkantottam, mikor Edward keze előrelendülve a falba csapódott. A szám elé szorított kézzel figyeltem, ahogy Carlisle a fia mögé lép, és óvatosan megérinti a vállát. Edward izmai egy pillanatra megfeszültek – mintha csak egy hajszál választaná el attól, hogy az érintést megtorolja –, aztán lassú mozdulatokkal megfordult.

- Nem lesz semmi baj – vette Carlisle a két keze közé a fia arcát. – Ha az, amitől tartunk, igaz lenne, megoldom – fonódott össze az aranybarna és a feszültségtől elfeketedett tekintet, aztán Edward lehajtotta a fejét. Nem értettem pontosan, mivel is nyugtatta meg Carlisle Edwardot, de cseppet sem tetszett, ahogyan viselkedtek. Mintha a terhességem valamiféle baj lenne, nem pedig áldás. Fáradtan hunytam le a szemeimet, miközben az összekuszálódott gondolataimtól igyekeztem megtisztítani a fejemet. Olyanok voltak, mint egy pókháló, amelybe véletlenül belefutott az ember, és most nem tudja kiszedni a hajából a szálakat, bármennyire is próbálkozik.

- Hogy érzed magad? – Észre sem vettem, hogy Edward mikor ült vissza mellém az ágyra.

- Jól vagyok.

- Hazaviszünk, rendben? – kérdezte, mire bólintottam. Le akarta húzni rólam a takarót, de Tanya keze megállította.

- Vigyétek magatokkal, hátha fázik útközben – paskolta meg a lábamat finoman.

- Köszönöm – mosolyogtam rá halványan. Örültem a kedvességének, mert nem esett volna túl jól kimászni a meleg anyag alól.

Mikor beültettek az autóba – amelyet szintén Tanya adott kölcsön, hogy kényelmesen utazhassak hazafelé –, és elindultunk, még mindig azon elmélkedtem, hogy Edward miért ilyen feszült a gondolattól, hogy apa lesz. Hiszen, ő maga is elismerte, hogy az emberi életében vágyott erre. És még az alternatív módszereket is felvetette, mikor ki voltam borulva… Csak miattam tette volna? Azért játszotta volna meg, hogy szeretne gyereket, mert boldoggá akart tenni az együttérzésével?

A hátsó ülésen kuporogva az arcát figyeltem a visszapillantó-tükörben, de csak meredt maga elé, mintha azt sem tudná, hol van éppen. Még feljebb húztam magamon a takarót, és titokban a hasamra csúsztattam a kezemet alatta. Tényleg odabent vagy? Hallasz engem? – majdnem felnevettem, mikor rájöttem, hogy gondolatban egy apró magocskánál alig nagyobb kisbabámhoz beszélek. Remélem, hogy odabent vagy… Akarom, hogy létezz! Akarlak! – simogattam a helyet, ahol a méhemet sejtettem. Szinte még azt is vártam, hogy majd valamiféle mozgolódást érzek a kezem alatt, de persze, ez csak egy őrült vágy volt. Ha terhes is vagyok, még jó időbe telik, mire érezni is fogom…

- Ha az ultrahangon látszik - köszörültem meg a torkomat egy fél órányi csend után. -, mi lesz? Mármint, megvannak otthon a megfelelő orvosi eszközök, hogy…

- Ha tényleg állapotos vagy, tudok segíteni rajtad. – Carlisle nem nézett rám, de láttam, hogy az ujjai elfehérednek, olyan erősen szorítja a kormányt. Edwardra pillantottam a tükörben, hogy vajon, észrevette-e az apja reakcióját, de ő ugyanúgy mozdulatlanul ült, talán csak az arca volt sápadtabb, mint korábban.

- Csináltál már ilyet? – próbáltam meg fenntartani a beszélgetést. Nem csak azért, mert frusztrált a csend, hanem mert kíváncsi is voltam. Bíztam Carlisle-ban, de tudni szerettem volna, hogy minden rendben lesz-e majd, amikor eljön az ideje, hogy világra hozzam a gyermekemet.

- Párszor, de csak embereknél. És csak ha muszáj volt.

- Ha muszáj volt? – vontam össze a szemöldökömet értetlenül.

- Ha a magzat léte veszélyeztette az anya életét, és egyszer, mikor erőszakból származott a terhesség. – Mikor rájöttem, hogy Carlisle miről is beszél, döbbenten elkerekedtek a szemeim. Így értette, hogy megoldja? És Edward beleegyezett? Ő tudta, hogy ez mit jelent?

- Ti… ti meg akarjátok ölni a gyermekemet? – kérdeztem hisztérikus hangon, miközben zihálva kezdtem kapkodni a levegőt.



Technikai magyarázat: Szóval, itt már eltelt 60 év, és fejlődött a technika. Tudom, hogy a mai világban ultrahanggal nem lehet szinte szonnal megállaptani a terhességet, de itt már létezik olyan gép, amivel lehet, főleg egy vámpír sasszemével. :)