A jelen boldogsága - 13. fejezet

13. BUROK




AHOGY LEFÉKEZETT AZ AUTÓ A HÁZ előtt, kinyitottam az ajtót, és a lehetőségeimhez képest a lehető leggyorsabban kikászálódtam a hátsó ülésről. A takarót magam köré fonva indultam el a ház felé kissé ingatag lábakkal, miközben fogalmam sem volt róla, hogy ordítani vagy sírni lenne-e nagyobb kedvem. A csalódottság égető fájdalomként hullámzott keresztül rajtam újra és újra. A férfi, akit az életemnél is jobban szeretek, és az a valaki, akire apámként nézek fel, meg akarják ölni a gyermekemet… Hogy lehetne nyugodtan kezelni ezt a gondolatot?

- Isabella, várj! – Edward mellettem sietett megfeszülő testtel, mintha attól tartana, hogy bármikor megbotolhatnék, és neki el kéne kapnia, Carlisle pedig lassabb léptekkel követett minket.

- Átköltözöm La Push-ba! – jelentettem ki.

- Tessék? – Edward egy pillanatra megtorpant, aztán mikor rájött, hogy én tovább haladtam, két hatalmas lépéssel beért. – Ezt nem teheted…

- Francot nem! – csattantam fel, miközben úgy löktem be az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéből. A család többi tagja azonnal lent termett a földszinten, és bár aggodalmasnak látszottak, nem voltak annyira felzaklatva, mint Edwardék. Felpillantottam Carlisle-ra, aki aprót rázott a fején. Vagyis, a többieknek még nem mondta el az elméletét…

- Annyira sajnálom, hogy nem láttam előre… - ölelt meg Alice. – Tudnom kellett volna, hogy rosszul leszel, ha Edward elvisz. Kérlek, ne haragudj rám! Az én hibám!

- Semmi baj, Alice. Te semmiről sem tehetsz – próbáltam megnyugtatni a lelkiismeretét.

- Jobban vagy? – érdeklődött Esme anyai féltéssel az arcán.

- Igen, semmi bajom – biztosítottam róla. Igaz, hogy a lázam még mindig nem ment le, és emiatt nem éreztem magam a legjobban, de ha ennyit el kell viselnem a kisbabám kényelméért, akkor legyen… Semmiség az egész. Hallottam, hogy Edward a hátam mögött felmordul, de nem foglalkoztam vele. – Alice, segítenél összeszedni pár cuccot? – Bármennyire is nehezemre esett volna Edwardtól távol lenni, muszáj volt megtennem ezt a lépést. A közös gyermekünk érdekében. Miután megszültem, Edward is teljesen másképp látja majd a dolgokat… Egy gyönyörű kisbabát csak nem utasítana vissza. A saját fiát. Muszáj szeretnie őt. Bennem már most olyan erős szeretet lángolt, hogy hittem, bármire képes lennék a gyermekemért.

- Tényleg el akarsz menni? De hát, miért? – kerekedtek el Alice szemei. Mély levegőt vettem, és csak aztán folytattam.

- Mert gyereket várok, és ők meg akarják ölni! – pillantottam vádlón Edward és Carlisle felé. Hirtelen mintha megsüketültem volna – halotti csend borult az egész házra.

- Gyereket? – Rosalie hangja halk és hitetlenkedő volt. – De az lehetetlen… - fordult az apja felé. A testvérem a karjában érdeklődve nézett fel rá észlelve a hangulatváltozását.

- Ez még egyáltalán nem biztos. Csak van egy elméletem… - lépett előrébb Carlisle. – Hagyd, hogy megvizsgáljalak, utána még megbeszélhetjük, hogy mit is kell tennünk… - kérte tőlem.

- Hogy megtarthatom-e a gyerekemet vagy sem? – A hangom vagy fél oktávnyit magasodott, és a szemeim szinte szikrákat szórtak. – Ezen nincs mit megbeszélni!

- Hát nem érted? – Edward arca eltorzult a tehetetlen dühtől, ujjai a hajába túrtak. Egy pillanatra megszeppenten néztem rá – még sosem láttam ilyennek, mintha épp az őrület szélén állt volna. – Azok a mondák… A végük mindig halál. Ha az a valami benned marad, meg fogsz… - A hangja elcsuklott, és olyan tekintettel nézett rám, mintha már tényleg nem élnék. A gerincemen végigfutó jeges érzés megborzongatott.

- Ő nem valami… - suttogtam megrendülten. – Ő a kisbabánk.

- Carlisle-nak tényleg meg kéne vizsgálnia – fogta meg Alice a kezeimet. – Lehet, hogy felesleges ez az egész. Előbb tudjuk meg, mi is a valódi helyzet, rendben? – húzott a lépcsők felé. Rossz érzés fogott el. Tudtam, hogy Carlisle sosem akarna bántani, de ha ő is úgy gondolja, mint Edward… Vajon, az életemért képes lenne az akaratomon kívül elvégezni az abortuszt?

- Várj, előbb ki kell mennem a mosdóba! – szabadítottam ki magam a fogásából. Vetettem egy utolsó pillantást Edwardra, aki dermedten a padlóra szegezte a tekintetét. Nem úgy, mint aki nem akar felnézni az ember szemébe, és ezért direkt valami mást fixíroz, hanem inkább, mint aki nincs is tisztában azzal, hol is van éppen. A többiek arcán már nem is mertem végignézni… Főleg Rosalie-én. Utolsó alkalommal szörnyen bántam vele, és sejtettem, milyen fájdalmas lehet számára az, ami történik.

Próbáltam lassú léptekkel haladni, hogy ne vegyék észre rajtam, készülök valamire, de a szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy Jasper betudja az izgalmat a veszekedésünknek, és nem jön rá, hogy más is van mögötte.

A mosdóba érve ledobtam a takarót a mosógép tetejére, megnyitottam a csapot, aztán az ablakhoz mentem, és felhúztam. Kicsit szédelegtem a láz miatt, mikor kihajoltam és lepillantottam, de igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Átlendítettem a lábaimat a párkányon, aztán ülő helyzetből az ereszbe kapaszkodva felhúztam magam. Végigaraszoltam az eresz és a kiugrók segítségével egészen Carlisle szobájáig – a többiek esetében nem voltam biztos benne, hogy a szobájukban hagyták-e a mobiljukat, de Carlisle-nál volt vonalas telefon a sürgős esetek miatt -, és végül halkan bemásztam a nyitott ablakon. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, ahogy biztos talajt éreztem a lábaim alatt.

Gyorsan az íróasztalhoz mentem, felemeltem a kagylót, majd tárcsáztam.

- Igen? – szólt bele egy férfihang a telefonba.

- Isabella vagyok – suttogtam halkan örülve annak, hogy egy farkas számára ez is tökéletesen hallható.

- Isabella? Valami baj van? – Aidan hangja őszintén aggódó volt.

- Gyere a Cullen házba, szükségem van… - kezdtem volna elmagyarázni a helyzetet, mikor odakintről zajok szűrődtek be. Jasper és Carlisle jöttek fel az emeletre. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogyan a kilincs megmozdul, aztán hirtelen Jasper hangja visszhangzott végig a folyosón.

- Várj! Előbb… előbb hozzuk le az ultrahangot – tanácsolta Carlisle-nak. Pár másodpercig csend volt, aztán tovább indultak. Megkönnyebbülve eresztettem ki a tüdőmben tartott levegőt.

- Isabella? Isabella, ott vagy? Mi történt? – idegeskedett Aidan a másik oldalon.

- Most nem tudok beszélni. Segíts! – motyogtam a kagylóba, aztán visszatettem a helyére. Újra az ablakhoz léptem, és az előbb megtett utat visszafelé is letudtam. A mosdóban tényleg megmostam az arcomat és ittam is egy kevés hideg vizet – mert a láz és az izgalom miatt teljesen felhevültem -, aztán kiléptem a folyosóra.

- Kész vagy? – sietett fel Alice a lépcsőn. Szerencsére, úgy tűnt, senki nem vette észre a kis akciómat. Legalább erre jó volt, hogy aggodalmasan reagáltak a híremre, és ez lekötötte minden figyelmüket.

- Igen, kész – bólintottam. Reméltem, hogy Aidan vette a lapot, és a lehető leggyorsabban elindul értem. Biztos voltam benne, hogy azok után, ami vele és Saoréval történt, meg fogja érteni az álláspontomat.

Alice bevezetett Carlisle irodájába, és leültetett a székre, amely az íróasztal előtt állt, aztán elkezdte átrendezni a szobát úgy, ahogyan a múltkori vizsgálatkor is volt.

- Beszéltem Edwarddal – szólalt meg a tömör mahagóni asztalt egyensúlyozva a levegőben. Mikor kérdőn néztem rá, folytatta. – Még mindig látom az esküvőtöket. Igaz, hogy a kép homályos, de boldognak tűnsz… Ha… Ha az történne, amit Carlisle és Edward akar, nem tudnál boldog lenni, igaz?

- Nem – helyeseltem.

- Pont ezt mondtam Edwardnak is – bólintott elgondolkozva, aztán tovább pakolászott. Mire végzett, Carlisle megérkezett maga előtt tolva az ultrahangos készüléket – Jasper pedig a vizsgálóasztalt hozta be fél kézzel.

- Rendben, akkor mi most… - mutatott az ajtó felé Alice.

- Ne! – kiáltottam fel, mire minden szempár rám szegeződött. – Én… Éhes vagyok! – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, miközben az ablak felé pillantottam. Hol járhat már Aidan? – Igen, most azonnal ennem kell valamit, különben éhen halok! – jelentettem ki határozottan.

- Megvizsgállak, addig Alice készít neked valamit – ajánlotta Carlisle.

- De… - ráncoltam össze a homlokomat. Semmi észszerű ok nem jutott eszembe, amivel húzhatnám még kicsit az időt.

- Talán, tényleg ennie kéne előtte egy kicsit… Nehogy elájuljon vagy valami – szólalt meg Jasper. Kérdő tekintettel néztem fel rá, de csak elmosolyodott, aztán felém nyújtotta a kezét. Bár nem viselkedett különösen, valamiért biztos voltam benne, hogy tudja, miért igyekszem elhalasztani a vizsgálatot. Talán, direkt akadályozta meg, hogy Carlisle benyisson a dolgozószobába, amíg telefonáltam.

- Szeretném minél előbb elvégezni a… - kezdett volna bele Carlisle, mikor meghallottuk a dobogó mancsokat odakintről. – Mit keresnek itt a… - Hirtelen gyúlt fény a szemében, és ahogy rám nézett, szomorúság költözött a tekintetébe. – Nem ártottam volna neki. Csak meg akartalak vizsgálni. – Éreztem, hogy igazat mond, és tudtam, hogy megbántottam őt a bizalmatlanságommal, mégis megnyugtatott a tudat, hogy a másik családom velem van.

- Sajnálom – motyogtam magam elé, aztán kikerülve Alice-t és Jaspert az ajtóhoz mentem. – Mindjárt visszajövök – ígértem.

A bejárathoz siettem, de mire odaértem, Esme már ajtót nyitott. Aidan, Jonathan és Joshua léptek be – immár emberi alakban – a házba. Ahogy megláttak, kissé megkönnyebbültnek látszott az arcuk – valószínűleg, a frászt hoztam rájuk azzal a titokzatos telefonhívással.

- Isabella, jól vagy? – Nate az egyik kezével megfogta a karomat, a másikkal pedig végigsimított az arcomon. – Mi a fene folyik itt? – fordult Edward felé, aki a nappali bejáratából figyelte az eseményeket Rosalie-val és Emmettel. Egy pillanatra megfeszültek a szeretett vonások, aztán Edward mély levegőt vett, és előrébb lépett.

- Nem kellett volna idehívnod őket. Nem vagy fogoly… - A hangja karcos volt, és kerülte a pillantásomat. – Ha tényleg el akarsz menni… Ha ezt akarod… - ökölbe szorultak a kezei, és fájdalom suhant végig az arcán. Nem bírtam nézni, ahogy szenved, még akkor sem, ha egyáltalán nem tudtam egyetérteni a nézeteivel. Odaléptem hozzá, és magamhoz öleltem. Egy pillanatig olyan volt a teste, mintha egy darab, mozdulatlan kősziklát szorítanék magamhoz, aztán végül a karjai körém csúsztak, és szorosan maguk közé zártak.

- Nem akarok elmenni – suttogtam a fülébe. – Állj mellettem, segíts nekem… Szeress… minket – szorosan lehunytam a szememet, de nem tudtam megakadályozni, hogy egy könnycsepp végiggördüljön az arcomon.

- Nem bírnám ki, ha elveszítenélek – remegett meg Edward egész testében ujjai pedig kétségbeesve kapaszkodtak a hálóingem anyagába.

- Ez nem fog megtörténni – ígértem.

- De a mondák…

- Azok a mondák gyenge embernőkről szóltak. Én erős vagyok – néztem fel a szemébe. Az olvadt arany kavarogva vonzott magához. – Higgy bennem! Kérlek! Könyörgöm, Edward! Nem akarok elmenni. Nem akarom egyedül végigcsinálni. – Meginogtam, ahogy Edward hirtelen eleresztett – kezei hűvös ürességet hagytak maguk után. Feldúltan tett két lépést a folyosón a konyha felé, aztán vissza, végül megállt előttem.

- Ha tényleg igaz… Mindenképpen megtartod? Semmivel sem tudlak rávenni, hogy…? – nézett fel a szemembe.

- Semmivel.

- Akkor sem, ha belehalhatsz? – sötétedett el a tekintete.

- Akkor sem. De nem fogok… - kezdtem volna, de a mutatóujját a számra helyezte.

- Melletted állok – jelentette ki. Egy másodpercig fel sem fogtam a szavait, aztán mikor eljutottak a tudatomig, úgy éreztem, mintha egy eddig engem fojtogató kéz eleresztett volna, hogy újra tiszta oxigénhez jussak. A karjaim ismét kinyúltak, hogy megöleljem Edwardot.

- Szeretlek – leheltem csókot a nyakára, miközben potyogni kezdtek a könnyeim. – És annyira sajnálom, hogy ezt kell tennem veled. De meglátod, nem lesz semmi baj – mosolyogtam fel rá. A tekintete még mindig kínzóan gyötrődő volt, de az arcára kényszerített egy halvány mosolyt viszonzásképpen.

- Megtudhatnánk végre, hogy mi folyik itt? – szólalt meg végül Joshua. – Mi a fenébe halhat bele? Mi történt? – Ő, Jonathan és Aidan idegesen fürkészték az arcomat. Már éppen meg akartam szólalni, mikor Edward megelőzött.

- Lehet, hogy Isabella állapotos. – A fiúk egy pár másodpercig szótlanul meredtek rá, aztán Nate volt az, aki elsőként megszólalt.

- Na jó, április elseje van, vagy mi? – vonta fel a szemöldökét. – Mondjátok már el, hogy mi történt, mielőtt infarktust kapnánk vagy valami hasonlót…

- Így van. Lehet, hogy kisbabát várok – erősítettem meg, amit Edward mondott, miközben nem tudtam visszafojtani egy szívből jövő mosolyt.

- De hát, ő nem… - pillantott Joshua Edwardra. – Te pedig mással nem… - nézett rám enyhén gyanakvó tekintettel, aztán fél szemmel Jonathanra sandított.

- Persze, hogy nem! – csattantunk fel Nate-tel egyszerre, aztán azonnal fülig is vörösödtünk.

- Na jó, feladom. Nem értem – tárta szét a kezeit Joshua, aztán a lépcső felé fordította a fejét a többiekkel egyetemben, ahogy Carlisle megjelent az emeleti korlátnál.

- Edward, elmondanád kérlek a vendégeinknek, hogy mi történt? Addig elvégezném végre a vizsgálatokat… - Edward egy másodpercig elkerekedett szemekkel nézett az apjára – mintha megrettent volna valamitől -, aztán bólintott. Kérdőn pislogtam felé, de ő csak bevonult a nappaliba – sokkal sápadtabban, mint általában. Nem szívesen hagytam magára őt a társaimmal – biztos voltam benne, hogy el fogja túlozni a helyzetet, és nem akartam, hogy minden felelősség az ő vállára szakadjon -, de tudnom kellett végre az igazat. – Aidan, feljönnél te is, ha megkérlek. Azt hiszem, Isabella szeretné, ha lenne vele valaki a másik családjából. – Aidan rám emelte a tekintetét, aztán bólintott.

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Erre semmi szükség. Bízom benned! – fúrtam a tekintetem az arany szempárba. Most, hogy Carlisle tudta, Edward kényszerűen belenyugodott a döntésembe, nem tudtam volna elképzelni, hogy bármit is tenne az akaratomon kívül. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha nem muszáj, Aidant sem akarom kitenni semminek, ami fájdalmat okozhatna neki. – Maradj a többiekkel – kértem őt.

- Biztos? – kért megerősítést.

- Teljesen.

- Itt leszek, ha kellenék, csak egy szavadba kerül – tette a vállamra a kezét, aztán követni akarta a többieket a nappaliba.

- Várj! – kaptam el a kezét. – Ne vádoljátok Edwardot. Nem az ő hibája! – kértem. Aidan tétován bólintott egyet, mire eleresztettem.

Egy másodpercre lehunytam a szememet, aztán felsétáltam az emeletre, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék Carlisle-nak. Tudtam, hogy megbántottam őt, pedig nem ez volt a szándékom. Feszülten ültem fel a vizsgálóasztalra, és mélyet sóhajtottam.

- Carlisle…

- Ne, erre semmi szükség! – mosolygott rám, miután becsukta az ajtót.

- Féltem, hogy teszel valamit, mert azt hiszed, meg kell mentened – vallottam be. Carlisle bekapcsolta az ultrahangos gépet, aztán egy másodpercig mozdulatlanul állt háttal nekem. A lelkiismeret-furdalástól összeszorult a gyomrom. – Bocsáss… - kezdtem volna bele egy bocsánatkérésbe, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- Tényleg átfutott az agyamon, hogy egyszerűen beadok valami altatót, és… - fordult felém egyenesen rám nézve. – De nem lettem volna képes rá – ismerte be teljesen őszintén.

- Tudom, én csak…

- Féltetted a gyermekedet, tudom. Megértem – bólintott Carlisle. – Az anyai ösztönök mindennél erősebbek – simított végig az arcomon gyengéden. – Inkább nekem kéne…

- Nem. Te is csak a gyermekedet féltetted, nem igaz? – szorítottam meg a kezét. Finoman visszaszorított, aztán aprót bólintott.

- Húzd kicsit fel a hálóingedet, és feküdj hátra, kérlek. – Teljesítettem, amit mondott, és igyekeztem csak és kizárólag a monitorra koncentrálni, hogy minél előbb meglássam, amire kíváncsi vagyok. Ahogy a vizsgálat megkezdődött, azonnal meresztgetni kezdtem a szemeimet.

- Carlisle? – kérdeztem kétségbeesve.

- Ez nem lehet… - hajolt közelebb a monitorhoz, holott a vámpírlátásával egy apró porszemet is tökéletesen ki tudott volna venni, aztán megütögette a gépet.

- Mi nem lehet? Miért nem látok semmit?

- Mintha… - Carlisle elgondolkozva összevonta a szemöldökét.

- Mintha? – csattantam fel idegesen.

- Mintha nem hatolna át az ultrahang a méheden. Minden mást látok – nézte meg a veséimet is Carlisle gyorsan ellenőrzésképpen. -, de egyszerűen nem látok bele a méhedbe.

- Ez mit jelent? – nyeltem egy nagyot.

- Néhány mondában úgy írták le az anyaméhet, mint egy páncélkeménységű burkot.

- Ezt azt jelenti, hogy…? – A szívem azonnal hevesen dobogni kezdett, és olyan izgatott lettem, hogy alig bírtam fekve maradni.

- Mivel korábban már teszteltem a véredet rá, a terhességet tartottam a legutolsó dolognak, ami felmerülhet, így előbb a többi vizsgálatot végeztem el biztos, ami biztos. Aztán nem volt már időm a terhességi vértesztre, mert Edward felhívott, hogy rosszul lettél, és azonnal rohantam hozzád. Futás közben jutott eszembe, hogy miket is olvastam a könyvekben, és ekkor jött az elméletem. De az előbb, amíg lent voltál… Megcsináltam a tesztet is. Csak aztán akartam elmondani, miután láttalak ultrahanggal, és a kirakós utolsó darabja is a helyén van.

- És, mit mutatott a teszt? – ültem feljebb, miközben ujjaimmal a vizsgálóasztal szélét szorítottam.

- Terhességet mutatott. És az, hogy nem látok át a méheden, csak megerősíti ezt. Bár azt hittem, hogy a mondák csak túloznak… - nevetett fel minden öröm nélkül Carlisle.

- Ó, istenem! – szorítottam a kezemet a szám elé, miközben potyogni kezdtek a könnyeim. Hát tényleg igaz. Kisbabám lesz. Most már teljesen biztos… - pislantottam az ultrahanggép felé. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit is kéne tennem. Ez olyan hihetetlen volt azok után, hogy alig egy napja még teljesen biztos voltam benne, hogy sosem lehetek anya.

- Jól van, nyugodj meg… - igazította helyre a hálóingemet Carlisle, aztán magához ölelt. Szipogva próbáltam meg összeszedni a gondolataimat.

- Honnan tudták, hogy milyen az anyaméh? – csúszott ki a számon a kérdés. Az ilyen mondák általában kevésbé fejlett társadalmakból származtak – kevésbé fejlett orvostudománnyal -, vagyis furcsa volt számomra, hogy ilyesmiket is beleírtak a történetekbe. Igazából, fogalmam sem volt róla, miért pont ez a téma érdekelt. Talán, egyszerűbbnek tűnt a mondákon gondolkozni jelenleg, mint a saját életemen. Nem akartam elrontani az örömömet azzal, hogy végiggondolom a következményeket. Csak élvezni akartam az anyaság tudatát.

Carlisle eleresztett, aztán az íróasztalához lépett, és egy könyvet nyomott róla a kezembe. A könyv magától kinyílt egy helyen, amelyet valószínűleg sokat olvastak már, de a szöveg helyett az én tekintetem azonnal a képekre siklott. Az egyiken egy nő feküdt a földön kitekert pózban, hatalmas hasa volt, és az arca eltorzult a kínoktól. Körülötte festett arcú férfiak valamiféle füstöt fújtak felé. A következőn ugyanez a nő volt, a szája sikoltásra nyílt, a hasa pedig felrepedt anélkül, hogy bárki a közelében lett volna. Az utolsó képen egy vicsorgó gyermekarc bújt ki belőle vértől csöpögve. Pont, mint az álmomban… - Uramisten… - nyögtem fel. Éreztem, hogy a hasam megfeszül az elképzelt rémlátomástól.

- Valószínűleg, miközben elégették a testeket, néhány esetben önkéntelenül is látták az anyaméh állapotát – magyarázta Carlisle.

- Elégették a testeket? – kerekedtek el a szemeim.

- Egy démon tette tisztátalanná a női testet, és a gyermek démonivadék. Mindkettőnek pusztulnia kellett. A démoncsecsemő bár erősebb és fejlettebb, mint egy valódi újszülött, mégis elég védtelen ahhoz, hogy pár ember végezzen vele. – Nagyot nyeltem, és borzongva adtam vissza a könyvet. – Ezek után is biztosan arra vágysz, hogy világra hozd ezt a gyereket? – meredt a borítóra Carlisle. Lehunytam a szememet, és a kezem a hasamra csúszott. A félelem és a szeretet erőteljesen kavarogtak bennem, de pontosan tudtam, hogy melyik az erősebb. Nem fogsz engem bántani…

- Igen. Akarom ezt a babát – nyitottam fel végül a szememet.