A remény madárkája - Maria/Jasper/Alice novella (3. rész)

Szóval, úgy néz ki, hogy a Maria/Jasper/Alice novella mégsem 3 részes lesz. :D Írom, írom, és valahogy nem akar vége lenni... Szóval, előre láthatóan, lesz még két fejezet belőle. :)

A másik, amit mondani szeretnék... Nos, annak nem fogtok örülni... *pirul* Hétvégén nem valószínű, hogy meg tudom írni A jelen boldogságának az új fejezetét, szóval, legkorábban hétfőn jön majd. Nekem sok lesz a dolgom, Szandi meg névnapot ünnepel, bocsánat, hogy várnotok kell... Majd igyekszem olyan fejezetet rittyenteni, hogy úgy érezzétek, megérte a várakozást. :)



A remény madárkája (3. rész)



Jasper:


A karomat a hasam köré fonva gubbasztottam egy sziklán. A szomjúságtól már majd megőrültem, de még húztam-halasztottam a vadászatot. Minél kevesebb ember életét akartam elvenni a saját határaimat próbálgatva. A gondolataim már csak a táplálkozás körül jártak, a torkom égett, a méreg pedig elöntötte a számat. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig, mégsem mozdultam. Csak még egy kicsit…

- Nem csinálhatod ezt… - toppant elém Peter. – Muszáj innod!

- Még bírom – morogtam a fogaim között.

- Feleslegesen kínzod magad. Nem értelek… - rázta meg a fejét, és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Talán, igaza is volt. Belefogok bolondulni ebbe az egészbe. Jó ideig fogalmam sem volt, miért érzem magam egyre rosszabbul és rosszabbul, míg Peter rá nem világított, hogy a hullámvölgyeim mélyére mindig táplálkozás után szoktam kerülni. Az áldozataim fájdalma, félelme… Olyan erős érzések voltak… Annyira kínzóak. Kibírhatatlanul kínzóak.

- Múlt héten megöltem egy férfit… - suttogtam kissé kiborulva. – Miután belemélyesztettem a fogaimat, és rájött, meg fog halni, az utolsó érzése a félelem mellett az apai szeretet volt. Tudom, hogy volt egy gyermeke. Fogalmam sincs róla, hogy kislány vagy kisfiú, vagy hogy mennyi idős… De elvettem valakitől az apját. Egy jó apát – túrtam bele a hajamba, és összepréseltem az ajkaimat a lelki kíntól, ami a mellkasomat gyötörte.

- Szükségből tetted – ült le mellém Peter, és megveregette a vállamat.

- És ez felment a bűnöm alól? – néztem fel rá összeráncolt homlokkal.

- Jaj, barátom… Rossz téged így látnom… - sóhajtott fel ismét megrázva a fejét. – Próbáld meg összeszedni magad egy kicsit, mert ez így nem mehet sokáig.

- Charlotte már vár, menj nyugodtan – pillantottam a fák közé, ahol Peter párja motozott. Nem akart megzavarni minket, amíg beszélgetünk, de éreztem, hogy már türelmetlen egy kissé.

- Megleszel? – kérdezte Peter őszinte aggodalommal a tekintetében.

- Meg – bólintottam válaszképpen. Ahogy egyedül maradtam, csak egyetlen gondolat járt a fejemben: Csak még egyet hadd mentsek meg!



Alice:


A kétségbeesés hatalmas erővel tört rám. Féltem, hogy beleőrülök. Felpattantam a földről, és körbenéztem, de egyedül voltam. A szoba egyáltalán nem volt ismerős, fogalmam sem volt róla, hol is vagyok. Oldalra fordultam, aztán megdermedtem. A szekrényen lévő tükörben egy démoni alak figyelt engem. A bőre sápadt volt, a szemei vörösek, alacsony volt és a tincsei szanaszét álltak. Riadtan ugrottam hátra, miközben halk morgás tört elő a torkomból. A démon szája is elnyílt, fogai pengeélesnek tűntek. Meglepetten vontam össze a szemöldökömet, mire a tükörkép is ezt tette. Ó, istenem!

Ujjaim az arcomhoz értek, és riadtan tapogatták végig az ismerős-ismeretlen vonásokat. Két lépéssel a szekrénynél termettem, ujjaim végigsimítottak a tükrön. Én voltam a démon… De… ki vagyok én? Hogy kerültem ide? Mi történt velem?

A sok kérdés ott lüktetett bennem, én pedig úgy éreztem, szétrobban a fejem. A falak olyan közel voltak egymáshoz, és alig volt levegő… Muszáj volt kijutnom innen! A kijárathoz rohantam, és megragadtam a kilincset. A hirtelen rántástól, az ajtó a kezemben maradt. Elkerekedett szemekkel emeltem feljebb a súlyos fát úgy, mintha az pehelysúlyú lenne, aztán ijedten hajítottam a falhoz – mintha valami ellenem szóló bizonyítéktól akartam volna megszabadulni. A ház fala a plafonig repedt, ahogy az ajtó nekicsapódott.

Zihálva néztem a művemet, miközben próbáltam felfogni, mi is történik velem. Aztán hirtelen, mintha valaki fejbe vágott volna. A szoba elsötétült körülöttem, és furcsa képek villantak fel előttem. Egy fehér házat láttam, velem szemben három alak állt – két nő és egy férfi. Pont olyan sápadtak voltak, mint én, de a szemeik aranybarnán néztek vissza rám. Meglepettek voltak és mintha tartottak volna tőlünk. Merthogy nem voltam egyedül…

Egy nyúlánk, izmos, mézszőke hajú férfi volt velem. Összeszorult a szívem, mikor felém fordult, és az arcán észrevettem a hegeket. Aztán a kép ugrott egyet.



Jasper:


Figyeltem Petert és Charlotte-ot a vízparton üldögélve, és tudtam, hogy nincs tovább maradásom mellettük. Egyszerűen nem tudtam elviselni az életet, amelyet éltünk, és a saját csüggedésemmel nem akartam tönkretenni az egyetlen barátom boldogságát is. Őket nem zavarta, hogy micsodák, és mit kell tenniük ennek következtében, de én belefáradtam a gyilkolásba és az áldozataim érzéseibe.

Mikor közöltem velük, hogy elválok tőlük, és a magam útját fogom járni, éreztem, hogy Peter sajnálja a döntésemet, mégis halványan megkönnyebbül. Nekik sem tett jót, hogy a kiborulásaim közepette elvesztettem a képességem felett a kontrollt.

- Biztos, hogy ezt akarod? – próbált meg Peter önzetlenül visszatartani.

- Biztos – bólintottam. – Köszönök mindent… - nyújtottam ki a kezem felé, mire megfogta, aztán magához ölelt, és megütögette a hátamat. Még mindig nem szoktam meg ezt a fajta közvetlenséget, de azért jól esett.

- Minden jót, barátom! Kívánom, hogy találd meg te is a lelki békédet! – búcsúzott el tőlem.

- Ég veled! – mosolygott rám Charlotte együttérzően.

- Veletek is! – fordítottam hátat nekik, aztán bevetettem magam a fák közé.



Alice:


Újra és újra lehunytam a szemem, hogy a látomásom nem változott-e, de még mindig ugyanazok a képek peregtek le előttem. Az étkező, a bárszék és ő… De hiába pillantgattam a bejárati ajtó felé, nem jött. Már majdnem két hónapja itt üldögéltem minden délután, amikor csak jött egy vihar, de hiába.

Előttem egy pohárnyi vörösbor volt, de én persze, hozzá sem értem. Bár színben majdhogynem egyezett, mégsem az volt, amire vágytam volna. Ujjaim türelmetlenül doboltak a pulton, pedig általában, akár mozdulatlanul is el tudtam tölteni napokat, de most túl ideges voltam. Miért nem jön már? Merre járhat? Mi van, ha tévedek, és mégsem jön el?

Az első látomásom óta szerelmes voltam belé. Láttam, hogy össze fogunk tartozni. Hogy ő lesz a társam. Csak az volt a kérdés, hogy mikor talál végre rám. Ismét becsuktam a szemem, hogy senkinek ne legyen furcsa az üveges tekintetem, aztán reménykedve elmosolyodtam. A látomásomban hallottam az eső kopogását a tetőn csakúgy, mint ahogyan a jelenben is. Talán, ma lesz az a nap…

- Nem ízlik? Hozzak esetleg valami mást? – zökkentett ki a gondolataimból Sam, a pultos. Nagyot nyelve pislantottam a nyaki vénája felé, aztán mosolyt öltöttem magamra, és megráztam a fejemet.

- Mindig megkérdezed, de a válaszom most is nem.

- Furcsa egy lány vagy te – nevetett fel Sam, miközben a kezébe vett egy poharat, és egy rongydarabbal törölgetni kezdte. – Biztos, hogy el fog jönni, akit vársz? – nézett rám együttérző arccal.

- Teljesen biztos – jelentettem ki.

- Hát… - tette a helyére a poharat. – Ha mégsem jönne, nekem szabad az estém megint – ajánlotta fel ismét. Amióta csak ide keveredtem a látomásom miatt, Sam minden nap megpróbált elhívni egy randevúra, de én újra és újra nemet mondtam neki. Szegény, ha tudná, hogy kivel is akar valójában együtt vacsorázni…

- Köszönöm, de azt hiszem, erre is tudod a válaszomat.

- Hát, szerencsés az a valaki, akit vársz – kacsintott rám, aztán a boxok felé indult, ahol az egyik vendég intett neki, hogy befejezte az étkezést.

- Remélem, ezt ő is így gondolja majd… - motyogtam magam elé, aztán a karjaimat a pultra fektettem, a kézfejemre támasztottam az államat, és tovább vártam.



Jasper:


Az eső zuhogott. Emberek rohantak el mellettem nedves-selymes fájdalmat okozva a torkomban. Már rég nem táplálkoztam, és a szemeim feketévé sötétültek. Ez két dolgot jelentett. Egyrészt nyugodt szívvel kijöhettem az emberek közé nappal is, mert a vörös íriszeim nem árultak el, másrészt tartottam tőle, hogy elveszítem a fejemet, és ezt egy ember élete bánja majd.

Hogy miért voltam mégis itt? Fogalmam sem volt róla. Talán, meg kellett volna húznom magam egy elhagyatott helyen, hogy ne legyek veszélyes senkire nézve… Valami ma mégis kivitt az utcára. Talán, már nem voltam képes elviselni a magányt, vagy a fejemben lévő gondolatoktól akartam egy időre megszabadulni, nem tudom…

Mélyet szippantottam a friss levegőből, és az ég felé fordítottam az arcomat. Az esőcseppek kellemes bizsergést okozva mostak tisztára. Lehunytam a szemeimet, és élveztem egy pár percig ezt az érzést, aztán mikor ismét felpillantottam, rájöttem, hogy talán nem kéne ilyen furcsán viselkednem. Néhányan messziről figyeltek felfedezve, hogy van bennem valami furcsa. Hiszen, egy normális ember miért állna az utca közepén, hogy bőrig ázzon, mikor mindenki sietve igyekszik elkerülni ezt?

Nem messze állt egy kis étkező, ami elég üresnek tűnt ahhoz az ablakon bepillantva, hogy meg tudjam húzni magam egy pár órára úgy, hogy senkinek sem ártok. A lábaim arra felé vették az irányt, miközben azon gondolkoztam, meddig bírom még vadászat nélkül. Már hetek óta nem ettem, ami miatt sötét karikák voltak a szemeim alatt, és úgy éreztem, a torkom lángokban áll.

Ahogy beléptem a kis helyiségbe, azonnal tudtam, hogy a csendes üldögélésből semmi sem lesz. Ezernyi kérdés pörgött végig a fejemben – ki lehet az idegen vámpír, mit keres itt, mit akar tőlem? Vajon, képes lenne megtámadni az emberek szeme láttára fényes nappal? Csak azért, mert nő volt és törékenynek nézett ki, nem mertem lebecsülni. Elképedve figyeltem, ahogyan felém fordul, aztán leugrik a bárszékről – ami meglehetősen magas volt a számára -, és felém indul. Körbe akartam pillantani, hogy pontosan hány ember is van a bárban, akik tanúi lennének a harcunknak, de képtelen voltam levenni a tekintetemet róla. Az arcán halovány mosoly ült, amit nem tudtam hová tenni. Félrehajtott fejjel fürkésztem őt, miközben megpróbáltam letapogatni a képességemmel. Nem éreztem haragot, gyűlöletet, hatalomvágyat, agressziót. Semmi olyasmit, amit harc előtt az ellenfeleim érezni szoktak. Ehelyett hatalmas hullámokban öntött el a megkönnyebbülés, az izgatottság, a boldogság és még valami... Szerelem? Megrendülten kapkodtam a levegőt, miközben a vámpírlány elém ért. Pár másodpercig csak állt előttem aranybarna tekintetét egyenesen az én fekete szemeimbe fúrva, és csak aztán szólalt meg.

- Nagyon megvárakoztattál! – Mintha ezernyi apró csengettyű kezdett volna csilingelni valamiféle megváltást ígérve. A múltbeli tapasztalataim és az ösztöneim tiltakoztak az ellen, hogy szem elől veszítsek egy másik vámpírt, én mégis bocsánatkérően lehajtottam a fejemet.

- Sajnálom, hölgyem! – suttogtam magam elé. Ahogy felnéztem az apró kéz felém nyúlt, én pedig anélkül, hogy átgondoltam volna, megfogtam. A remény ismeretlen érzése olyan erőteljes volt, hogy ha ember lettem volna, a lábaim biztosan felmondják a szolgálatot.

- Gyere, menjünk innen! – húzott maga után a lány, én pedig hagytam, hadd vezessen. Azt sem bántam volna, ha egy máglyán keresztül kell követnem őt a halálba.



Alice:


A szállodai szoba meglehetősen szűknek tűnt most, hogy nem voltam egyedül. Az idefelé vezető úton szinte szárnyaltam a boldogságtól, és alig bírtam ki, hogy semmit se mondjak Jaspernek, de nyugodt körülmények között szerettem volna először igazán beszélgetni vele. Izgatottan csuktam be magunk mögött az ajtót, aztán leültem az ágy szélére. Ő tétovázva toporgott előttem, mintha nem tudná, mit is kéne tennie. Újra kinyújtottam felé a kezemet, és örömmel töltött el, hogy ismét gondolkozás nélkül elfogadta és hagyta, hogy lehúzzam magam mellé.

- Alice-nek hívnak – szólaltam meg most először, mióta kiléptünk a bárból. A keresztnevem volt az egyetlen, amit biztosan tudtam a régi önmagamról, de azt is csak a kis, fehér, kórházi karszalagból, amit az újjászületésem után felfedeztem a csuklómon.

- Alice… - motyogta maga elé, miközben átható tekintettel fürkészte az arcomat. – Én Jasper vagyok. Jasper Whitlock, hölgyem – mutatkozott be illedelmesen, én pedig nem tudtam elfojtani egy apró mosolyt. Ő még nem sejthette, hogy pontosan tudom, hogy hívják.

- Örülök, hogy végre találkoztunk. Nem is tudod, mióta vártam már erre a napra! – tört ki belőlem az eddig visszafogott lelkesedés. – Már hosszú ideje kutatok utánad, és kezdtem félni, hogy sosem találok rád – nevettem fel izgatottan.

- Kutattál utánam? Miért? Úgy értem… Még sosem találkoztunk ezelőtt. – Jasper elgondolkozva ráncolta össze a homlokát, de a kezét nem húzta vissza. Az értetlensége ellenére bízott bennem.

- Én már láttalak korábban – vallottam be.

- Hol? – hökkent meg Jasper.

- Idebent – érintettem meg szabad kezem mutatóujjával a halántékomat. – Én… Nem tudom hogyan vagy miért, de látok dolgokat… Látom a jövőt. Téged is láttalak, tudtam, hogy eljössz majd a bárba, és találkozunk – mosolyodtam el újra, és a hüvelykujjam végigsimított az erős férfikézen.

- Szóval… Jövőlátás…

- Igen, pontosan – bólintottam. – És láttam még valamit. Valamit, amit ha megteszünk, soha többé nem kell embert ölnöd. – Jasper szemei izgatottan elkerekedtek, és furcsa módon egy cseppnyi kételkedést sem láttam bennük. Azt hittem, majd győzködnöm kell őt a látomásom hitelességéről és hogy meg kell próbálnunk végrehajtani, de úgy tűnt, sokkal egyszerűbben beleegyezik majd, mint vártam volna. Talán… Talán, magában már régóta tervezgette, hogy abbahagyja az embervér ivást, csak nem tudta, hogy kezdjen hozzá. A szemszíne is erről árulkodott. Rég ehetett utoljára egy nomád vámpírhoz képest…

- Hogy tudnám megállni… - nyelt egyet. A torka biztosan égett a szomjúságtól. Tudtam, milyen kínzó ez az érzés, ezért felálltam az ágyról, és őt is felhúztam.

- Megmutatom, gyere! – vezettem ki a szobából, hogy megkeressük a legközelebbi erdőt.



Jasper:


Figyeltem, ahogyan Alice oldalról a hatalmas szarvas nyakába kapaszkodik, és fogai belemélyednek a húsába. A testem ösztönösen megfeszült, ahogy az agancsok alig pár milliméterre suhantak el az oldala mellett. Tudtam, hogy semmi baja nem eshet, mégis legszívesebben rávetettem volna magam az állatra, hogy eltörjem a nyakát, és aztán teljesen ártalmatlan állapotban felkínáljam Alice-nek táplálékként. Ehelyett hagytam, hogy kiélvezze a vadászat örömét…

Még mindig meglepett, hogy milyen gyors és erős, megerősítve bennem a harc egyik alapszabályát – külső alapján sosem szabad lebecsülni az ellenfelet… Az első alkalommal, mikor megmutatta, hogyan is helyettesíthetném az emberi vért, nem volt időm aggodalmaskodni miatta, mert ledermedve figyeltem a nyilvánvalót. Nem értettem, miért nem jutott eddig eszembe, hogyan menthetem meg az embereket magamtól. Talán, mert az állatok vére nem vonzott annyira… Nem is ízlett annyira… De ez nem számított.

Megváltásként ért a gondolat, hogy nem kell többé gyilkolnom, bár az önmegtartóztatás így sem volt egyszerű. De Alice és a lelki békém megérte az erőfeszítést. Alice közelsége és az, hogy többé nem kellett átéreznem az áldozataim félelmét és fájdalmát, olyanná tették a létezésemet, mintha a Paradicsomba kerültem volna. Ez az apró, mosolygós lányka megmentett engem…

- Ez jól esett! – emelkedett fel Alice a mostanra már halott szarvasról, aztán felém fordult. Éppen mondani akart valamit, mikor a tekintete elhomályosult. Mostanra már tudtam, hogy ez mit jelent. Látomása van…

- Mi az, Alice? Mit látsz? – léptem elé finoman megfogva a karjait.

- A Cullen házat… Cullenékat… Magunkat. – Alice megrázta a fejét, és tiszta tekintettel nézett vissza rám. – Érzem, hogy hamarosan megtaláljuk őket – ült ki boldog mosoly az arcára, aztán a száját lelkesen az enyémre nyomta. A következő pillanatban már a fűben feküdtünk és szerelmeskedtünk.



Alice:


Jasper kezét elengedve szökkentem közelebb a három alakhoz, akiket a látomásaimból már jól ismertem, aztán egy vigyorral az arcomon megemeltem kissé a szoknyámat, és pukedliztem egyet.

- Alice vagyok. Ti pedig biztosan Carlisle, Esme és Rosalie, igaz? – kérdeztem csevegő hangon, mire az izmaik még inkább megfeszültek, és úgy néztek rám, mintha egy diliházból szöktem volna. Végigmértek mindkettőnket, és láttam rajtuk a bizalmatlanságot – főleg, Jasper hegeit látva -, de végül Carlisle, családfőhöz méltóan előre lépett, pont úgy, ahogyan előre láttam, és aprót biccentett.

- Igen, Carlisle Cullen vagyok. Ez a terület a… - kezdte volna, de legyintve egyet közbevágtam.

- Tudom, itt éltek már jó ideje, a ti vadászterületetek. Vagyis, most már a miénk is – kuncogtam fel. – Ő Jasper – fordultam Jazz felé, hogy bemutassam. – Mostantól veletek fogunk lakni – jelentettem be, aztán a ház felé fordultam. – Segítenétek kipakolni a keletre fekvő szobát? Az lesz az enyém – pislogtam Esme és Rosalie felé.

- Már megbocsáss, de… - kezdett volna bele Rosalie a felháborodott monológjába.

- Tudom, tudom, ki vagyok egyáltalán, és hogy képzelem, hogy csak úgy beköltözök ide? – mondtam el helyette a gondolatait, mire összeráncolta a homlokát, és már nyitotta a száját az újabb kérdés miatt. – Nem, nem vagyok gondolatolvasó, mint Edward. – A három elképedt arc láttán nem tudtam tovább visszafojtani a nevetésemet. – Oké, oké, abbahagytam – vettem pár mély levegőt, leendő nővérem elsötétülő tekintete láttán, és komolyságot erőltettem magamra. – Látom a jövőt. És tudom, hogy a családotok tagjai leszünk Jasperrel. Ilyen egyszerű – tártam szét a karjaimat, aztán megragadtam ismét Jazz kezét, és a többiek mellett ellépve behúztam a házba, hogy ténylegesen is megismerhessem az új otthonomat végre.



Jasper:


Az ismerős illat bekúszott az orromba, és minden izmomat összerántotta. Fogalmam sem volt, hogy került Maria Calgaryba, de kétségtelenül itt volt. A karomat oldalra nyújtva állítottam meg Emmettet, aki kérdőn nézett rám, aztán a levegőbe szimatolva megértette, mi a bajom. A többiek otthon voltak, most csak ketten jöttünk el vadászni.

- Egy vámpír? – Éreztem, hogy azonnal fellelkesül a lehetséges harc gondolatától.

- Maria – morogtam magam elé, mire elkerekedtek a szemei. Amikor a család tagjává váltam, egyszer elmeséltem a történetemet, és azóta egy szó sem esett a múltamról. Nem voltam büszke rá, és bár nem tehettem semmissé, igyekeztem az új életemre koncentrálni. Eddig sikerült is…

- Szóval, még felismersz? – jött a gúnyos hang a fák közül, aztán Maria egy pillanat alatt előttünk termett. Az arca nyugodtnak tűnt, de végigsuhant rajtam az általa érzett düh, keserűség és bosszúvágy.

- Maria – biccentettem felé kimérten. Emmett támadóállásba görnyedt mellettem várva, hogy mi fog történni. – Mit keresel erre?

- Gondoltam, meglátogatok egy régi… mik is voltunk mi egymásnak? – döntötte félre a fejét mutatóujját a szájához téve.

- Lényegtelen. Az már a múlt, Maria – néztem a szemébe.

- Hogy is felejthettem el? – nevetett fel kissé éles hangon, ami jelezte, hogy hamarosan lehámlik róla a nyugalom álarca, és eluralkodik rajta a hisztéria. – Hiszen te lezártad az egészet, nem igaz? Elárultál, aztán eltűntél egy szó nélkül…

- Tudod jól, hogy előbb vagy utóbb valamelyikünk végzett volna a másikkal. Nem akartalak bántani. Amit tettem, a legjobb volt mindkettőnknek – próbáltam meggyőzni észérvekkel, miközben folyamatosan figyelemmel tartottam a reakcióit.

- A legjobb? – szorultak ökölbe a kezei. – Hitegesd csak magad, de nem vagy más, csak egy nyomorult áruló! Rosszabb vagy, mint Nettie és Lucy voltak. Ők legalább szembe mertek szállni velem, de te csak elbujdokoltál, mint egy fogatlan, vén kutya – sziszegte felém a mérgét. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, igaza van. Nem voltam túl tisztességes vele, de nem igazán volt más választásom, ha azt akartam, hogy mindketten életben maradjunk. – Hallom, mostanában már csak állatokra mersz támadni… - nevetett fel. – Ez illik hozzád… Pont az olyan gyenge és gyáva nyomorultaknak való étek, mint amilyen vagy. Csak nem a nyúl a kedvenced? – gúnyolódott tovább.

- Hadd öljem meg! – suttogta Emmett mellettem dühösen. Éreztem, hogy magára vette Maria utolsó pár mondatát, és szívesen bebizonyította volna neki, hogy milyen harcos is.

- Nem – jelentettem ki. – Nem éri meg.

- Szóval, annyit sem érek, hogy érdemes legyen megölnötök? – tört fel morgás Maria torkából. – Régen bármit megtettél volna egy érintésemért, vagy talán, elfelejtetted?

- A fajtánk nem képes felejteni – emlékeztettem rá. A múltam okozta szégyentől legszívesebben lesütöttem volna a szemeimet, de ezt jelen helyzetben nem engedhettem meg magamnak a biztonságunk érdekében.

- Hát, csak hogy tudd – nézett rám gyilkos tekintettel. –, én sem felejtek! – fejezte be a mondatot fenyegetően, aztán legnagyobb meglepetésemre hátat fordított, és elrohant.