A jelen boldogsága - 30. fejezet

30. GYÁVA




IDEGESEN JÁRKÁLTAM FEL-ALÁ a gyerekeim és a barlang bejárata között. Edward odabent éppen közölte Russellel, hogy ha bármivel próbálkozik, apró darabokra fogja cincálni – kivételesen pedig egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy be is váltaná a fenyegetését, mert én is képes lettem volna bármire a gyerekeimért. Akár még arra is, hogy megöljem egy barátomat.

Jasper az egyik szikla mellett állt mozdulatlanul, mint valami őr. A karjait összefonta maga előtt, és az arcára koncentráció ült ki. Gyanítottam, hogy ha nem igyekezne ennyire, akkor még ennél is nyugtalanabb lennék, bár a képessége nagy részét valószínűleg, Russelre fordította.

Mikor odabent a barlangban mozgolódás támadt, megfeszült minden porcikám és felborzolódott a szőr a hátamon. Tudtam, hogy a háttérben a falka is figyel, de mégsem éreztem biztonságban Edant és Isist. Minden érzékem kiélesedett, hogy ha szükséges, meg tudjam védeni a gyerekeimet. A farkammal még egyszer óvatosan a kicsik felé legyintettem, de beleütközött félúton a védőpajzsba, amellyel Edan körbevette önmagukat. A kisfiam barna szemei felemelkedtek rám, és biztató mosoly ült ki az arcára. Bólintottam egyet felé, hogy ügyes és csak így tovább, aztán ismét a barlangra figyeltem.

Először a családom hátrált ki odabentről, és félkör alakot formálva megálltak a bejárattól pár méternyire. Edward olyan volt, mint egy igazi kőszobor – minden egyes izma megfeszült és a tekintetét le sem vette a kilépő Russelről. Pontosan tudtam, mit érez…

Veszélybe sodorni a gyermekeinket… Két rossz közül választani nekik… Ez volt életünk legnehezebb döntése. És csak remélni tudtam, hogy tényleg ez a kevésbé rossz.

Russel lassú léptekkel jött ki a barlang bejáratához, aztán megállt. Gianna közvetlenül mellé lépett, és biztatóan megszorította a kezét. Önkéntelenül vicsorogni kezdtem a látványra, de megpróbáltam visszafogni magam. Russel vöröslő tekintete egy ideig a földet pásztázta, aztán rám emelkedett.

- Sajnálom… a múltkorit. – A hangja halk volt, és bűnbánattal teli. – Szívesen mondanám, hogy nem akartam bántani a lányodat, de nem vagyok benne biztos, hogy meg tudtam volna állni – sóhajtott fel. – Annyira csábító az illata – lélegzett mélyet a levegőből, miközben a szemei egy pillanatra lecsukódtak.

- Fegyelmezd magad! – Edward hangja keményen csattant, mire Russel ismét felnézett, és bólintott.

- Sajnálom – kért elnézést reszelős hangon ismét. – Így könnyebb, hogy ő itt van – pillantott Jasperre.

Kezdjük már! Túl akarok lenni rajta! – mordultam fel Edwardnak üzenve.

- Nézz Isisre! – utasította Edward Russelt. Ahogy a vörös tekintet éhesen fürkészni kezdte a lányom arcát, kirázott a hideg. Próbáltam megkeresni a márványvonásokban a barátomat, hogy egy kicsit lenyugtassam magam, de ez elég nehezen ment. – Isis, kicsim, tedd a dolgod – kérte Edward a lányunkat, mire Isis orrocskája összeráncolódott és a szemei összeszűkültek a fókuszálástól.

Mielőtt ide jöttünk volna, otthon már kipróbáltuk ezt az egészet, mert nem voltunk biztosak benne, hogy Edan pajzsán át Isis képes-e használni az erejét. De úgy tűnt, hogy a burok csak befelé nem enged semmit és senkit, kifelé áthatolható. Napokba telt, míg Isis képes lett Carlisle-t – vele kísérleteztünk – szemkontaktus nélkül is irányítani, de végül sikerrel járt.

Feszülten vártuk a hatást Russelen, és mikor a tekintete kábulttá vált, kicsit fellélegeztünk.

- Utasítsd valamire! – Edward hangja halk volt, de határozott. Isis elgondolkodva döntötte oldalra a fejét.

- Ülj le a földre! – kérte. Russel azonnal törökülésbe ereszkedett. – Most… emeld fel a kezedet. – A férfikar a magasba emelkedett, mire Emmett halkan röhögni kezdett.

- Mondd neki, hogy vakarja meg a fejét, ahogy a majmok – szólalt meg prüszkölve, mire én és Isis is dühös tekintettel fordultunk felé. Russel megzavarodva nézett körbe, és azonnal felpattant, de nem tett semmi mást.

- A képességem nem játék! – szólalt meg bosszankodva Isis, miközben megrovóan meredt a nagybátyjára. Emmett bocsánatkérően felemelte mindkét kezét, én pedig büszkén csóváltam meg a farkamat. Igaz, Isis is használta már apróságokra az erejét, de most pontosan tudta, hogy ez halál komoly, és eszerint is viselkedett. Az én apró, okos, kisbabám…

- Újra! – tért vissza a figyelme ismét Russelre, és egyenesen a szemeibe nézett. – Most koncentrálj csak rám! Parancsolom, hogy miután elfordítottam a tekintetemet rólad, akkor is, tedd, amit mondok! – Az apró ujjak ökölbe szorultak az erőlködéstől, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam az eredményt. Isis lassan oldalra fordította a fejét, és lehunyta a szemeit. – Most ülj le a földre! – adta utasításba. Pár másodpercig csendben vártunk, de semmi nem történt. Isis bánatos sóhajjal nézett fel. – Nem megy, mami – rázta meg a fejét elkeseredve.

Mondd meg neki, hogy semmi baj – pillantottam Edwardra.

- Nem gond, hercegnőm, csak próbáld újra – mosolygott rá Edward. Isis mélyen beszívta a levegőt a tüdejébe, aztán bólintott.

Egész nap próbálkoztunk – kisebb-nagyobb pihenőkkel -, de nem jártunk szerencsével. Isis a végére olyan elkeseredett arcot vágott, hogy úgy éreztem, megszakad a szívem a látványtól. Teljesen kimerülten ült fel a hátamra végül Edannel együtt, mikor úgy döntöttünk, mára bőven elég lesz ennyi, és mire hazaértünk, már a nyakamra dőlve szundikált.

- Sikerülni fog neki, csak idő kell hozzá – állt meg Edward a gyerekágy végénél, miközben én betakargattam Isist és egy puszit nyomtam a homlokára. Békésen szuszogva fordult az oldalára, miközben motyogott valamit egy nyusziról – gyanítottam, hogy Joshua házi állatáról lehet szó, akit pár napja Juliette-ék áthoztak hozzánk játszani, míg a gazdája járőrözött.

- Annyira segíteni akar – mosolyodtam el szomorúan.

- Gyere, neked is pihenned kell – húzott a kezemnél fogva az ágyunk felé Edward. Egy óvó pillantást vetettem még a kicsik felé, aztán követtem őt.

Amíg a párnámra nem hajtottam a fejemet, és a hűvös kar át nem fonta a derekamat, fel sem fogtam, hogy milyen fáradt vagyok én is. A szemeim azonnal lecsukódtak, és elaludtam.

Dörgő hang ébresztett. Egy másodpercig azt hittem, hogy még mindig álmodom, és megrettentem – verekedő vámpírokról szólt az álmom, akiknek a teste úgy csapódott egymáshoz, mintha kősziklák omlottak volna le egy földrengés következtében -, de aztán rájöttem, hogy csak vihar van odakint.

Ahogy a hátam mögött Edward megmozdult, álmosan pislogva nyitottam fel a szemeimet, majd meglepetten könyököltem fel, mikor felfogtam, hogy Isis és Edan ott állnak az ágyunk mellett.

- Reggel van már? – dünnyögtem.

- Nem, még nem is hajnalodik – felelte Edward a hátam mögül.

- Akkor ti miért vagytok fent? – nyúltam ki a jobb kezemmel, hogy megérintsem Isis karját.

- Veletek alhatunk, mami? – Edan hangja vékonyka volt, és mikor megdörrent ismét az ég, riadtan kapták az ablak felé a tekintetüket. Csak most vettem észre, hogy Isis a bátyja kezébe kapaszkodik.

Meglepetten fordultam hátra Edward felé, aki halványan elmosolyodott. A gyerekeim félnek a vihartól… - döbbentem rá, miközben lelkiismeret-furdalásom támadt a kellemes érzés miatt, ami elöntött. Most pont olyanok voltunk, mint egy emberi család, ahol a gyerekek bemásznak a szüleik ágyába, mikor megijednek a dörgéstől és villámlástól.

- Persze, gyertek – egyeztem bele boldogan, mire a kis lábak és karok villámgyorsan felkapaszkodtak az ágyra, és az ikrek befészkelték magukat Edward és közém. Szorosan egymáshoz bújtunk, és Edward karja a takaró felett magához ölelt minket. Halk sóhaj hagyta el a számat a tökéletes pillanattól, és ahogy az aranybarna tekintet megtalálta a félhomályban az enyémet, átjárt a melegség.

Másnap a reggeli alatt is folytatódott az idillünk. Edward bár nem evett, leült mellénk az asztalhoz, és újságot olvasgatott. Én főztem egy jó nagy adag kávét, csak azért, hogy az illata betöltse a helyiséget, pont ahogyan a gyerekkoromban a családi reggeleken volt szokás, a gyerekek pedig nevetgélve eszegettek – bár gyanítottam, hogy az emberi ételből több került bizonyos titkos helyekre, mint a gyomrukba.

Nemrég észrevettem, hogy a gyorsaságukat kihasználva, amint elfordítom a fejemet, az étel egy része azonnal egy virágcserében vagy a szemetesben landol, de nem szóltam rájuk. El kellett fogadnom, hogy ők mások, mint a többi gyerek, és nem kényszeríthettem le a torkukon az ételt, ahogyan más szülő a sárgarépát vagy a brokkolit, csak azért, mert én úgy gondoltam, azt kéne szeretniük.

Ahogy a mosogatóba tettem a tányérokat, Edward mögém lépett, és hűvös ajkait a nyakszirtemhez nyomta. Gyorsan elmosogattam, aztán ráadtam a gyerekekre a citromsárga esőköpenyüket, majd belekezdtünk egy újabb koránt sem átlagos családhoz való napba.

Tényleg féltek a vihartól, vagy csak nekem akartak örömet okozni? – kérdeztem Edwardtól, miközben már a hegyek felé masíroztunk. Edant a hátamon vittem, míg Isis az apja karjában nézelődött. Prüszköltem egyet, ahogy egy kósza esőcsepp éppen az orrom hegyére esett.

- Tényleg – felelte Edward. Isis kíváncsian pillantott fel rá, de nem kérdezett semmit.

Furcsa, hogy félnek valamitől, ami nem is árthat nekik…

- A legtöbb embernek van ilyen dolog az életében – vonta meg Edward a vállát.

Igaz… Én gyerekkoromban a mosógéptől féltem, mert magától mozgott. Azt hittem, hogy egy őrült manó lakik benne, aki ki akar törni, hogy megharapjon. – Edward halkan felkuncogott. – Hé, nem ér kinevetni! – háborodtam fel. – És te, mitől féltél? – kérdeztem meg kíváncsian.

- Már nem emlékszem – rázta meg a fejét, de láttam, hogy a szája sarka megrándul.

Úgyis ki fogom szedni belőled – fogadtam meg.

- Úgysem tudod – nézett rám magabiztosan Edward.

Fogadjunk – lendítettem meg a farkamat, de ahelyett, hogy megcsaptam volna vele Edwardot, csak végigcirógattam vele a combját.

- Isabella! – szólt rám nevetve, aztán hirtelen elhallgatott. Egy másodpercig nem tudtam, mi ütött belé, aztán rájöttem, hogy már a hegyek lábánál járunk. Mire felértünk a táborhelyre, újra feltámadt mindannyiunkban a feszültség.

A gyakorlás talán, egy hajszálnyival jobban ment, mint előző nap – Isis a szemkontaktus megszüntetése után még vagy egy percig uralni tudta Russelt -, de ennél nagyobb áttörés nem történt. Valahányszor Russel a maga ura volt, izgatott szemekkel fürkészte a gyerekeimet, ami egyáltalán nem tetszett. Igaz, Jasper miatt nagyjából nyugodt maradt, mégis látszott rajta, hogy csak a vérszomj irányítja a gondolatait.

- Jól van, hercegnőm, csak pihenj egy kicsit, már haladtunk valamelyest – guggolt le Edward a védőburok elé, miközben a többiek visszaterelték egy időre Russelt a barlangba. Isis lehuppant az esőtől vizes földre, és nyűgösen megdörzsölte a szemét. Máskor rászóltam volna, hogy keljen fel, mert összekoszolja a ruháját, de most inkább nem akartam ilyen apróságokkal zaklatni.

- Minden rendben? – Carlisle mellénk sietett, és aggódva végigmérte a kicsiket. Szőke tincsei nedvesen tapadtak a fejéhez. Az eső délutánra még jobban zuhogni kezdett, engem pedig egyre jobban zavart az ázott kutyaszag, ami belőlem áradt. Edwardnak és Carlisle-nak ezzel szemben kifejezetten jót tett az vihar. Az esőcseppek apró gyémántokként ültek meg a bőrükön, és legalább úgy csillogtak, mint a napfényben szoktak.

- Igen, csak elfáradt – sóhajtott fel Edward.

- Valamit rosszul csinálok, papa – harapta be Isis az alsó ajkát, és láttam rajta, hogy közel áll a síráshoz.

- Nagyon jól csináltad, kincsem. De ehhez idő kell – próbálta megnyugtatni Edward.

- Igen, egy kicsit türelmesnek kell lennünk – helyeselt Carlisle is meleg mosollyal az arcán.

- Úgy érzem, valami gátol abban, hogy teljesen átvegyem felette az irányítást, de nem tudom, mi az – törölt le az öklével bosszúsan egy kicsorduló könnycseppet Isis. Biztos voltam benne, hogy ha a pajzs nem lett volna körülöttük, akkor ráfogta volna az esőre a pityergését, de így csak lehajtott fejjel tűrte, hogy Edan megfogja a kezét, és biztatóan simogassa az ujjait. Edward elgondolkozva pillantott Carlisle-ra.

- Talán a burok? – ráncolta össze a homlokát Carlisle.

- Nem, nem hiszem – rázta meg Edward a fejét. Az esőcseppek a nedves, bronzvörös tincsekről a láthatatlan pajzsnak csapódva változtattak irányt. – Akkor rajtad sem működött volna otthon.

- Akkor rá kell jönnünk, mi változott azóta. – Carlisle még közelebb lépett a burokhoz, és Isis szemébe nézett. – Kipróbálnád rajtam újra az erődet? – kérte.

- Persze, nagypapa – sóhajtotta Isis, aztán koncentrálni kezdett. Carlisle szinte azonnal kábult állapotba került, és teljesítette, amit a kislányom kért tőle, de amint a barna szempár elfordult róla, a hatás azonnal megszűnt.

- Meghibásodtam – húzta össze magát kicsire Isis, átölelve a felhúzott térdeit. Aggódva néztem rá, és idegesített, hogy nem változhatok át, és nem ölelhetem magamhoz.

- Nem hiszem, hogy meg tudnál hibásodni, drágám – nyúlt ki Edward keze Isis felé, aztán mikor rájött, hogy nem tudja megérinteni, visszaejtette maga mellé. – Rájövünk majd, mi a gond – ígérte.

Carlisle elgondolkozva egyenesedett ki, aztán körbenézett.

- Talán, van a közelben valami, ami blokkolja őt.

- Micsoda? – fürkészte végig a terepet Edward is. A pillantásom végigkövette az ő útvonalát. Sziklák, sziklák, kövek, sziklák, fák, Jasper, barlangbejárat, sziklák, fák… Elég egyhangú… Kivéve…

- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Carlisle. – De ha kell, akkor mintát veszek a kőzetből, a földből és minden egyébből – vágott nagyon eltökélt arcot.

Lehet, hogy erre nem lesz szükség – szóltam közbe, bár csak Edward hallotta meg. Felém kapta a fejét, ahogy kiolvasta a kósza gondolatot az elmémből.

- Mi az? – érdeklődött Carlisle észrevéve a kis közjátékunkat.

- Isabella úgy gondolja, hogy nem a természetes környezetben kéne keresni a gátló tényezőt – nézett elgondolkozva Edward a barlang irányába.

- Akkor miben? – vonta össze a szemöldökét Carlisle.

- Mi van, ha egy harmadik képesség gátolja Isis erejét? – intett a fejével Edward Jasper felé. Jasper sötétarany pillantása felénk rebbent. – Mindketten az érzésekre hatnak. Lehet, hogy Jasper nyugtatása tompítja azokat az érzéseket, amelyeket Isis adna át.

- Ez nem kizárt – hümmögött Carlisle, miközben átgondolta a teóriámat. – Ki kéne próbálnunk nyugtatás nélkül.

- Ki van zárva! – mondta ki hangosan Edward azt, amire én is gondoltam. – Így is túl sokat kockáztatunk. Tudod, hogy ha Jasper nincs itt, akkor Russel kezelhetetlen.

- Ha működik Isis képessége, akkor alig pár másodpercig kell csak visszatartanunk őt – Carlisle tétovázva pillantott a háta mögé, miközben magában számot vetett az esélyekről. – Nem árthat nekik. Többen vagyunk, itt vannak a farkasok is, Jasper bármikor ismét lenyugtathatja és a pajzson úgysem jutna át.

- Carlisle… - túrt bele idegesen a hajába Edward, és én is aggódva mértem végig az ikreket. – Már ezt is csak épphogy kibírják az idegeink – ismerte be.

- De papa, ha nincs más választás – tápászkodott fel Isis a földről, aztán hátrafelé forgolódva leporolta a szoknyácskáját. – Ha már kipróbáltuk, csináljuk is végig. Különben hiába volt minden… – nézett végül az apja felé könyörgő szemekkel.

Nem akarom, Edward – rázkódtam meg. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, és úgy éreztem, hirtelen valaki elszívta előlem az összes levegőt.

- Én sem akarom – fúrta a tekintetét Edward az enyémbe.

De nincs más választásunk? – Még gondolatban is csak halk suhogásnak tűnt a belső hangom.

- Választhatjuk azt is, hogy hagyjuk az egészet, és megoldjuk mi, ahogy tudjuk – mondta el azt a másik lehetőséget Edward, amit egyszer már elvetettünk.

Nem tudom, Edward. Nem tudom, nem tudom, nem tudom… - ismételgettem kétségbeesve.

Anyának lenni nehezebb feladat volt, mint korábban gondoltam. Nem csak annyiból állt az egész, hogy gondoskodni kellett a gyerekek mindennapi szükségleteiről és szeretni kellett őket, hanem abból is, hogy olyan döntéseket hoztunk minden nap, amelyek kihatással voltak az jövőjükre – vagy esetünkben akár az életükre is. Hogy tudnak más szülők boldogulni ezzel? Hiszen, senki sem tudhatja előre, mi lesz a döntései következménye…

- Nyugodjatok meg, nem muszáj most azonnal kipróbálnunk. Gondoljátok át! – lapogatta meg Edward hátát Carlisle, aztán elindult a barlang felé.

- Anyu, apu… - Edan kérdőn pislogott ránk.

- Megbeszéljük – jelentette ki Edward. – De most hazamegyünk. Gyerünk! – intett a fejével a lefelé vezető ösvény felé. Amíg nem értünk biztonságos távolságba, addig a gyerekek a pajzson belül maradva egyedül mentek, és csak később vettük fel őket.

- De nem akarok elmenni! Ki akarom próbálni! – fonta össze a karját maga előtt Isis, és dühös tekintettel meredt az apjára. Halkan felmordultam, hogy induljon el, de ügyet sem vetett rám.

- Egyelőre még mi vagyunk a szülők és ti a gyerekek, szóval, megyünk.

- Nem. – A dacos ellentmondástól Edward tekintete elsötétült, és a szemöldöke a magasba emelkedett.

- Mi az, hogy nem?

- Nem megyek. Attól még, hogy ti… - Isis félbehagyta a mondatot, és ráharapott a szájára. Fogalmam sem volt, mit is akart mondani, de biztos voltam benne, hogy Edward kiolvasta a fejéből és emiatt lett még dühösebb.

- Isis Cullen, azonnal indulj lefelé! Ne húzd ki nálam a gyufát! – nézett szigorúan a lányára. Ezután jó pár percig mintha egy szoborjátékot néztem volna, amelyben az győz, aki tovább bírja teljesen mozdulatlanul.

Edward… - sóhajtottam fel. Ennek az erődemonstrációnak nem sok értelme volt. Sakk, matt. Apa és lánya, mindketten olyan makacsok tudtak lenni, hogy holnapután estig itt állhattunk volna, mert biztos voltam abban, hogy egyikük sem adná fel.

- Edan, engedd le a pajzsot! – parancsolta Edward. Igazán meglepett, hogy még mindig milyen kemény a hangja. Isis figyelmeztető pillantást vetett a testvérére, és mikor Edan lehajtotta a fejét, úgy nézett rá, mintha elárulta volna.

- Indulás! – lépett oda Edward Isishez, amint megszűnt a burok a gyerekek körül, és felkapta a karjába. – És nehogy azt hidd, hogy nem kapsz büntetést ezért! – indult el vele gyorsan lefelé a hegyről, hogy minél előbb átléphesse a biztonságot nyújtó határt. Megvártam, amíg Edan felmászik a hátamra, aztán én is utánuk siettem. Gyorsabban kapkodtam a lábaimat, mint általában, mert pajzs nélkül én is a lehető legtávolabb akartam kerülni Russeltől.

Amilyen kellemes volt a hangulat előző este, annyira feszültre sikeredett a mostani éjszakánk. Isis egyáltalán nem volt hajlandó enni vagy megszólalni, Edward pedig szintén elég hallgatag volt, és a lányára még csak rá sem pillantott. Nem értettem, mi ütött belé. Persze, Isis engedetlen és hisztis volt, de máskor Edward sokkal könnyedebben vette az ilyesmit. Sőt, ő volt az, aki engem nyugtatott általában, ha a lányunk rossz fát tett a tűzre.

Gyorsan megfürdettem a gyerekeket, de mikor visszamentünk a hálószobába, Edward sehol sem volt. Kissé idegesen mondtam el az esti mesét nekik, de szerencsére, gyorsan elaludtak. Amint lelassult a lélegzetük, visszatettem a könyvet a polcra, és lementem a földszintre. Szinte biztos voltam benne, hogy Edwardot majd a verandán találom, mégis megkönnyebbültem, mikor megláttam őt a lépcsőn üldögélni.

- Mi a baj? – ültem le mellé, és végigsimítottam a hátán.

- Isisben egy cseppnyi tisztelet sincs irántunk – mordult fel.

- Tudod, hogy ez nem igaz – néztem rá. Beletúrt a hajába, és kifújta a levegőt a tüdejéből.

- Igen, tudom, csak…

- Csak? – érdeklődtem.

- Azt gondolta magában, hogy gyáva vagyok – nézett rám Edward fájdalmas arccal.

- Csak egy pillanatnyi, ostoba gondolat volt, ő maga is pontosan tudja – hajtottam a fejemet a vállára. – Dühös volt rád, amiért nem tehette azt, amit akart. Velem is mindig ezt csinálja – mosolyodtam el halványan. – Én már egész hozzászoktam…

- Mi van, ha igaza van? Ha tényleg gyáva vagyok? – hallottam meg Edward halk kérdését, mire felnevettem. Bosszús tekintettel nézett rám. – Én sem nevettelek ki, mikor te panaszkodtál Isis miatt – kérte ki magának.

- Nem is azon nevetek. Csak micsoda képtelen ötlet, hogy te gyáva vagy – nyomtam puszit az arcára. – Ki volt az, aki megmentett engem már vagy ezerszer? Aki önként vonul a Volturi ellen, hogy megvédje a családját? Hogy lennél gyáva, Edward?

- Félek, hogy mi lesz veletek, és…

- És?

- Én hajlandó lennék megadni magam Arónak, ha azzal megvédhetnélek titeket – bökte ki, és olyan gyötrődve nézett rám, mintha azt várná, elítélem majd.

- Tudom – bólintottam. Bár ez a gondolat halálra rémített – és inkább adtam volna oda az életemet, hogy Edwardot megóvjam ettől a döntéstől -, tökéletesen megértettem őt. Ha a kicsik és az ő életéről lett volna szó, én is eladtam volna a lelkemet az ördögnek.

- Tudod? – ráncolta össze a homlokát. – Azt is, hogy mit jelent ez? Képes lennék megint embert ölni. Elárulni mindent, amiben az apám hisz, amiben én is hiszek – sütötte le a szemét.

- Értünk tennéd – feleltem rekedtes hangon. Edward gyötrődése számomra is szenvedést okozott. – Ez nem gyávaság. Nem megadás. Ez önfeláldozás, amire csak a legerősebbek és legbátrabbak képesek.

- Hogy van az, hogy te még a bűneimet is erénynek látod? – csúsztatta Edward a tenyerét az arcomra csillogó szemekkel.

- Miért van az, hogy te az erényeidet mindig bűnnek látod? – kérdeztem vissza, mire végre feltűnt egy halvány mosoly a gyönyörű arcon. – Isis is tudja, hogy bármire képes lennél értünk és hogy milyen bátor vagy. De nem lesz szükség az önfeláldozásodra – csókoltam meg. – Együtt megoldunk majd mindent – hajtottam vissza a vállára a fejemet. Pár percig csend volt, aztán halkan felnevettem.

- Mi az?

- Úgy tűnik, mi vagyunk a legbizonytalanabb szülők az egész világon. Csak az a szerencsénk, hogy felváltva bizonytalanodunk el, és itt van ez a tornác, ahol lelket tudunk önteni a másikba – ütögettem meg a lépcsőt magam mellett. – Ez a mi szülői bázisunk. – Edward félhangosan felkuncogott, és összefonta az ujjait az enyémekkel.

- Kellemes kis bázis – ismerte el a tekintetét az ég felé fordítva.

- És ma este extrán kellemes – vigyorodtam el.

- Extrán? – pislogott rám Edward kérdőn.

- Kivételesen Isis nem engem utál – vigyorodtam el, mire megforgatta a szemeit. – De holnap békülj ki vele…

- Ki fogok – bólintott beleegyezően.

- És szó sem lehet büntetésről, így is épp elég stresszes az életük szegénykéimnek – védtem meg Isist, bár nem igazán hittem, hogy Edward beváltaná a fenyegetését.

- Még egy ilyen picit sem adhatok neki? – mutatta az ujjai között a parányi távolságot.

- Szerintem, épp elég büntetés volt a számára, hogy ma nem adtál neki jóéjt puszit. Az felér egy ekkora büntetéssel is – nyitottam szét az mutató- és hüvelykujját még jobban.

- Neked is büntetés, ha nem adok jóéjt puszit? – érdeklődött ártatlan arcot vágva.

- Még szép! – biccentettem.

- Hát, te nem tettél semmi rosszat, szóval nincs miért büntesselek – hajolt felém. Lehunytam a szemeimet, de hiába vártam a hűvös ajkak érintését. Meglepetten néztem fel, és csak akkor értettem meg, miért merevedett mozdulat közben Edward, mikor megfordult a széljárás.

- Miért jön vissza Alice? – néztem Edwardra kérdőn, de a homlokán megjelenő ráncokból már sejtettem, hogy nem lesz kellemes a válasz.