A jelen boldogsága - 27. fejezet

27. HADITERV




IDEGESEN RÁGCSÁLTAM A KÖRMÖMET, miközben Esme mesét olvasott a kicsiknek. Isis és Edan mellettem feküdtek a kanapén, és élénk tekintettel hallgatták Hófehérke történetét, míg a testvérem elszórakoztatta magát azzal a szőnyegen, hogy eldobta a lehető legmesszebbre – körülbelül egy méterre – a plüsselefántját, aztán lelkesen utána mászott, és mikor elérte, vigyorogva csapkodta a földhöz a fülénél fogva.

Ha nem aggódom éppen halálra magam a hegyekben lévő családtagjaim miatt, akkor a gyerekek közötti különbségen emésztettem volna magam. Edward pont olyan volt, mint egy átlagos, korabeli külsőleg és belsőleg is, ezzel szemben Isis és Edan, mintha egy babatestbe zárt idősebb lélek lett volna. Feléjük fordultam, és megsimogattam mindkettejük pociját, mire gőgicsélő hangot hallattak, és a lábaik önkéntelenül rugdosni kezdtek – legalább valamire hasonlóan reagálnak, mint egy átlagos kisbaba.

Sóhajtva fordultam az ablak felé, mintha azon keresztül egészen a hegyekig láthatnék.

- Menj – hallottam meg Esme hangját.

- Tessék? – fordultam felé értetlenül.

- Menj, és tudd meg, mi történik – intett a kijárat felé a fejével.

- Nem lehet. Nem hagyhatlak itt egyedül a kicsikkel. Edwardnak igaza van – ráztam meg a fejemet. Bármennyire is szerettem volna tudni, minden rendben megy-e, a gyermekeim voltak az elsők. Nekem az volt az elsődleges és legfontosabb feladatom, hogy rájuk vigyázzak.

- Nem kell itt hagynod minket – mosolyodott el halványan Esme. – De én is aggódom, jól jönne valami bizonyosság – ismerte be.

- Hogy érted, hogy nem kéne itt hagynom titeket? – kérdeztem vissza, miközben Isis hasát simogattam körkörösen, amit ő nevetgéléssel jutalmazott.

- Elég, ha kimész a ház elé, és átváltozol… Csak kérd meg Jonathant, hogy engedjen be a fejébe – tanácsolta Esme. Az alsó ajkamat harapdálva pillantottam a gyerekek felé, aztán bólintottam.

- Oké, itt leszek kint, de ha bármi van, csak kiálts, és már itt is vagyok – nyomtam puszit a gyerekek homlokára. – Mindjárt visszajövök, kincseim… - ígértem nekik, aztán felálltam a kanapéról, és kisiettem a házból. Izgatottan vettem le a ruháimat, aztán megrázkódtam, és átváltoztam.

Jonathan, hallasz? – próbálkoztam. Néhány pillanatnyi csend után hallottam csak meg az ismerős hangot.

Te meg miért nem a kicsikkel vagy? – jött a kérdés.

Mert Esmével aggódunk. Csak hadd figyeljem, mi történik, jó? – kértem, miközben körülnéztem a szemén át. Már majdnem a hegyeknél voltak, csak alig pár percnyi utat kellett még megtenniük. – Kérlek…

Rendben – sóhajtott fel. – Hogy a fenébe csinálod ezt?

Mit? – értetlenkedtem.

Hogy bármit el tudsz érni nálam… - A nevetés, amit a belső hangja hallatott, egyszerre volt ironikus és kétségbeesett.

Sajnálom… - sunytam le a fejemet, miután lefeküdtem a veranda előtt a földre.

Mindegy… - váltott irányt Nate a falkát kivezetve a fák közül a hegyek lábához. Egy kevésbé meredek ösvényt választott a vámpírszagot követve, és pár másodperc után már hallotta is a fájdalmas kiáltásokat.

Mikor megláttam Russelt, a szívem összefacsarodott egy pillanatra. A sziklák tövében feküdt egy pokrócon, és úgy tűnt, rettenetesen szenved. Carlisle mellette térdelt a földön, de semmit sem tudott tenni érte – az átváltozás fájdalmait még a gyógyszerek sem csillapíthatták. Jasper és Gianna nem messze tőlük álldogált, és valahányszor Russel felordított, a női arc rándult egyet.

Biztos voltam benne, hogy már rég tisztában vannak a farkasok érkezésével, de csak akkor néztek fel, mikor Jonathanék közvetlenül eléjük értek.

- Edwardék mindjárt itt lesznek, akkor majd ő tolmácsol, addig foglaljatok helyet – intett a föld felé szék híján Carlisle, bár valószínűleg csak udvariasságból. Ő is jól tudta, hogy egy nomád vámpír közelében egyetlen farkas sem fog megpihenni.

A feszült várakozás alig egy percig tartott csak. Ahogy Edward, Alice és Emmett megérkeztek, a szívem gyorsabb ritmust vett fel. Edward az apja mellé sietett, majd Jonathan felé fordult.

- Azt kéri, mondd el, mi a tervünk ezután – tolmácsolta azt, amit én is láttam Nate fejében. Carlisle egy pillanatra Russelre szegezte a pillantását, aztán felnézett a farkasokra.

- Mindenképpen meg kell várnunk, amíg átváltozik. Utána természetesen, megpróbáljuk kontroll alatt tartani. Nem hagyjuk, hogy bárkinek is ártson a mi felügyeletünk alatt – ígérte, én pedig pontosan tudtam, mit jelent ez. Ha kell, véget vetnek majd Russel új életének, hogy megóvják az emberi életeket és a farkasokkal kötött szerződést.

Bár a gyomrom összeszorult a gondolattól, megértettem Carlisle-t. A remény volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. Russel talán elég erős lesz… Nem! Russel biztosan elég erős lesz!

És a nőstény?

- Szükségünk van rá a Volturi miatt – pillantott hátra a válla fölött Carlisle, miután Edward elmondta a kérdést. – Ha megölnénk, azt hadüzenetnek vennék. Ha hazaküldenénk emlékezettörlés nélkül, Aro mindenképpen megtudná, mit terveztünk, és ezt megint csak hadüzenetnek vennék. Amint Russel… Nos, amint átváltozott, megpróbáljuk rávenni, hogy törölje Gianna emlékeit, ahogyan eredetileg is terveztük. Ez beletelhet egy kis időbe, mert eleinte csak a szomjúságával fog foglalkozni, semmi mással. Aztán pedig meglátjuk, mit lép a Volturi. Ha Russel átváltozásával megelégszenek egyelőre, akkor elnapolhatjuk a harcot, de alig hiszem, hogy ne találnának valami új indokot azonnal. Ha ez megtörténik, akkor tartjuk magunkat az eredeti haditervhez, és mi támadunk először – fejtette ki Carlisle a gondolatait.

És mi lesz aztán a nomáddal? Megharapott egy embert a területünkön! – nézett Edwardra Jonathan.

- Teljesítjük a kérést, amit Isabellának tolmácsoltál – felelte anélkül, hogy hangosan elmondta volna a többieknek, mire is válaszolt. Mivel Carlisle nem szólt közbe, ezért biztos voltam benne, hogy már korábban beszélt Edwarddal erről a kérdésről telefonon, és pontosan tudja, miről tárgyal most a fia Nate-tel. – Csak időt kérünk.

Nem akarjátok, hogy tudja, átadjátok majd nekünk őt, mi? – tűnt fel Jonathannak is a fordítás hiánya. – Rendben, de ajánlom, hogy tartsátok a szavatokat, amint vége a Volturi ügynek. – A hangja ellentmondást nem tűrő és halálosan komoly volt.

- Úgy lesz – ígérte Edward.

Még valami… - fordította egy kicsit hátra a fejét Jonathan, és Aidanra pislantott. Bár az ő gondolatait nem hallottam, Nate-től azonnal megtudtam, mit mondott neki. – Merre jártatok az elmúlt két napban?

- Ez nem olyan információ, amit meg szeretnék osztani veletek – rázta meg a fejét Edward. Carlisle kérdőn nézett rá. – Tudni akarják, hová utaztunk.

- Ó… - vett mély levegőt Carlisle. – Ebben megint csak a türelmeteket kérnénk. Az információ sorsdöntő lehet a Volturi elleni harcban.

Azt hiszitek, van köztünk olyan, aki elárulná egy gyilkos vérszívónak? – háborgott Jonathan.

- Önként nem, de ahogyan én ki tudom olvasni a fejetekből, mit gondoltok, úgy Aro is meg tudja tenni. Csak az kell hozzá, hogy megérinthesse egyikőtöket a pillanat egy törtrészéig – magyarázta Edward.

A közelünkbe sem jutna – hallottam Benjamin vakkantását Nate elméjében, mire a többiek is helyeslően vonyítani kezdtek. Edward halványan elmosolyodott, aztán hirtelen eltűnt, majd ismét megjelent azon a helyen, ahol korábban is állt. Jonathan dühösen nézte a mutatóujján lóbálózó rövidnadrágot, ami eddig Benji lábára volt kötözve. – Ez nem ér, nem is figyelmeztettél! – nyűgösködött a ruhadarab tulajdonosa.

- Szerinted, Aro fog? – vonta fel a szemöldökét Edward, majd Jonathanhoz fordult. – Ha csak egyetlen másodpercre el tudja vonni valamivel a figyelmeteket – márpedig, ha akarja, meg tudja tenni -, képes lesz hozzátok érni. Nem harcról van szó, nem fogjátok látni, hogy támadni akar, nem lesz időtök kicselezni. Csak egyetlen röpke érintés – lépett közelebb Edward Benjaminhoz. – Bocsánat a nadrág miatt – tette le elé a földre.

Rendben – morgolódott magában Nate. – De minden másról tudni akarunk. Aktívan ki akarjuk venni a részünket az egészből!

- Mindenről be fogunk számolni nektek, és természetesen, örömmel fogadjuk a segítségeteket, sőt, igazából máris megvan a szerepetek Jasper tervében – adta át a szót a testvérének Edward. Jasper egy figyelmeztető pillantást vetett Giannára, aztán előre sétált. Karjait összefonta a háta mögött, és fel-alá kezdett járkálni, mint egy igazi hadvezér.

- Mint már tudhatjátok, a Volturi székhelye a Volterra alatt lévő csatornarendszerben van, mely több száz ismert és kevésbé ismert alagútból áll – kezdte komoly hangon. – Abban biztosak vagyunk, hogy van legalább két, de valószínűleg, több alagút is, mely kivezet a városból, és amelyet csak és kizárólag Aro, Caius és Marcus ismernek. Ezeket az alagutakat többnyire vészhelyzet esetére tartják fenn.

Többnyire? – futott végig az agyamon a gondolat, mire Jonathan is felkapta a fejét. Edward dühösen összeráncolta az orrát, amiből tudtam, hogy a lehető legrosszabb kérdést tettem fel tudtomon kívül.

- Ez megint csak ahhoz a dologhoz kapcsolódik, amit a terv biztonsága érdekében nem oszthatunk meg veletek – szűrte a fogai között. A farkamat a lábaim közé húzva szégyelltem el magam, amiért akaratlanul gondot okoztam, és megfogadtam, hogy mostantól tényleg csak figyelek. Szerencsére, Jonathan annyiban hagyta a dolgot, és nem kezdett megint erősködni. Jasper várt pár pillanatig, aztán folytatta.

- Három csoportra oszlunk majd. Az egyik csoport, amelyben muszáj benne lennie neki is – intett a fejével Russel felé, aki most csak zihálva kapkodta a levegőt, és nem igazán volt magánál. -, Aróék elé megy. Az ürügy valószínűleg az lesz, hogy Carlisle béketárgyalásokat szeretne kezdeményezni. Arónak muszáj lesz fogadnia, mert ha nem teszi, úgy azt közli a vámpírtársadalommal, hogy őt nem érdekli a béke. Ezt pedig nem engedheti meg magának – húzta elégedett mosolyra a száját Jasper, én pedig lélegzet-visszafojtva hallgattam őt.

- Szerencsére, a Volturinak fontos, hogy fenntartsa ezt a látszatot. Aro úgy gondolja majd, hogy meghallgatja Carlisle-t – természetesen a legfőbb emberei és egyéb tanúk jelenlétében, hogy igazolják a tetteit -, talál valami kivetni valót az ajánlatában, és jogszerűen elintézhet minket. Csakhogy erre már nem lesz ideje – állt meg hirtelen, és a farkasok felé fordult. – A két további csoport, amelynek ti is a tagjai lesztek, a város melletti erdőben várakozik majd egészen a jelig.

Mi lesz a jel? – érdeklődött Jonathan izgatott vakkantással jelezve Jaspernek, hogy kérdése van. Jasper Edwardra nézett, aki átvette tőle megint a szót egy pillanatra.

- Az egyik csoporttal maradok, apám szólni fog nekem, mikor kezdődik a harc, én pedig értesítelek titeket – magyarázta.

- Ami ezután következik, azt nagyon össze kell hangolnunk. Elég egyetlen hiba, és mind halottak vagyunk. – Megborzongtam Jasper mondataitól, és Jonathan is feszültebb lett. – Amikor Russel visszaadja Gianna emlékezetét, a második csoport behatol az alagutakba. Mikor a trónteremben ezt megtudják, valószínűleg, hatalmas haragra gerjednek. Carlisle feladata lesz, hogy valahogy elkerülje a harcot a trónteremben lévőkkel, míg a másik csoport tagjai a közelbe nem érnek. Amikor ez megtörtént, Gianna lebénítja azokat a vámpírokat, akik a biztos halált jelentenék számunkra. Pár másodperc lesz arra, hogy az első és második csoport elintézze őket. Ha ez sikerül, akkor megvan az esélyünk a győzelemre, ha nem, akkor mindennek vége – hallgatott el Jasper a nyomaték kedvéért, bár már így is olyan elmélyülten figyelték a szavait a többiek, hogy még levegőt is alig vettek.

- Maradjunk annál a változatnál, hogy sikerrel járunk – mosolyodott el megint Jasper, és le mertem volna fogadni, hogy a veszély ellenére élvezi a tervezgetést és a hadvezéri szerepet. Úgymond a vérében volt ez. Nem tudta volna megtagadni önmagát még úgy sem, hogy már régóta teljesen más életet élt Alice mellett, mint a találkozásuk előtt.

- A trónteremben ki fog törni a harc, a két bent lévő csapat pedig együttvéve is kevesebben lesz, mint a Volturi emberei. Képtelenség, hogy győzzenek – jelentette ki, mire a farkasok mozgolódni kezdtek, és értetlenül pislogtak egymásra. Az én lélegzetem is felgyorsult, ahogy megpróbáltam feldolgozni, amit Jasper mondott. Öngyilkos küldetésre készülnének? Az lehetetlenség! Nem áldoznának fel egyetlen családtagot sem azért, hogy a többiek túléljék.

Képesek lennétek…? – kérdezte zaklatottan Jonathan, mire Edward megrázta a fejét.

- Nem.

Akkor? – követelte feldúltan a választ. Az összes izmom megfeszült, miközben arra vártam, hogy Edward végre megszólaljon.

- Oszd meg, és uralkodj! – mondta végül, majd mint aki jól végezte dolgát Jasper felé biccentett, hogy magyarázza meg ő. Idegesen pattantam talpra, mert nem bírtam tovább egyhelyben feküdni, és vadul kaparni kezdtem a földet a lábammal.

- Ez megint csak összefügg a testvéreim utazásával – gondolkozott el Jasper. – De a lényeg annyi, hogy elérjük, hogy a Volturi egy része Aro ellen forduljon – vagy legalább is, kételkedni kezdjen benne. Ezzel csökkenthetjük azok számát, akikkel meg küzdenünk, mert hűségesek maradnak Aróhoz. A többiek valószínűleg, ha nem is segítenek nekünk, nem avatkoznak majd a harcokba. – Russel kiáltozása újra kezdődött, ami pár pillanatra elterelte mindenki figyelmét a megbeszélésről, aztán ismét félájult állapotba került.

- Jonathan az iránt érdeklődik, mi lesz a harmadik csoport feladata – szólalt meg Edward, miután csend lett.

- Nos, igen… A harmadik csoportba főként azok kerülnek, akik nem olyan képzettek még a harcban. Ők lesznek a hátvédek – vonta meg a vállát Jasper. – Ha az első két csoport száz százalékos sikerrel jár, akkor egyáltalán nem is lesz feladatuk. De ha a siker nem teljes… - hallgatott el megint egy pillanatra, mintha össze akarná szedni a gondolatait.

- Mint már mondtam, rengeteg alagút húzódik Volterra alatt – engedte előre mindkét karját, majd maga előtt ismét összefonta az ujjait. –, és biztosak vagyunk benne, hogy Aro volt annyira előrelátó, hogy néhány kivezesse őt vészhelyzet esetén a város falain kívülre. Nem tudjuk pontosan, hol vannak a kijáratok, de a legcélszerűbb hely, a város melletti erdőnek tűnik. Ott nem valószínű, hogy összefuthatnak a városbeliekkel, ha pedig harcra kerülne a sor, az kevésbé feltűnő az emberek számára az erdő mélyén.

- Szóval, a harmadik csoport tagjai odakint lesznek az erdőben, és ha valakinek sikerülne kiszökni az alagutak egyikén, akkor megállítják. Ha mindenki tartja magát a tervhez és a szerencse is mellettünk áll aznap, eltöröljük a föld színéről a Volturit – csillantak fel a sötétarany szemek lelkesen.

Ahogy véget ért a felvilágosítás, és Jonathan a többiekre is figyelni kezdett, rájöttem, hogy nem csak Jaspert lelkesíti fel a csata gondolata. Emmett arcán olyan vigyor ült, amilyet azelőtt még sosem láttam, pedig ő amúgy is, szinte mindig mosolygott, és Alice sem tűnt túl rémültnek – büszke szemekkel figyelte léte értelmét. Csak Rosalie, Edward és Carlisle arcán láttam, hogy semmi kedvük nincs ehhez az egészhez, és jobban örülnének a békességnek.

A farkasok reakciója sokféle volt. Jonathan elméjében nem nagyon tudtam szétválogatni a különböző gondolatokat – főleg, hogy a fiatalabb farkasokat még nem is ismertem -, de azt láttam, hogy van, akit izgatottá tesz a harc, és olyan is akad, aki csak kötelességből vesz részt benne, hogy megvédje a szeretteit.

- Van valakinek valami kérdése? – nézett szét Jasper, mint egy jó tanár, aki befejezte az órát.

- Ki melyik csapatba fog kerülni? – kérdezte Edward Jonathan helyett.

- Ezt még átbeszéljük. Először látni akarom, ki mire képes, és a harctudástól függően lesz beosztva mindenki a számára megfelelő csapatba – válaszolt Jasper.

Jonathan a falkája felé fordult, hogy kikérje a véleményüket. A tanácskozásuk nem tartott sokáig, és én, ha nem láttam volna Nate elméjébe, akkor is biztos lettem volna abban, hogyan döntenek majd. Sosem húzták ki még magukat a felelősség alól, és le mertem fogadni, hogy nem most fogják elkezdeni. Jonathan gondolatai pedig csak megerősítettek abban, amit úgyis tudtam.

Miután Edward elmondta a többieknek is, hogy döntött a falka, a farkasok még egy utolsó undorodó pillantást vetettek Giannára – Benji pedig a szájába kapta a földön heverő rövidnadrágját -, aztán elindultak lefelé a hegyről.

A közelben leszünk, ha segítség kell, szóljatok – üzente még Jonathan Edwardnak, mielőtt eltűntek volna az ösvényen.

Köszönöm – hálálkodtam neki, amiért beengedett a fejébe, és nem kellett bizonytalanságban töltenem ezt a pár órát. Bár most sem voltam nyugodtabb, de legalább tisztában voltam vele, mi vár ránk. A bizonytalanságnál még a biztos rossz is jobb volt… - Tartozom neked. Még eggyel…

Szerencséd, hogy nem fogom behajtani rajtad, mert egész életemben engem kéne szolgálnod lassan… - nevetett fel félig keserűen, mire összeszorult a szívem. Már amiatt is szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Jonathan néha olyan lépésekre kényszerül miattam, amit egyébként soha senki miatt nem tenne meg, de most még plusz teherként nehezedett rám az a tudat is, hogy az életüket kockáztatják majd a másik családom oldalán harcolva.

Szerencsém, hogy olyan testvérem és barátom van, mint te – ismertem be neki. Mikor meghallottam a motozást a házban, hátrafordultam. Esme az ablakban állt a gyerekekkel a karjában, és engem figyelt. – Megyek és elmondom Esmének, mi történt, már ő is nagyon aggódik – szólaltam meg végül. – Jó éjt, Nate!

Jó éjt, Isabella! – köszönt el, hogy vissza tudjak változni.

Miután behúzódtam a veranda takarásába, ismét emberbőrbe bújtam, és felöltöztem. Odabent Esme már izgatottan várt engem, ezért amint beléptem, azonnal leültem mellé, és suttogva mesélni kezdtem neki a Nate fejében látottakat. Szerencsére a kicsik már szundikáltak, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg bármelyikük is megért valamit abból, amit mondok. Nem akartam, hogy ők is aggódni kezdjenek, éppen elég volt, hogy az én gyomrom folyamatos görcsben volt, ami sehogy sem akart kioldódni.

- Jasper terve nagyon jó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – próbált megnyugtatni Esme, de feleslegesen. Bár a szavai magabiztosnak hangzottak, elég volt a szemébe néznem, hogy tudjam, ő is legalább úgy fél, mint én.

Pár percnyi csendes üldögélés után Esmével felvittük a kicsiket az emeletre, hogy a saját helyükön alhassanak tovább, aztán megágyaztam magamnak is, bár nem voltam biztos benne, hogy tudok-e akár csak egy szemhunyásnyit is aludni majd. Épphogy végeztem, mikor kinyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta.

- Hallgatózó… - lépett elém, mire elpirultam.

- Sajnálom – haraptam be a számat, de csak legyintett egyet.

- Azon lepődtem volna meg, ha nem teszed – nyomott nevetve csókot a számra, aztán magához húzott. A karjaim a nyakába kulcsolódtak, fejemet pedig a vállára hajtottam. Halk sóhaj hagyta el a számat, miközben újra és újra végigpörgött a fejemben, amiket Jasper mondott. – Nem kell idegeskedned – vette észre Edward a feszültségemet.

- Végül is, csak az összes szerettem élete forog veszélyben – markoltam bele az ingébe.

- Jasper terve nagyon jó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – felelte, mire belekuncogtam a mellkasába.

- Ezt Esmével begyakoroltátok? Pont ugyanezt mondta – néztem fel rá.

- Mert okos asszony – somolygott.

- A többiek is ugyanezt fogják mondani nekem? – néztem egyenesen a szemeibe. Láttam, hogy megrándul a szája széle, de végül elfojtotta a mosolyt.

- Megeshet…

- Mert ők is okosak, igaz? – forgattam meg a szemeimet.

- Úgy bizony – bólintott.

- De úgy látom, engem nem tartasz túlzottan okosnak… - bújtam ki az öleléséből, és duzzogva bemásztam a takaró alá. Lehunytam a szememet, de éreztem, ahogy megmozdul mellettem az ágy.

- Te vagy a legokosabb tizenhét éves, akivel valaha találkoztam – suttogta a fülembe Edward, mire elmosolyodtam. – Éppen ezért kell elhinned nekem, amit most mondok. Senkinek! Sem embernek, sem vámpírnak, sem farkasnak, még magának Istennek sem hagyom, hogy elválasszon minket egymástól. Te, Isis, Edan, Eddy és én örökre együtt leszünk. És az örökrét értsd szó szerint a mi esetünkben – csókolta meg a nyakamat.