Varázslatos realitás 107.

Gond megoldva! :)

FONTOS!!! GONDOK A BLOGSPOTTAL! Szóval, valami gond van az üzenetküldéssel, mint láthattátok... Anélkül, hogy átállítottam volna bármit, nem jeleníti meg a hsz-eket, csak engedélyeztetés után, fogalmam sincs miért. Megpróbálok rájönni, addig is írhattok, én pedig engedélyezek külön minden hozzászólást, és utána az összes megjelenik. Amint lehet visszaállítom valahogy az egészet, hogy bárki engedély nélkül tudjon hsz-t írni.



- Gyere! – Charlotte bátorítóan szorongatta Peter kezét, és szinte úgy húzta magával a kórház folyosóján. Közben folyton fel-felpillantott a szemébe, hogy még inkább megnyugtassa. Már majdnem eljutottak a megfelelő ajtóig, mikor Peter hirtelen megtorpant, kihúzta magát a lány ujjai közül, és a hátát a fehér csempés falnak vetette.

- Nem, ez nem jó ötlet! – rázta a fejét hevesen. – Ez egyáltalán nem jó ötlet!

Charlotte mély levegőt vett, aztán közelebb lépett hozzá, és a tenyerét a borostás arcra simította. Pár pillanatig csend volt közöttük, aztán összeszedte magát annyira, hogy végül tudja, mit is szeretne elmondani.

- Egyszer láthattam volna, hogy néz ki az édesanyám. – Peter szempillái megrebbentek, végül felpillantott Charlotte-ra. – Egy fényképen. De én nem néztem meg, mert halálra rémültem a gondolattól, hogy mostantól mindig vele fogok álmodni, hogy még jobban hiányzik majd, mit korábban – sóhajtott fel a lány. – De tévedtem. Elszalasztottam az alkalmat, hogy „megismerhessem”, és búcsút mondhassak neki.

- Én… Csak… Nem tudom, mit mondhatnék… Beszéltem hozzá, de az, hogy búcsút… - akadt el Peter hangja. Az ajkai összepréselődtek, ahogy azon erőlködött, hogy elfojtsa a könnyeit.

- Egyelőre csak mutass be neki, jó? – mosolyodott el halványan Charlotte. Peter egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán a keze az arcán nyugvó kézre siklott.

- Ez az egy nem fog nehezemre esni – mondta végül a lányra nézve.