Gyógyító pilleszárnyak 15.

15. HOMOKSZEMEK

EDAN NYUGODTAN ÜLDÖGÉLT a vizsgálóasztalon és a lábát lóbálta. Az előbb vettem tőle egy kis vért, de meg sem rezzent. Már hozzászokott, hogy időről időre megvizsgálom őt és Isist. Lezártam és a nevével felcímkéztem a kémcsövet, aztán betettem az asztalon lévő tartóba.

- Jól van, egyelőre végeztünk – mosolyogtam rá. – Beküldheted a húgodat.

- Rendben – mászott le az asztalról, aztán magamra hagyott.

Hallottam, ahogy ismét kinyílik az ajtó, de előbb még felírtam pár értéket. Nem mintha nem tudtam volna megjegyezni Edan vérnyomását, magasságát vagy súlyát, de úgy gondoltam, ha én már nem leszek, akkor is jól jöhetnek még a méréseim és észrevételeim.

- Ülj fel, kérlek, az asztalra! – motyogtam oda Isisnek anélkül, hogy megfordultam volna.

Ahogy leírtam az utolsó számot is, a vizsgálóasztalhoz léptem. Isis pulzusa túl magas volt, de nem értettem, miért.

- Jól van. Nem kell félned. Nem csinálok semmit olyat, ami fájna – ígértem neki, hogy megnyugtassam. Összeráncolta az orrát, de nem válaszolt.

Gyorsan átestünk a szokásos dolgokon, megvizsgáltam a torkát, végigtapogattam a nyakát, megmértem a súlyát és a magasságát, aztán a mellkasi vizsgálat következett volna. A rózsaszín póló széle alá nyúltam, hogy lehúzzam Isisről, mint bármikor korábban, de úgy lökött el magától, mintha az ujjaim égették volna. Riadt tekintettel ugrott le a padlóra, aztán egy pillanat alatt a sarokban termett.

Meglepetten pislogtam rá. Jelen pillanatban olyan volt, mint egy apró őzike, aki halálra rémült a rá vicsorgó farkastól. Csakhogy sehol sem láttam a farkast…

- Mi a baj? – léptem közelebb felemelt kézzel, mire a falhoz lapult, és védelmezően maga köré fonta a karjait.

- Nem akarom – felelte elvörösödve.

- Mit? – kérdeztem teljesen őszintén.

Fogalmam sem volt, mit csináltam rosszul, mivel ijesztettem meg. Még sosem viselkedett így egyetlen vizsgálat során sem. Az átlagos embergyerekektől megszoktam már a hasonló viselkedést. Még hozzájuk sem értem, máris sírva fakadtak. Nem mintha a vámpír énem ijesztette volna meg őket, épp elég volt számukra, hogy én vagyok a doktor bácsi. De Isis teljesen más volt. Ezerszer megvizsgáltam már, és tudta, hogy sosem okoznék neki fájdalmat.

- Levetni a felsőmet… - motyogta maga elé lesütött szemekkel. Egy pillanatig döbbenten néztem rá, aztán megértettem. Együttérző mosollyal guggoltam le, hogy nagyjából egy szintben legyünk.

- Már nagylány vagy, igaz? – kérdeztem tőle kedvesen. Ebben a korban kezdtek el a lányok szégyenlőssé válni. Már haloványan megértették a különbséget nő és férfi között, és kialakulóban volt a női önképük. – A nagylányok is levetkőznek az orvos előtt. Ez megszokott dolog. Tudod, kell ahhoz, hogy észrevegyük, ha valami baj van. Akár egy apró folt is sokat elárulhat. De ígérem, hogy hamar végzünk, rendben? – nyújtottam ki felé a kezem, de csak a fejét rázta, és még szorosabbra fonta maga körül a karjait.

Felsóhajtottam, és leültem a földre törökülésben.

- Rendben, akkor csak elüldögélek itt… - vontam meg a vállam. Nem akartam semmire rákényszeríteni. Reméltem, hogy majd magától is megnyugszik és rájön, hogy bután viselkedett. Vagy fél óráig vártunk csendben, miközben a gondolataim el-elkalandoztak.

Az arcom véres volt, és a torkomat marta a szomjúság, de most nem foglalkozhattam vele. Rég ízleltem emberi vért, és most sem úgy tettem, ahogyan korábban. Isabella felnyitva feküdt előttem, én pedig átrágva a kemény magzatburkot, kiemeltem az első csecsemőt, aki a kezembe került. Kisfiú volt. Edward megrezdült, de a pillantása nem szakadt el Isabella arcától. Az én elmém által nézte meg elsőként a gyermekét.

A baba, Edan nem sírt fel, ahogyan az emberi csecsemők, hanem gőgicsélve szemlélte a világot, de úgy láttam, hogy teljesen egészséges. Gyorsan letettem a kicsit, aztán visszafordultam Isabellához.

A kezem újra eltűnt a hasában, hogy gyengéden megfogja a másik kis lényt. Ahogy előbukkant, hirtelen csak egy hatalmas, barna szempárt láttam, ami kíváncsian pislogott rám. Megbabonázva figyeltem a gyönyörű arcocskát. Jó pár gyermeket segítettem már világra, de ez most teljesen más volt. Éreztem, nem, tudtam, hogy egy igazán különleges teremtményt tartok a kezemben. Valakit, aki mindent megváltoztat.

Az apró ujjak felém nyúltak, én pedig magasabbra emeltem a gyermeket, hogy elérhesse az arcomat. Ahogy a forró, puha bőr az én kemény, hideg bőrömhöz ért, hirtelen összerándultam. Szeretet, félelem, izgatottság, aggodalom, és még vagy ezernyi érzés száguldott keresztül rajtam, miközben a lélegzetem elakadt.

Edward meglepetten nyögött fel, de még mindig nem nézett ránk. Éreztem a vér illatát, és hallottam Isabella szívverésének egyre lassuló ütemét.

- Carlisle… - figyelmeztetett Edward is aggódó hangon. Tudtam, hogy le kéne tennem a kislányt, hogy aztán befejezzem a munkámat, de alig bírtam rávenni magam erre. Isisnek sem tetszett az elválás, mert ahogy lefektettem a testvére mellé, sírni kezdett. Mély levegőt vettem, aztán igyekeztem ismét a munkámra koncentrálni.

- Tudod, hogy engem láttál meg először, mikor megszülettél? – mondtam ki hangosan. Nem tudom, miért kezdtem el mesélni neki, csak valahogy úgy éreztem, muszáj tudnia, mennyire fontos is számomra. A pillantása az arcomra szegeződött, ezért folytattam. – Olyan aprócska voltál és annyira gyönyörű. Azonnal tudtam, hogy mennyire különleges vagy! – mosolyodtam el. – Teljesen megváltoztattad az életemet. Megmentettél – vallottam be az igazat. Tényleg már rég nem lettem volna, ha Isis nem húz vissza az őrület mélységes szakadékának a széléről. – Te jelented számomra a mindenséget. Épp ezért nem értem mostanában a viselkedésedet… - sóhajtottam fel.

Isis távolságtartása rosszabb volt mindennél. Vania is hiányzott, de az elviselhető hiány volt. Viszont Isis elvesztése mintha kivágott volna egy hatalmas darabot a szívem még megmaradt részéből. Az, hogy ott volt mellettem, mégis úgy viselkedett, mintha idegen lenne, vagy mintha félne tőlem, kínzóbb volt a lángok nyaldosásánál is.

- Emlékszel, mikor régen befészkelted magad a karomba, szorosan hozzám bújtál, és csak ültünk hosszú órákon át mozdulatlanul? – juttattam eszébe azokat az időket. Csak pár hónap telt el azóta, mégis mintha évek repültek volna el. – Nekem nagyon hiányzik, neked nem? – nyújtottam ki a karjaimat, mintha egy képzeletbeli Isist próbálnék megfogni. Tudtam, hogy nem fog odajönni hozzám, mégis reménykedtem. Csalódottan engedtem le a kezem. – Nem értem, mi a baj! – ráztam meg a fejem elkeseredve. – Tettem valamit? Megbántottalak? Isis… - Éreztem meg a sós illatot a levegőben. A nagy barna szemekből úgy potyogtak a könnyek, hogy a szívem, bár nem dobogott, közel állt ahhoz, hogy megszakadjon.

Képtelen voltam uralkodni magamon és továbbra is figyelembe venni Isis elutasítását. Felpattantam és magamhoz öleltem őt. Egy pillanatra megfeszült a karjaimban, aztán végül átfonta a nyakamat és az arcát a mellkasomba fúrta.

- Jól van, semmi baj… - simogattam a puha tincseket. – Annyira szeretnék segíteni rajtad. Bármit megtennék… Bármit… - motyogtam.

- Szeretlek – hallottam meg a gyenge hangocskát. Boldog mosoly ült ki az arcomra.

- Én is szeretlek, kincsem. Az unokám vagy, és… - A meleg test hirtelen szakadt ki a karomból, és mire észbe kaptam már egyedül is voltam a vizsgálóban. Lemerevedve bámultam a nyitott ajtó felé. Mi rosszat tettem?

Gondterhes hangulatban kezdtem el vizsgálni Edan vérét. Egész délután a laborban tevékenykedtem, de még így sem tudtam elfelejteni Isist. Tudnom kell, mi ütött belé! Legszívesebben otthagytam volna csapot-papot, hogy utána menjek és addig faggassam, amíg be nem vall mindent, de tudtam, hogy ez nem lenne célravezető. Egyetlen ember volt, aki segíthetett rajtam…

Félretettem a vérmintát, aztán bezárva a labor ajtaját kivágtattam a kórház épületéből. Már majdnem a kocsimhoz értem, mikor felhangzott a kiáltás.

- Doktor úr! Doktor Cullen! – Nem messze az úton Ouray rohant felém. A múltban történt dolgok miatt egy pillanatra megfeszültek az izmaim. Az eszem tudta, hogy csak egy befolyásolható kölyök, akinek fogalma sem volt arról, mit tesz, de az ösztöneim még emlékeztek, hogy a családom életére akart törni. Ahogyan mindig, most sem hagytam, hogy az ösztöneim győzzenek.

- Mi történt? – fordultam felé.

- Találtam… találtam egy fiút. Megsérült. Jöjjön! – állt meg biztonságos távolságra tőlem, miközben a kezével maga után hívott.

- Egy pillanat – bólintottam, aztán az autóból kivettem az orvosi táskámat.

Mire a kis házhoz értünk, már fél La Push ott nyüzsgött körülötte, hogy megtudják, mi is történt. Jonathan volt az első, aki elénk sietett. Kinyújtotta felém a kezét, aztán megrázta.

- Az egyik kölyök Forksból. Bevittem volna a városi kórházba, de gondoltam, jobb, ha nem furikázok vele, míg meg nem nézi – magyarázta, miközben felvezetett az emeletre.

A fehér lepedős ágyon egy fiatal fiú feküdt. Ismertem a városból, néha két haverjával a kórház körül lógott. Dave-nek hívták, és nem a jól nevelt forksi gimnazisták közé tartozott. Hallomásból tudtam, hogy elég sok kétes ügy részese volt – többek között Russelt is ők zaklatták, amikor még ember volt.

Valószínűleg most is belekeveredhetett valamibe, mert szépen helyben hagyták. Az arca jobb oldala egy hatalmas zúzódás volt és a bordái közül is eltört legalább kettő. Ahogy végigtapogattam, fájdalmas sziszegés hagyta el a száját és néha egy-egy elmotyogott káromkodást is ki tudtam venni.

- Mindenképpen át kell vinnünk a kórházba, hogy CT-n megnézzem a koponyáját és megröntgenezzük a mellkasát – mondtam végül Jonathannak.

Megpróbáltam nagyon óvatosan felemelni a fiút, de még így is ordított a fájdalomtól. Csak akkor nyugodott meg egy kissé, mikor már a karomban volt, mert teljesen mozdulatlanul tartva indultam meg vele.

- Nos? – érdeklődött Nate, mikor kiléptem a kis kórházi szobából, ahol végül elhelyeztem az első itteni betegemet.

- Szerencsére nincs belső sérülése. Csak ágyban kell maradnia, amíg beforrnak a csontjai, de helyre jön – biztosítottam róla.

- Értesítem a családját, hogy nálunk van. Kösz, doki! – biccentett, aztán elsietett.

Gyorsan elmondtam az utasításaimat Nokomisnak, a kórház egyetlen ápolónőjének, aki a nevéhez hűen tényleg nagymamakorú volt. Elég lassan mozgott már szegény és a látása sem volt túl jó, de reméltem, hogy egyetlen beteggel még el fog bírni. Végül is, ha bármi gond van, itt vagyok egy köpésnyire. Megkértem, hogy óránként nézzen be a betegünkhöz, és ha megérkeznének a szülei, akkor értesítsen engem.

Már kezdett sötétedni, mikor végre hazaértem. Kissé megörültem, ahogy észrevettem Edwardot a verandán ücsörögni. Egész nap beszélni akartam vele, hogy végre tisztán láthassak.

- Tudod, hogy nem mondhatok semmit… - kezdte köszönés helyett, ahogy leültem mellé.

- Megígérted Isisnek, tudom – sóhajtottam fel. – De legalább tanácsot adhatnál, mit csinálok rosszul… Isis ma is egy egyszerű orvosi vizsgálat közben úgy rohant el, mintha halálosan rettegne tőlem – komorult el az arcom. – Nem tudom, mit tehettem…

- Semmit – ült ki szomorú mosoly Edward arcára. – Nem tőled fél.

- Nem tőlem? – kaptam azon, amit mondott. – De valaki mástól igen? – Edward halkan felnevetett, aztán pár percig csak némán merengve figyelte a fák koronája mögé lebukó napot.

- Csak adj neki egy kis időt, és hagyd, hogy távolságot tartson. Idővel jobb lesz… - tért ki a kérdésem elől. A mellkasomban lévő hideg mintha az ezerszeresére erősödött volna – már szinte fájt.

- Hogy maradjak távol tőle? – szorítottam meg a lépcső szélét.

Isis volt az egyetlen, aki még megmaradt nekem. Esme… Elment. Vaniától én menekültem el. A családom tagjainak épp elég dolog miatt kellett aggódniuk nélkülem is. Egyedül Isisre számíthattam eddig. Egyedül ő volt az, aki tartotta bennem a lelket.

- Nem tudom… - rázta meg Edward a fejét. Lassú mozdulatokkal álltam fel mellőle, aztán leléptem a verandáról.

- Elmegyek vadászni. Majd jövök… - közöltem vele. – Ha gond lenne a kórházban, rád bízom a dolgot – mutattam meg neki a délután történteket, aztán elkocogtam az erdő felé.

Ahogy kiértem a városból, azonnal gyorsabb tempóra kapcsoltam. Csak rohantam a hegyek felé, hogy átléphessem a régi határvonalat és vadászhassak. Jonathanék egyik kikötése a beköltözésünkkel kapcsolatban az volt, hogy továbbra is csak a határon kívül táplálkozunk.

Mikor megéreztem a puma illatát, megborzongtam az izgatottságtól. Nem játszottam vele, nem kínoztam. Egyszerűen csak a hátára vetettem magam, és a nyakának estem. Pár másodpercbe telt, hogy a vérveszteségtől összerogyjon. A vére forró és édes volt, mohón szívtam magamba kielégítve a szomjúságomat. Ahogy végeztem, eleresztettem a halott állatot, és megtöröltem a számat.

Isis olyan sok mindent látott már… Vámpírok, farkasok között nőtt fel, találkozott a halállal is, mitől félhet? Mi ijesztheti meg annyira, hogy az elűzze tőlem?

Egy újabb puma után vettem csak hazafelé az irányt, és az utam egyenesen a gyerekszobához vezetett. Hallottam Edward mocorgását a mellettünk lévő szobából, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy mit gondol, mégis képtelen voltam békén hagyni Isist. Minél messzebb éreztem magamtól, annál közelebb akartam kerülni hozzá.

Edan és ő már mindketten aludtak, a sötétben is tisztán láttam őket. Halk, egyenletes szuszogás hangja töltötte be a szobát. Óvatos léptekkel osontam Isis ágyához, aztán letérdeltem mellé, hogy egy szintben legyek vele.

Az arca gondterheltnek tűnt még így alvás közben is. Apró ráncocskák futottak végig a homlokán, a telt ajkak pedig egymáshoz préselődtek. Ujjaival úgy szorongatta a takaró szélét, mintha az életéért kapaszkodna. Nem tetszett, hogy még ilyenkor sincs nyugta valamitől.

Az ujjaim finoman cirógatták végig a halántékát, mire halk sóhaj szakadt fel a mellkasából. Annyira szerettem ezt a kislányt. Olyan mély kötődéssel, amit szavakkal képtelen lettem volna kifejezni. Egy részem helyesnek tartotta, hogy elszakad tőlem lelkileg, mielőtt én búcsút vennék ettől a világtól – így kevesebb szenvedés vár rá -, de egy másik részem azt akarta, hogy én is olyan fontos legyek neki, mint amennyire ő nekem.

Az önzőség újra és újra fellobbant bennem, de a szeretet keményen harcolt vele. Edward szerint jobb lenne, ha távolságot tartanék Isistől, és ő is menekül előlem. Az okát el sem tudtam képzelni, de így volt. Mi van, ha csak rosszat teszek azzal, hogy próbálok a közelébe kerülni? Hogy újra igyekszem elnyerni a szeretetet, amitől nem tudtam, miért fosztottak meg? Mindennél jobban vágytam most Edward képességére, hogy megismerhessem Isis indokait.

Talán el kéne engednem őt, hogy magától jöjjön vissza… Lehet, hogy túl fojtogató volt számára a kötődésem, és emiatt utasít most el? Akár a homokszemek… Ha túl erősen szorítod őket, kiperegnek az ujjaid közül, ha viszont kinyitod az öklödet, ott maradnak a tenyereden. Észszerű lépés lett volna megfogadni ezt a régi tanácsot, csak fogalmam sem volt róla, hogyan tegyem. Isis nélkül nem tudok gondolkozni, lélegezni, létezni.

Az ötlet úgy jött, akár egy villámcsapás. Megrándult tőle az egész testem. Talán az juttatta eszembe, hogy Edward fel-le kezdett mászkálni odaát, de az is lehet, hogy igazi isteni sugallat volt.

Mikor a fiam nem lehetett Bellával és Isabellával, kihasználta az éjszaka áldott leplét. Sokan elítélték volna emiatt, de én megértettem. Nem gonoszság vagy perverz vágyak vezérelték, hanem tiszta érzelmek. Ha valakit igazán szeretsz, az is elég, hogy a tudta nélkül láthatod. Talán én is lehetnék úgy az unokámmal, hogy ő ne érezze a fojtogató szeretetemet, én mégis érezhessem a közelségét.

Őrültségnek tűnt, de nem láttam más választást. Nem akartam foggal-körömmel ragaszkodni Isishez, és ezzel még jobban eltaszítani magamtól, de azt sem bírtam volna ki, ha teljes távolságot kell tartanom.

Ugye, ez nem bűn? – kérdeztem Edwardot. Nem tudtam eldönteni, hogy csak az őrültség vezetett el ehhez a kétségbeesett gondolathoz, vagy tényleg nincs benne semmi rossz. Szükségem volt a megerősítésére.

- Csak annyira, amennyire az én esetemben az volt – szűrődött át a válasza a falon keresztül. – Mihez kezdjek veletek? – Az ujjai halk súrlódó hangot hallattak, ahogy végigsiklottak a tincsei között. Szinte láttam magam előtt, ahogy gondterhelten beletúr a hajába.

Ha tudnám, mi Isis baja, talán tehetnék ellene valamit… - próbálkoztam.

- Ez nem olyasmi, ami ellen tehetsz, hidd el! Ha olyan lenne, elmondanám – dünnyögte. – Vagy elmúlik magától, vagy csak rosszabb lesz. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy várunk.

Várni… Csalódottan hajtottam a fejemet a párnára úgy, hogy Isis arca szemközt került az enyémmel. Nemrég még volt egy tündéri, apró unokám, aki rajongásig imádott, és ugyanolyan szüksége volt rám, mint nekem rá. Most pedig itt fekszik előttem egy fiatal, gyönyörű lány, aki valamiért eltaszít magától. Hogy változhatott meg minden ilyen gyorsan? Minden, kivéve engem.

Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy Isist figyeltem. Valahányszor ő vagy Edan megmoccantak, megfeszülő izmokkal készültem arra, hogy kiszáguldjak a szobából, de végül egészen hajnalig maradhattam. Ahogy a nap sugarai bekukucskáltak az ablakon át, kelletlenül felálltam, és egy utolsó homlokcsókra visszahajolva búcsút vettem kis időre Isistől.

Mikor lementem a földszintre, Edward és Isabella már a nappaliban ültek. Köszöntem nekik, de kerültem a fiam pillantását. Bár nem haragudott rám és nem ítélt el, mégis úgy éreztem, mintha valami rossz és szégyenletes dolgot tettem volna.

- Dave tényleg itt van a la push-i kórházban? – törte meg a csendet Isabella. Nem tudtam, hogy Edward elmondta-e neki az éjszakai beszélgetésünket, de a női hang elég nyugodt volt ahhoz, hogy azt gyanítsam, inkább hallgatott róla.

- Igen, valaki jól helyben hagyta – húztam elő a telefonomat, de nem volt üzenet rajta. – Viszont úgy tűnik, hogy a szülei még nem érdeklődtek iránta. Jonathan azt mondta, hogy értesíti őket… - vontam össze a szemöldökömet. Ha az én tizennyolc éves fiam tűnt volna el egy egész éjszakára, én már valószínűleg felforgattam volna az egész környéket utána.

- Nem is valószínű, hogy jelentkezni fognak – szólalt meg Edward is. Kíváncsian fordultunk felé. – Az apja lelépett, mikor ő öt éves volt, az anyja pedig gyógyszerfüggő. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ennyire elvadult…

- De hát, drága motorja van és mindig menő cuccokban járt az iskolába. Úgy viselkedett, mint egy igazi kiskirály – lepődött meg Isabella.

- Az anyai nagyapja jelentős vagyont hagyott a családra, mikor meghalt. Abból élnek. Valószínűleg a pénz az egyetlen, amit a családja ad annak a fiúnak.

- Ó… Hát, ezt nem gondoltam volna… - hümmögött Isabella elgondolkozva. Mielőtt még megszólalhattam volna halk léptek hangzottak fel a lépcső felől. Megfeszültem, ahogy Isis és Edan elsétáltak mellettem. Mindketten köszöntöttek egy „jó reggelt!”-tel, de Isis rám sem nézett.

- Akkor én megyek a kórházba – szorult össze a torkom.

- Carlisle… - állított meg Isabella hangja. Gyorsan felpattant az asztaltól, aztán az ajtóig kísért. A verandán szólalt csak meg, és akkor is halk hangon. – Edan leleteivel minden rendben? – kérdezte.

- Még nem tudom… Tegnap közbejött egy pár dolog, és nem fejeztem be a vizsgálatokat. De ma pótlok mindent, és este beszélünk – igyekeztem megnyugtatni.

- Inkább délután bemegyek hozzád… - harapta be a száját Isabella. – Lehet, hogy benézek Dave-hez…

- Azt hittem, nem kedveled – szaladt össze a szemöldököm.

- Hát, nem is. De egy iskolába jártunk, ismerem, és… Nem is tudom… - vonta meg a vállát.

- Megsajnáltad? – mosolyodtam el. Elpirulva bólintott. – Jó ember vagy – szorongattam meg finoman a vállát. – Akkor délután beszélünk – egyeztem bele, aztán elindultam dolgozni.