Varázslatos realitás 111.

Charlotte feszengve ült a kórházi ágy mellé tett széken. Mikor Peter megkérdezte tőle, hogy nincs-e más dolga, egyszerűen csak összepréselte a száját és megrázta a fejét. Nem akart elgyengülni és újra engedni az apjának. Egyszerűen erősnek kellett maradnia. De most nem csak emiatt volt feszült. Peter kiment beszélni az orvossal, ő pedig egyedül maradt az édesanyjával. A nő sápatag és sovány volt, de felébredt és szellemileg teljesen magánál volt. Fogalma sem volt, mit mondhatna, és úgy tűnt, a nő ugyanebben a helyzetben van. Charlotte az ujjait tördelve próbált kitalálni valami jó kezdőmondatot a beszélgetéshez, de csak butaságok jutottak az eszébe.

„Hogy van, Mrs. Williams?” Vajon, hogy is lehetne…

„A fia nagyon sokat jelent nekem, Mrs. Williams.” Ajtóstul a házba. Csodás gondolat…

„Ugye, milyen szép időnk van, Mrs. Williams?” Igaz, hogy Ön sajnos, nem élvezheti a szemerkélő havat és a karácsonyt.

Charlotte mély levegőt vett, és már a száját is kinyitotta, de végül nem jött ki rajta hang. Aztán rájött, hogy milyen ostobán is nézhet ki tátott szájjal, ezért gyorsan becsukta.

- Szóval… Charlotte, igaz? – hallotta meg a reszelős, női hangot.

- Igen, asszonyom – felelt gyorsan.

- Szereted a fiamat, Charlotte? – A lány szeme elkerekedett és kipirult az arca. A női tekintet lázasan fürkészte őt, mintha a vonásairól akarná leolvasni a választ. Talán, hogy tudja, jó helyen van a gyermeke, mielőtt…

- Igen, asszonyom. – Bár Charlotte hangja halk volt, a tekintete határozottan fúródott a nő pillantásába. Egy pillanatra melegség járta át, mert életében először érezte az anyai szeretetet. Igaz, hogy nem neki szólt, mégis teljesen átjárta.