Gyógyító pilleszárnyak - 13. fejezet

13. SÚLYOS DOLOG

- Isis! – Kihajoltam a félkész játszóház ablakán, hogy megtudakoljam az unokámtól, hány polcot is szeretne a szemközti falra, de sehol sem láttam őt. A karórámra pislantottam. Alig negyed kettő volt. Pár óra alatt majdnem teljesen kész lettem az alapokkal, pedig emberi tempóban dolgoztam. Nem akartuk, hogy az itt lakók még furcsábbnak tartsanak minket, ezért a kisház építését és a nagyházon a bővítéseket is lassabban végeztük.

- Isis! – hívtam ismét, mikor nem kaptam választ. A szívdobogását közvetlenül a nagyház felől hallottam Edanével és még pár helyi gyerekével együtt. Volt egy-két család, akik mindenben támogatták Jonathan döntését, bár a többség még mindig – ha nem is ellenséges, de – tartózkodó volt.

Papírzörgést és halk surrogó hangot hallottam, amit a toll szokott kiadni írás közben, aztán Isis feje egyszer csak előbukkant a tornác alatti lyukból, ami elég nagy volt ahhoz, hogy egy gyerek kényelmesen elüldögélhessen ott, de túl kicsi, hogy beférjen egy felnőtt.

- Ne, várj, áll meg! – Edan kinyúlt a húga szoknyája felé, ahogy az előmászott, de már nem érte el. A hangja halk volt és elég rémültnek tűnt, de nem tudtam pontosan, miért.

Még mindig volt egy olyan sejtésem, hogy Isis rosszban sántikál. A kocsiban is furcsán viselkedett, az elmúlt pár hétben pedig ő és Edan nagyon sokat pusmogtak. Vagyis csak írásban. Előszeretettel használták a papírt és a tollat, hogy ne hallgathassuk ki a beszélgetéseiket.

- Ne csináld, hallod? Ezt nem szabad! – szólt újra Edan Isis után, de ő mintha meg sem hallotta volna, a fa felé igyekezett. Az arca olyan eltökélt volt, amilyennek csak ritkán láttam eddig.

- Itt vagyok, nagypapa! – intett fel nekem, aztán a létrához sietett. – Ó, ez csodaszép lett! – tátotta el a száját, mikor felért, és őszinte csodálat sugárzott belőle.

- Örülök, hogy tetszik – mosolyodtam el elégedetten. – Hány polcot szeretnél oda a könyveidnek? – mutattam a hátsó falra. – Építhetek három egysorosat, vagy két kétsorosat, és akkor alá férne egy kis asztalka is esetleg. Mit gondolsz?

- Legyen két soros asztalkával – döntötte el azonnal.

- Rendben – fordultam a szerszámosláda felé.

- Nagypapi… - Isis a sarkán táncikált a háta mögött összekulcsolt kézzel, és nagyon izgatottnak tűnt.

- Valami baj van? – érdeklődtem gyanakodva.

Miután megtaláltam az apró szegeket tartalmazó dobozt, a lecsiszolt fadeszkákhoz sétáltam. Kalapács nélkül sokkal könnyebb volt dolgozni, mert nem kellett arra koncentrálnom, hogy ne lendítsem meg túlságosan a szerszámot. Így csak az ujjam hegyével benyomtam a megfelelő helyre a szeget, és már kész is volt.

- Nincsen baj, csak… kérdeznék valamit… - felelte Isis olyan hangon, amiből tudtam, hogy most komoly beszélgetésről lesz szó.

Utoljára, mikor így szólt hozzám, a vámpírságról és a farkasságról kérdezősködött. Kíváncsi volt, hogy milyen következményei lehetnek annak, hogy hibrid. Tartottam tőle, hogy meghallhatta, mikor valamelyikünk a túl gyors növekedésükről beszélt. Minket is halálra rémisztettek a következmények, nem is akartam belegondolni, hogy ő mennyire megrettenhetett. Nem igazán tudtam értelmes választ adni neki, de arról biztosítottam, hogy tanulmányozni fogom a génjeiket, és nem hagyom, hogy bármi rossz érje őket.

Bár állva is tökéletesen kényelmes lett volna, mégis odahúztam magamhoz az egyik fadobozt, hogy Isisnek emberibb környezetet biztosítsak a beszélgetéshez. Általában a halandókat megnyugtatta, ha ülve, nyugodtan beszélgethettek, mert biztonságérzetet nyújtott számukra ez a testhelyzet. Megütögettem magam mellett az ülőalkalmatosságot, mire Isis mellém sétált, és helyet foglalt.

- Hallgatlak, kincsem! – Egy mély sóhaj volt a válasz, aztán Isis arca még pirosabb színbe borult. Jó pár percig csendben volt, de igyekeztem türelmesen kivárni, míg összeszedi a gondolatait és – az ujjtördelését nézve – a bátorságát.

- Azon gondolkoztam, hogy… - szólalt meg végül, de aztán az ajkába harapott. Azt hittem már, hogy meggondolta magát, mikor hirtelen elhadarta a kérdését. – Miből tudja valaki, hogy szerelmes? – Egy pillanatig meghökkenve pislogtam rá, aztán megpróbáltam helyretenni a fejemben kavargó zűrzavart. A kérdés kicsit felkavart. Isis lassan egész nagylány lett, de olyan gyors volt a fejlődése, hogy mind igyekeztünk ezt nem tudomásul venni. Talán megtetszhetett neki az egyik la push-i kölyök…

- Lehet, hogy ezt édesanyáddal kéne megbeszélned… - vetettem fel, bár nem voltam biztos benne, hogy nem önző érdekekből akartam-e áthárítani ezt a kínos élményt Isabellára.

- Én veled szeretném – nézett rám még mindig a választ várva. Zaklatottan beletúrtam a hajamba, aztán bólintottam.

- Szóval, ha valakibe szerelmes leszel, az… beindít bizonyos testi reakciókat. Gyorsabban dobog a szíved, ha meglátod vagy ha hozzád ér. Felgyorsulhat a légzésed is, vagy éppen ellenkezőleg, elakad. Hirtelen meleged lesz és úgy érzed, apró pillangók táncolnak a gyomrodban – próbáltam megragadni az orvosi szemmel kevésbé kellemetlen oldalán a témát.

- De honnan tudom, hogy Ő az Igazi? – ugrott meg Isis pulzusa. Felpattant mellőlem, de végül nem kezdett sétálgatásba, csak megállt előttem és várta a válaszomat.

Szóval tényleg egy létező fiúról beszélünk… A mellkasom furcsán összeszorult a gondolattól, bár örülnöm kellett volna a dolognak. Ha Isis szerelembe esik, még eggyel több támasza lesz, ha én már nem tudok mellette lenni.

- Nos… Nem is tudom… Azt megérzi az ember. Ránézel, és tudod, hogy Ő az – komorodtam el. Pont így volt Vele is. Már akkor tudtam, mikor törött lábbal bejött hozzám a kórházba kislányként, csak magamnak sem mertem bevallani – késztett szomorú mosolygásra az emlék. – Bárhogy is próbálkozol, egyszerűen képtelen vagy kiverni a fejedből, mert örökre az életed része lett – feleltem rekedten.

- Ezt érezted a nagymama iránt, igaz? – simult az apró kéz az arcomra vigasztalóan. Bólintottam, mert képtelen lettem volna most megszólalni. – És van, hogy valaki többször is érez ilyesmit? – Próbáltam rájönni, hogy miért is ilyen kíváncsi erre Isis, aztán hirtelen megvilágosodtam.

- Igen, vannak szerencsések, akik többször is találnak valakit, aki ilyesfajta érzéseket kelt bennük. Ugye, meséltek neked a szüleid Belláról? – kérdeztem rá a gyanúmra.

- Aham.

- Az apukád szerette őt, de a sors úgy hozta, hogy elveszítették egymást. Aztán felbukkant Isabella, egymásba szerettek Edwarddal, és most itt vagytok ti, életünk két igazi kincse.

- És Vanessa? – A kérdés összezavart.

- Vanessa?

- Szerelmes vagy belé? – Döbbenten akadt a levegő a tüdőmben. Gyorsan elsöpörtem ezt az érzést, és igyekeztem határozottan felelni.

- Először is, kisasszony, ez nem olyan dolog, ami rád tartozna. Másodszor pedig nem. Vania… Ő egy lány, aki bajban volt, és akinek segítek. Mint a betegeknek a kórházban – füllentettem. Isis arcán olyan érzések suhantak át, amiket nem tudtam igazán értelmezni. Mikor észrevette, hogy figyelem, gyorsan hátat fordított, és tett két lépést az ablak felé.

- Honnan tudhatom meg, hogy az a valaki érez-e irántam valamit? – ragadta meg hirtelen a beszélgetésünk korábbi szálát. Szinte erőszakot kellett elkövetnem magamon, hogy szerelmi ügyben tanácsot tudjak adni neki. Egy részem féltékenyen őrizte volna magamnak a kislány létét, míg a racionálisabb tisztában volt azzal, hogy el kell engednem a benne növekedő nőt.

- Talán mondd el neki – javasoltam a legegyszerűbb megoldást. Isis pár pillanatig csendben fürkészte a padlót – valószínűleg a szavaimat emésztgetve -, aztán rám emelte a tekintetét.

- Rendben – fogadta el az ötletemet. Megkönnyebbülve – hogy ezen is túl vagyunk – fel akartam állni a dobozról, de Isis hirtelen megint előttem termett, és az apró kéz visszatartott.

- Van még valami kérdésed? – döntöttem félre a fejem.

- Nem. Mondanom kell valamit – köszörülte meg a torkát.

- Akkor mond – biztattam.

- Én azt hiszem, megtaláltam azt, akit örökre szeretni fogok – motyogta.

Hát tényleg erről van szó… Szerelmes. Bár az örökkében kételkedtem. Az első szerelmek, általában nedves homokszemként tapadtak meg az ember szívében, amíg átitatta őket a vágyakozás és a kíváncsiság, aztán mikor a nap kiszárította őket, azonnal tovább is repültek egy másik helyre a korábbi szerelemnek csak halovány emlékét hordozva magukban.

- Igazán? – kérdeztem somolyogva.

- Igen. – A kissé elnéző mosoly szép lassan leolvadt az arcomról, amint megláttam a határozottságot a barna szempárban. Megint mintha egy felnőtt arcát láttam volna felderengeni a gyermeki maszk alatt.

Egészen eddig nem fogtam fel, mennyire komolyan is kéne vennem ezt a beszélgetést –  csak gyermeki érdeklődésnek és hóbortnak tartottam -, de most kezdtem rájönni, hogy valószínűleg tévedtem, és ez a frászt hozta rám. Próbáltam meggyőzni magam, hogy még jó időbe beletelik, míg Isis a szerelem minden élményét megtapasztalhatja, de pontosan tudtam, milyen hamar elrepülnek a hónapok és az évek.

- Ez igazán… csodás – kényszerítettem ki magamból a szavakat. Isis észrevehette, hogy csak megjátszom az örömöt, mert felfelé rándult a szája.

- Tényleg örülnél neki, ha valakibe szerelmes lennék? Egy idegenbe? – fektette a kezét az enyémre. Önkéntelenül megrándultam, de aztán el is szégyelltem magam a reakciómtól.

- Ha boldoggá tudna tenni, igyekeznék megszokni a gondolatot – ismertem el az ellenérzéseimet erősen szépítve a nagyapai féltékenységemet Isis előtt.

- Nem vagyok szerelmes egy idegenbe – rázott aprót a fején, mire összefutott a szemöldököm.

- De az előbb… - Akartam kideríteni ezt a kusza helyzetet, de Isis belém fojtotta a szót. Szó szerint. Az apró, meggypiros ajak ügyetlenül a számra tapadt egy másodpercre, aztán visszahúzódott, a barna tekintet pedig ijedten meredt rám várva a reakciómat. A reakciót, ami késlekedett.

Hirtelen lefagytam. A szemem elkerekedett, és nem voltam képes megmozdulni. Mintha egy filmet kétszer játszottak volna le a főszereplésemmel, csak a női partneremet váltották le időközben. De ez a szereposztás helytelen volt. Több szempontból is. Helytelenebb, mint bármi más, amit valaha létezésem alatt tettem.

- Carlisle? – Az, ahogyan Isis megszólított, felrázott a döbbenetből.

- Mit… mit csináltál? – A kérdést nem költőinek szántam. Tényleg szinte fel sem tudtam fogni. Egy hallucináció volt. Csak megbotlott és előre esett. Elaludtam és álmodtam. Ő… Nem. Rázni kezdtem a fejem, mint aki megőrült, és a kézfejemmel megtöröltem a számat.

Isis kínjában az ajkát harapdálta, aztán előre vetette magát a karomba. Létezésemben először elhúzódtam tőle. A szívem szakadt bele, de olyan hidegen toltam el magamtól, ahogyan csak képes voltam rá. Edwardnak igaza volt. Ez szörnyű! Ennél iszonyatosabb dolog nem is történhetett volna. Miféle játékot űznek velem odafent?

- Ezt ki kell verned a fejedből most azonnal! – ragadtam meg Isist a vállainál fogva és megráztam. Kétségbeesve pislogott rám, és eleredtek a könnyei.

- Carlisle, ez fáj… - nyöszörögte. Annyira elesettnek tűnt, hogy magamhoz akartam ölelni, de mikor rádöbbentem erre a vágyamra, csak még jobban kiborultam.

- Ne szólíts így még egyszer! – fogtam satuba az arcát. Meg kellett vele értetnem, hogy ne szenvedjen miattam! – A nagyapád vagyok, érted? Mindig is az voltam, és mindig is az leszek. Az unokám vagy! – próbáltam a fejébe verni, amiről eddig úgy hittem, magától is tisztában van.

- De én…

- Nincs de! – ráztam meg határozottan a fejem.

- Ér… értem… - szipogta. Elengedtem és feldúltan hátat fordítottam neki. Már éppen el akartam zavarni, mikor hirtelen furcsa érzés fogott el. Kellemes bizsergés, melegség, biztonság. – Carlisle? – hallottam meg az angyali hangot magam mögött. Halk sóhaj szakadt fel a számról, mikor felé fordultam. A gyönyörű szempár könnytől csillogva fúródott a tekintetembe. – Azt akarom, hogy soha többé ne gondolj az előbbi beszélgetésünkre. Felejtsd el, amit tettem! – szipogta az előttem álló angyal. Életem értelme. A kezem kinyúlt felé, hogy letörölje a könnyeket. Úgy éreztem, belehalok a kedves arc szomorúságába. – Megértetted, amit kértem tőled? – érkezett a kérdés. Zavarodottan próbáltam visszaidézni a szavait. Elfelejteni. A beszélgetést. A csókot. Nem is történt meg. Azt tenni, amit csak akar.

- Igen… - feleltem gépiesen.

- Most pedig dolgozz tovább, mintha mi sem történt volna! – Lassan bólintottam, aztán megragadtam a második deszkát, elővettem egy szeget a dobozból és munkához láttam.

- Nagypapa, hívtál? – A hirtelen hangtól összerezzentem. Isis hangja rekedt volt, mintha sírt volna – összeráncolt homlokkal fordultam felé. Talán összeveszett a testvérével? – Gyönyörű lett a faház – nézett körbe, de nem igazán éreztem rajta a korábbi lelkesedést. Mikor elmondta az ötletét és én rábólintottam, madarat lehetett volna fogatni vele.

- Örülök, hogy tetszik – mosolyodtam el, aztán zavartan néztem a már feltett polcra. Még meg sem kérdeztem, hogy milyet szeretne Isis, pedig azért hívtam. Furcsa érzés fogott el, mintha…

- Nagypapa? – zökkentett ki a rágódásomból Isis.

- Felteszek… felteszek két polcot, alá pedig egy íróasztalt – magyaráztam.

- Az úgy jó lesz – kaptam meg a szűkszavú feleletet. Most már biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel. És nem csak Isisszel!

Kipillantottam a kis ablakon, aztán a biztonság kedvéért az órámat is megnéztem. Fél kettő. Igyekeztem rájönni, mit csinálhattam az elmúlt negyed órában, de fogalmam sem volt róla. Gyanakvóan tettem le a kezemben tartott deszkát, aztán mélyet szippantottam a levegőből és fülelni kezdtem. Semmi.

- Isis, kérlek, bemennél most a házba a többiekkel? – kértem tőle, miközben a szeges dobozkára visszahelyeztem a tetejét. Úgy vettem észre, aggódik valami miatt – biztosan megijesztettem a viselkedésemmel -, de végül lesuhant a létrán.

Követtem őt le a talajra, de én megálltam a tornácon, és előhúztam a mobiltelefonomat.

- Gyertek haza! – közöltem komolyan, mikor Edward hangját meghallottam a másik oldalon. Ő és Isabella éppen Aidanéknál ebédeltek, és mivel Rosalie megint nem volt itthon, Alice pedig bevitte a fiúkat Port Angelesbe tapétát és festékeket vásárolni, ezért a gyerekek rám voltak bízva. Azonnal kattant a vonal, és tudtam, hogy hamarosan itthon lesznek.

Az érzékeim egyszerre figyeltek a házra és a környező tájra, de még mindig nem észleltem semmi különöset. Nem igazán értettem, hogy mi történhetett. Az egyetlen, amit el tudtam képzelni, az teljes lehetetlenségnek tűnt.

Russel kitörölhetett belőlem egy negyed órányi emléket, de miért tette volna, és hogy kerülne La Push-ba úgy, hogy senki nem veszi észre? Hacsak nem manipulált mindenkit, de ehhez még rengeteget kellett volna fejlesztenie a képességét és az több időbe telt volna. Remélhetőleg. Az egész olyan zavaros volt. Sehogy sem állt össze a kép.

Az ezüst autó nagy port kavarva fékezett le a kerítés előtt, és ahogy megállt, Edward azonnal kipattant belőle. Az arcán láttam, hogy felzaklatják a gondolataim őt is.

- Nem érzem a közelben – rázta meg a fejét anélkül, hogy hangosan el kellett volna mondanom a gyanúmat.

- Én sem – ismertem be. Lehet, hogy tényleg kezdek megőrülni…

- Azt kétlem. – Edward elgondolkozva pislantott a ház felé, homlokára mély ráncokat vésett a bosszúság. – Mindjárt jövök! – fordult Isabella felé, aki épp ekkor érte be, majd eltűnt a házban. Pár perc múlva az ikrek két kis barátja iszkolt ki a házból, aztán Edward is feltűnt Isis karját szorongatva. Edan aggódva állt meg az ajtófélfa mellett, és figyelte a szüleit és a testvérét.

- Mit csinálsz? – sietett hozzájuk Isabella.

- Beszédem van a lányunkkal! – lódította fel Edward a kislányt a hátára, aki tétova pillantást vetett felém, aztán elpirult. Nem értettem, mi köze ennek az egésznek Isishez…

- De hát… - próbált tiltakozni Isabella, miközben aggódva emelte a kezét Isis felé, mintha azon gondolkozna levegye-e férje hátáról őt engedély nélkül, vagy hagyja, hogy elmenjenek.

- Nem kell aggódnod! – nyomott csókot Edward az ajkára, hogy megnyugtassa, aztán hátrafordult. – Ez rád nem vonatkozik, kisasszony! Te nagy bajban vagy! És örülj, hogy nem itt vonlak kérdőre! – Isis bűntudatos arccal húzta be fülét-farkát, aztán belekapaszkodott az apja nyakába.

- Mi történhetett? – nézett Isabella az ujjait tördelve utánuk, ahogy elindultak az erdő felé egyelőre emberi tempóban.

- Nem igazán értem én sem – biztosítottam róla, hogy hasonló cipőben járunk. – De ne izgulj, bármi is az, Edward megoldja – próbáltam én is lecsillapítani az anyai aggodalmat, aztán a pillantásom Edan felé vándorolt, aki még mindig aggodalmasan nézett az apja és a testvére után. Isabella követte a pillantásomat.

- Edan, gyere ide, szívem! – intett neki. A kisfiú tétovázva indult meg felénk, és mikor elénk ért, a lábával a poros földet kezdte rugdosni. – Tudsz valamit arról, hogy mi történt a húgoddal? – érdeklődött Isabella, mire egy fejrázást kapott válaszként. A női ujj Edan álla alá csúszott, és feljebb tolta a fejét. – Edan… Biztos ez? – fonódott össze a két melegséggel teli pillantás.

- Tényleg nem tudok semmit – rebbent meg szégyenlősen a sűrű szempilla felfedve az igazságot.

- Rendben – hagyta rá Isabella, pedig biztos voltam benne, hogy rájött a füllentésre. Azt hittem, hogy Edan majd megkönnyebbül, amiért látszólagos bizalmat kapott, de az arca csak még nagyobb elkeseredettséget tükrözött. – Akkor menjünk be. Ebédeltél már, kincsem? – indult el az édesanyja a ház felé, mintha semmi sem történt volna. Csak három lépést tudott megtenni, az alacsony test hátulról máris nekicsapódott, és magához ölelte. – Na, mi a baj? – fordult meg az ölelésben Isabella – halvány mosoly játszott a száján, mire én is elmosolyodtam. Az unokám lelkiismeretére bízta a döntést, és úgy tűnt, nem kell csalódnia. Okos…

- Azt hiszem, Isis használta rajtunk a képességét – motyogta az anyja hasába halkan Edan.

- A képességét? De… Azzal csak irányítani tud titeket – szaladt össze Isabella szemöldöke.

- Rá… rájöttünk, hogy ha azt parancsolja, hogy ne emlékezzünk valamire, az ugyanúgy működik, mint a vámpírbarátod képessége. Ő adta az ötletet… - magyarázta Edan. – De ennél többet nem tudok, ugye, hiszel nekem? – emelkedett fel a tiszta tekintet.

- Hiszek – simult Isabella tenyere a feje tetejére. – Köszönöm, hogy elmondtad. Na, gyere ebédelni! – fogta meg a kicsi kezet és biztató mosolyt küldött Edan felé, de nekem úgy tűnt, hogy a gyerek még mindig elég ideges.

Követtem őket be a házba, és miközben Isabella megterített, azon elmélkedtem, mit törölhetett ki Isis a fejemből. Egy apró csíny miatt nem tett volna ilyesmit. Akkor korábban is ezt az utat választotta volna, mikor lebukott egy-egy kis bűntette után. Mi lehetett az a szörnyűség – legalább is az ő szemében tényleg súlyos dolog -, ami miatt megszegte a szülei által hozott szabályt?

Az Edan száját elhagyó sóhaj olyan gondterhelt volt, hogy azonnal magára vonta a figyelmemet. Mintha az egész világ súlyát neki kellett volna cipelnie. Nehéz lehetett választani az anyja és a húga között, valószínűleg úgy érezte, elárulta a testvéri bizalmat. Próbáltam bátorítóan nézni rá, de azonnal lesütötte a tekintetét, mintha zavarta volna, hogy figyelem.

Az étel sem igazán érdekelte. Gyorsan bekanalazott pár falatot, hogy az anyjának örömet okozzon, aztán már tolta is félre a tányért.

- Valami baj van vele – csóválta meg a fejét Isabella, miután Edan engedélyt kért tőle, hogy felmenjen a szobájába játszani. – Napok óta olyan sápadt, alig eszik és mikor nem Isisszel vonul félre, akkor csak kóvályog, mint aki nem találja a helyét – panaszkodott nekem. – Fogalmam sincs, mit csináljak. Isis nem használhatja fel a kis játékaihoz, mert teljesen kikészíti – temette az arcát a tenyerébe, miközben nekem elakadt a lélegzetem, ahogy a kirakós kezdett összeállni a fejemben.

Edan fáradékony és sápatag. Isisszel titkolóznak. Valami olyan súlyos ügyről van szó, ami miatt Isis képes manipulálni minket a képességével.

- Ó, te jó ég! – nyögtem fel teljesen kétségbeesve, ahogy a szemem előtt megjelent egy kép. Isis vértől maszatos szájjal, miközben letépem őt Vaniáról. Az nem lehet… Az egész az én hibám! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie!

- Mi az?

- Azt hiszem, tudom, mi folyik itt! – szorult össze a torkom, de nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy hangosan is kimondjam.

- Mondd már, Carlisle, az istenért! – csattant fel Isabella és türelmetlenül megragadta a kezemet.

- Isis a testvéréből táplálkozik – feleltem végül remegő hangon. Isabella riadt tekintettel meredt rám, aztán felpattant, és az emeletre rohant.