Varázslatos realitás 94

- Nekem te ne parancsolgass, mégis mit gondolsz ki vagy te?! – Charlotte apjának arca eltorzult a dühtől. Peter lassan nem tudta, mit tegyen a férfival. Valójában nem akarta bántani, nem csak azért nem, mert elítélte az erőszakot, hanem azért sem, mert Charlotte apja volt és ezt nem hagyhatta figyelmen kívül.

- Kérem ne üvöltözzön és távozzon az épületből! A lánya nem akar magával beszélni!

- Te nekem ne mondd meg, hogy mit akar a lányom és mit nem! Jobban ismerem, mint te és most takarodj az ajtóból! – Meglökte Petert, aki csak azért nem tántorodott meg, mert egy ideje már készült erre. – Lehet, hogy mégis hagynom kéne benneteket, biztos alig várja, hogy visszamászhasson veled az ágyba!

A fiú úgy gondolta, ezt már nem kell eltűrnie, így is sokkal többet hallott, mint amennyit szeretett volna. Elengedte Charlotte kezét, meglökte a férfit, majd a jobb kezével a falnak szorította, a balt pedig ökölbe szorítva felemelte. Még mindig nem akarta megütni, csak azt akarta elérni, hogy csöndben maradjon és elkotródjon végre. Nem akarta a lányt sírni látni, nem akart több üvöltözést, nem akart több problémát. A férfi felemelt fejjel várta az ütést, ő pedig kezdte kínosnak érezni a helyzetet, mikor Charlotte belekapaszkodott a karjába.

- Ne! Ne bántsd, kérlek! Ne bántsd! – mondta a lány és Peter meglepődve nézett rá. Megértette az érzelmeit.

- Nem akartam bántani, nem ütném meg az apádat… Csak reméltem megrémül és elmegy. – Zavartan leengedte a kezét és nem tudta, mit kellene tennie, mindenesetre borzasztóan szégyellte magát, hogy a lány arcán patakzó könnyek, már nem az apja miatt voltak, hanem az apjáért.