Gyógyító pilleszárnyak 14.

14. HEGYI OROSZLÁN

ÖSSZEVONT SZEMÖLDÖKKEL vizsgálgattam Edant, miközben Isabella a száját rágcsálva toporgott a küszöbön. Pontosan tudtam, mennyire aggódik. Nem csak a fia miatt. Ha Isis tényleg megtette – ivott a testvéréből -, akkor az utolsó tartógerendánk is megroppan. Jelen pillanatban leginkább az ikrek voltak azok, akik összetartottak minket, és ezt mindketten tudtuk.

Óvatosan döntöttem félre Edan fejét és megvizsgáltam a nyaki vénát bár biztos voltam benne, hogy Isis okosabb annál, semmint hogy látható helyről igyon. Igazából tudtam jól, hogy felesleges megnéznem, de amíg a nyakát tapogattam, nem kellett más, rejtettebb helyeken felfedeznem a szörnyű igazságot. Vagy a megnyugtatót… A bizonytalanság legalább reményt adott.

- Vesd le kérlek, a felsődet! – utasítottam. Edan morcosan fordult hátra.

- Anya, erre semmi szükség – jelentette ki. Isabella arca megkeményedett.

- Hallottad a nagyapádat, vesd le a ruhádat! – erősítette meg a kérésemet. Edan egy ideig farkasszemet nézett az anyjával, aztán nagyot sóhajtott.

- A húgom sosem bántana engem! – landolt a kék pulóver a földön. Megfogtam a vékonyka karokat, és megvizsgáltam őket, aztán a mellkasa és a háta következett. – Gondolom, a nadrágot is… - forgatta meg a szemét.

- Igen, kérlek – bólintottam. Az újabb vizsgálódást megkönnyebbülés követte. – Semmi… Tévedtem – ültem le és az ujjaimmal végigszántottam a tincseim között. Mintha ezer mázsányi kőszikla szakadt volna le a mellkasomról.

- Hála az égnek! – Isabella elsétált a mellettem lévő székig, aztán lerogyott rá. – Sajnálom, kicsim! – nézett fel Edanre pár perc múlva. Nehézkes mozdulatokkal kelt fel és összeszedte a földön heverő ruhadarabokat. – Gyere, öltözzünk fel… - intette magához a kisfiút.

- Egyedül is menni fog – pásztázta a földet Edan, aztán átvette a ruháit, és felvonult az emeletre. Isabella bűnbánóan követte a tekintetével.

- Sajnálom, az én hibám – ismertem be. – Nem is tudom, hogy juthatott ilyesmi az eszembe… - öntött el a szégyenkezés. Utólag tényleg fogalmam sem volt róla. Lehet, hogy Isis nagyon akaratos, az is biztos, hogy néha nehéz vele, de abban sosem lett volna szabad kételkednem, hogy szereti a testvérét.

- Én is elhittem – sütötte le a tekintetét Isabella. – Pocsék anya vagyok…

- Csak szereted a gyerekeidet és aggódsz értük. És tudod, hogy néha a jó gyerekek is tesznek rossz dolgokat. Nem vagy pocsék anya – biztosítottam róla. Halványan elmosolyodott, de tudtam, hogy nem sikerült meggyőznöm. Ahogyan magamat sem. Szerettem Isist, mégsem hittem benne. Pedig soha nem kételkedtem egyetlen gyermekemben sem, még azután sem, ha hibát vétettek.

Ahogy meghallottam a közeledő lépteket, feszülten rándultam össze. Hogy nézzek az unokám szemébe ezek után…

Nem kellett ezen sokáig tűnődnöm, mivel ahogy kinyílt az ajtó, Isis puskagolyóként lőtt ki, és felrohant az emeletre, anélkül, hogy egy pillantást is pazarolt volna ránk. Edward gondterhelt arccal sétált be hozzánk, aztán egy szó nélkül leült mellénk. Egy ideig csend volt, aztán Isabella végül nem bírta tovább.

- Mondd már el, hogy mi van! – csattant fel türelmetlenül. Nem hibáztattam. Én is pont annyira aggódtam, mint ő, csak nagyobb volt az önuralmam.

- Semmi.

- Semmi? – Isabella hangja a magasba szökött. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. Nem igazán szerettem beleszólni a házastársi vitákba, de kínosabb lett volna felállni és kivonulni, mint mozdulatlan szobornak tettetni magam.

- Megígértem Isisnek, hogy nem mondom el. És betartom a lányomnak tett ígéretemet! Beszéltem vele, nagyjából minden rendben van, nem kell aggódnod – felelte komolyan a fiam.

Isabella arca egyetlen másodperc alatt váltott át halvány rózsaszínből pipacspirosra. Egy hatalmas elefánt képtelen lett volna agyontaposni, most mégis önkéntelenül behúztam a nyakamat. Edward ezzel szemben meg sem rezdült, mikor Isabellából kitört a szavak fortyogó lávája. Pontosan tudta, hogyan kezelje a feleségét.

- Legalább annyira az én lányom is, mint a tiéd! Jogom van tudni, hogy mi baja!

- Tudom – bólintott Edward.

- Tudod… - Isabella úgy préselte ki a szavakat a fogai között. – Akkor?

- Ha elárulom most Isist, soha többé nem fog megbízni egyikünkben sem. Mikor később bajba kerül, nem mondja majd el. Nem lehetünk mellette. Nem segíthetünk neki. Egyedül lesz. Ha azt akarod, hogy így legyen, most azonnal elmesélem, miről beszéltünk – jelentette ki Edward csendesen. Isabella lélegzete egy pillanatra elakadt, és szinte láttam a fejében pergő képeket a jövőről. Lassan kiszaladt a feszültség a testéből, és kissé lenyugodott.

- Rendben. Igazad van.

- Sajnálom, szívem… - állt fel Edward, hogy magához ölelje. – Tudod, hogy elmondanám, ha megtehetném. Viszont… Van valami más, amiről tudnod kell…

- Micsoda? – kezdett megint gyorsabb dobogásba Isabella szíve.

- Edan, kérlek, gyere le! – fordult az emelet felé Edward. Pár pillanat múlva egy aggódó arcocska kukucskált át a lépcsőkorláton. A fiam intett neki, hogy jöjjön még lejjebb, mire Edan a küszöbig somfordált. Pár pillanatig csak nézték egymást, aztán a barna szempár ijedten kikerekedett.

- Elmondta? – cincogott a vékonyka hang, miközben csalódottság ült ki a gyermeki arcra. – Isis megígérte, hogy…

- Nem az ő hibája – felelte azonnal Edward. Kérdőn pislantottunk össze Isabellával, de ő sem tudott többet, mint én. – Kiborult, és így esélye sem volt elrejteni előlem.

- Megtudhatnánk, hogy miről van szó? Vagy ez is titok?

- Elmondod te, fiam? – adta meg a lehetőséget Edward.

Edan pár pillanatig csak állt lesütött szemmel, aztán bólintott. Lassú mozdulatokkal újra vetkőzni kezdett, mire Isabella felém kapta a fejét. Tudtam, hogy mire gondol, de biztos voltam benne, hogy teljesen átvizsgáltam Edant, és ha harapásnyom lett volna rajta, azt észreveszem. Ennek ellenére Isabella lesápadt, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket.

- Nem lesz baj – biztatta Edward, mikor már csak az alsónemű maradt az unokámon. Edan egy ideig nem mozdult, aztán hirtelen remegni kezdett.

- Edan! – Isabella ijedten tett felé egy lépést, de Edward karja sorompóként állította meg.

- Várj!

A reszketés egyre erősebb lett, aztán a változás olyan gyorsan következett be, hogy emberi szemmel képtelenség lett volna felfogni. Edan négykézlábra görnyedt, a végtagjai kicsit megnyúltak és vastagabbak lettek. Az arca kigömbölyödött, a füle pedig feljebb csúszott a fején, de az orra nem nyúlt meg úgy, mint a farkasoké. A testén homokbarna szőr nőtt ki, a fejét viszont fekete foltok tarkították. Mire az átváltozás befejeződött, rájöttem, hogy tátva van a szám. Ahogyan Isabelláé is. Egy apró hegyi oroszlánkölyök nézett szembe velünk.

- Mi a…? Hogyan? – kapta a fejét Isabella Edwardra.

- Alakváltó. Igaz, hogy a quileute-ok farkassá változnak, de csak mert annyira bennetek él a régi legenda. Egyébként bármilyen állati alakot választhattatok volna az első átalakuláskor – magyarázta a fiam.

Edan lomha léptekkel közelített meg minket, aztán megállt az édesanyja előtt és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát. Isabella óvatosan guggolt le hozzá, hogy aztán lassan kinyújtsa a kezét, és megsimogassa a puhának tűnő szőrt a feje tetején.

- Miért nem mondtad el? És hogy nem vettük eddig észre? – telt meg önváddal a női hang.

- Valamiért jobban kontrollálja az átváltozást, mint egy fiatal farkas. Talán a vámpírgének lehűtik a farkasokra jellemező forrófejűséget… - mosolyodott el halványan Edward. Azt vártam, hogy Isabella majd felmordul a játékos piszkálódásra, de annyira lefoglalta a kisfia új alakjának megismerése, hogy valószínűleg nem is hallotta. – Az illata már megszokott a számunkra, Isisszel pedig jól tudnak titkot tartani – váltott át feddő hangnembe, mire a kis oroszlán lefeküdt, és a mancsival eltakarta az arcát. – Ezzel már anyád is próbálkozott nálam, de neki sem jött be… - nevetett fel Edward, aztán ő is lehajolt egy simogatásra.

Érdeklődve figyeltem a családi jelenetet. Ez igazán érdekes tudományos felfedezés volt. Tudomásom szerint ennyire fiatalon még sosem ment végbe átváltozás egyetlen la push-i farkas esetében sem, ahogyan az is kivételes esetnek számított, hogy Edan új alakot választott magának. De vajon miért az oroszlánt? És mivel járhat ez együtt?

Ő is képes lesz a bevésődésre? Tud kommunikálni a többiekkel, annak ellenére, hogy oroszlán lett? Vajon miért lett belőle azonnal alfa – mert Black vér csordogál az ereiben, vagy mert más fajhoz tartozik az állati alakja? Abban biztos voltam, hogy alfa, hiszen ha beolvadt volna akármelyik itteni falkába, akkor már korábban tudomást szereztünk volna a helyzetről.

A bennem élő nagyapa gyönyörködött az apró, aranyos kölyökben, de a tudós azonnal meg akarta kapni a kérdéseire a választ. Isabella, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, aggódva emelte rám a tekintetét.

- Ez azt jelenti, hogy nem fog tovább öregedni? – jutott eszébe az a kérdés, ami eddig elkerülte a gondolataimat.

- Tudnom kéne, mikor változott át először… - feleltem.

- Két hónapja – hallottuk meg Isis hangját a lépcsők felől. Bűnbánó arccal markolászta a korlátot, és bár nekem válaszolt, nem nézett rám. – Sajnálom, Edan – kért bocsánatot valószínűleg azért, mert bármennyire is szerette volna, képtelen volt az apja előtt megtartani a titkot.

- Akkor továbbra is rendesen fejlődik – gondoltam végig a múlt hónapban mért adatokat. – De ha megengeditek, akkor kivizsgálom őt.

- És te, Isis? – nézett a lányára Isabella.

- Én nem tudok ilyet – biggyedtek le a cseresznyeajkak a csalódottságtól.

- De miért nem szóltatok azonnal? – Isis a bátyjára nézett engedélykérésként, és csak aztán válaszolt.

- Edan nem akart ezzel is terhelni titeket. A költözés így is eléggé felborított mindent, és… Nos, kicsit félt is… - rejtette el a tekintetét Isis előlünk a szempillái mögé.

- Félt? Mitől? – döbbent meg Isabella, de minket is meglepett a válasz.

- Hááát… - A tétovázásra a vékonyka oroszlánfarok finoman végigcsapott a padlón. – Most már úgyis mindegy, igaz? Elmondhatom? – kérdezte. Újabb farokcsóválás volt a válasz. – Edan különcnek érezte magát. Nem igazi vámpír, nem farkas, de most már tőlem is különbözik… Félt attól, hogy mit szóltok majd. Meg azt hiszem, kisebbségi komplexusa is van – csúszott ki Isis száján, mire vinnyogó morgás töltötte be a szobát.

Önkéntelenül rándult felfelé a szám a hangra. Tudtam, hogy a fiatal oroszlánok még nem hallatnak olyan mély morgást, mint egy kifejlett példány, de ez inkább aranyos volt, semmint ijesztő. Láttam a többiek arcán is a kényszerűen elfojtott mosolyt, nehogy megbántsák Edan érzéseit.

- Kisebbségi komplexus? Mert kölyökoroszlán lettél? – Isabella együttérzően dédelgette Edant, aki lehunyt szemmel, dorombolva bújt oda a tenyeréhez.

- Nem. Azért, mert… Hát… Ő is csak apa egyik kedvenc étele lett… – mondta el az öccse félelmeit Isis. Isabella ajkait halk szisszenő hang hagyta el.

- Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel. Isis összerándult, és megilletődve pislogott az anyjára.

- Nem én mondtam! Edan volt. Én próbáltam neki megmagyarázni, hogy ez butaság, de… Megígértette velem, hogy nem árulom el. A farkasok legalább nagyok, és az erejük felér egy vámpíréval, ő viszont csak egy kis vámpír nasi. Még csak nem is felnőtt oroszlán… Ezt is ő mondta! – tette gyorsan hozzá, még mielőtt ismét leszidták volna.

Amióta lejött a földszintre, most először pillantott rám, de azonnal tovább is kapta a tekintetét az öccsére, és elvörösödött. Újra eszembe jutott a faház és a memóriatörlés, amit rajtam végzett. Nem igazán értettem, mi történhetett. Mit törölhetett ki a fejemből… Talán…

A gondolat, hogy esetleg teljesen rossz irányba indultam a megfejtés nyomába, elbizonytalanított. Lehet, hogy nem is Isis tett valamit, hanem én? Hogy az én egyik ballépésemet törölte az emlékeim közül? De mit tehettem? Akárhogy kutattam a fejemben, egyszerűen képtelen voltam rájönni, mégis kínosan éreztem magam.

- Tudod… - szólaltam meg, csak hogy eltereljem a figyelmemet. – A farkasok valószínűleg azért olyan hatalmasok és erősek, mert emberként is felnőttek. Ha jól megfigyeled őket, a fiatalabb falkatagok farkasként is kisebbek. Ha nem állt meg a növekedésed – márpedig úgy tűnik, hogy nem állt meg -, akkor minél idősebb leszel, annál fejlettebb lesz az állati alakod. Meglátod, hipp-hopp hatalmasabb oroszlán leszel, mint egy igazi – biztattam. Edan nagy szemekkel pislogott rám, aztán lelkesen ide-oda csapkodott megint a farkával.

- Tényleg azt hitted, hogy úgy tekintek majd rád, mint egy egyszerű ételre? – láttam meg Edward tekintetében a fájdalmat. Edan aprót rándult, mintha bizonytalanul meghúzta volna a vállát. – De hát, hogy hihetted ezt? Annyira okosak vagytok, de néha olyan butaságokat tudtok gondolni – csóválta meg a fejét Edward, aztán letérdelt, és egy finom mozdulattal magához húzta a fiát. – Felőlem akár kisegerek is lehettek, akkor is az én egérkéim lennétek – mosolyodott el. Az egyik kezével az oroszlánsörényt simogatta, a másikat pedig kinyújtotta Isis felé, aki azonnal az ölelésébe futott. – Bármit is tesztek, én és anyátok szeretni fogunk titeket. Ne akarjatok nekünk megfelelni, csak legyetek boldogok. Még akkor is, ha beleőrülünk az aggodalomba – motyogta nekik – bár inkább mintha Isisnek szánta volna az utolsó mondatait. – Na, most pedig sipirc fel az emeletre. Te meg, Edan, változz vissza, mert Alice nénéd egész este téged akar majd dögönyözni, ahogy a lelkesedését ismerem. – Az oroszlánszáj egy pillanatra elnyílt, aztán Edan felpattant a földről, és úgy iszkolt fel a lépcsőkön, mintha máris üldöznék. Isis nyomott egy puszit az apja arcára, aztán követte a testvérét.

- Beszélnünk kell Jonathanékkal erről. Megígértük, hogy minden fontos dologról informáljuk őket – szólalt meg Isabella, amint magunkra maradtunk. Sejtettem, hogy nem ez a legfontosabb teendő, ami eszébe jutott, de talán a legegyszerűbben megoldható.

- Majd átmegyek hozzá – vállaltam át a feladatot. – Úgyis meg kell beszélnem vele néhány dolgot a kórházi munkáról, amit ajánlott. Így minél előbb igénybe vehetem a labort is, és megvizsgálom Edant.

- Miért változott át ilyen korán? És meddig fog tovább fejlődni? – törtek elő a kérdések végül Isabellából, hogy aztán megállíthatatlanul zúduljanak rám. – A farkasok is egy ideig tovább nőnek, de aztán megállnak az öregedésben. Benjamin tizennégy éves volt, mikor átváltozott, de úgy néz ki, mintha húsz lenne. Mi van, ha Edan nem nő meg? Vagy megnő, de nem áll le ez a gyors fejlődés? Mi van, ha… - Ahogy Edward megszorította a női vállakat, Isabella hirtelen elhallgatott.

- Nyugalom – nézett a szemébe. A halk zihálás csak lassan csillapodott. – Nem lesz semmi baj.

- Tudom, csak… Tudom – csukódott le egy pillanatra a csokoládébarna szempár.

- Megyek, és megkérdezem, mikor vehetném használatba azt a labort – próbáltam megnyugtatni Isabellát. Bólintott, aztán hálásan rám mosolygott.

Ahogy végigsétáltam La Push-on, végig magamon éreztem a tekinteteket. Volt néhány férfi, aki tartott tőlem, de mivel próbáltam kedves arcot ölteni magamra, az emberek többsége csak érdeklődve tanulmányozott – a nők közül páran túl behatóan. Ha nem lettem volna az, ami, biztos, hogy elpirulok.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak túl későn hallottam meg a hangokat. Azonnal megtorpantam, és vissza akartam fordulni, de már túl késő volt – Jonathan halkan káromkodva indult el az emeletről a földszint felé. Hogy engem hallott-e meg, vagy a nyitott ablakon át az illatomat érezte csak – a szél pont kelet felé fújt -, azt nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy az én közeledésemet fedezte fel.

Kelletlenül mentem tovább, aztán megálltam a verandán. Jonathan alsónadrágban nyitott ajtót, és még mindig magában dühöngött. Zavartan megköszörültem a torkomat.

- Bocsánat, hogy rosszkor… Ha gondolod, visszajöhetek később is – ajánlottam.

- Már mindegy – vonta meg a vállát morcosan, aztán belebújt a kezében lévő pólóba. – Jöjjön be! – tárta ki előttem az ajtót.

Tétován léptem be, aztán követtem a nappaliba. Még mielőtt leülhettem volna a kanapéra, a lépcső megreccsent. Egy fiatal lány jött le az emeletről. Az ismerősnek tűnő bronzvörös tincsek kicsit ziláltak voltak, de legalább fel volt öltözve.

- Gondolom, már nem jössz fel – húzta el a száját, mikor meglátott. Jonathan biztosan nem a jólneveltsége miatt volt vele. Gyanítottam, hogy inkább a külseje fogta meg. Jobban mondva a bizarr hasonlóságok – vontam össze a szemöldökömet.

- Mint látod, vendégem van – mordult rá Nate. A lány még egy ideig mozdulatlanul állt a legalsó lépcsőfokon – mintha várt volna valamire -, aztán bosszúsan fújtatva vágtatott ki a házból.

- Tényleg sajnálom – ismételtem meg a bocsánatkérésemet.

- Nem számít – lépett túl rajta úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné. Elég sok mindent láttam már ahhoz, hogy elfogadjam, de elég régimódi voltam, hogy ne értsem meg a helyzetet. Aprót ráztam a fejemen. Nem az én dolgom… - És miért jött, doki? – zökkentett végül vissza a valóságba a férfihang.

- Edan miatt. – A kérdő pillantás, ahogy mesélni kezdtem hitetlenkedővé vált. Mire a történet végére értem, Jonathan teljesen ledöbbenve meredt rám.

- Oroszlánkölyök? – kérdezett rá újra, mintha nem jól hallana.

- Igen – erősítettem meg. – Sok monda szól arról, hogy az alakváltók több állat képét is fel tudták venni.

- A mi mondáink csak farkasokról szólnak.

- Mert a farkas volt a törzs jelképe, és ösztönösen erre gondoltatok az első átváltozásnál. Edan, ha jól sejtem az apjára gondolt és… Talán az aprócska önbecsülése is hozzájárult tudatalatt a választásához – tippeltem meg az okokat. – A labor mennyire felszerelt?

- Az előző orvosunk nyolcvankét éves volt, mikor két hónapja visszavonult… Szóval, sejtheti… De megvannak még azok a műszerek, amiket ön hagyott még itt a kísérletezések idején. És a törzsi tanács is fel tud ajánlani némi pénzt a fejlesztésekhez.

- Erre nem lesz szükség. Majd én megoldom a fejlesztéseket – biztosítottam róla.

- A mi kórházunk, és nekünk is hasznos dolgokat fog ott kifejleszteni – jelentek meg ráncok Jonathan orrának tövénél.

- Ti adjátok az épületet és a farkas-tesztalanyokat a kísérletekhez. Ez is bőven sok. A pénzt inkább költsétek mondjuk az iskolára… Lehet, hogy egyszer az én unokáim is oda fognak járni – igyekeztem meggyőzni. Elgondolkozva nézett rám, aztán bólintott.

- Rendben.

- Szóval egy oroszlán… És tudja uralni az átváltozásait – hümmögött maga elé.

- Úgy tűnik. De ha nem tudná, akkor sem árthatna senkinek. Elég aprócska szegénykém… - ült ki együttérző mosoly az arcomra.

- Pedig nem jönne rosszul egy hatalmas oroszlán a falkában. Nem mintha nem lennénk így is elég erősek, de egy plusz katonát nem utasítanék vissza – fejtette ki a nézeteit.

- Talán majd pár hónap vagy év múlva, ha megnőtt. De ha a falkád tagjának akarod tudni, akkor számíts egy nagy meccsre Isabellával. Nem hiszem, hogy olyan könnyen elengedné a fiát a szoknyája mellől.

- Na igen, őt meggyőzni kemény menet lesz – nevetett fel öblös hangon Jonathan, és a beszélgetésünk alatt először felcsillant a szeme. – Elég makacs egy nőszemély.

- El kéne engedned – csúszott ki a számon. A mosoly leolvadt a férfiarcról.

- Fogalmam sincs, miről beszél – érkezett kemény hangon a válasz.

- Szerintem tudod – pislantottam a lépcső felé. – Isabella nem hülye, és ha ő látta volna meg a lányt… Lépj túl rajta, különben elveszíted teljesen.

- Tudom, hogy csak jót akar, doki, de ez az én dolgom. Maga csak törődjön a kórházzal és a laborral – állt fel Jonathan, aztán a fal mellett álló kis szekrényhez lépett, és kihúzta a fiókját. Felém hajított valamit, én pedig elkaptam. – A kulcsok a kórházhoz. Magára bízom a dolgokat, de ha segítség kell, nyugodtan szóljon – fordított hátat nekem jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetésünket. Megcsóváltam a fejem, aztán magára hagytam.