Varázslatos realitás 91.

Charlotte-nak volt egy szép, fehér hálóingje, ami pont úgy nézett ki, mint az egyik mesekönyvében a királylány hálóruhája. Mikor először felvette, szentül hitte, hogy ha kinyitja az ablakát, akkor éjszaka majd egy szárnyas, fehér ló hátán bevágtat hozzá a szőke herceg és megmenti. Felülteti maga elé a nyeregbe, erős karjával átkarolja őt, és elviszi a kastélyába, ahol boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mikor reggel felébredt, kicsit csalódott volt, de nem adta fel. Éjszakáról éjszakára várta az ő hercegét. Mindhiába.

Ahogy a forró kéz Charlotte tenyerébe csúszott, valami megváltozott. Életében most először érezte azt, hogy tényleg nincs egyedül. Hogy a herceg nem feledkezett meg róla, nem választott egy igazi királylányt helyette, és még csak nem is kitalált mesefigura.

A herceg ott állt mellette.

Igaz, hogy Peternek nem volt lova és koronája, de kivonta a kardját, hogy megküzdjön a gonosz sárkánnyal és megmentse őt.

- A barátja? – Az apja zökkentette vissza a kábult álmodozásból a megrázó valóságba. Charlotte megremegett, ahogy a fekete szempár felé fordult. Pontosan látta a férfi arcán, hogy mi következik most. Annyiszor volt már része benne, hogy megszámolni sem tudta volna. – Szép… - húzta el a száját az apja sértetten. – Szóval, ezért tűntél el otthonról. Nekem meg még lelkifurdalásom volt, amiért elüldöztelek, és aggódtam is érted – nevetett fel reszelős hangon. – Azt hittem, olyan pocsék apa vagyok, hogy annyit sem érdemlek az egy szem lányomtól, hogy karácsony táján bedugja az orrát hozzám. Én ostoba! Tudhattam volna, hogy csak azért mész el, hogy összefeküdhess valami ficsúrral. Le sem tagadhatnád az anyádat! – Charlotte lehunyta a szemét, és megpróbálta visszanyelni a könnyeit. Már igazán hozzászokhatott volna, miért fáj neki még mindig…