Varázslatos realitás 93.

- Ne, ne, ne! Kérem! Hagyják! – Charlotte a kanapéra szorult. Az előtte álló nagydarab férfit akkor sem tudta volna arrébb taszajtani egy millimétert sem, ha minden erejét beleadja. Így csak figyelte, ahogy a két társa a saját nappalijuk közepén töri be az apja orrát.

- Két hét! – Az alacsonyabbik úgy köpködte a szavakat a másik vérben úszó arcába. – Ha két hét múlva nincs meg a pénz, akkor visszajövünk, és ennyivel nem úszod meg. Remélem, felfogtad… - vonta fel a szemöldökét.

- Fel – nyögte a férfi.

- Helyes. Gyerünk, itt végeztünk! – intett a fejével a társainak. Ahogy elengedték, az apja a földre rogyott. Charlotte visszafojtott lélegzettel figyelt és reszketett. Ahogy a mellette álló férfi hirtelen felé fordult és elvigyorodva az ujjai közé vette az egyik hajtincsét, hogy aztán az orrához emelje és megszagolja, felkavarodott a gyomra.

- Ha másképp nem megy, a kislány elég csinos, hogy összeszedje az összeget – tanácsolta az apjának. A barna szempár kikerekedett a rémülettől, ahogy felfogta a mondat értelmét.

- Meglesz a pénz, hagyja békén! – csattant keményen az apja hangja. A férfi visszahúzta a kezét, és elindult a társai után, de búcsúzásképpen még gyomron rúgta a földön fekvőt.

- Apa! – Ahogy becsukódott a bejárati ajtó, Charlotte felugrott, és az apja mellé térdelt. Meg akarta nézni a sebeit, de a következő pillanatban félreütötték a kezét.

- Jól vagyok. És megszerzem a pénzt, ne aggódj! – tápászkodott fel a férfi a padlóról, és a fürdőszoba felé botorkált.

Charlotte szédült. A világ ringlispílként forgott és elmosódott körülötte. Az egyetlen, ami szilárd kapaszkodót nyújtott számára, az Peter keze volt. Hallotta, hogy a két férfi vitatkozik, de nem értette a szavakat. Aztán hirtelen eltűnt a támasz, ő pedig a falnak tántorodott nélküle. A hangok felerősödtek, kiabáltak.

Kellett pár pillanat, míg Charlotte rádöbbent, mi történik. Peter egyik keze a folyosó falához szorította az apját, a másik pedig ökölbe szorulva emelkedett a magasba.

- Ne! – Belecsimpaszkodott Peter karjába, hogy visszatartsa. Nem gondolta át, mit tesz, a benne lévő kislány cselekedett, akinek az apját – legyen az bármilyen is – meg akarták ütni. A sötétbarna szempár meglepetten fordult felé. – Ne bántsd, kérlek! Ne bántsd! – tört ki belőle a könyörgés.