Varázslatos realitás 87.

Ne feledjétek az eggyel lejjebbi bejegyzésben a nyomozós játékot. :)

Charlotte életébe mindig akkor csapott be a villám, amikor már kezdett reménykedni. A sors megadta neki Pamela barátságát röpke két hétre, hogy aztán mikor elveszíti, tudja, milyen lehetett volna. Adott neki egy apát, aki hősként védte meg a tíz éves kislányát egy részeg zaklatótól a buszon, hogy aztán később ugyancsak részegen a szemébe vágja, hogy ő volt a hibás, mert olyan, mint az anyja – egy lotyó, akire minden férfi rámászna. Megadta neki Petert, aztán…

Charlotte az asztalnál ült és belélegezte a frissen kifőzött kávé illatát, ami Peter felől szállt felé. Annyira kellemes volt ez az egész. A csendes ücsörgés, a meleg, ami a radiátorból áradt felé, az ablak mögötti hóesés és a csészét szorongató férfi. Tökéletes.

Halk kopogás zökkentette ki Charlotte-ot az idillből. Meglepetten kapta fel a fejét, aztán felállt az asztal mellől.

- Bocsáss meg, biztosan a postás – akasztotta le a kulcsát a kis fali tartóról, aztán anélkül, hogy kinézett volna a kukucskálón, elfordította a zárban. Máskor mindig kilesett a folyosóra, ha kopogtak, de most túlságosan biztonságban érezte magát. Peter itt van, mi baj lehet?

Mikor Charlotte kitárta az ajtót, ugyanazzal a lendülettel be is akarta csukni, de egy láb megakadályozta benne.

- Menj innen, hallod? – taszigálta az ajtót hiába, miközben rémülten zihálni kezdett.