A jelen boldogsága - 14. fejezet

Holnaptól valószínűleg péntekig megint nem leszek elérhető. Bocsánat érte... Fummie és Aby hibája, mert a vállamra ültették a kisördögöt, én pedig túl gyenge vagyok ellenállni a kísértésnek. :D Nem lenne belőlem jó vega vámpír. :D A lényeg, hogy ha hülyének is néz valaki miatta, megyek vissza Pestre a forgatás utolsó napjaira. :) Az egész kis csapat fent lesz, akik múlt héten, és nem bírom ki, hogy kimaradjak belőle. :D A kreatív írás órákat természetesen pótolni fogom, meg hát, a legtöbb diákomtól még úgysem kaptam meg az ehavi tandíjat, szóval, elvileg addig nincs is óránk. De a lényeg, hogy mindenkinek meg lesz tartva az ígért óraszám. :) Drukkoljatok, hogy lássam még legalább egyszer Robot. :) És addig olvassátok a fejezetet, és írjatok nekem hsz-eket. :) Hétvégén pedig már frisselek is nektek újra, amint hazaértem. :)





14. ÁLOMKÉP





LASSÚ LÉPTEKKEL MENTEM LE a lépcsőn Carlisle-lal az oldalamon. Éreztem, magamon az aggódó tekintetét, de most nem tudtam a félelmeivel foglalkozni. Persze, engem is megviseltek azok a képek a könyvben, mégis amint kimondtam hangosan is a döntésemet, már csak a boldogság érzése maradt bennem. Anya leszek! A lélegzetem felgyorsult erre a gondolatra, és izgatottan csúszott a kezem a hasamra.

- Te nem vagy normális! – Jonathan hangja zökkentett ki az édes álomképekből. Carlisle felé pillantottam, majd mindketten felgyorsítottunk.

- Hidd el, nem így akartam, én… - Edward a kanapén ült, fejét a kezébe hajtva. Ujjai a bronzos tincseket szorították. Esme a jobb oldalán ült kezét fia térdén nyugtatva, miközben aggódó tekintetét le sem vette róla. A többiek a szoba két oldalán várakoztak – a farkasok az ablak felőlin, Cullenék velük szemben.

- Nem így akartad? – Régi alfám feldúltan szelte át a nappalit, mire mindenki egy emberként feszült meg. Keze kinyúlt Edward felé – aki mozdulatlanul ült továbbra is -, de végül csak ökölbe zárult a levegőben. – Megölted őt! Felfogtad? – suttogta maga elé gyűlölettel teli hangon. Edward teste rándult egyet, miközben engem elöntött a harag. Így is éppen eléggé szenved, miért kell még vádaskodni is, mikor semmiről sem tehet!

- Nem fogok meghalni! – csattantam fel átlépve a küszöböt. A szobában lévő összes tekintet úgy fordult felém, mintha egy szellemet láttak volna besétálni.

- Az a… valami benned, belülről fog széttépni – borzongott meg Nate, és az iszonyattól eltorzult az arca.

- Nem fog bántani engem – jelentettem ki teljes magabiztossággal, miközben gyengéden végigsimítottam a hasamon. A legtöbb szempár szánakozó aggodalommal mért végig engem, mintha attól tartottak volna, elment az utolsó csepp józan eszem is. – És nem valami. Ő a kisbabám.

- Te teljesen megőrültél! – Jonathan dühösen túrt bele a hajába, miközben remegni kezdett. Szinte fel sem fogtam mi történik, már el is vágtatott mellettem. A bejárati ajtó hatalmasat dördülve csapódott be. A padlót fürkészve álltam, teljesen kiürült fejjel. Megértettem Jonathan érzéseit, de nem volt választásom, csak az, hogy hiszem, a gyermekem nem bántana engem.

- Utána megyünk, te rendben leszel? – éreztem meg Aidan érintését a vállamon. Ahogy felpillantottam rá, a tekintetéből együttérzés sugárzott. Lassan bólintottam egyet, miközben ujjaim megszorították a kezét.

Miután ő és Joshua kisiettek a házból, elkeseredett sóhaj hagyta el a számat. Szörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, amiért ennyire megkínzom azokat, akiket szeretek. Főleg Edwardot… - pillantottam ismét rá. Még mindig lehajtott fejjel ült, én pedig úgy éreztem, megszakad a szívem a látványtól.

- Magunkra… magunkra hagynátok minket? – pislantottam Esme felé.

- Persze – indult el felém, aztán végigsimítva az arcomon elhagyta a nappalit Carlisle-t magával húzva. Alice és Jasper bíztató mosollyal az arcukon vonultak ki, Emmett és Rosalie pedig – karjában az öcsémmel – követték őket. A női szempár felém sem pillantott, így nem tudtam megállapítani, hogy Rose mire is gondolhat. A kezem ösztönösen kinyúlt, hogy megállítsa őt. Ahogy hozzáértem a karjához, megdermedt, és lassan fordította felém a fejét.

- Én… Csak bocsánatot akartam kérni azért, ahogyan a szobádban viselkedtem – szólaltam meg rekedtes hangon zavaromban. – Nem gondoltam komolyan. Tudom, hogy nálad jobb kezekben nem is lehetne a testvérem… - ismertem be.

- Nem haragszom – biccentett Rosalie kimérten, de valahogy nem tűnt teljesen őszintének a kijelentése.

- Én tényleg szörnyen… - akartam megismételni a bocsánatkérésemet, de a pillantása elhallgattatott.

- Tényleg nem haragszom. Csak… - Egy pillanatra lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett, majd ismét rám nézett. – Nézd, ez most túl nehéz nekem. Időre van szükségem.

- Rendben – szorult össze a torkom. Emmett halványan rám mosolygott Rosalie mellől, aztán ők is felmentek az emeletre. Nagyot sóhajtva ültem le Edward mellé a kanapéra. – Jól vagy? – kérdeztem halkan. Iszonyatos érzés volt látni őt szenvedni. Szinte bármit megadtam volna azért, hogy elmúljanak a félelmei, de a szavamon kívül – hogy nem lesz semmi bajom -, nem tudtam más biztosítékot nyújtani a számára.

- Persze – jött a válasz.

- Edward, kérlek, nézz rám! – húztam fel a bal lábamat a kanapén, hogy felé fordulhassak a törzsemmel. Olyan lassan mozdult meg, hogy először azt hittem, nem is akar engedelmeskedni a kérésemnek. Gépiesen mozgott, mintha csak valami érzések és gondolatok nélküli robot lett volna. Egy váz… Az ujjaim összeszorultak a kanapé szélén, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve előre hajoltam, és megcsókoltam őt. Lassan reagálva csókolt vissza végül, aztán meglepett arcot vágva húzódott el, és a tenyerét a homlokomra simította.

- Lejjebb ment a lázad – felelte a kérdő pillantásomat látva.

- Tényleg? – tapogattam meg én is magam. Észre sem vettem, hogy elmúlt a szédelgés. – Valahogy erősebbnek érzem magam. Talán, mostantól már könnyebb lesz – mosolyodtam el halványan, mire kaptam egy kétkedő fintort. – Így lesz, csak hinni kell benne! – makacskodtam.

- Te komolyan nem félsz? – szorították meg a kezemet a hűvös ujjak.

- Bolond lennék, ha nem félnék – vontam meg a vállamat, aztán hirtelen eszembe jutott egy emlék, ami szomorú mosolyt csalt az arcomra. – Tudod, mikor anyu Edwardot várta, már elég idősnek számított. Aggódott amiatt, hogy ez bajt okozhat. Szerintem, minden nőnek átfut a fején, hogy mi van, ha… - gondolkoztam el. – De anyu mindig azt mondta, hogy minden csak hozzáállás kérdése. Az ember igenis tudja irányítani bizonyos határokon belül a saját testét. Ha nem hagyod el magad, könnyebb minden. Nem szabad azon rágódni, mi sülhet el rosszul, mert akkor önkéntelenül is ártunk magunknak az aggódással. Arra kell gondolni, milyen jó lesz. Hogy… minden rendben lesz, érted? – fúrtam az aranybarna tekintetbe a sajátomat. – Segíts nekem, hogy erre tudjak gondolni. Hogy élvezzem ezt a csodát. – A lelkesedéstől kipirulva fogtam meg a kezét, és a hasamhoz húztam. Tudtam, hogy még semmit sem érezni, mégis volt ebben a pillanatban valami, amitől könnyek gyűltek a szemembe. – Egy kisbaba. A mi kisbabánk – suttogtam magam elé Edward arcát fürkészve. – Tudom, hogy szereted őt. – Annyi ellentétes érzelem szaladt át rajta, hogy egyszerűen képtelen voltam olvasni belőle.

- Gyere! – pattant fel hirtelen, és óvatosan meghúzta a kezemet, hogy kövessem őt.

- Mi az? – vontam fel a szemöldökömet, de hagytam, hogy felsegítsen a kanapéról.

- Megkérem Alice-t, hogy segítsen. Minden egyes lépést végiggondolunk, amit csak szüléskor tennünk kellhet, és megnézzük, mi a végeredménye – mondta el a tervét a lépcsőn felfelé.

- De nem látta a babát… - gondolkoztam el.

- Nem. De az esküvőt halványan igen. Mert a neveltetésem garantálja, hogy biztonságot, szeretetet és a nevemet nyújtsam annak a nőnek, aki a gyermekemet várja.

- Nem kell elvenned, csak mert terhes vagyok – ráncolódott össze a homlokom a gondolattól. Az, hogy Edward ne szerelemből és önként vegyen el, összerántotta a gyomromat.

- Mindenképpen elvennélek, mert szeretlek – állt meg a folyosó közepén, hogy a kezei közé vegye az arcomat. – Csak még adnék egy kis időt neked… Hogy kiélvezd az életet – mosolygott rám úgy, hogy a lábaim reszketni kezdtek. – A baba csak előre hozta azt, amire a világon a legjobban vágyom – magyarázta. Kábultan eresztettem ki egy reszketeg levegőt a tüdőmből, de még mielőtt teljesen elgyengülhettem volna, Edward tovább indult. – Ha Alice rám koncentrál és nem rátok… - hunyta le Edward egy pillanatra a szemeit. – Akkor talán, lát valamit halványan. De ha nem látná egyáltalán a jövőmet, az is jel…

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejemet, aztán hirtelen megtorpantam és élesen beszívtam a levegőt. – Edward! Ezt nem… Ezt nem teheted! – kerekedtek el a szemeim rémülten, miközben az ujjaim az ingébe martak a mellkasán. – Ígérd meg, hogy ez eszedbe sem fog jutni! Gyerünk! Ígérd meg! – követeltem tőle.

Csak csendben állt, és nem volt hajlandó felnézni rám. Zihálva próbáltam megnyugtatni magam, hogy értelmesen tudjak beszélni vele, de ez volt életem legnehezebb dolga. A gondolat, hogy Edward megszűnjön létezni – még akkor is, ha én már halott vagyok -, mindennél fájdalmasabb volt.

- Mi lenne a kisbabánkkal, ha egyikőnk sem lenne mellette? – szólaltam meg reszkető hangon. – Hiszem, hogy semmi gond sem lesz. Hogy mindketten végignézhetjük, ahogyan felnő. De… ha mégsem… Ha… Szüksége lesz rád!

- Hogyan létezhetnék nélküled? – Edward tekintetében mélységes fájdalom kavargott, ahogy felemelte végül a fejét.

- Nem kell nélkülem létezned. A gyermekünkben élnék tovább. A részem. Ahogyan… ahogyan Bella nagyiból is van bennem – mondtam ki kissé félve Edward reakciójától. Nem akartam felkavarni őt még jobban, csak azt akartam, hogy megértse, miért kell léteznie mindenképpen. – Muszáj, hogy vele legyél, hogy megvédd, szeresd, mert csak így maradhatna fenn belőlem valami… - A számat harapdálva vártam, hogy Edward feldolgozza a hallottakat.

- Adj egy kis időt, hogy átgondoljam – kérte végül. Igyekeztem pozitívan felfogni, hogy legalább nem mondott azonnal nemet nekem. Így még megvolt az esélyem arra, hogy meggyőzzem az igazamról. Nem mintha szükség lenne rá… Élni fogok – hajtogattam magamban mantraként.

Az egész délutánt Jasper szobájában töltöttük vele és Alice-szel. Miközben ők próbálták megfejteni, mi lenne a következménye a különböző orvosi döntéseknek – a szülés korábbi megindítása, császár metszés, természetes szülés és így tovább -, nekem az ágyon kellett feküdnöm, hogy pihenjek. A lázam egyre lejjebb ment, és a szédelgésem is elmúlt teljesen, mire elérkezett az alkonyat.

Edward éppen azt várta, mit lát Alice, ha úgy döntene, hogy epidurális érzéstelenítéssel próbálja csökkenteni a fájdalmaimat, mikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőre pillantott, aztán megnyomott egy gombot, és a füléhez emelte a készüléket.

- Szia! Russel vagyok… - hallottam meg a bizonytalan hangot a másik oldalon. – Én csak azt szeretném kérdezni, hogy holnap hányra jöttök?

- A kerti sütés – bólintott Edward. – Én nem hiszem, hogy… - kezdett volna bele, de felültem az ágyban, és intettem neki, hogy adja oda a mobilt. Teljesen kiment a fejemből, hogy holnap már vasárnap van, de nem okozhattam újra csalódást.

- Megyünk mindenképpen. Olyan fél három és három között érünk majd oda – pillantottam a többiek felé. Edward arcán rosszallást láttam, Alice-én viszont izgatottságot. – Alice valószínűleg, már korábban be fog nézni – kuncogtam fel.

- Rendben, akkor várlak titeket. – Tisztán hallottam Russel hangján a megkönnyebbült boldogságot. Biztosan félt attól, hogy megint lemondjuk az egészet.

- Ott leszünk – mosolyodtam el. – Szia! – szakítottam meg a vonalat, majd – kijavítva eddigi feledékenységemet – gyorsan bepötyögtem Juliette-ék számát, hogy a képzeletbeli vendéglistámon szereplő emberek mindegyikét meghívjam végre.

- Pihenned kéne… - szólalt meg Edward, miután befejeztem a rövid beszélgetést, amelyben megegyeztünk, hogy hol és mikor találkozunk majd.

- Azt teszem – vontam meg a vállamat, és visszadőltem az ágyra. Persze, tudtam, hogy nem a mostanra gondol… Megrázta a fejét, aztán visszafordult Alice-hez. Valószínűleg rájött, hogy nem tudja megakadályozni, hogy elmenjek a kerti sütésre.

A rövid telefonálás után a figyelmem új problémára terelődött át. Russel hangját hallva elszégyelltem magam, amiért eddig eszembe sem jutott az őt érintő probléma. Pedig az életéről volt szó… A gondolat, hogy a Volturi miattam fogja megölni iszonyatos volt a lelkiismeretem számára, de fogalmam sem volt, hogyan védhetnénk meg őt úgy, hogy közben senkinek sem esik baja. Talán, meggyőzhetnénk őket valamivel, hogy Russel ártalmatlan a titkainkra nézve… Vagy esetleg, ha cserében felajánlanánk valamit… Bárhogy törtem a fejemet, elképzelésem sem volt, mire vágyhatna egy vámpír uralkodócsalád a véren kívül.

Edward aggódó pillantást vetett felém, mire én elbújtattam az arcomat Alice takarójába. Nem kell, hogy még egy plusz dolog miatt aggódjon. Pontosan tudtam, hogy ő azt gondolja, nincs esélyünk. De biztos voltam benne, hogy majd én kitalálok valamit.

A gondolatok egyre lassabban pörögtek a fejemben, miközben a takaró melege kellemesen körbeölelt és elkábított. Csak akkor tértem egy kissé magamhoz, mikor Edward és Alice felpattantak a földről, és kisiettek a szobából. Csodálkozva emeltem fel a fejemet.

- Csak beszélnek Carlisle-lal – hallottam meg Jasper hangját a sarokból, ahová bekuporodott.

- Alice látott valamit?

- Lehet… Úgy tűnik, hogy egy korai császárral minden rendben lesz… - magyarázta Jasper, mire elégedetten bólintottam.

- Tudtam, hogy megoldjuk.

- Tudod… Igazán bátor vagy – nyomta fel magát Jasper egy könnyed mozdulattal a földről, aztán az ágyhoz sétált, és leült a szélére mellém.

- Mások szerint, inkább botor – jelent meg az arcomon egy keserű mosoly. – Köszönöm, hogy segítettél – utaltam arra, amikor elcsalta Carlisle-t a dolgozószobájától, hogy telefonálni tudjak Aidannak.

- Tudtad, hogy direkt volt? – vonta fel a szemöldökét.

- Sejtettem – pislogtam rá hálásan. – Miért tetted? – kérdeztem meg kíváncsian.

- A képességem miatt. Tudtam, mit éreztél, mikor azt hitted, nem lehet kisbabád, és azt is, milyen boldog voltál a gondolattól is, hogy talán, tévedtél. Nem bírtad volna elviselni, ha elveszik tőled őt – feszült meg a teste, mintha csak megint átérezte volna a kétségbeesett rettegésemet. – Az rosszabb lett volna a halálnál is – emelte rám a tekintetét. Bólintottam. Pontosan tudtam, mire gondol. A felvetéstől is, hogy elveszíthetem a kisbabámat, üresnek és halottnak éreztem magam. Mintha valami elszívta volna az összes boldogságot és melegséget belőlem. – Nem fog megtörténni – borzongott meg velem együtt Jasper is, aztán küldött felém egy kis nyugtató hullámot.

- Jasper… - szólaltam meg bizonytalanul. – Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Szerinted, van valami, amit a Volturi akarhat, és mi meg tudjuk nekik adni? – tértem vissza az elpilledés előtti gondolataimhoz. Jasper arcára kiült a feszültség, és már azt hittem, hogy nem hajlandó válaszolni nekem, mikor végre megszólalt.

- Amit szeretnének, olyasmi, amit úgysem adhatunk meg nekik.

- A farkasok szolgálata és ti, akiknek képességetek van? – kérdeztem elszoruló torokkal.

- Igen. De egyik sem elfogadható alkuajánlat – rázta meg a fejét határozottan Jasper.

- Akkor is kell lennie valaminek, amivel megmenthetjük Russelt. Egyszerűen nem nézhetjük tétlenül, hogy… - kezdtem széles kézmozdulatokkal gesztikulálni a feldúltságtól.

- Nem fogjuk – tette a kezét nyugtatóan a vállamra Jasper. – Kitalálok valamit – nézett a szemeimbe, én pedig biztos voltam benne, hogy tényleg így lesz. Jasper alapszemélyiségéhez tartozott, hogy jó stratéga volt, így ha valakinek támadhatott egy használható ötlete a Volturi ellen, akkor az ő volt. – Pihenj egy kicsit, ez sokáig el fog tartani… - fordította a fejét az ajtó felé. Halkan hallottam, ahogyan Edward éppen magyaráz valamit Carlisle-nak, de ahogy ismét letettem a fejemet a párnára, már csukódtak is le a szemeim.

Mikor hirtelen egy erdőben találtam magam, biztos voltam benne, hogy csak álmodom, mégis minden olyan valóságosnak tűnt. Mélyet lélegeztem a friss éjszakai levegőből, miközben a fák leveleinek zizegését hallgattam. Olyan megnyugtató volt az egész. Aztán mozgolódást éreztem a hasam tájékán. Meglepetten néztem lefelé, és csúsztattam a kezemet a hatalmas pocakra, amely hozzám tartozott. Egy újabb finom mocorgástól mosolyognom kellett. Boldoggá tett a tudat, hogy valakinek biztonságot és melegséget nyújthatok a testemmel.

- Hogy van az én két szerelmem? – csúszott két kar körém, miközben egy hűvös puszit kaptam a nyakamra. A mosolyom vigyorgássá szélesedett, miközben megfordultam az ölelésben. Furcsa érzés volt, hogy ekkora hassal nem tudtam rendesen Edwardhoz bújni, de a tekintetünk összeolvadása tökéletesen kárpótolt mindenért.

- Edward… - motyogtam magam elé. Lehajtotta a fejét, és egy lágy csókot nyomott az ajkaimra, miközben keze a kisbabánk ideiglenes otthonát simogatta.

- Gyere! – fűzte össze végül az ujjainkat, és maga után húzott. Döcögve próbáltam lépést tartani vele, de mikor látta, hogy ez nehezen megy, lassított egy kicsit.

- Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Majd meglátod… - somolygott felém, én pedig nem kérdezősködtem tovább. Pár percnyi séta után torpant meg, aztán a hátam mögé lépett. – Csukd be a szemed, majd én vezetlek – kért engem. Kissé aggódva pillantottam a göröngyös földre. Nem tűnt jó ötletnek vakon sétálgatni. Még a végén megbotlanék valamiben, és megütném a hasamat. – Bízz bennem! – suttogta a fülembe olyan hangon, amitől minden félelmem elmúlt.

- Rendben – teljesítettem a kérését. Egyik keze az oldalamra csúszott, a másikkal pedig a karomat fogta, miközben lassan araszoltunk előre. – Mindjárt ott vagyunk, már csak pár lépés – bizsergette meg a mély hang az egész testemet. Alig egy perc múlva végre megálltunk ismét, és Edward elengedett engem. – Kinyithatod a szemedet – adta meg az engedélyt a számomra. Pislogva próbáltam meg ráfókuszálni újra a világra a sötétség után, és mikor kitisztult a kép, tátott szájjal néztem körbe.

A tisztásunkon voltunk, de most egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogyan megszoktam. A közepén egy hatalmas ágy állt hófehér selyemágyneművel, és az odáig vezető utat gyertyák övezték a lábamtól kezdve. A méregzöld fűben pedig mindenütt virágok pompáztak. Azt sem tudtam eddig, hogy ennyiféle szín és árnyalat létezik a világon. A tekintetem bepárásodott a meghatottságtól és a látvány gyönyörűségétől, annak ellenére, hogy tudtam, csak az én fantáziám hozta létre ezt az egészet.

- Ó, Edward… - suttogtam elhaló hangon.

- Tetszik? – kérdezte bizonytalan hangon.

- Hogy tetszik-e? Ez csodálatosan szép – sóhajtottam fel, miközben nekidőltem a mellkasának a hátammal. Mutatóujjával az állam alá nyúlt, és addig tolta felfelé a fejemet, amíg el nem érte az ajkaimat. Sóhajtva engedtem beljebb a kutakodó nyelvet, miközben a lábaim reszketve próbáltak talpon tartani. Éreztem, ahogy az erős kar a combjaim alá siklik, és magához ölelve felkap, aztán megindulunk előre, de nem nyitottam fel a szemeimet, csak élveztem, az édes, zamatos keringő ízét.

A selyem simogató hűvössége megborzongatott, mikor Edward letett az ágyra. Hátradőlve hagytam, hogy levetkőztessen, még a reccsenő anyag halk zajával sem foglalkoztam. Az egész testem lángokban állt, nőiességem középpontja pedig lüktetve kívánta az összeolvadást.

Meglepődtem, amikor Edward ahelyett, hogy fölém gördült volna, az oldalamra fordított, és mögém feküdt, de aztán rájöttem, hogy a hasam miatt másképp nem tudna a közelembe férni. Keze végigsimított a bal combomon, és a sajátjára húzta a lábamat. Meztelen ágyéka keményen feszült hozzám. Fogalmam sem volt róla, mikor vetkőzött le, de nem is nagyon érdekelt. Egy álomban – főleg, ha ilyen csodálatos -, bármi lehetséges…

Halk sóhaj hagyta el a számat, ahogy belém hatolt. A testem valahogy sokkal intenzívebben érezte őt, mintha az érzékelésem felerősödött volna. Az illata eltöltötte az orromat, a számat elöntötte a csókja íze, a bőrömnek pedig minden egyes sejtje pulzált és bizsergett.

Lassú mozgásba kezdett, miközben keze a mellemet simogatta. A bimbóm szinte fájóan meredt előre az ujjai között. Nyöszörögve kapkodtam a levegőt, miközben percek alatt a gyönyör kapujáig jutottam, Edward kéjesen morgó hangja a fülem mellett pedig csak siettette a robbanást. A testemen reszketés futott át, ahogy a kéj végigrobajlott rajta. Nem hittem volna, hogy lehetséges ilyet érezni egy egyszerű álomban. Olyan elsöprő volt, hogy azt hittem, belehalok.

Talán emiatt nem fogtam fel időben a halk morgást, amelyet a szél hozott felénk, csak akkor, amikor már közelebb ért hozzánk. Riadtan ültem fel az ágyban – miközben magam elé rántottam a takarót –, és körbenéztem. Az egyik fa mögül egy alak lépett elő. Egy emberi szemnek túl messze lett volna ahhoz, hogy felismerje, de én azonnal rájöttem, kit is látok.

- Russel? – vörösödtem el annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, még mindig alszom, és ő valójában nem látott semmi illetlent. Hátrafordultam, hogy megnézzem az álomkép-Edward mit szól a felbukkanásához, de egyedül voltam az ágyban. Bár ez nem a valóság volt, csalódottság öntött el.

A tekintetem ismét az álmom új látogatója felé fordult, aki mozdulatlanul meredt rám pár méternyi távolságból.

- Russel? – szólítottam meg ismét. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán felsikkantottam, ahogy hirtelen egy pillanat alatt előttem termett, és a vörös szemek egyenesen rám meredtek. – Ó, istenem! – szorítottam a szám elé a kezemet.

- Ezt te tetted velem! – Russel hangja gyűlölettel teli volt, nekem pedig önkéntelenül is potyogni kezdtek a könnyeim.

- Isabella… Isabella, ébredj fel! – Éreztem, hogy valaki rázogatni kezd, de csak percek múlva voltam képes kiszakadni az álomképből.

- Jasper? – néztem körbe zavarodottan. Éreztem, hogy az arcom nedves, de mielőtt letörölhettem volna a könnyeimet, kivágódott az ajtó, és Edward ijedten sietett be a szobába, egyenesen hozzám.

- Mi történt? – tolta arrébb Jaspert, hogy megvizsgáljon. – Rosszul érzed magad?

- Nem, én csak… álmodtam… - ráztam meg a fejemet, aztán hirtelen úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. – Azt hiszem, tudom, hogyan mentsük meg Russelt – emeltem Edwardra a tekintetemet összeszoruló gyomorral.