A jelen boldogsága - 16. fejezet

Hát, ez megint egy nehéz szülés volt... Bizonytalanság, lelki válság, alkotói válság, sírásközeli állapot, sőt, még Szandival is vitáztunk, szóval, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá, mert rendesen megszenvedtünk vele. :D


16. A LEGTÖKÉLETESEBB PILLANAT




AZ AUTÓÚT KISSÉ FESZÜLTÉ VÁLT, AMINT FELVETTÜK Lupe-t is. Igaz, Benjamin megtartotta a szavát, és a köszönésen kívül egy szót sem szólt bevésődése tárgyához – rápillantani is csak akkor pillantott, amikor Lupe nem figyelt -, mégis az egész kocsit megbizsergette az elektromosság. Mintha a két testet egy láthatatlan energiamező vette volna körül, és én pont ennek a mezőnek a kellős közepén ültem.

Vajon, ha Edward és én egymás mellett vagyunk, körülöttünk is érzékelik a többiek ezt? – elmélkedtem a kezemben lévő szatyrot gyűrögetve. Felnéztem a visszapillantó tükörbe, mire Carlisle aranybarna szemei néztek vissza rám gyengéden. Elpirulva fordultam az ablak felé, de halk kuncogása eljutott a fülemig. Igen, valószínűleg, körülöttünk is érzékelik…

- És hogy áll a mi Benjaminunk a tanulmányaival? – törte meg a csendet egy torokköszörülés után Jonathan. Lupe tekintete az ölében pihenő kezeire szegeződött, és nem úgy tűnt, mint aki hallotta a kérdést. Finoman megböktem a karját, mire felkapta a fejét, és zavarodottan pislogott rám.

- Tessék? – lepte el halvány pír az arcát.

- Az iránt érdeklődtem, hogy Benji jegyei milyenek… - ismételte meg Nate, és láttam, hogy a szája széle megrándul.

- Ó! – Lupe vetett egy röpke pillantást a tanítványára – akinek a fülei vörösebbek voltak, mint alkonyatkor a lemenő napsugarak festette égalja -, majd tördelni kezdte az ujjait. – Benjamin… igazán ügyes. Látni rajta, hogy nagyon igyekszik. Lelkes és kitartó. A többi tanár is csak dicséri – fejtette ki a véleményét kissé dadogva.

- Ennek igazán örülök – bólintott Jonathan. – Gondolom, matematikán különösen jól teljesít… - villantak meg a szemei a visszapillantó-tükörben, miközben az ajka ismét felfelé rezdült. Benjamin kényelmetlenül mocorogni kezdett a jobb oldalamon, míg Lupe lélegzete és szívverése a háromszorosára gyorsult, és idegesen megremegtek a kezei.

- Én nagyon béna vagyok matekból – szóltam közbe gyorsan megmentve ezzel Lupét a választól. Hálás tekintettel nézett fel rám, mire elmosolyodtam. – Russel azt ígérte, hogy majd korrepetál egy kicsit.

- Ha szükséged van segítségre, én is nagyon szívesen… - kezdett bele az ajánlatába Lupe.

- Ez kedves tőled… Majd még megfontolom. Lehet, hogy mostanában nem nagyon lesz időm az iskolára – csúszott a kezem a hasamra.

- Ó, miért? – vonta fel a szemöldökét Lupe. – A mai világban nagyon fontos, hogy az ember minél többet tanuljon – jött elő belőle a tanár énje.

- Igen, tudom. Csak… - elgondolkozva pillantottam Jonathan felé, és úgy döntöttem, jobb, ha most nem hozom fel a témát. – Mondjuk úgy, már más terveim vannak. Egyelőre – tettem hozzá. Végül is, szülés után lesz még bőven időm, hogy leérettségizzek, esetleg egyetemre menjek. Egy egész örökkévalóságnyi… Egyáltalán nem kell sietnem.

- Mindjárt ott vagyunk – hallottam meg Carlisle izgatottnak tűnő hangját. Nem hittem volna, hogy ő is ennyire várni fogja ezt a kis sütögetést, bár érthető volt. Valószínűleg, rég csinált már valamit, ami izgalmas volt, de mégsem életveszélyes, és nem csak a család tagjai vettek részt benne.

Ahogy lefékeztünk Russelék háza előtt, már láttam, hogy Alice megint egy kissé túlzásba esett. A hátsó kerthez vezető kőutat valami fehér dolog fedte. Először meghökkentem, mert azt hittem, Alice képes volt havat hozatni valahonnan a világ végéről, de mikor kiszálltam a kocsiból, már láttam, hogy a hónak hitt fehérség valójában „csak” virágszirom. Több zsáknyi virágszirom… A narancssárga lámpásokon már meg sem lepődtem, amelyeket valószínűleg, sötétedés után tervezett meggyújtani.

- Isabella! – A bejárati ajtó kinyílt, és Russel integetett felénk fél kézzel egyensúlyozva egy tálcát. A nagymamájával együtt sietett elénk, és nagyon boldognak tűnt. – Bocsánat, megölelnélek, de… - emelte kissé feljebb a kezében tartott süteményt, ami, ha a szaglásom nem csalt, almás pite volt. A nyál összefutott a számban, és szinte már éreztem az ízét is.

- Azért én megölelgethetlek, kedvesem? – mosolygott rám Agatha néni csillogó szemekkel, aztán a válaszomat meg sem várva magához ölelt. Zavartan feszengtem a barátságos ölelésben. Úgy egy percig szorongatott, én pedig már kezdtem azt hinni, el sem akar ereszteni.

- Gyertek hátra. Alice… Hát… Majd meglátjátok – rázta meg a fejét elpirulva Russel, miközben zavart nevetést hallatott.

A kertbe sétáltunk mindannyian, és a látványtól még nekem is tátva maradt a szám. A sarokban lévő grill, és a rajta sülő húsok és egyéb finomságok megszokottak voltak, de a hosszú felállított asztal, amely roskadozott az édességektől, péksüteményektől, gyümölcsöktől és italoktól, már kevésbé tűnt kerti sütéshez illőnek – inkább egy királyi lakomának felelt volna meg. A porcelántányérok és kristálypoharak látványa pedig csak fokozta ezt az érzést bennem.

- Azt a… - hallatott Benjamin mellettem egy vágyakozó nyögést, majd hatalmasat nyelt. – Valaki mondja már meg, miért csak most kezdtünk el barátkozni Cullenékkal… - nevetett fel halkan.

- Hát, itt vagytok végre! – sietett elénk Alice hatalmas vigyorral az arcán, és egy húsvillával a kezében. – Késtetek! – fordult összeráncolt homlokkal Carlisle felé, mire az bocsánatkérő pillantással válaszolt. Nem igazán értettem, hogy miért gond az a negyed óra késés, de Alice izgatottságát elnézve csodáltam, hogy nem futott elénk, kapta vállára az autónkat, és rohant el velünk idáig, hogy időben ideérjünk. – De a lényeg, hogy most már mindenki itt van! – csillantak fel a szemei. Kissé nyugtalanul néztem körbe, mert hiányérzetem támadt.

- Hol van Edward? – Alice egy pillanatig zavartan nézett rám.

- Ó, őt elküldtem venni még valamit, de hamarosan itt lesz – mondta végül, de volt egy olyan érzésem, hogy hazudik. Összeszűkült szemekkel fürkésztem az arcát, de ő nem nézett rám egyáltalán. Valami folyik itt! – futott át rajtam a gondolat.

- Mikor hamarosan? – érdeklődtem tovább nem hagyva magam.

- Isabella, drágám! Segítenél, kérlek? – sietett mellénk Esme. – Gyere, nézd meg, szerinted, jó már ez a hús? – fogta meg a csuklómat, és maga után húzott anélkül, hogy akár egyet nyikkanhattam volna.

- Ennek még biztosan sülnie kell – néztem a teljesen nyers hússzeletre, amit alig fél perce dobhattak a forró rácsra, és még egy emberi ételt sosem fogyasztó vámpír is láthatta rajta, hogy ehetetlen. Most már biztos, hogy itt folyik valami! – kapcsolódott be a képzeletbeli vészjelzőm. Lehet… Lehet, hogy Edwarddal történt valami? Mi van, ha a Volturi az oka? Ha most valami miatt velük van, csak nem merik nekem elmondani? – öntött el hirtelen a pánik.

- Hol van Edward? – néztem kétségbeesve Esmére.

- Mindjárt itt lesz, ahogy Alice mondta. Valami baj van? – nézett rám aggódva, aztán megkereste Carlisle-t a szemeivel, aki azonnal hozzánk sietett.

- Mi történt? – nézett rám fürkésző szemekkel, aztán az arcom felé nyúlt, de elléptem az érintése elől.

- Nem tudom… Hirtelen elsápadt és kapkodni kezdte a levegőt – felelt helyettem Esme. Csak most vettem észre, hogy zihálok a rémülettől. – Hozok egy széket! – sietett el.

- Isabella, rosszul érzed magad? Fájdalmaid vannak? – próbált meg ismét megvizsgálni Carlisle, de nem hagytam magam. Közben egyre többen gyűltek körénk, és tompán hallottam a suttogásaikat – mi történt, mi baja, rosszul lett?

- Semmi bajom! – ütöttem félre a kezét. – Csak mondja meg valaki, hol van Edward! – követeltem.

- Alice! – Carlisle hangja nyugtalan volt, Alice arcán pedig csalódottságot láttam, mikor mellénk ért. – Mondd el neki. Még a végén túlságosan felidegesíti magát feleslegesen… Nem tenne jót neki az ő állapotában.

- Jaj, de még nincs minden kész! – nyöszörögte Alice, aztán nagyot sóhajtott. – Oké, oké. Rosalie, te tedd fel a virágokat, Jasper hívd fel Edwardot, mikor érnek ide, Esme, kérlek, gatyába ráznád egy kicsit Jonathant? – adott parancsokat Alice, és most már végképp fogalmam sem volt, mi folyik körülöttem. Értetlenül vártam a magyarázatot, de ahelyett, hogy megkaptam volna, Alice karon ragadott, és maga után húzott.

- Mi a fene történik itt? – botladoztam utána.

- Gyere, és meglátod. Legalább ennyi örömöm hadd legyen – vezetett az emelet felé, aztán kinyitotta az egyik ajtót.

- Nem mehetünk csak úgy be ide, ez nem a mi házunk – suttogtam felé bosszúsan, mintha épp egy betörésről próbáltam volna lebeszélni, és feszengve körülpillantottam.

- Nyugalom, Agatha mondta, hogy ide jöhetünk – toloncolt be a szobába, ami valószínűleg a háló volt. Már vettem a levegőt, hogy ismét rápirítsak, mikor a lélegzetem elakadt. A háló fala melletti állótükör szélére egy hófehér ruha volt akasztva.

- Alice? – nyeltem egy nagyot, miközben egyszerre vert ki a víz és rázott végig a hideg.

- Na, mit szólsz? Ugye, milyen gyönyörű? Macerás volt ilyen gyorsan beszerezni, de végül sikerült… Ha egy vámpír akar valamit, hát ember legyen a talpán, aki megállítja – vigyorodott el elégedetten, és a reakciómat várva nézett rám. – Isabella? – harapta be végül az alsó ajkát idegesen, mikor nem válaszoltam, és a hangja kétségbeesett tónust vett fel. – Nem tetszik?

- De… - nyögtem ki, aztán reszkető lábakkal az ágyhoz mentem, és leültem a szélére.

- Akkor? – sétált elém Alice, és az arcáról leolvadt a lelkesedés.

- Nem tudom, hogy készen állok-e erre. Ez olyan hirtelen, és… - Mély levegőt vettem, mert forogni kezdett velem a szoba. Az egész életem olyan volt, mint egy ringlispíl, amely egy másodpercre sem akart megállni. Pedig nekem levegőre lett volna szükségem és arra, hogy az ujjaim, amelyekkel görcsösen kapaszkodom, végre pihenhessenek egy kicsit – markoltam bele az alattam lévő ágytakaróba.

- Oké, oké, lélegezz mélyeket! – nyomott Alice az orrom alá egy pohár vizet, amit fogalmam sem volt, honnan szerzett. Ittam pár kortyot, és igyekeztem eleget tenni annak, amit mondott. Jó pár percbe beletelt, mire úgy, ahogy sikerült abbahagyni a zihálást.

- Hol van Edward? – kérdeztem ismét, most már kissé nyugodtabban.

- Elment, hogy elhozza azt, aki összead majd titeket – húzta el a száját Alice. – Jaj, Isabella, miért kellett elrontani az egészet? Pedig olyan szépen megterveztem… - siránkozott.

- Sajnálom. Megijedtem, hogy Edwardnak baja esett – fúrtam a hajamba az ujjaimat – a gondolattól még mindig reszkettek.

- Szerinted, ha baja esett volna, itt buliznánk? – vonta fel a szemöldökét Alice, mire nagyon hülyének éreztem magam. Megráztam a fejemet, aztán ismét a ruha felé pislantottam. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult – egyszerre voltam ideges és izgatott.

- Szóval… Ma hozzámegyek Edwardhoz? – kérdeztem inkább magamtól, mint Alice-től. A tekintete egy pillanatra elhomályosult, aztán csillogni kezdett.

- Azt hiszem, ezt már eldöntötted, nem igaz? – mosolygott rám. Mély levegőt vettem. Eldöntöttem volna? – néztem le a kezemen lévő gyűrűre, aztán pedig ismét a menyasszonyi ruhára, miközben a kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. Edward el akar venni engem, nem sokára vár rám odakint, hogy a feleségévé tegyen. Mindörökre. Sosem lennék képes nemet mondani neki. A felesége akarok lenni.

- Segítesz? – álltam fel az ágyról, és a ruhához léptem, hogy most először közelebbről is megvizsgáljam.

A hosszú, hófehér ruha pánt nélküli volt, felső része kecsesen simult a derékra. Fentről lefelé csipke és gyöngyminták futottak csigavonalban végig rajta, és az alja is ki volt rakva gyöngyökkel. Olyan volt, mint egy hercegnő ruhája – el sem tudtam képzelni magamon. Milyen esetlenül és bénán fog kinézni rajtam egy ilyen gyönyörű anyag…

Mielőtt még túlságosan belemerülhettem volna az önbizalomhiányba, Alice megfogta a kezemet, és egy a szobából nyíló ajtóhoz húzott.

- Először le kell fürdened, hajat kell mosnod, aztán felöltözünk és a többi… - magyarázta, miközben finoman belökdösött a fürdőbe.

Alice procedúrájának az első két pontja még könnyen ment, csak azután jöttek a macerásabb részek. A hajamat laza kontyba fogta fel, és apró fehér virágokat tűzött bele, a sminkelésnél féltem, hogy túlzásokba esik, de szerencsére, most az egyszer visszafogta magát. Végül idegesen simítottam végig a ruhán, miután nagy nehezen sikerült Alice-nek belepréselnie és eligazgatnia rajtam, aztán belebújtam a kikészített cipőbe.

- Nos, milyen? – kérdeztem félve Esmét és Rosalie-t, akiket Alice hívott fel elvileg azért, hogy segítsenek neki a végső simításokban – de én arra gyanakodtam, hogy csak látni akarta az arcukon a végeredmény okozta hatást. Ők is már átöltöztek valahol, és szemkápráztatóan néztek ki. Egy halványlila, hosszú ruha volt rajtuk, amely a combkörnyéken kezdett bővülni, és melyet a derékrésznél egy arany színű szalag díszített.

- Te… Gyönyörű vagy, kincsem! – Esme szemei meghatottan mértek végig, aztán hozzám lépett, és óvatosan megölelt. Nem tudtam, hogy csak az anyai elfogultság beszél-e belőle, ezért Rosalie-ra pillantottam.

- Igazán szép vagy – bólintott felém, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Akkor legalább elviselhető a kinézetem, ha már a többi jelenlévő szépségével nem vetekedhetek. Főleg Edwardéval… - Tessék, ezt neked hoztam – nyújtott felém egy hosszú, fekete dobozkát.

- Istenem, ez… - nyögtem fel, ahogy kinyitottam, és megláttam a benne lévő nyakéket.

- Ezt viseltem, mikor először összeházasodtunk Emmettel. Gondoltam… Szerencsét hoz, és úgyis kell valami kölcsönbe – vonta meg a vállát Rose, mintha ez csak valami semmiség lett volna. Éreztem, ahogy könnyek öntik el a szememet.

- Köszönöm – suttogtam, aztán előrébb lépve megöleltem őt. A teste megfeszült pár pillanatra, aztán az egyik kezét a hátamra fektette.

- Jól van, jól van – köszörülte meg a torkát zavartan, ahogy eltolt magától, én pedig bármennyire is igyekeztem visszafogni magam, elvigyorodtam. – Gyere, segítek feltenni… - intett, hogy forduljak meg. A hűvös ujjak alig egy pillanatig babráltak a nyakamnál, és a nyakék már a helyén is volt.

- És ezzel letudtuk a régit is – bólintott elégedetten Alice, mire Rosalie elfintorodott. – Most már csak valami kék kell – emelt ki az ágyon lévő táskából egy kék harisnyakötőt. – Fel a jobb lábbal! – parancsolta, aztán mikor teljesítettem, felhúzta a combomig a ruhámat. Kissé zavartan pirultam el, de hagytam, hogy feladja rám a vékony kis anyagdarabot. – Ez pedig az új – cserélte ki végül a megszokott fülbevalómat két gyöngyformájúra, aztán ismét végignézett rajtam. – Tökéletes – fújta ki a tüdejében tartott levegőt. Ismét a tükör felé fordultam, és hitetlenkedve bámultam önmagamra. Mintha egy idegen nő nézett volna vissza rám. Hamupipőke a bálban… Csak sose legyen éjfél – futott át az agyamon a gondolat.

- Edward itt van már? – kérdeztem izgatottan, miközben a szívverésem felgyorsult.

- Odalent vár rád – bólintott Esme mosolyogva.

- Adjatok egy percet – nyújtotta fel a mutatóujját Alice, aztán kiszáguldott a szobából. A fali óra szerint, másfél perc múlva érkezett vissza egy ugyanolyan ruhát viselve, mint ami az anyján és a nővérén is volt.

- Késtél fél percet – vontam fel a szemöldökömet, aztán felnevettem a rám nyújtott nyelv láttán.

- Akkor… Mehetünk? – nyújtotta felém a kezét Alice. A nevetésem kínosan elhalt, és éreztem, hogy a szívem a torkomba ugrik. Mély levegőt vettem, és igyekeztem megállítani a lábaim remegését – reménytelen próbálkozás volt. Még mindig fel sem fogtam, hogy mi is történik valójában, csak sodródtam az eseményekkel.

- Nem tudom, hogy képes vagyok-e magamtól járni – vallottam be.

- Vigyelek le karban? – villantotta rám a fogait Alice egy fülig érő vigyor kíséretében.

- Ne! – nyögtem fel ijedten. Alice-től kitelt volna, így gyorsan összeszedtem magam amennyire csak tudtam jelen esetben. – Oké, menjünk… - egyeztem bele. Mire leértem a földszintre, rájöttem, hogy a menni szó erős túlzás volt az esetemben. A tántorogni sokkal kifejezőbb lett volna…

Olyan volt, mintha túl sokat ittam volna. Vagy legalább is, ilyennek képzeltem el azt az állapotot, mert átélni még sosem éltem át. A világ elmosódott előttem, a hangok, mintha valami szűrőn keresztül hatoltak volna a fülembe.

Éreztem, ahogy Alice helyét a földszinten átveszi Carlisle és Nate, de nem láttam az arcukat. Tudni akartam, hogy Nate milyen állapotban van – hogy viseli, hogy csak úgy belecsöppent Alice-nek köszönhetően az esküvőm kellős közepébe az alig pár órával ezelőtti veszekedésünk után -, de képtelen voltam most ezzel foglalkozni. Csak görcsösen kapaszkodtam jobbról a hűvös, balról pedig a forró férfikarba, mintha az életem múlna azon, hogy elég erősen szorítsam őket.

Abból tudtam, hogy már kiléptünk a kertbe, hogy megéreztem a kellemes tavaszi szellőt az arcomon. Ez egy kicsit segített, mert a fejem kitisztult annyira, hogy a tekintetemet felemeljem és megkeressem vele Edwardot. A lélegzetem azonnal elakadt, a pulzusom pedig felgyorsult.

Csak pár pillanat után vettem észre, hogy a szám is nyitva maradt, így gyorsan összezártam. Edward úgy nézett ki a fekete, régi szabású öltönyben, mintha egy tizenkilencedik században játszódó lányregény oldalairól lépett volna le, hogy megtestesítse a tökéletes férfit, aki után minden lány könnyezve epekedik. Nem… Ez nem fejezte ki tökéletesen a látványt. Hiszen ő inkább volt isteni, mint emberi. Egy emberbőrbe bújt angyal. Az én őrangyalom… - tudatosult bennem a birtokló érzés, amely kellemes melegséggel töltötte el a mellkasomat.

Mire észbe kaphattam volna, a pillantása már foglyul is ejtette az enyémet. Mintha a világ összes ígéretét, amelyet csak nőnek adni lehet – szerelem, biztonság, tisztelet, gyengédség -, egyetlen szempárba sűrítette volna valaki. A halk zene, amely megszólalt, nem a megszokott nászinduló volt – bár még nem hallgattam meg az ajándék cd-met, szinte biztos voltam benne, hogy arról szól egy dal -, de a lágy dallamok tökéletesen illettek az alkalomhoz. Minden egyes hang az érzéseinket volt hivatott az egész világ tudtára adni.

Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart az Edwardhoz vezető pár méter. Egyszerre örültem ennek – mert olyan tökéletes volt ez a pillanat -, és siettettem volna az időt – hogy végre Edward kezét az enyémen érezhessem. Végül odaértünk elé, én pedig rájöttem, fogalmam sincs, mit is kéne most tennem. Egy másodpercre átfutott rajtam a pánik, és meg akartam keresni Alice-t a pillantásommal, de képtelen voltam elfordítani a tekintetemet Edwardról. Aztán a kavargó méz ismét magába olvasztott, én pedig rádöbbentem, hogy ha összedőlne most körülöttünk a világ, az sem érdekelne.

- Ha boldogtalanná teszed, vagy valami baja esik, darabokra téplek – hallottam meg Jonathan hangját, és csak most vettem észre, hogy a karja már kicsúszott az enyémből. Felháborodottan szívtam a levegőt a tüdőmbe, hogy megvédjem Edwardot, de ő megelőzött a válaszával.

- Ha így lesz, magam megyek el hozzád önként – felelte, miközben egyetlen pillanatra sem szakította el a pillantását az enyémtől. Meginogtam egy másodpercre, ahogy a Carlisle nyújtotta támaszt is elvesztettem. Finoman leemelte az ujjaimat a karjáról, és a tenyerébe vette a kezemet.

- Vigyázz a lányomra, fiam… - nézett Edwardra, aztán az ő kezébe helyezte az enyémet – az ujjaim bizseregve érkeztek meg az otthonukba. Edward tekintete megbabonázott, teljesen elfelejtettem, hol is vagyunk éppen. Rajtunk kívül senki és semmi nem létezett. Olyanok voltunk, mint Ádám és Éva, az első emberpár a Paradicsomban.

A kiűzetés végül egy halk torokköszörülés formájában érkezett meg, én pedig összezavarodva fordítottam a fejem a hang irányába. Meglepetten tudatosult bennem, hogy egy pap vagy anyakönyvvezető helyett Seth nagypapa áll előttünk.

- Azért gyűltünk itt össze, hogy a quileute törzs legidősebb tagjaként rám ruházott… - kezdett bele a hivatalos szöveg egy átírt változatába, mikor Edward ujja finoman végigsimított a kézfejemen, ismét magára vonva minden figyelmemet.

A szertartás ezek után, mintha csak szélzúgás lett volna. Az egyetlen pillanat, amelyre tökéletesen emlékeztem, az volt, mikor Edward halvány mosollyal az arcán és csillogó szemekkel kimondta az „Igen”-t, a következő pillanatban pedig már arra eszméltem, hogy férjjé és feleséggé nyilvánítottak minket – később megkérdeztem Alice-től, hogy én is tényleg kimondtam-e a kis szócskát, és megesküdött rá, hogy igen, de egyáltalán nem rémlett semmi.

Mikor Seth nagypapa engedélyezte számunkra az első hitvesi csókot, Edward közelebb lépett hozzám. Ahogy lehajtotta a fejét, elakadt a lélegzetem. Ajkai hűvösen tapadtak az enyémekre, miközben megéreztem a kezeit a csípőmön. Karjaim ösztönösen a nyaka köré fonódtak, hogy még közelebb tudjam húzni magamhoz, az ajkaim pedig elnyíltak. Az íze hűvös és friss volt, teljesen elkábított. Aztán az ujjai vándorútra indultak, míg végül a tenyere a hasamra simult.

A könnyeim kissé sóssá tették a csókunk folytatását, de ez egyáltalán nem zavart, mert éreztem Edward mosolyát és a keze simogatását. Ebben a másodpercben biztosan tudtam, hogy minden rendben lesz, mert egyszerűen nem lehet másként. Mindörökké boldogok leszünk. Hármasban.

Ez volt életem legtökéletesebb pillanata.



Azt hiszem, a Breaking Dawn párhuzamoknak ezennel vége. A baba és az esküvő kellett ahhoz, hogy A jelen boldogsága tényleg boldog legyen. :) Természetesen eddig is törekedtem arra, hogy más legyen minden, mint a BD-ban, de ezután már tényleg teljesen más irányt vesznek a cselekmények majd. :) Ha érdekel titeket, akkor tudok feltenni képeket Isa ruhájáról, Alice-ék ruhájáról és arról a nyakékről, amit Rose adott Isának. :)