A jelen boldogsága - 15. fejezet

Megkért egy olvasóm, hogy tegyem ki egy petíció linkjét, amelyet írjon alá mindenki, aki szeretné, ha a Breaking Dawnt könyvhűen forgatnák le. Itt lehet aláírni: http://www.reelzchannel.com/movie-news/6340/twilight-fans-petition-for-an-r-rated-breaking-dawn



15. ELŐKÉSZÜLETEK





- NEM! EZ TELJESSÉGGEL KIZÁRT! – Edward hangja határozottan – és kifejezetten dühösen – csengett, de Jasper és Carlisle sem tűnt túl boldognak az ötletemtől. – Teljesen elment az eszed? Hogy képzelheted, hogy ilyen életre kényszerítünk valakit? Ez… Carlisle, mondd meg neki, kérlek… - vett mély levegőt, majd a hajába túrva tett pár lépést a szoba másik fala felé.

- Nézd, Isabella – kezdte Carlisle sokkal nyugodtabb hangon, mint életem szerelme. – Ez nem egy játék… Ez halálosan komoly. – Bosszúsan villant meg a szemem. Egyik sem tetszett. Sem az, hogy ordibáltak velem, sem az, hogy úgy beszéltek hozzám, mint egy gyerekhez.

- Szóval, ha valaki haldoklik, akkor megteszed, de ha valakit meg akarnak ölni, akkor már nem? Mi a különbség? – vontam fel a szemöldökömet úgy, ahogyan Edwardtól tanultam. Carlisle nagyot sóhajtott, aztán leült mellém az ágy szélére.

- Olyannak lenni, mint mi, nem kiváltság – nézett a szemeimbe. – Minden másodperc harc önmagunkkal. A szomjúság, az ösztöneink elfojtása, hogy… sosem alkothatunk teljes családot a párjainkkal, nem élhetünk szabadon, és nem ismerhetjük meg a világ legnagyobb titkát, a halált… Ezek olyan dolgok, amelyeket nehéz elfogadni számunkra, és csak kivételes esetekben fosztanék meg tőlük valakit. Akkor is szörnyű lelkiismeret-furdalással kísérve.

- És mi alapján döntöd el, mi a kivételes eset? Russel miért nem az? Az én hibám, hogy bajba került. Én tehetek róla. Én…

- Én, én, én, én – Rosalie hangja ostorként csattant az ajtóból, miközben a szemei szikrákat szórtak felém. – Hallod te egyáltalán önmagadat? Folyton csak arról beszélsz, mit akarsz te! – lépett beljebb, mire önkéntelenül a vállaim közé húztam a nyakamat. – Mi a jó neked, mi a rossz neked… Megkérdezted a barátodat, hogy akar-e elátkozott életet élni? Hogy el akarja-e veszíteni a lelkét? Gondolsz néha arra is, mások mit akarnak? – állt meg előttem elsötétülő tekintettel.

- Én… - kezdtem megint, aztán elvörösödtem. – Nem, azt hiszem, nem gondoltam – vallottam be szégyenkezve.

- Rosalie, elég lesz! – lépett közelebb Edward, hogy megvédjen, bár egyáltalán nem érdemeltem meg. Rose egy pillanatra lehunyta a szemét, és mikor ismét felnézett, már aranybarna volt az írisze.

- Rendben, sajnálom – emelte fel a kezeit bocsánatkérően. – Magunkra hagynátok egy kicsit? Ígérem, hogy csak beszélek, semmi más… - kért engedélyt Edwardtól, akinek megfeszült az arca.

- Menjetek csak – bólintottam. Edward egy másodpercig fürkésző tekintettel nézett rám, aztán elindult az ajtó felé. Carlisle és Jasper követték.

- Odakint leszek a közelben – morogta Edward a küszöbről, mire Rosalie halkan felhorkant.

Az ujjaimat tördelve vártam, hogy Rosalie belekezdjen a fejmosásomba, de ehelyett az ablakhoz sétált, és csak figyelte a tájat. Minden idegsejtem megfeszült, mintha valamiféle kínzásra vártam volna. Fájdalomra, amely bármelyik másodpercben lecsaphat rám, de nem tudom pontosan, mikor érkezik.

- Mondj valamit! – szólaltam meg végül ideges hangon úgy ötpercnyi várakozás után.

- Fogalmad sincs róla, milyen nehéz ez nekünk… - fordult felém lassan Rosalie. A szemeiben lévő szomorúságtól hirtelen mintha gyomron vágtak volna. – Ne hidd azt, hogy panaszkodni akarok. Szeretem Emmettet, a családomat, de ez csak egy része a létünknek.

- Tudom – motyogtam magam elé. – De mi lesz Russellel? Tényleg jobb lenne hagyni, hogy végezzenek vele, minthogy olyan legyen, mint ti? Ennyire szörnyű lenne nektek? – kérdeztem kétségbeesve. A gondolat, hogy Edward, Alice és a többiek annyira szenvednek a létezésüktől, hogy inkább a halált választanák, megrendített.

- Nem szörnyű. Csak vannak szörnyű részei – sétált oda hozzám Rosalie, majd egy sóhajtás után leült az ágyra. Pillantása a hasam tájékára szegeződött, amitől zavarba jöttem. – Szerencsés vagy…

- Sajnálom – kértem azonnal elnézést valami miatt, amiről kivételesen tényleg nem tehettem.

- A lényeg, hogy ha választhattam volna régen, megkértem volna Carlisle-t, hogy ne tegye… Hogy hagyjon meghalni. Az emberek folyton a halhatatlanság után vágyakoznak, és nem is tudják, mennyire szerencsések.

- Meg akarsz halni? – szorult össze a torkom.

- Nem. Emberként akarok élni, és aztán akarok meghalni. Öregen, ráncosan, az unokáimmal körülvéve. De ez most már lehetetlen… Figyelj rám, Isabella! – Rosalie gyengéd érintése a kezemen meglepett. Csak ritkán volt velem kedves, de ilyenkor tényleg úgy éreztem, mintha a sosem létezett nővéremmel beszélgetnék, akivel folyton marjuk egymást, de azért szeretjük is. – Bár lett volna valaki, aki engem is így megvéd még emberként! Nem dönthetsz mások élete felett, mert az olyanná tenne téged, mint amilyenek mi vagyunk.

- Nem akartam dönteni, csak… Nem látok más lehetőséget – ráztam meg elkeseredve a fejemet.

- Ez nem jelenti azt, hogy nincs is. Csak azt jelenti, hogy nem akarod elfogadni a másikat.

- Mert az elfogadhatatlan! – csattantam fel kétségbeesve. A halál számomra a világ legrémisztőbb dolga volt. Meghalni, megszűnni létezni, érezni, gondolkozni… Mi lehet ennél szörnyűbb?

- Számodra. Lehet, hogy Russel számára nem. Az övé kell, hogy legyen a döntés.

- És ha úgy dönt, közénk akar tartozni? – kérdeztem halovány reménnyel a hangomban.

- Ezt már Carlisle-lal kell megbeszélned – fordította félre a tekintetét Rosalie. – Elfogadom apám döntését, bármi is legyen az.

- Beszélni fogok Russellel – ígértem. – És én tényleg nagyon saj… - próbálkoztam ismét egy bocsánatkéréssel, de Rosalie hirtelen felpattant.

- Ennyit akartam csak. Gondolkozz el azon, amit mondtam – suhant ki az ajtón anélkül, hogy meghallgatott volna. Épp csak egy sóhajnyi időm volt, amíg megjelent Edward. Átkísért a saját szobánkba, hogy rendesen ki tudjam aludni magam, de sokáig nem jött álom a szememre.

- Tényleg önző vagyok? – kérdeztem két óra forgolódás és sötétbe bámulás után.

- Ember vagy – jött Edward válasza a hátam mögül. Egyik keze a feje alatt nyugodott, a másik pedig a combomon. Még véletlenül sem érintette volna meg a hasamat, ahogyan az álmomban tette. Halk sóhaj hagyta el a számat.

- Vagyis önző vagyok…

- Nem ezt mondtam – könyökölt fel. Megfordultam az ölelésében, hogy a szemébe tudjak nézni. – Csak nem értheted, mit jelent olyannak lenni, mint mi. És benned van a haláltól való félelem is, amit nem tudsz legyőzni. Másképp látod a világot…

- De ez fordítva is igaz. Már nem tudjátok, milyen volt embernek lenni. És nem féltek a haláltól, mert nincs okotok rá – ültem fel az ágyban. – De ha titeket akarna valaki elpusztítani, küzdenétek, mert nem akartok megszűnni létezni. Bármennyire is tagadjátok, élni akartok!

- Ez így van – bólintott félpercnyi gondolkodás után Edward. – A különbség csak annyi, hogy ha meg kéne halnunk, nem félnénk.

- Én sem félnék! – húztam ki magam, mire kaptam egy kétkedő pillantást. – Na jó, félnék… De megtenném, ha kell… - Edward arca megfeszült, a pillantása pedig a hasamra vándorolt. – De sosem kell majd meghoznom ezt a döntést! – tettem hozzá gyorsan.

- Holnap el fogsz aludni a kerti sütésen… - hajtotta vissza a párnára a fejét Edward. Engedelmesen visszafeküdtem mellé. Nem akartam felzaklatni őt a babatémával. Tudtam, hogy jelenleg a legtöbb, amit elvárhatok tőle, hogy csendesen támogat, aztán majd később kialakul a többi. Ha látja, hogy minden rendben van, ki fogja majd mutatni a gyermekünk iránti szeretetét – nyugtattam magam, miközben szépen lassan elszenderedtem.

- Ébresztő, álomszuszék! – Alice hangja élesen hatolt a fülembe. Halk nyögés hagyta el a számat, aztán megpróbáltam kinyitni a szemeimet. A hasamon feküdtem, és a fejemen lévő hajnak nevezett kóc az arcomba zúdult, így csak foltokban láttam a szobát megvilágító napsugarakat.

- M’van? – motyogtam, miközben kezemmel megtapogattam magam mellett az ágyat. Már meleg volt a lepedő, ezért tudtam, hogy Edward jó pár órával korábban felkelhetett.

- Lassan dél van. Indulnod kéne Nate-ékért, mert el fogtok késni! – Kellett pár másodperc, mire eszembe jutott, miről is beszél Alice, de mikor beugrott, felültem az ágyban. Lassú mozdulatokkal söpörtem ki a tincseimet az arcomból, aztán pislogva igyekeztem ráfókuszálni a világra.

- Hol van Edward?

- Befogtam őt, Jaspert és Emmettet. Segítenek a díszítésben – csacsogta Alice. – Gyerünk, gyerünk, menj mosakodni, öltözz fel, aztán indulás! – fogta meg a karomat, és egy laza mozdulattal talpra húzott. Nyűgösen nyögtem fel.

- Tudod, hogy néha nagyon idegesítő vagy? – pislogtam rá fáradtan, mire elvigyorodott.

- Igen. Ezért szerencse, hogy imádni való is vagyok. Így sosem tudtok utálni – kacagott fel, aztán kiszökdécselt az ajtón. Hitetlenkedve megráztam a fejemet, de az önkéntelen mosolyt nem tudtam eltüntetni az arcomról.

A fürdőszobában kivételesen hamar végeztem, és körülbelül fél óra múlva már a földszinten voltam. Csak mikor leértem az előtérbe, akkor jutott eszembe, hogy nem tudom, hogyan fogok eljutni La Push-ba. Fogalmam sem volt róla, hogy jó ötlet lenne-e átváltozni áldott állapotban, de nem igazán mertem megkockáztatni a dolgot. Már az is örömmel töltött el, hogy ma reggelre nyoma sem volt az émelygésemnek és a zuhanynak köszönhetően a szédülésem és a fáradtságérzetem is elmúlt. Nem akartam ismét ágynak esni, csak mert megpróbálom felvenni a farkasalakomat.

- Alice! – kiáltottam. Még pislogni sem volt időm, már előttem is állt.

- Carlisle kint vár a kocsiban, elvisz – felelte meg a kérdést, amit ki sem mondtam hangosan. – Szerinte, nem jó ötlet, ha farkassá változol… - erősítette meg, amit én is gondoltam.

- Rendben, akkor megyek. Találkozunk Russelnél – intettem vissza az ajtóból.

Féltem, hogy az autóban majd Carlisle-tól is fejmosást fogok kapni, de végül csendben telt az út. Csak bámultam ki az ablakon, miközben igyekeztem semmire sem gondolni. A mai napra meg akartam feledkezni a kisbabám különlegességéről, a Volturiról, arról, hogy Russel veszélyben van… Egyszerűen csak élvezni akartam a családom és a barátaim társaságát, mint egy normális, tizenhét éves lány.

- Isabella! – Benjamin hatalmas vigyorral az arcán rohant elénk, miután Carlisle lefékezett La Push közepén, és kiszálltunk a kocsiból. Mielőtt még észbe kaphattam volna, Benji felkapott a karjaiba, és pörgött velem egyet. Szédelegve próbáltam letolni magamról a karjait, és megkönnyebbültem, mikor végre ismét szilárd talajt fogott a lábam.

- Uh… - nyögtem fel.

- Doki – biccentett Carlisle felé, majd ismét rám fordította minden figyelmét. – Tényleg igaz? Nagybácsik leszünk? – tette az egyik kezét a hasamra, aztán csalódottan lebiggyesztette az alsó ajkát. – Nem érzek semmit.

- Még csak pár napos – nevettem fel. – Mit hittél, hogy majd hatalmas hassal érkezem meg?

- Neeem… - vörösödött el a kisfiús arc. – És jól vagy? Nate eléggé ki volt borulva. Attól fél, hogy valami bajod esik…

- Mint láthatod, tökéletesen vagyok. Csak némi szédelgés, hányinger és éhség. Akárcsak más nőknél – vontam meg a vállamat játszva a flegmát. Semmi szükség nem volt arra, hogy mindenki aggódjon miattam.

- Persze, meg rosszullétek, fájdalom és görcsök. – Jonathan hangjára hátrafordultam, és azonnal tudtam, hogy nincs éppen szórakozáshoz való kedve. Az arcizmai megfeszültek, mint aki minden erejével azon van, hogy visszanyelje a kitörni készülő mondandóját, a tekintete pedig keményen mért végig. Ennyit a ma normális, tizenhét éves lány leszek tervről…

- Már jól vagyok. Tényleg – bizonygattam. – Semmi okod rá, hogy aggódj értem!

- Persze… - horkant fel Nate. – Tudod, mit, hitegesd csak magad. Játszd, hogy minden rendben van. Élvezd a kerti sütögetést. Nekem ezt már nem veszi be a gyomrom, sajnálom! – került ki minket, aztán nagy lépésekkel a háza felé igyekezett. Dühösen néztem utána egy pillanatig, aztán Carlisle kezébe nyomtam a szatyrot, amit Alice rám bízott.

- Mindjárt jövök, addig szedjétek össze a többieket! – mondtam, aztán Jonathan után futottam. Mire utolértem, már bevágta maga után a bejárati ajtót. Kopogás nélkül téptem fel, és egyenesen a konyha felé mentem, ahol motozott.

- Ki mondta, hogy bejöhetsz? – fordult a hűtőtől felém.

- Korábban nem kellett engedélyt kérnem… - emlékeztettem. Amikor La Push-ban laktam, ki-be járkálhattam nála akár úgy is, hogy éppen nem volt otthon.

- Korábban minden más volt… - morogta maga elé, miközben előhúzott az egyik polcról egy üveget, és egyetlen mozdulattal kinyitotta.

- Mi volt más? – komorult el a hangom. Mielőtt Nate válaszolt volna, a szájához emelte az üveget, és meghúzta azt.

- Akkor még nem haldokoltál. – A hangja keményen csattant a konyha csendjében. Egy másodpercig még a lélegzetünket is visszafojtva bámultunk egymásra, aztán törtem csak ki.

- Szerinted, mit kéne tennem, ha? – léptem közelebb hozzá dühösen. – Talán, azt várod, hogy megöljem a saját gyerekemet? Ezt akarod? – Mikor újra meg akarta húzni az üvegben lévő folyadékot, aminek erősen alkohol illata volt, kikaptam a kezéből az üveget, és lecsaptam az asztalra. Nem tört el, de felborult, és a benne lévő ital beborította a falapot és a padlóra is lecsöpögött, émelyítő szaggal telítve meg az egész konyhát. Jonathan olyan tekintettel mért végig, amitől a legtöbben sírva szaladtak volna el, de engem nem tudott megijeszteni. – Azt hittem, a quileute-ok tisztelik az életet. Hogy számukra mindennél fontosabb védeni azt, vagy nem így van?

- De igen, de ez most más! – sziszegte Jonathan az arcomba.

- Miért más? Mert a kisbabám apja egy vámpír? Emiatt már nem fontos az élete? Nyugodtan meg lehet ölni, akkor is, ha csak egy ártatlan lélek? Az sem lényeges, hogy az én testem és vérem? – üvöltöttem teljesen kikelve magamból.

- Nem, azért más, mert szeretlek! – Jonathan halk hangja belém fojtotta a szót. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, miközben a levegő a tüdőmben rekedt. Tudtam, hogy ez a szó most nem a testvéri szeretetre vonatkozott, és bár eddig is tisztában voltam tudat alatt Nate felém táplált érzéseivel, sejteni és hallani a saját szájából két különböző dolog volt.

- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük… Ez egyszerűen lehetetlen – túrtam a hajamba reszkető kézzel.

- Tudom – hajtotta le Nate a fejét, és a padlón egyre nagyobbá duzzadó alkoholtócsát kezdte szuggerálni. – Elfogadtam, hogy bevésődtél, hogy egy vámpírt választottál párodnak, hogy össze fogtok házasodni. De hogyan tehetném túl magam azon, hogy az undorító, perverz vágyai miatt kénytelen vagy kihordani a gyerekét és ezáltal halálra vagy ítélve?

- Ez nem Edward hibája! – hunytam le a szemem egy pillanatra, hogy Jonathan durva szavait figyelmen kívül tudjam hagyni. – Szeretjük egymást, természetes dolog, amit tettünk.

- A vágyai fontosabbak voltak neki, mint az életed. Ez természetes? – szorultak ökölbe a férfikezek.

- Nem tudhattuk, hogy ez lesz a vége. Mind azt hittük, hogy lehetetlenség, hogy egy vámpírnak gyereke legyen. De tudod, mit? – néztem a sötét szemekbe. – Hálát adok az égnek, amiért tévedtünk! Akarom ezt a kisbabát. Szeretem őt. Imádom a gondolatot is, hogy anya leszek, és egy csodálatos életet fogok a világra hozni. – Nate hitetlenkedő tekintettel hallgatta a lelkes monológomat, de nem foglalkoztam vele. – Mert igenis tudom, hogy a gyermekem csodás lény lesz, hiszen az apja is az. Kedves, jó, becsületes és önfeláldozó. Az egyik legjobb lélek, akivel valaha találkoztam, még ha ti szörnyetegnek is gondoljátok – teltek meg könnyel a szemeim, és bárhogy igyekeztem visszatartani őket, éreztem, ahogy egy csepp végigcsordul az arcomon. – És tudod, mit? Az nem természetes, hogy azt mondod, szeretsz, közben pedig fájdalmat okozol minden egyes szavaddal és tetteddel – indultam el hátat fordítva neki az ajtó felé, de két kar hirtelen a derekam köré fonódva megállított.

- Sajnálom. – A hátam Jonathan mellkasához szorult, ő pedig lehajolva egy kissé közvetlenül a fülembe suttogott. – A gondolat, hogy bajod eshet… Hogy meghalsz… Bele fogok őrülni! – Reszketett meg mögöttem az erős férfitest.

- Nem fogok meghalni – próbáltam megnyugtatni.

- Edward elmondta, mit írnak azok a könyvek… - A hosszú ujjak még erősebben szorítottak magukhoz.

- Én pedig neki is megmondtam, hogy nem gyenge emberlány vagyok már. Farkas vagyok. Erősebb, mint azok a nők voltak. Érzem… Nem. Tudom, hogy nem fogok meghalni! – jelentettem ki magabiztosan, és abban a pillanatban tényleg úgy gondoltam, az igazat mondom. Az élni akarásom olyan erős volt, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy meghalhatok.

- Ha meg mersz halni, én esküszöm, utánad megyek, bárhová is kerülj, és… - kezdte Jonathan, de a hangja egyáltalán nem volt fenyegető, inkább szomorkás.

- És?

- Azt még nem találtam ki, de hidd el, jobb, ha nem is kell kitalálnom – morogta a fülembe.

- Rendben – bólintottam. – Ugye, eljössz velem Russelhez? – kérdeztem halkan.

- Azt akarod, hogy ott legyek? Akkor is, ha idióta vagyok, és szemét dolgokat mondtam? – Megérintettem Nate karját, mire enyhült az ölelése, és megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Testvérek vagyunk. Összeveszünk, kibékülünk. De szeretjük egymást.

- Igen, szeretjük – fúrta a tekintetét az enyémbe. Zavartan ráztam meg a fejem, mikor az arca furcsa kirakós játékként esett darabokra a szemeim előtt. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy ha férfiként próbálok nézni valakire, azonnal ez történik.

- Akkor megyünk? – fogtam meg a kezét, és távolabb léptem tőle.

- Igen – sóhajtott megadóan, aztán hagyta, hogy kihúzzam magam után a házból.

Carlisle kocsija mellé beállt Aidan is a furgonjával, és Lupén kívül már mindenki jelen volt – őt a házuknál szándékoztunk felvenni -, mire visszaértünk. Egy öleléssel köszöntöttem a jelenlevőket, akik legnagyobb megkönnyebbülésemre – valószínűleg, Saore miatt – nem kérdezősködtek a terhességemről, aztán elkezdtünk bekászálódni az autókba.

- Sikerült lenyugtatnod? – hajolt oda hozzám suttogva Benjamin, miközben kinyitotta előttem az ajtót, és Nate felé sandított.

- Nagyjából… - mosolyodtam el halványan. Hirtelen egy kéz csattant az autó tetején mellettünk, mire ijedten rezzentünk össze. A szívem a torkomba ugrott, és egy hajszál választott el attól, hogy elkáromkodjam magam.

- Nem pletykálni az alfánkról, gyerekek! – nevetett fel Daniel a riadalmunkat látva.

- Idióta, majdnem frászt kaptam! – lökte oldalba morogva Benjamin, mire kapott egy ütést a vállába.

- Csak nyugi, öcsi, különben még megtalálom kérni Jonathant, hogy ültessen át a másik autóba… - húzta elégedett mosolyra az ajkait Daniel, mire a testvére elsápadt. Úgy tervezte, hogy a mi autónkkal jön. Carlisle-é volt a vezető-, Nate-é az anyósülés, hátra pedig mellém és Benjamin mellé Lupe lett beosztva – miután Benji állítólag vagy két órán át könyörgött az alfájának, és megesküdött, hogy normálisan fog viselkedni.

- Akkor én meg elmondom Juliette-nek a tudod mit – vágott vissza néhány másodperc után, mire Danielen volt a sor, hogy színben hasonuljon az öccséhez.

- Akkor kitekerem a nyakadat! – morogta, aztán gyorsan Aidan furgonjához sietett.

- Ez meg, mi volt? – kérdeztem halkan, miután beültünk az autóba. Vajon, mi lehet olyan nagy titok, amit egy farkas el akar titkolni a bevésődése elől…

- Semmi. Néha utálom, hogy van testvérem – fonta össze maga előtt a karját Benjamin bosszankodva. – Olyan undok tud lenni. Elegem van! Azt hiszi, hogy mindent jobban tud, és irányíthat, miközben… Áh, mindegy! – legyintett, aztán az ablak felé fordult, és összevont szemöldökkel bámulta az egyelőre még mozdulatlan tájat.

- Oké, de ha beszélgetni akarsz, tudod, hol találsz – hajoltam oda hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára. Felém fordult egy mosolyra, aztán tovább folytatta a csendes elmélkedést.

Miután mindenki elhelyezkedett végre, Carlisle beindította az autót, és elindultunk, hogy részt vegyük egy tökéletesen átlagos, baráti eseményen.