A jelen boldogsága - 4. fejezet

4. ZUHANÁS




EDWARD MEGKÖSZÖRÜLTE A TORKÁT, majd zavartan megfogta a kezemet. A szívem erőteljesen kalapált a bordáim között, és éreztem, hogy remegni kezdek. Fogalmam sem volt, mit is akarhat pontosan mondani, csak két dologban voltam biztos. Hogy a baba-kérdésről van szó, és hogy enyhén szólva is kellemetlen perceknek nézünk most elébe.

- Miért nem mondtad, hogy szeretnél gyereket? – forgatta a jegygyűrűt az ujjamon elgondolkozva. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ezt nem jelként, hanem csak egyszerű pótcselekvésként kell felfogni, de a rettegésem cseppet sem enyhült. Reszketeg levegőt szívtam a tüdőmbe, mielőtt válaszoltam volna.

- Mert nem akarok.

- Isabella… - sóhajtott fel Edward, és olyan szemekkel nézett rám, amitől bűntudatom támadt. Bár én nem voltam gondolatolvasó, tudtam, hogy mire gondol. Ha álterhes vagyok, az lelki okokra vezethető vissza, ami azt jelenti, hogy az előbbi mondatom füllentés volt.

- Vagyis… Nem tudatosan… Sajnálom – javítottam ki önmagam lesütött szemekkel.

- Sajnálod, hogy szeretnél anya lenni, mint a legtöbb nő? Ez teljesen normális – dörzsölgette tovább a kezemet Edward. – Nekem kéne ezerszer is bocsánatot kérnem, amiért nem tudok egy ilyen fontos dolgot megadni neked, és mégis magamhoz kötlek. Mondanám, hogy ha nem lenne a bevésődés, képes lennék elengedni téged, de… Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám tenni. A gondolata is… - aprót rázkódott, mintha el akarná kergetni a fejében keringő kép felhőit. Megnyugodva sóhajtottam fel. Ha Edward nem akar elhagyni, akkor bármit is mondjon, már nem lehet annyira tragikus.

- Nekem csak egy dologra van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek – simítottam a tenyerem az arcára. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és oldalra döntötte a fejét, hogy minél közelebb legyen az érintésemhez. Halvány mosollyal az arcomon hajoltam oda hozzá, hogy megcsókoljam, de mielőtt megtehettem volna, felnézett rám, és tiltakozva megrázta a fejét.

- Még nem fejeztem be, ne tereld el a figyelmemet – nevetett fel halkan, és a karjaimnál fogva visszanyomott egyenes helyzetbe.

- Pedig lehet, hogy jobb lenne inkább valami mást csinálni… - rebegtettem meg a szempilláimat. Semmi kedvem nem volt komoly dolgokról beszélni. Főleg nem úgy, hogy nem változtathattunk semmin. Edward volt az egyetlen férfi, akit akartam, és tőle nem lehetett gyerekem. Ezzel a téma le is volt zárva. Nem értettem, miért kell boncolgatni.

- Mindent meg akarok adni neked, amire csak vágysz, a tőlem telhető legjobb módon. Ha gyereket szeretnél… - hajtotta le a fejét egy pillanatra, aztán ismét rám nézett. - …akkor lehet gyereked.

- Ezt most nem értem – ráncoltam össze a homlokomat zavarodottan.

- Én végiggondoltam a lehetőségeket, és három megoldás is az eszembe jutott. Az lesz, amit te szeretnél – simított a fülem mögé egy hajtincset.

- Még mindig nem értem, miről beszélsz…

- Először is, ott van az öcséd. Ha családra vágysz – hivatalos családra –, örökbe fogadhatnánk. Ha akarod, a nevemre veszem. Az apja leszek, ahogyan Carlisle nekem – magyarázta. Meg akartam szólalni, de a hideg mutatóujj letapasztotta a számat. – Aztán ott van a további örökbe fogadás lehetősége – állt fel az ágyról, és fel-alá kezdett sétálni, mintha ez segítene neki megfogalmazni, amire pontosan gondol. – Nehéz lenne egy kívülálló embergyereket nevelni, de ha mellettünk nőne fel, elfogadná, hogy mik is vagyunk, nem igaz? Csak szeretnünk kell…

- Edward… - próbáltam közbe szólni, de mintha észre sem vette volna.

- És van egy harmadik lehetőség is. Az lenne a legnehezebb számomra, de ha te saját gyereket szeretnél, tökéletesen megérteném, és támogatnálak mindvégig – állt meg előttem, és nagyon komoly szemekkel nézett le rám.

- Harmadik lehetőség… – ismételtem meg gépiesen Edward szavait. A gondolataim és az érzéseim túl kuszák voltak, és még fel sem fogtam teljesen, amiket eddig mondott.

- Lehetne gyereked egy másik férfitól. – Kellett pár pillanat, mire eljutott a tudatomig, hogy ez mit is jelent pontosan. Felháborodottan pattantam fel az ágyról, de hirtelen még arra sem voltam képes, hogy egy épkézláb mondatot összerakjak.

- Mi? Ezt nem… Ezt te nem… - ráztam a fejem eszelősen. Az ötlet, hogy egy másik férfi érintsen meg, nemhogy bizarr, hanem egyenesen ijesztő és undorító volt. A karjaimat önkéntelenül magam köré fontam, mikor a kellemetlen, hideg érzés végigborzongatott. – Komolyan hagynád, hogy egy másik férfival… Ezt nem mondhatod komolyan!

- Nem! Mármint, nem úgy! – tiltakozott azonnal Edward.

- Nem úgy? Akkor mégis, hogy a fenébe gondoltad? – sziszegtem oda neki még mindig teljesen kiborulva.

- Carlisle megoldaná a dolgot. Mesterségesen… Ha ezt akarod… - lépett oda hozzám, és nyugtatóan végigsimított a karjaimon.

- Dehogy akarom! – léptem hátrébb az érintésétől.

- Akkor fogadjunk örökbe? – Edward értetlenül nézett rám, én pedig bosszúsan sétáltam az ablakhoz, hogy aztán visszafordulva felé megpróbáljam elmagyarázni a fejemben járó gondolatokat.

- Nem. Örökbe sem akarok fogadni. Legalább is, most biztosan nem – jelentettem ki. – A testvéremet majd a tizennyolcadik születésnapom után én akarom nevelni, de nem azért, mert gyereket akarok, hanem mert ő az öcsém. Ennyi.

- Nem kell, hogy miattam lemondj az anyaságról. Én tényleg támogatlak benne – lépett közelebb hozzám Edward. – Ha… ember lennék, én is akarnék gyereket.

- Ha ember lennél? – vontam fel a szemöldökömet.

- Ha nem történt volna ez velem – mutatott végig magán. -, akkor valószínűleg, megházasodtam volna, és lettek volna gyerekeim. – Hirtelen, mintha minden eddigi bosszúságomat valami teljesen eltörölte volna, és a helyét együttérzés vette át. Eddig csak azon gondolkoztam, hogy én mit szeretnék, de az eszembe sem jutott, hogy talán, Edward az, aki meg szeretné tapasztalni, milyen is apának lenni.

- Szeretnél kisbabát? – lágyult el a pillantásom.

- Én nem ezt mondtam – jött zavarba Edward. – Belenyugodtam már, hogy nekem sosem lehet saját gyermekem. Csak azt akarom, hogy tudd, neked van választásod. Azt akarom, hogy a lehető legboldogabb legyél mellettem.

- Gyere… - fogtam meg a kezét, és visszahúztam az ágyhoz. Amint leült, az ölébe fészkeltem magam, és a karjait magam köré vontam. – Azt hiszem, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy az anyasággal foglalkozzak. Ha eszembe is jutott tudat alatt, az nem azért van, mert most azonnal erre vágyom. Az egyetlen, amit jelenleg akarok az, hogy veled lehessek – nyomtam apró csókot a szájára. – Lehetséges… Hogy az eljegyzés miatt öntudatlanul is megfordult a fejemben ez a téma, és emiatt tört rám ez az egész álterhesség, de esküszöm, hogy tökéletesen boldog vagyok melletted – fúrtam a tekintetemet az aranybarna szemekbe.

- Biztos vagy ebben? – Edward halovány hangjától összerándult a szívem. Tudtam, hogy ha megesküszöm, akkor is ott lesz a kétség benne. Az önmarcangolás legalább annyira a lényéhez tartozott, ahogyan én őhozzá.

- Tökéletesen biztos vagyok.

- De olyan boldognak tűntél, mikor Carlisle azt mondta, hogy esetleg terhes vagy…

- Az is voltam – vallottam be, de mielőtt még Edward ismét hangot adhatott volna a kételkedésének, folytattam. – A gondolat, hogy a te gyermekedet várom, hogy a karjaimban tarthatom a közös kisbabánkat, jó érzés volt – hajtottam a fejemet a hófehér nyakhajlatba. Nem akartam, hogy Edward észrevegye, a szomorúságomat. Az elmém önkéntelenül megtelt képekkel arról a sosem létezett csecsemőről és a megvalósíthatatlanul tökéletes családunkról. – De az, hogy örülnék egy közös kisbabának, nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog veled kettesben – erőltettem mosolyt az arcomra. Irigyeltem Rosalie-t amiatt, hogy milyen tökéletesen játszotta mindig a szerepét. Soha egy pillanatra sem lehetett észrevenni rajta, ha valami baja volt. Maximum az láthatott az álcája mögé, aki tudta, hogy a csípős nyelve csak védekezési mechanizmus.

- Azért gondolkozz el azon, amiket mondtam… - próbált meg lecsúsztatni magáról Edward.

- Hé, hé – kapaszkodtam a nyakába makacsul. – Hová mész?

- Én csak, gondoltam, szükséged lenne egy kis alvásra. Azt mondtad, mikor hazaértél, hogy fáradt vagy.

- Te meg azt mondtad, hogy akkor ágyba kéne bújnunk – emlékeztettem a többes számra. Az arcán a mostanában szokásos vágyódás helyett, most az aggodalom halvány árnyéka jelent meg.

- Nem biztos, hogy ez most jó ötlet… Előbb Carlisle hadd vizsgálja meg a véredet, aztán majd… - kezdett bele, de a számat az ajkaira nyomva elhallgattattam. A keze tétován simított végig a derekamon, hogy aztán halk nyögéssel húzzon még közelebb magához. – Isabella…

- Megéri azt a kis szédülést… - motyogtam a szájába.

- Miért nem tudok neked nemet mondani? – sóhajtott fel, miközben a karjaimat a magasba simogatva megszabadított a hálóingemtől.

- Mert túl kívánatos vagyok… - vigyorodtam el elégedetten. Edward válasz helyett csak mormolva csókolgatta a kulcscsontomat, de ezt helyeslésnek vettem. A következő pillanatban már a hátamon feküdtem, és próbáltam lerángatni a fölöttem támaszkodó testről a ruhákat. Éreztem, ahogy Edward hirtelen megdermed, de a fülembe hatoló hangot csak pár pillanatnyi késedelemmel fogtam fel.

- Edward! – Alice a folyosón állva szólította testvérét a csukott ajtón keresztül.

Edward lepattant rólam, de csak azután nyitotta ki az ajtót, miután felkaptam magamra a hálóingemet. Alice a küszöbön állt Jasper kezét szorongatva, és a tekintete kissé zavart volt.

- Láttad? – kérdezte Alice, mire Edward bólintott egyet, és mindhárman a földszint felé indultak.

- Mit? – siettem utánuk.

- Menj vissza, és aludj egyet – nyomott egy puszit a homlokomra Edward. Tétován toporogva pislogtam rá, mire elmosolyodott. – Semmi komoly gond, csak el kell intéznem valamit. Ne aggódj! Nem sokára itthon leszek!

- Gyere, menjünk vissza! – fogta meg a kezem Alice. Kényszerűen bólintottam. Szerettem volna tudni, hogy mi történt, de nem akartam megint olyasmibe ütni az orromat, ami nem az én dolgom. Bíznom kellett Edward szavában – nem történt semmi komoly.

Ahogy Edward mögött becsukódott az ajtó, hagytam, hogy Alice és Jasper visszakísérjenek a szobámba, de tudtam, hogy úgysem fogok tudni elaludni, amíg Edward vissza nem jön.

- Mondd el neki… - hallottam meg Jasper hangját a küszöbről, miközben bebújtam a takaró alá. – Túl izgatott, és csak egész éjszaka forgolódna – kuncogott fel halkan. Ülő helyzetbe húztam magam, és kérdőn néztem Alice-re. Végigsimított Jasper karján, aztán az ágyamhoz sétált, és leült a szélére.

- Tényleg nincs miért aggódnod – paskolta meg finoman a kézfejemet.

- Mit láttál? – kérdeztem.

- Russel belekeveredik egy kis balhéba, aminek rosszul sül el a vége – vonta meg a vállát lazán.

- Rosszul? Ezt meg, hogy érted? – húztam idegesen törökülésbe a lábaimat.

- Azok a srácok megint piszkálni fogják, nála pedig van egy pisztoly – mesélte ezt Alice olyan csevegő hangon, mintha csak arról lenne szó, hogy Russel aprót botlik majd a járdaszegélyen.

- Honnan szerzett fegyvert? – löktem le magamról a takarót, és oldalra fordulva a lábaimmal a papucsomat kezdtem keresni.

- Az apja anno biztonsági főnök volt egy multi cégnél. Most meg mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét, mikor kimásztam az ágyból.

- Természetesen, odamegyek. Hol is van az az oda? – torpantam meg az ajtó felé menet.

- Nem mondhatom el – rázta meg a fejét Alice.

- Nem hagyhatod, hogy megsebezzen valakit… vagy önmagát! – keltem ki magamból. Segélykérően pillantottam Jasperre, aki bocsánatkérően nézett vissza rám.

- Nem is hagyom. Ezért szóltam Edwardnak. Ő majd elintézi – próbált meg visszaterelni az ágyhoz Alice.

- Hogyan? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Alice egy pillanatra az ablak felé nézett, és elhomályosult a tekintete.

- Azt csak ködösen látom. Túlságosan bezavarsz… - szusszantott egyet bosszúsan. – De abban biztos vagyok, hogy mindenki élve fog távozni a helyszínről – jelentette ki magabiztosan.

- Ha most odamennél, lehet, hogy megváltoztatnád ezt – szólt közbe Jasper. Kivételesen utáltam, hogy igaza van. Merev tagokkal sétáltam vissza az ágyhoz, és leültem, aztán hirtelen furcsa nyugalomhullám öntött el.

- Pihenj… - Jasper hangja lágy volt és kellemes – ásítanom kellett tőle. Engedelmesen dőltem végig az ágyon, és a szemeim azonnal lecsukódtak. Az utóbbi pár nap miatt tényleg fáradt voltam. Nem volt erőm felnézni, de éreztem, ahogy egy hűvös kéz betakargat. Mivel a nyugalom érzése is megmaradt, ezért tudtam, hogy Jasper velem maradt – és valószínűleg, Alice is.

- Ha Edward hazaért, keltsetek fel – motyogtam magam elé, aztán belesüppedtem a meleg sötétségbe.

Mikor felébredtem, először csak feküdtem az öntudatlanság szélén egyensúlyozva a puha párnán, aztán ostorcsapásszerűen tértek vissza az emlékeim. Szédelegve ültem fel, és megrémültem, ahogy rájöttem, egyedül vagyok. A szoba félhomályából nem tudtam megállapítani, hogy mennyi az idő, ezért lassú mozdulatokkal felkeltem, és az ablakhoz sétáltam. Odakint még sötét volt, de ez Forksban nem sokat jelentett. Ami meggyőzött arról, hogy még éjszaka van, az a fényesen világító telihold volt. Nem tudtam, hogy pontosan mennyit aludhattam, de azt muszáj volt tudnom, hogy Edward hazaért-e már.

Gyors léptekkel mentem le a földszintre, és az előszobában apró megkönnyebbülés futott végig rajtam, mikor meghallottam Edward halk hangját az ebédlőben. Aztán ennek az érzésnek a helyét átvette az izgatottság, mert az orromat elöntötte egy illat, amit nem kellett volna ebben a házban éreznem.

- Edward – siettem be a helyiségbe. Azonnal rám pillantott, és pár lépéssel előttem termett. A vonásai arról tanúskodtak, hogy valami miatt ideges. Russel az egyik széken ült háttal nekem, és láttam, hogy összerezzen a hangomra, de nem fordult meg. Carlisle vele szemben ült, és a kezében tűt és orvosi cérnát tartott.

- Megsérült? – kérdeztem azonnal Edwardot. Finoman megfogta a felkaromat, és kihúzott magával a folyosóra. – Mi történt?

- Az emberek bolondok! – rázta meg a fejét Edward feldúltan. Mikor felvontam a szemöldökömet, elindult az emelet felé, és úgy beszélt tovább. Tettem pár kocogó lépést, hogy beérjem. – Ez az ostoba kölyök azt hitte, hogy ha fegyverrel fenyegetőzik, akkor majd békén hagyják – horkant fel.

- De nem bántott senkit, ugye? – kérdeztem a számat harapdálva. Ha Russel bajba kerül, az csak és kizárólag az én hibám lesz. Ha elmondtam volna neki, mi is vagyok, akkor inkább hozzám fordult volna segítségért, és talán, nem hitte volna azt, hogy ez az utolsó lehetősége.

- Nem. Az a másik három idióta elvette tőle a pisztolyt, és helyben hagyták. Késtem egy fél percet… - lépett be a szobánkba Edward. – De nem ez a lényeg – rázta meg a fejét.

- Hanem? – vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem, hogy mitől borult ki ennyire Edward. Mármint, persze, hatalmas ostobaság volt Russeltől, hogy fegyvert vett a kezébe, de valószínűleg, Edward látott ennél már rosszabb dolgokat is. Furcsa volt, hogy ennyire aggasztotta Russel sorsa.

- Miután elkergettem Dave-et és a haverjait, Russel elrohant. A gondolataiban láttam, hogy mi jár a fejében, ezért utána mentem. Egyszerűen csak szemmel akartam tartani. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, és nem fogja megtenni – túrt bele a hajába Edward.

- Megtenni? Mégis mit? – mordultam fel bosszúsan. Idegesített, hogy mindent harapófogóval kell kihúznom Edwardból.

- Az öngyilkosságon gondolkozott.

- A pisztollyal? – sápadtam el.

- Nem. Azt eltettem, miután elvettem Dave-től – húzta elő a fegyvert a kabátzsebéből Edward, mire kellemetlenül rándult egyet a gyomrom. Tudtam, hogy nem árthat nekem vagy a családomnak ez a szerkezet, mégis felzaklatott a látványa. – Elment a hídhoz, és le akart ugrani. – Borzongva jutott eszembe, mikor én terveztem meg hasonlóan a halálomat, mert azt hittem, csak így menekülhetek meg a rám váró szörnyűségektől, amiket a szüleim gyilkosa akart tenni velem. Még mindig elöntött az élni akarás pánikja, mikor eszembe jutottak a történtek. Nem tudtam elképzelni, hogy valaki képes legyen csak úgy eldobni az életét, ha van más választása. Ahhoz nagyon elkeseredettnek kell lennie… - Figyeltem, hogy mit csinál. Csak álldogált a korláton pár percig, aztán vissza akart mászni.

- Hála az égnek! – sóhajtottam fel. – Akkor nincs semmi gond…

- Azt nem mondtam, hogy vissza is mászott – feszült meg Edward arca. – Megcsúszott, és lezuhant.

- Mi? De hát, odalent van… - pislogtam értetlenül a folyosó felé. Próbáltam visszaidézni, hogy milyen magas is az a híd, és biztos voltam benne, hogy egy egyszerű ember nem élhet túl ép bőrrel egy ilyen zuhanást. Ha nem is hal bele, minimum a csontja nagy részét ripityára töri.

- Mert elkaptam a híd alatt, mielőtt még becsapódott volna – húzódtak hátra Edward ajkai, ahogy dühében elvicsorodott.

- El… Akkor… - hirtelen megértettem, hogy mitől ilyen ideges.

- Tudja, hogy valami nem stimmel velem – szorultak ökölbe a fehér ujjak. – Ha valakinek elmondja, akkor…

- Nem fogja! – szóltam közbe azonnal.

- Persze, mert most annyira kedvel minket… - fintorodott el Edward. – Most is azon gondolkozik, hogy mit kéne tennie.

- Lehet, hogy dühös ránk a kerti sütés miatt, de megmentetted az életét, és… Tudom, hogy meg fogja érteni. Ő is különleges – Hirtelen a kellemetlen nyugtalanságot izgatottság vette át a mellkasomban. – Hadd beszéljek vele… - néztem fel Edwardra.

- Ki van zárva! – intett a kezével határozottan.

- De miért? – préseltem össze a számat durcásan.

- Mert a végén elkotyognál neki valamit, amit nem lenne szabad.

- Esküszöm, hogy nem fogok! – írtam a mutatóujjammal egy keresztet a szívem fölé. – Kérlek, Edward! Meg tudom győzni őt anélkül, hogy elmondanám, mik vagyunk! Legalább hadd próbáljam meg! Kérlek! – néztem rá a lehető legkönyörgőbb tekintetemmel.

- Ezt még meg fogom bánni… - hagyta el egy fáradt sóhaj Edward mellkasát. Mosolyogva léptem közelebb hozzá.

- Nem fogod, ígérem! – nyomtam apró csókot az idegességtől még mindig összeszorított ajkakra, aztán megfogtam a kezét, és a földszint felé húztam. Rosalie, Emmett és Alice-ék a korlátnál álltak, és mikor kiléptünk a folyosóra, biztos voltam benne, hogy nem csak a földszinten lévők után hallgatóztak.

- Komolyan hagyod, hogy beszéljen vele? – Rose hangja halk volt, és bár dühösnek tűnt, szinte biztos voltam benne, hogy csak a félelmeit igyekszik leplezni.

- Nem lesz semmi gond – ígértem nekik is, mire kételkedve felhorkantott.

- Ha legközelebb valaki bajban van, fordíts hátat, és sétálj el! – nézett villámló szemekkel Edwardra, aztán megfogadva a saját tanácsát, a szobája felé indult. – Egyszer már megúsztunk egy ilyen mentőakciót, de neki muszáj a szerencsénket kísértenie… - morgolódott tovább félhangosan. Emmett bocsánatkérően pislogott felénk, aztán követte a párját. Felpillantottam Edward arcára, aki mereven a korlátra szegezte a tekintetét. Tudtam, hogy Rosalie a nagymamám autóbalesetéről beszélt, és fájt látni, hogy Edward elszomorodik az emléktől.

- Alice… - fordultam a barátnőm felé kérdőn.

- Nem látok semmi konkrétat. Még nem döntötte el, mit kéne tennie – felelt a kimondatlan kérdésemre.

- Ráveszem, hogy hallgasson – bólintottam inkább magamat győzködve most már, mint őket, aztán bíztatóan végigsimítva Edward kezén, elindultam lefelé a lépcsőn.