A jelen boldogsága - 7. fejezet

7. TELJES IGAZSÁG




HALLOTTAM EDWARD TILTAKOZÓ KIÁLTÁSÁT, de nem igazán törődtem vele. A testem önkéntelenül rázkódott meg, hogy aztán a szétrepedő ruhacafatokat maga után hagyva felvegye az állati alakomat. Lábaim azonnal rohanni kezdtek az égetően édes illat irányába. A szemem sarkából láttam, hogy Edward pár méterre mellettem fut. Az arcán látható feszültség nem a megerőltetés következménye volt, hanem a bosszúságé. Nem akartam neki – és a többi Cullennek nehézséget okozni, de nem hagyhattam Russelt sem védtelenül.

Morogva ugrottam át egy közepes méretű bokrot, hogy aztán támadóállásba dermedve felmérjem a terepet. Edward is követte a példámat. Russel a földön feküdt, a szemei a pániktól sokkosan kerekedtek el, de ami a legfontosabb volt, még élt és nem láttam rajta sérülést. Az idegen vámpír alig pár centire állt tőle – valószínűleg, az utolsó pillanatban érkeztünk. A vörös szemek egy vágyakozó pillantást vetettek még Russelre, aztán felénk fordultak.

- Te egy Cullen vagy, igaz? Edward? – A vámpírnő próbált magabiztosnak tűnni, de észrevettem, hogy minden izma ugrásra készen megfeszül. Gyönyörű, barna hajú, magas nő volt. A bőre, a vámpírsága ellenére, még mindig kreolos hatást keltve tudatta eredeti származását.

- És benned kit tisztelhetünk? – vonta fel a szemöldökét Edward, mire a nő csengő hangon felkacagott.

- Gianna vagyok. A Volturi küldötte. De ezt már biztosan tudod a gondolataimból. – A gyomrom hatalmasat rándult. Még emlékeztem arra, miket mesélt Jasper a Volturiról, de a sok információ közül csak egyetlen egy volt, ami halálra rémisztett. Ha Edward hozzájuk akart menni meghalni még régebben, akkor megvan a képességük ahhoz, hogy bántsák a szeretteimet.

- Látom, jól felkészítettek belőlünk… Ereszd el a fiút, és utána nyugodt körülmények között beszélgethetünk – intett a fejével Russel felé. – Nem miatta jöttél. Nincs szükséged rá.

- Tényleg nincs… - pillantott Gianna a zsákmányára. A sóvárgás szinte lerítt az arcáról. – Viszont, olyan csodás az illata… - nyögött fel a levegőbe szimatolva. Russel tátott szájjal bámult vissza rá – meglepődtem, mikor rájöttem, hogy nem csak a félelem, hanem egyfajta csodálat is tükröződik a vonásain. – Valamint, ha már ennyire aggódsz érte, jó biztosíték – mosolyodott el szinte kedvesen.

- Ne! – Ösztönösen vetettem magam előre Edwarddal együtt, bár fogalmam sem volt, mit láthatott Gianna gondolataiban, aztán a testem hirtelen megdermedt. Mintha megfagytam volna, csak nem éreztem hideget. Nem tudtam a fejemet oldalra fordítani, de mivel Edward még nem ugrott neki az előttünk álló vámpírnőnek, így sejtettem, hogy ő is ugyanígy járt. A rettegés végigszáguldott az ereimen, hogy végül erős pumpálásra késztesse a szívemet. Tökéletesen kiszolgáltatottak voltunk.

Gianna lassú, emberi mozdulatokkal hajolt le Russelhez. Ujjai finoman végigsimítottak a kipirult arcon.

- Gyere! – ragadta meg végül finoman a karját, hogy felhúzza a földről. Russel pupillái kitágultak, mire Gianna elmosolyodott. – Nem foglak bántani… Egyelőre biztosan nem.

A mozdulatlanságnak hirtelen lett vége. A lábam megbicsaklott, ahogy befejeztem az előbb félbemaradt lépést, de végül nem estem szégyenszemre hasra. Azonnal Edward felé fordultam, hogy lássam, ő is rendben van-e. Megnyugodva fújtam ki a levegőt.

- Jó kis képesség… - morogta Edward, miközben gyilkos pillantással méregette Giannát. A nő szorosan maga előtt tartotta Russelt, mint valami élő pajzsot. – Kár, hogy csak pár pillanatig tart – tette hozzá gúnyosan.

- Pár pillanat sok mindenre elég, nem igaz? – kuncogott fel Gianna. – Hívd vissza a kutyát – biccentett felém a fejével. A felháborodástól morgó hang tört elő a torkomból, és csak Russel miatt fogtam vissza magam.

- Nem fog bántani – ígérte meg Edward helyettem.

Egy fenét nem! Szétmarcangolom, darabokra tépem, apró cafatokra szaggatom – vakkantottam türelmetlenül, mire a mézarany szemek szigorúan pillantottak rám.

- Változzon vissza emberré! – követelte Gianna. Horkantó hangot hallattam a gondolattól, hogy önként védtelenné és kiszolgáltatottá váljak. Az ki van zárva! – Most! Különben az ember meghal! – csattant fel a női hang türelmetlenül. Tudtam, hogy mitől lett hirtelen idegesebb, és ez elégedettséggel töltött el. Alice szólt a többieknek, és bár elég halkan mozogtak, néhány zörej és az illatuk jelezte, hogy hamarosan ők is megérkeznek. Edward az ingéhez nyúlt, és elkezdte kigombolni. – Most meg, mi a fenét csinálsz? – meredt rá értetlenül a vörös szempár.

- Kell neki valami ruha, ha visszaváltozik – közölte Edward, majd levette a ruhadarabot.

Ha megteszem, nem tudlak megvédeni – tiltakoztam erőtlenül. Gianna ujjai körbefonták Russel nyakát. Egy másodperc alatt simán eltörhette volna, véget vetve ezzel az életének. – Komolyan megölné? – kérdeztem. Edward aprót bólintott. – Rendben – sóhajtottam fel. Az ismerős remegés végigfutott a sejtjeimen, hogy aztán a tagjaim belekezdjenek az átalakulásba.

Edward azonnal elém lépett eltakarva a kíváncsi szemek elől – bár erősen kételkedtem benne, hogy Russel döbbenete a bájaimnak köszönhető. Gyorsan felvettem az ingét, ami épphogy csak eltakarta a kényes részeket. Szorongva kapaszkodtam bele az anyag szélébe, hogy biztosítsak magamnak még pár milliméternyi fedettséget. Ahogy felpillantottam, Russel zöld tekintetével találtam szemközt magamat. Azt vártam, hogy majd rettegést, gyűlöletet vagy undort találok benne, de ehelyett izgatott csillogással mért végig.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el a teljes igazat – mondtam gyorsan. Fogalmam sem volt, mi lesz ennek a jelenetnek a vége, és azt akartam, hogy tudja, bánom, hogy nem mondhattam el neki korábban, mi is vagyok.

A halk suhanó hangon kívül semmi sem jelezte, hogy új vendégek érkeztek. Gianna oldalra rántotta Russelt, hogy minden jelen lévőt szemmel tudjon tartani. Carlisle volt az, aki lassan előrébb lépett, mint egy igazi családfő.

- Üdvözöllek a területünkön! – hajolt meg egy kissé, de pillantását nem vette le az idegen vámpírról.

- Ön Carlisle Cullen? – kérdezte, hogy megerősítést kapjon abban, amit sejtett. A viselkedése láthatóan megváltozott, mintha Carlisle valamiféle tiszteletet ébresztett volna benne.

- Igen, én vagyok.

- Az én nevem Gianna. Azért vagyok itt, hogy Aro parancsát teljesítsem – mutatkozott be ismét. – Ha valami bajom esik, azt a Volturi személyes sértésnek veszi, ami következményekkel fog járni. – A fenyegető szavak ellenére a tekintetét lesütötte, mintha szégyellte volna, hogy ilyen módszerekhez kell folyamodnia.

- Természetesen, nem áll szándékunkban ártani neked. Amíg te sem ártasz másoknak. – Carlisle hangja határozott volt – és Giannával ellentétben nem csak megjátszotta ezt.

- Sejtettem, hogy így gondolják – bólintott Gianna. – De mi van a farkassal? És ha jól tudom, többen is vannak…

- Garantálom, hogy ők sem támadnak rád ok nélkül – fordult felém Carlisle. Mély levegőt vettem, aztán beleegyezően bólintottam. Habár Jonathanék felett nem volt uralmam, tudtam, hogy a kérésemre ők is nyugton maradnának.

- Rendben. – A hófehér kéz eleresztette az emberi nyakat, és lehanyatlott. Russel tétován fordult a vámpírnő felé, mintha valamiféle engedélyre várt volna, hogy tényleg sértetlenül elmehet. – Igazán köszönöm a segítséget! - rebbentek meg a hosszú szempillák. Hallottam a Russel tüdejéből eltávozó reszketeg levegőt, de ahogy elindult felénk, és megláttam az arcát, rájöttem, hogy ez a sóhaj nem csak az életben maradás okozta megkönnyebbülésből eredt. Szederjes arcbőre és a tekintete sokkal inkább árulkodott a vámpíroknak köszönhető megbabonázásról, mint félelemről.

- Jól vagy? – ragadtam meg, mire megrázkódott, mintha valami álomból ébredt volna. Röpke pillantást vetett a válla fölött a vámpírnőre, aztán kissé zavartan nézett vissza rám.

- Igen… Ez… Olyan hihetetlen. Mármint… - dadogta. – Te egy farkasember vagy – nevetett fel zaklatott hangon. – Ő pedig… Ő… - fordult elgondolkozva Gianna felé, és összeráncolt homlokkal fürkészte. – Vámpír? Mármint, gyors és erős – húzta végig az ujját a torkán finoman, ahol még pár vörös folt jelezte a korábbi szorítást. – Hideg az érintése. És… Mielőtt megjöttetek volna, a véremről beszélt. Inni akart a véremből – borzongott meg, aztán a figyelme Edwardra vándorolt, aki mellettünk állva hallgatta a párbeszédünket. – Ők is azok – jutott el hirtelen a tudatáig. – Vámpírok. – Edward és én sem helyeseltünk, de erre valószínűleg, nem is volt szükség.

- Isabella most biztos helyre viszi a fiút, mi pedig megbeszéljük, miért is vagy itt – zavart meg Carlisle hangja minket. Mikor felfogtam, mit is mondott, tiltakozva nyitottam ki a számat. – Csak La Push-ban lesz biztonságban, oda pedig nem viheti más, csak te. Nekem most maradnom kell – magyarázta, és bár tudtam, hogy nem parancsnak szánta, amit mondott, mégis éreztem, hogy jobb nem vitatkoznom vele.

- Menj csak, ott te is biztonságban leszel – helyeselt Edward. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy tud valamit – azon kívül, hogy Gianna egy gyilkos vámpír -, ami miatt jobban örülne, ha távol lennék tőle.

- És te? – toporogtam egyhelyben.

- Egyedül van, mi pedig hatan. Minden rendben lesz, csak beszélünk – mosolyodott el Edward a – szerinte felesleges – aggodalmamon, aztán apró csókot nyomott a homlokomra. – Menjetek! Odatelefonálok, ha végzünk – ígérte, és egy finom mozdulattal útnak indított. Megragadtam Russel csuklóját, és igyekeztem minél hamarabb elrángatni a közelből. Ezt megnehezítette a tény, hogy Russel hátrafelé forgolódva próbált meg elcsípni még egy pillantást Giannától.

- Hagyd már abba! – csattantam fel, mikor a fák már rég eltakarták a többieket, de Russel még mindig ficánkolt a kezem között.

- Mit? – pillantott ismét körbe.

- Ezt – forgattam meg a szemeimet. – Az a nő egy vámpír. Nem kedves vámpír, mint Edwardék, hanem olyan, aki gondolkodás nélkül beléd mélyeszti a fogait.

- Tudom, de olyan… gyönyörű… - Az újabb sóhajtól, ami elhagyta Russel száját, idegesen felmordultam.

- És gyilkos! Ezt ne felejtsd el, ha élni akarsz! – figyelmeztettem a valóságra.

- Miért megyünk La Push-ba? – szólalt meg Russel pár percnyi csend után. Most, hogy már a titkaink kilencvenkilenc százalékát tudta, nem láttam okot arra, hogy a maradék egyet eltitkoljam.

- Mert ott él a többi hozzám hasonló – mondtam el neki. – Amikor törölni akartad a memóriámat, értem jött autóval egy indiánfiú.

- Igen, emlékszem. Bár csak messziről láttam… Ő is…? – Bólintottam. – Hát, ez nem semmi! – nevetett fel Russel. – Farkasemberek és vámpírok élnek itt, és az emberek mit sem tudnak róla. Ha ezt bárkinek elmondanám… - görnyedt össze a levegőt kapkodva. A tekintetem borússá vált. – Mármint, nem fogom! Pusztán csak vicces lenne az arcuk… De tartom a számat! – komolyodott el egy pillanatra az arca, aztán tovább kuncogott magában.

Majdnem kicsúszott a számon egy nyűgös válasz, amelyben benne lett volna vádként a „gyerekes viselkedés” és a „férfiak agysejtjeinek kómás állapotba kerülése egy szép nő látványától”, de végül visszanyeltem. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy ez a viselkedés csak a sokk és a halálfélelem utóhatása.

- Egyébként, nem farkasember – tereltem másfelé a társalgást, hogy lenyugtassam magam egy kissé. – Csak farkas. Sima alakváltó farkasok vagyunk.

- Ez mit jelent pontosan? Azon kívül, hogy nem csak teliholdkor változtok át… - utalt Russel az előbbi átalakulásomra.

- Nem igazán vagyok otthon a horrortörténetekben… De láttam pár filmet… - próbáltam meg gondolatban összeszedni, hogy egy átlagembernek mi is juthat eszébe, mikor meghallja a vérfarkas vagy farkasember szavakat. – Ha jól tudom, a vérfarkasok valamiféle vírussal, harapás útján „szaporodnak”. Mi viszont már így születünk.

- Aranyos lehettél kisfarkasként – vigyorodott el Russel a gondolattól.

- Gyerekként nem tudunk átváltozni – mosolyodtam el halványan. – Csak magunkban hordozzuk a farkasgéneket. Ezek később tudnak csak aktiválódni, mikor testileg már elég fejlettek vagyunk az alakváltáshoz. Viszont, ezek a gének csak akkor aktiválódnak, ha sokáig vámpírok közelében vagyunk. Ők a katalizátorok.

- Miért pont a vámpírok? – Russel hangjában érezhető volt a színtiszta kíváncsiság.

- Hát… - pirultam el. – Ők amolyan ősi ellenségeink. Mi elvileg azért létezünk, hogy megvédjük az embereket tőlük.

- A vérfarkasok is utálják a vámpírokat. Bár ők nem az emberek védelmének érdekében – gondolkozott el Russel, aztán hirtelen újra szélesre húzódott a szája. – Te belezúgtál az ellenségbe!

- Cullenék mások… - rántottam meg a vállamat.

- De vámpírok – erősködött tovább. – Hát, ez igazán… romantikus – Russelből újabb nevetőroham tört ki, amit én összepréselt szájjal és haragos csenddel jutalmaztam remélve, hogy hamar elmúlik nála ez az infantilis állapot.

A la push-i házak közé érve szerencsére – vagy szerencsétlenségemre – elterelődött a figyelmem a bosszankodásról. Az itt élők sok mindent megszoktak már, de az én félig pucér látványom és egy idegen felbukkanása még az ő érdeklődésüket is felkeltette. A lehető leggyorsabb léptekkel siettem Jonathan háza felé Russelt magam után húzva.

Halkan kopogtam az ajtón, de nem vártam meg, amíg Nate kinyitja, hanem csak lenyomtam a kilincset. Minél előbb fedett helyen akartam lenni, és beszerezni valahonnan egy nadrágot.

- Nate! – hívtam már az előszobából, és nem kellett sokat várnom rá.

- Isabella? Te meg, mit keresel itt? – lépett ki a konyhaajtón, aztán összeráncolt homlokkal pislogott az ismeretlen vendégére.

- Elmondom, amint rendesen felöltöztem – ígértem, miközben a konyha felé tereltem a két fiút. – Ó, hello! – torpantam meg a küszöbön, mikor felfedeztem Joshuát az étkezőasztal mellett. Az arca elég fáradtnak tűnt, és a szemei alatti karikák is sötétebbek voltak, mint általában egy kimerítő átjárőrözött éjszaka után.

- Szia… sztok! – Joshua kérdőn nézett fel Jonathanra, de ő csak megvonta a vállát.

-Te csak ülj le – kértem Russeltől. – Én pedig mindjárt jövök. Csak átfutok a Black házba egy nadrágért – közöltem, aztán meg sem várva a választ, már indultam is. A két ház közötti utat tényleg futva tettem meg, azonnal az emeletre mentem, és ott az első sortot felkapva felöltöztem.

- Már kész is vagyok! – estem be végül Nate konyhájának az ajtaján halvány mosollyal az arcomon, ami Jonathan dorgáló hangjától azonnal el is halványult.

- Tudja, hogy mik vagyunk. – Lesütöttem a szemeimet a padlódeszkákra.

- Én igazán nem tehetek róla… Jött egy vámpír, és… - kezdtem volna bele, de Nate leintett.

- A barátod már elmesélte.

- Csodás… - hördültem fel. – Remélem, azért kívülállóknak nem fogod ilyen gyorsan elpletykálni a dolgot – vontam felelősségre Russelt. A fülei hirtelen vörösek lettek.

- Azt hittem, nekik szabad… Ők olyanok, mint te – védekezett. – Sajnálom.

- Úgyis elmondtam volna nekik – legyintettem. – De máskor mielőtt beszélsz valaki előtt, kérdezz meg! – A hangom kivételesen keményre sikeredett, de így legalább Russel agyáig eljutott a dolog fontossága. Bólintott egyet, és bocsánatkérő pillantással nézett rám.

- Szóval, Cullenék már megint nomádokat fogadnak be? Azt hittem, tanultak a múltkoriból… - feszült meg Jonathan arca. Joshua keresztbe fonta maga előtt a karjait, hogy elrejtse a keze apró remegését, amit alig pár pillanattal ezelőtt kiszúrtam. Először azt hittem, hogy újra felhúzta magát a vámpírgyűlölete miatt, de az arcán nyomát sem láttam a szokásos dühnek.

- Nincs más választásuk – próbáltam meg mentegetőzni.

- Miért is nincs? – dörzsölte meg fáradtan a halántékát Jonathan.

- Mert ez a vámpír… a Volturi tagja. – Az aggodalom mély ráncokat vésett Nate arcára, de még Joshua is felkapta a tekintetét az asztallapról, amit eddig üveges szemekkel bámult.

- Ők azok, akikre gondolok? – kérdezte.

- Igen. Akikről a mítoszok mesélnek – erősítette meg Jonathan őt, aztán visszafordult hozzám. – És ez most mit jelent? Érte jöttek? – intett Russel felé, aki meghökkenve pislogott ránk.

- Értem? Mit akarnának tőlem? Már a véremen kívül… - ráncolta össze Russel az orrát.

- A képességedet, természetesen – felelte Nate egyszerűen. Russel vádlón meredt rám, így most rajtam volt a pirulás sora.

- Még régebben tudta meg… - kezdtem magyarázkodásba.

- Na jó, hagyjuk ezt! – intett le minket Jonathan, mintha két kölyköt kéne megnevelnie. – A fontos most az, hogy mit akar itt ez a vámpír, veszélyes-e, és ha igen, mit tehetünk ellene. Erre koncentráljunk.

- Giannának hívják, és azt mondta, hogy Aro küldte őt – próbáltam meg összeszedni az összes információt, aminek tudatában voltam. – Jasper azt mesélte, hogy Aro a Volturi egyik vezetője a háromból. Állítólag bármire képes, ha meg akar szerezni valamit.

- Igen, Edward valami népirtást is emlegetett a múltkor – ült ki Jonathan arcára az iszonyat a gondolattól. Fel-alá kezdett járkálni, ami a szűk konyhában három lépést jelentett mindkét irányba.

- Viszont, nem hinném, hogy Russel miatt jöttek volna. Honnan értesültek volna a képességéről? – gondolkoztam el.

- Nem tudom.

- Ha őt akarnák, Gianna nem eresztette volna el. És Edward is azt mondta a vámpírnőnek, hogy nem Russel miatt jött. Valami másnak kell lennie a háttérben – haraptam be az alsó ajkamat.

- Ha így van, az egyik legfontosabb dolog, hogy semmiképpen se tudja meg a Volturi, mire képes a barátod. – Halk torokköszörülés vetett véget az elmélkedésünknek.

- Megkérhetnélek titeket, hogy ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék – lengette meg a kezeit előttünk Russel jelezve, hogy nagyon is jelen van.

- Bocsánat – nyögtem ki.

- Mostantól nem használhatod a képességedet – állt meg Jonathan Russel előtt. – A legkisebb kockázatot is el kell kerülnünk.

- Már elnézést, de ki nevezett ki főnöknek, aki csak úgy parancsolgathat bárkinek? – A zöld szemek dacosan fúródtak Nate tekintetébe. A régi tinédzservitáim alapján, amiket anno színtiszta dacból folytattam anyuval, úgy láttam, éppen most jött el az ideje, hogy átvegyem a szót.

- Figyelj, Russel… - tereltem arrébb Nate-et, hogy leguggolva a szeplős arccal egyvonalban lehessek. – Tudom, hogy ez milyen sokkoló, ijesztő és bosszantó lehet most a számodra. Egy csomó új dolgot tudtál meg, és ezeknek jó részétől a legtöbb ember valószínűleg, frászt kapna. Aztán most meg korlátozni akarnak téged. Pontosan ismerem az érzést.

- Honnan ismerhetnéd? – fújtatott Russel. – Te nem tudod, milyen, mikor egyedül van az ember. Ha nem használhatom a képességemet, még ennyire sem tudom megvédeni magam.

- Amikor meghaltak a szüleim, én is szörnyen egyedül voltam. Bujkálnom kellett egy pszichopata vámpír elől, aki vadászott rám és a testvéremre. – Russel döbbenten kapta felém a fejét. Az életemet mostantól teljesen más szemszögből láthatta, mint ahogyan eddig, és olyan részleteket tudhatott meg, amiket mások nem. – Akkoriban szinte bezárva éltem a Cullen házba, mert úgy volt biztonságos. Ha tudnád, hányszor akartam sikítani, ordítani vagy csak egyszerűen feltépni az ajtót, és kirohanni a vakvilágba… - sóhajtottam fel. Igyekeztem nem törődni Jonathan és Joshua figyelő pillantásával, és csak arra koncentrálni, hogy Russelt meggyőzzem. – De nem tehettem. Azzal másokat és magamat is veszélybe sodortam volna. Kérlek… Tedd azt, amit mondunk, mert nem akarom, hogy bajod essen – fogtam meg Russel kezeit. – Te vagy az egyetlen emberi barátom… Szükségem van a barátságodra, de ehhez életben kell maradnod – vetettem be a könyörgő tekintetemet, aminek csak ritkán tudtak ellenállni.

- Rendben – adta meg magát végül Russel is.

- Köszönöm – mosolyodtam el.

Jonathan irányából hirtelen lágy dallamú zene szólalt meg. A nadrágzsebébe nyúlt, elővette a mobilját, és néhány gomb lenyomása után olvasni kezdett egy üzenetet.

- Edward az? – tippeltem összeszoruló gyomorral az elsötétülő tekintetet látva.

- Nem. Benjamin – morogta. Mikor mindannyian kérdőn néztünk rá, vett egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjon, és csak aztán válaszolt. – Segítség kell neki. Ez a hebehurgya, bemászott Lupe szobájába, a család hamarabb ért haza, ő pedig a lány szobájának mosdójában bujkál éppen. – Pár másodpercnyi csend után mindhármunkból egyszerre tört ki a röhögés, miközben Russel értetlenül bámult ránk.