A jelen boldogsága - 5. fejezet

5. FÉLIGAZSÁGOK




MIKOR BELÉPTEM AZ EBÉDLŐBE, Carlisle éppen elégette a véres gézdarabokat egy hamutartóban, aztán nekiállt megtisztítani és elpakolni az orvosi eszközöket. A keze gyorsan és biztosan dolgozott jelezve a – mások számára elképzelhetetlenül – sok éves gyakorlatot. Russel gyanakvó tekintettel figyelte, de nem kérdezett semmit. Ahogy a hosszú, fehér ujjak lezárták az orvosi táskát, Carlisle felnézett, és halványan rám mosolyodott, Russel arcán pedig számomra beazonosíthatatlan érzelem suhant végig. A kezeimet tördelve mentem beljebb, aztán megálltam nem messze az asztaltól.

- Hogy vagy? – kérdeztem a szemöldökétől a homloka felé futó öltéseket látva. Dave-ék jól ellátták a baját, mielőtt Edward megérkezett volna. Az összevarrt seben kívül az álla is be volt lilulva.

- Jól – érkezett a rövid és velős válasz. Carlisle megköszörülte a torkát, miközben kezébe vette az orvosi táskáját.

- Nekem van fent egy kis dolgom… - pillantott felém bíztatóan, aztán elhagyta az ebédlőt. Mély levegőt véve húztam ki a Russel mellett lévő széket, és szembefordítva vele leültem rá. A pár pillanatnyi csend, amíg próbáltam összeszedni a gondolataimat, zavaróan fülsüketítő volt.

- Szóval, Supermannel jársz? – hallottam meg hirtelen Russel hangját. Felpillantva rá, próbáltam rájönni, mi járhat a fejében, de nem sikerült.

- Valahogy úgy… - próbálkoztam meg egy halvány mosollyal.

- Mindig sejtettem, hogy Cullenék nem emberek… - ugrott összébb a két vörös szemöldök, hogy aztán Russel arca eltorzuljon a fájdalomtól. – Melyik bolygóról jöttek? – érdeklődött teljesen komolyan. Ideges kuncogás hagyta el a számat, miközben megráztam a fejemet.

- Nem földönkívüliek.

- Hanem? Genetikai mutánsok? – A kuncogásom nevetéssé erősödött, ahogy meghallottam az emeletről Emmett jókedvének halk, mormogó hangjait, és Rose bosszankodását, amiért párja nem kezeli elég éretten a helyzetet.

- Nem.

- Akkor? – nézett rám várakozó bosszúsággal Russel. Gyorsan megpróbáltam helyretenni a vonásaimat, és komolyságot erőltetni magamra.

- Figyelj, Russel… - nyúltam felé, de mikor összerándult, meggondolva magam az ölembe ejtettem a kezemet. – Hidd el, hogy az a te érdeked is, hogy minél kevesebbet tudj rólunk. Már az is túl veszélyes, amit eddig tudsz. Éppen ezért nem mondhatod el senkinek! – kértem őt szinte könyörgő hangon.

- Szóval, csak emiatt aggódsz? – préselte össze az ajkait. – Félted a kis titkotokat. Más miatt nem is foglalkoznál velem, ahogyan eddig sem tetted – emlékeztetett az állítólagos bűneimre.

- Ez egyáltalán nem így van. Ha nem foglalkoztunk volna veled, akkor Edward nem ment volna, hogy segítsen neked – juttattam eszébe, hogy megmentették az életét.

- Ezer hálám… - vicsorodott el. – Nem mintha kértem volna a segítségét – morogta a fogai között.

- Meghaltál volna, ha nincs ott – öntött el egy pillanatra a düh.

- Nem mintha bárkinek is hiányoznék – vonta meg a vállát Russel olyan közönyösen, hogy az már ijesztő volt.

- Ez megint csak nem így van. Nekem fontos, hogy mi van veled – próbáltam meggyőzni.

- Akkor mondd el az igazat! – fúródtak a zöld szemek a tekintetembe.

- Nem tehetem… - hajtottam le a fejem bűnbánóan. Meglepetten rezzentem össze, ahogy a szék lábai csikordulva végigcsúsztak a padlón. Russel dühösen felpattant, és gyors léptekkel az előtér felé indult. Pár pillanatnyi fáziskéséssel ugrottam fel én is, hogy utána siethessek. – Várj, most meg hová mész? – ragadtam meg a karját, mire villámló szemekkel fordult felém.

- Talán, a rendőrségre… - sziszegte az arcomba.

- Kérlek, Russel… Úgysem hinnének neked. – Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, már szívtam is volna vissza a mondatot. A Russel szemeiből sugárzó csalódottság szinte fizikailag fájt. – Nem úgy értettem… Csak… Gondolj bele. Tényleg nem hinnének neked. Neked is jobb lenne, ha úgy tennénk, mintha mi sem történt volna – próbáltam meggyőzni.

- Azt hiszed, hogy ezek után csak úgy el tudom felejteni az egészet? Végre… végre találtam valakiket, akik… - ökölbe szorultak a kezei, és tehetetlenül elhallgatott. Az együttérzés hullámai végigjárták a mellkasomat.

- Akik olyan különlegesek, mint te – fejeztem be a mondatát. Elkerekedett szemekkel pislogott rám. – Tudom, hogy mire vagy képes… - vontam meg a vállamat. Mikor továbbra sem szólalt meg, szemforgatva folytattam. – Törölni tudod az emberek memóriáját.

- De… Honnan… - motyogta zavartan, miközben olyan ijedten nézett rám, mintha bármelyik pillanatban előránthatnék egy keresztet a hátam mögül, hogy a pokolra küldjem. Azt akartam, hogy tudja, nincsen egyedül. Igaz, hogy megígértem Edwardéknak, hogy nem árulom el magunkról az igazságot, de másképp is éreztethetném Russellel, hogy számíthat ránk.

- Kipróbáltad rajtam az iskolaudvaron, mikor Dave-ék megjelentek.

- Emlékszel rá… - suttogta maga elé hitetlenkedve. – Még soha senki…

- Rám nem hatott, amit csináltál. De nyugi, nem te vagy az egyetlen, akire immunis vagyok – vontam meg a vállam. – Nem mondhatom el a teljes igazságot, de… Nekünk is vannak képességeink. Akárcsak neked.

- Képességek? – Russel tekintete izgatottan felcsillant. Rosalie halk morgása ellenére is biztos voltam benne, hogy helyes, amit teszek. – Edward… ő a semmiből bukkant fel a híd alatt, és fél kézzel elkapott és megtartott.

- Hát igen… Edward elég gyors és erős.

- És a többiek? – Valószínűleg, mindenki számára nyilvánvaló lett volna, hogy Cullenék különcsége és a családon belüli hasonlóságok nem véletlenek. Russel is sejtette, hogy ha Edward különleges, a többiek is az kell, hogy legyenek. Bólintottam.

- Ők is azok.

- És még? Képességekről beszéltél… Többesszámban.

- Képes olvasni a gondolatokban. Tudta, hogy mire készülsz, ezért ment utánad, és vigyázott rád – magyaráztam.

- Gondolatolvasó – derült fel Russel arca, hogy aztán rögtön kétségbeesetté váljon. – Jaj… - nyögött fel.

- Mi az? – ráncoltam össze a homlokomat. Russel ijedten pillantott a lépcsők felé, mintha valamire várna.

- Nekem… voltak gondolataim… Mindegy… - rázta a fejét, miközben az arca lángvörössé változott. – A többiek is képesek erre? – terelte el a szót.

- Nem. Csak Alice-nek és Jaspernek van még külön képessége, de az nem a gondolatolvasás. Na és, persze, ott van az én mentális pajzsom – fogtam meg a kezét, hogy visszahúzzam az ebédlőbe.

- Ami megvéd az emlékezettörléstől. Edwardtól is véd? – kíváncsiskodott. Annyira izgatta a téma, hogy még ellenkezni is elfelejtett velem, mikor visszanyomtam a székre, amin korábban ült.

- Igen. Hála az égnek! – borzongtam meg, aztán én is helyet foglaltam. Nem voltak igazi titkaim Edward előtt, de a gondolat, hogy minden szégyentelen fantáziámat és kínos bevillanásomat kiolvashatná a fejemből, elég bizarr volt. Russel halk torokköszörülése zökkentett ki az elmélkedésemből.

- Miért vagyunk képesek ezekre? – nézett rám olyan szemekkel, mintha tőlem várná a világmindenség összes titkára a választ.

- Nem tudom. – Szívesen kifejtettem volna neki, hogy a vámpírképességeket honnan eredezteti Carlisle egy elmélet szerint, de ahhoz el kellett volna mondanom, hogy Cullenék és én, ha különlegesek is vagyunk, mégis mások, mint ő.

- Kár… - komorult el ismét azonnal.

- Talán, ez egy áldás… - próbáltam jobb kedvre deríteni.

- Áldás? – horkant fel hitetlenkedve. Tudtam, hogy mit érezhet. Néha én is tehernek éreztem a farkasságomat, de mindent összevetve, nem szívesen mondtam volna le róla. Lehet, hogy bizonyos szempontból könnyebbséget jelentene szimpla embernek lenni – hiszen, nem kellene hazudnom senkinek sem, és szabadabban élhetném az életemet -, de más szempontból viszont, ijesztő gondolatnak tűnt. Mert mi lett volna, ha az egyik szerettem bajba kerül, én pedig csak egy gyönge ember vagyok? Hogyan segíthettem volna nekik erőtlenül?

- Igen. Miért ne… Kitörölhetsz rossz dolgokat az emberek fejéből, hogy ne szenvedjenek.

- Te kitöröltetnél valamit? – nézett kutakodóan a szemembe.

- Nem tudom… - gondolkoztam el. – Nem hiszem…

- Pedig voltak rossz dolgok az életedben. – A múltamról mindenki tudott az iskolában – legalább is, a nyilvánosságra hozható változatról -, de még mindig pofoncsapásként ért, ha valaki fel is emlegette.

- Azok hozzám tartoznak. Emlékeznem kell rájuk.

- Na látod! – nézett rám diadalmas szomorúsággal Russel, én pedig rájöttem, hogy megcáfoltam önmagamat.

- De lehet, hogy más nem így gondolja. Nem vagyunk egyformák.

- Igen, ezt tudom. Még a kívülállók között is kívülállónak számítok… – A sötét, ironikus nevetés, amely elhagyta Russel száját, szíven ütött. – Cullenékkal sem barátkozik soha senki, de még ők is megvetnek és elutasítanak. Ennél mélyebbre már nem süllyedhet az önbecsülésem.

- Ugye… Nem akarod többé megpróbálni azt a butaságot? – haraptam be a számat. Megijesztett Russel hangvétele. Az önsajnálaton és dühön kívül volt benne még valami, amiből úgy éreztem, tényleg úgy gondolja, nincs miért vagy kiért élnie.

- Az ugrásra gondolsz? – komorult el az arca. – Nem.

- Akkor jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

- Tériszonyom van – kapirgálta lehajtott fejjel az asztallapot. – Ki kell találnom valami hatásosabb módszert… - toldotta meg a mondatát hideg öniróniával.

- Sehogyan sem teheted meg! – csattantam fel, miközben lefogtam az ujjait.

- Nem mindegy az neked! – húzta el hirtelen a karját, és a viselkedése újra elutasító lett.

- Nem, egyáltalán nem mindegy! – pattantam fel, hogy aztán Russel fölé magasodva a tekintetem az övébe fúrjam. A fenyegető testtartásom és a szememből felé pattogó, dühös szikrák ellenére úgy tűnt, egyáltalán nem tart tőlem. – Ha kell, megkötözlek, vagy mindenhová követni foglak, de nem hagyom, hogy árts magadnak! – fenyegetőztem.

- Miért olyan fontos ez neked? Ha nem élnék, legalább biztonságban lenne a kis titkotok. Legalább is, az a része, amiről tudok – állta Russel rezzenéstelenül a pillantásomat.

- Mert a barátod akarok lenni – ismertem be.

- Miért? – Bosszúsan felsóhajtottam.

- Nem kellett volna már kinőnöd a „miért?” korszakot? – ráncoltam össze az orromat.

- Lehet… Sosem voltam olyan, mint a többiek – kaptam egy vállrándítást válaszként, de a zöld szemek tovább várták tőlem a választ.

- Jelen pillanatban, magam sem tudom – morogtam, aztán visszaültem a székre. Vettem egy mély levegőt, aztán megpróbáltam összegezni a gondolataimat. – Mert hasonlítunk abban, hogy mások vagyunk. És tudom, milyen egyedül lenni.

- Szóval, szánalomból. Nincs szükségem rá! – próbált meg Russel megint felállni, de még időben elkaptam a karját, és az ellenkezését figyelmen kívül hagyva visszanyomtam a székre.

- Nyughass már, az istenért! – tartottam lenyomva, amíg le nem nyugodott. – Nem szánalomból, hanem azért, mert szükségem van egy emberi barátra – csúszott ki a számon.

- Emberi barát? – hagyta abba a kapálózást Russel elnyíló szájjal, én pedig legszívesebben fejbe vágtam volna magam.

- Úgy értem… Mindegy! – csattantam fel. – A lényeg, hogy azért akarok jóban lenni veled, mert szükségem van egy barátra – próbáltam meg elterelni a figyelmet az elszólásomról. Szerencsére, Russel valószínűleg rájött, hogy úgysem mondok ennél többet, mert nem kérdezősködött tovább.

- Ha így van, miért vágtál át? Bíztam benned!

- Mondtam már, megsérültem – sétáltam bosszúsan az ablakhoz. Utáltam ezt a titkolózást még akkor is, ha tudtam, ez szolgálja mindannyiunk biztonságát és Cullenék nyugalmát. Én megbíztam Russelben, de a többiek nem érezték ugyanezt, és nem akartam nekik felesleges aggodalmat okozni azzal, hogy nem tartom a számat. Ha csak a saját titkomról lett volna szó, már valószínűleg, mindent bevallottam volna, de így hallgatnom kellett. Főleg, hogy külön meg is ígértem…

- Aham, a láthatatlan sérülés, amit senki sem látott még… És persze, olyannyira rosszul voltál, hogy a nagy szenvedések közepette alig volt erőd kiélvezni a lánykérést, igaz? – pillantott az ujjamon lévő gyémántra, amin árulóan megcsillant a lámpa fénye.

- Mikor ez történt – emeltem fel a kezemet. -, már jobban voltam. De előtte napokig nem kelhettem fel az ágyból.

- Ha már nem mondhatod el az igazat, legalább hallgass, és ne hazudj! – Russel keze ökölbe szorult az asztalon. A vádtól felzaklatva léptem újra elé, és felrántottam a hálóingemet - még az sem zavart, hogy a fehérneműm is láthatóvá vált. Russel elvörösödve bámulta az oldalamat.

- Elégedett vagy? – engedtem le az anyagot dühösen.

- Én azt hittem, hogy… De mi történt? – nézett fel rám bűnös tekintettel.

- Nem hittél nekem, és hazugnak neveztél. Azt hiszem, az a minimum, hogy nem kérdezősködsz! – használtam fel ellene az előbbi pár mondatát. Szégyenkezve bólintott egyet, bár láttam rajta, hogy majd megőrül a kíváncsiságtól. Ennyi szenvedést megérdemelt azért, mert azt hitte, nem mondok igazat…

- Sajnálom – suttogta a padlót fixírozva. – Csak annyiszor kellett csalódnom már…

- Én is sajnálom, hogy akaratomon kívül csalódást okoztam – néztem rá megenyhülve. – Tényleg meg akartuk szervezni azt a partyt.

- Elhiszem… - bólintott Russel, aztán a rajta lógó farmernadrág zsebéhez kapott. Kiemelte a mobilját, és ránézve halk káromkodásba kezdett. – Mennem kell! Az apám meg fog ölni. Észrevette, hogy nem vagyok otthon… - fehéredett el teljesen.

- Edward hazavisz – ajánlottam fel, remélve, hogy az említett nem lesz mérges miatta.

- Nem szükséges – rázta a fejét Russel, és kisietve a folyosóra csak az ajtó előtt torpant meg. – Én… Nem mondok senkinek semmit – emelte rám a tekintetét.

- Tudom – mosolyodtam el. A halk léptek hangjára a lépcső felé fordultam. Edward kezében a kocsikulccsal igyekezett felénk.

- Tényleg nem szükséges – tiltakozott Russel. Még mindig éreztem rajta a feszültséget, amit az emberekből általában előcsalt Cullenék közelsége.

- Veletek megyek – ajánlottam fel, hogy könnyebbé tegyem a kocsiutat mindenkinek, de Edward megrázta a fejét.

- Szó sem lehet róla. Holnap iskola, te pedig amúgy is fáradt voltál. Minden rendben lesz – nézett Russelre az utolsó mondatánál, aki végül beleegyezően bólintott, mégsem indult el Edward után, mikor az kilépett a tornácra.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Vissza… visszakaphatnám a pisztolyt? – dadogta, de még mielőtt válaszoltam volna, Edward megelőzött.

- Szó sem lehet róla!

- De hát… - fordult felé Russel tiltakozva hirtelen megfeledkezve az Edward okozta félelmeiről.

- A fegyverek veszélyesek. Nem fogom újra a kezedbe adni. – Edward olyan határozott hangon beszélt, hogy biztos voltam benne, semmi sem győzheti meg az ellenkezőjéről. Kivételesen, tökéletesen egyetértettem vele.

- De az apám tényleg megöl, ha észreveszi, hogy eltűnt – nyüszkölt fel Russel. Edward felém pillantott, aztán mélyet sóhajtott.

- Hol tartja a pisztolyt az apád? – jött az egyszerű kérdés.

- A szekrényében alul van egy doboz… - motyogta Russel. – Esküszöm, hogy csak visszateszem oda. Nem csinálok hülyeséget! – pislogott reménykedve Edwardra, aki megrázta a fejét.

- Nem fogom visszaadni – jelentette ki újra.

- Akkor meg, miért érdekel? – húzta fel az orrát kissé sértődötten Russel.

- Az, hogy nem adom vissza, nem jelenti azt, hogy nem fog visszakerülni a helyére – lendítette lazán a vállára a kabátját Edward, aztán sürgetően intett egyet.

- Holnap a suliban… - szóltam Russel után, aki kilépve az ajtón visszanézett még rám, és bólintott egyet. Edward egy lágy pillantással búcsúzott, amitől apró bizsergés szaladt végig rajtam. – Légy kedves! – tátogtam oda neki, mire elvigyorodott. Szemforgatva csuktam be utánuk az ajtót, aztán gyorsan felsiettem Edward szobájába. Tudtam, hogy Rosalie majd lenyugszik, ha látja, hogy nincs miért tartanunk Russeltől, de addig is jobb ötletnek tűnt elkerülni őt.

Végigheveredtem az ágyon, és magamhoz öleltem a párnámat. Valamiért sokkal könnyebbnek éreztem magam. Lehet, hogy nem mondhattam el mindent Russelnek, de most már legalább megbízik bennem, és a lényeget tudja – mi is mások vagyunk, éppen ezért hasonlít ránk.

Az, hogy egy ember barátságát sikerült elnyernem farkasként, boldoggá tett. Elég nagy teher volt a titkainkat hordozni, és ha nem is mondtam soha ki hangosan, féltem, hogy ez majd teljesen el fog szigetelni mindenkitől, aki nem vámpír vagy farkas.

Nem mintha nem lettem volna boldog az én kis valós csodavilágomban. Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy valaki mellett átlagosabbnak érezhessem magam, és azóta, hogy Russelt igazán megismertem, rájöttem, hogy ő az, aki megadhatja ezt nekem barátként. A különcsége miatt képes elfogadni, hogy különleges vagyok, mégis elég normális ahhoz, hogy én is normálisnak érezhessem magam, mikor vele töltöm az időmet. Cserébe pedig igaz barátságot adhatok neki, és megszüntethetem a magányát.

Meg akartam várni Edwardot, de végül elnyomott megint az álom. Tényleg kimerített az utóbbi pár nap, és most, hogy végre kicsit megnyugodhattam, a testemen átvette az uralmat a fáradtság.

Hűvös érintésre ébredtem. Mosolyogva nyúltam az ismerős kéz után, és egy gyengéd puszi után a fejem alá húztam, hogy ismét álomba szenderedhessek. Csak pár lélegzetet követően jöttem rá, hogy a kéz illata más, mint általában. A felismeréstől kissé zavarodottan nyitottam fel a szemeimet, hogy aztán fülig vörösödve húzzam feljebb magamon a takarómat.