Gyógyító pilleszárnyak - 6. fejezet

Kicsit lejjebb csúszott a bejegyzés, de ne feledkezzetek meg az Árnyékvilág végére szánt véleményekről sem. Köszönöm. :) És ezer hála és köszönet azoknak, akik már írtak! :)

Edward szemszögből hétvégén lesz friss, ahogyan Leah történetéből is. Kicsit sűrű volt ez a hét, és nem volt időm sajnos eddig rájuk.

6. ÚJ ÉLET

A SZŰK SIKÁTOR EGYÁLTALÁN NEM nőnek való hely volt. Idegesen fürkésztem a sötétet, és mikor Vania feltűnt, megkönnyebbülten fellélegeztem. A szeme piros és karikás volt, mintha sírt volna, és abból, ahogy körbepillantott és a bőröndje fülét szorongatta, úgy tűnt, hogy eléggé ideges. De legalább nem esett semmi baja az idefelé úton.

- Hát eljött! – sóhajtott fel, mikor nagy nehezen észrevett a sikátor fala mellett. – Köszönöm.

- Megígértem – léptem kijjebb a fényre, hogy ne kelljen erőltetnie a szemeit. – Most pedig mondja el, kérem, mi is történt… - néztem rá, mire lesütötte a pillantását.

- Semmi… - Az elhaló suttogás nem volt túl meggyőző. – Csak szeretnék elmenni innen. – Kinyúltam, és a mutatóujjammal feljebb toltam Vania fejét, hogy lássam az arcát. Aprót remegett a szája széle, mintha a sírást próbálná visszafojtani, de állta a tekintetemet.

- A testvére mit szól a tervéhez? – érdeklődtem. Biztos voltam benne, hogy van valami más is a háttérben, minthogy Vania megunta a mostani életét, de jobbnak láttam későbbre hagyni a faggatását.

- Ő… nem tud róla – vallotta be.

- Nem vihetem el úgy, hogy nem szól neki.

- Nem fog elengedni – remegtek meg újra az ajkak, és a zöld tekintet könnyfátyolossá vált.

- Harlan is azt szeretné, ha biztonságos, nyugodt környezetben élhetne a húga – próbáltam megnyugtatni.

- Igen, de ő akarja megteremteni ezt nekem. És… menne is neki… Talán, pár év múlva már más lehetne az életünk. De nekem nincs pár évem! Kérem! – A gyenge női ujjak megmarkolták a karomat. Tökéletesen megértettem Vaniát. Lehetőséget adtam neki egy új életre, és ezt elszalasztani jövőbeli remények miatt, nehéz döntés lett volna számára.

- Beszélek Harlannal – ígértem. – Megértetem vele, hogy magának így a legjobb. Okos férfi és szereti magát, biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni.

- Nem tudom… - rázta meg a fejét Vania és az arcára aggodalom ült ki. – Úgy fogja érezni, hogy nem bízok benne, hogy gyengének tartom.

- Ha elszökik, akkor is úgy fogja érezni.

- De akkor nem tud visszatartani már, és idővel rájönne, hogy az ő érdekében tettem – csúszott ki Vania száján olyasmi, amit nem akart elmondani. Zavartan harapott rá az alsó ajkára, miközben elengedte a karom.

- Az ő érdekében? – vontam fel a szemöldökömet. Vania hátrébb lépve hátat fordított nekem, aztán ismét rám nézett.

- Van egy befolyásos kuncsaft. Elég sokat járt hozzánk, és először egész kedves volt. Udvariasságból beszélgettem vele, de semmi több – tette hozzá gyorsan. – Egy idő után kezdett zaklatóvá válni a viselkedése, és mikor Harlan rájött, kérdőre vonta, és megmondta neki, hogy hagyjon békén. De Harlan hozzá képest kishal, félek, hogy baja esik a bátyámnak, ha én nem… Ha nem teszem, amit az a férfi akar.

- Megzsarolta önt a bátyjával? – feszült meg az arcom. Vania bólintott.

- Ha elmennék, nem állna érdekében, hogy bántsa őt. Kérem, vigyen magával! – A női hang szívszaggatóan könyörgő volt. Nem volt kérdés, mit kell tennem, de kellett pár másodperc, hogy átgondoljam, hogyan lehetnék a lehető legtisztességesebb Harlannal.

- Rendben, biztonságos helyre viszem, aztán visszajövök beszélni a bátyjával. Meg kell próbálnom meggyőzni, de akár sikerül, akár nem, tartom az önnek tett szavam.

- Köszönöm – Újabb halk sóhaj hagyta el a női ajkakat.

- Jöjjön! – indultam el a sikátor kijárata felé, miután átvettem a bőröndöt.

Bár nem úgy tűnt, hogy Vania tartana tőlem, mégsem ajánlottam fel neki a karomat, ahogyan más esetben tettem volna, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát mellettem. Ahogy kiértünk az utcára és meglátott néhány részegen nevetgélő alakot, önmagától húzódott közelebb hozzám, mintha a közelemben nagyobb biztonságban hinné magát. Kissé meglepődtem, mikor a női kéz belekapaszkodott a felkaromba, de nem fejtettem le magamról az érintést.

Jó fél órába telt, mire emberi léptekkel elértük a város határát, és több órányi séta lett volna még hátra a tengerpartig, ezért amint emberektől mentes területre értünk, megálltam.

- Valami baj van? – Vania szívverése felgyorsult.

- Nem, csak ha nem gond, innentől én vinném tovább. Úgy gyorsabb lenne… - magyaráztam.

- Re… rendben – eresztett el, aztán tétován toporogva nézett rám. Megköszörültem a torkomat, és közelebb léptem hozzá. Éreztem, ahogy megrezzen az érintésemtől.

- A karomba kell vennem, hogy futni tudjak magával – fejtettem ki, nehogy félreértsen és megijedjen tőlem.

- Persze – kapaszkodott a nyakamba, miközben a karomba emeltem. Zavartan jöttem rá, hogy elakadt a lélegzete és a tekintete elhomályosulva fürkészi az arcomat. Túl közelről…

- Hunyja be a szemét! – kértem tőle, mire nagyot nyelt. – Elszédülne a gyorsaságtól… - magyaráztam. Halvány csalódottság suhant át az arcán, aztán teljesítette a kérésemet. Úgy tűnt, még egyszer el kell beszélgetnem vele a múltkori témáról, még mielőtt azt hinné, nem csak kedvességből segítek neki.

Ahogy rohanni kezdtem, éreztem, hogy a törékeny ujjak megfeszülnek a nyakamon és a női test még közelebb bújik hozzám. Gondolkodás nélkül, ösztönösen kerültem ki a fákat, miközben azt próbáltam kitalálni, mit is mondjak majd Harlannak.

Nem akartam megsérteni őt férfi mivoltában azzal, hogy közlöm vele, nem tud úgy gondoskodni a testvéréről, ahogyan kéne. Ez nem is lett volna igaz. Biztos voltam benne, hogy Harlan minden tőle telhetőt megtett a húgáért, amire csak képes volt. Egyszerűen csak nehéz helyzetben volt. Rossz helyre született és felelősségként a nyakába kapott egy gyereket, akit nagyrészt neki kellett felnevelnie, mikor még ő maga is gyerek volt.

Már hallottam a tenger zúgását, mikor megálltam. Vania mélyet sóhajtva emelte fel a fejét a vállamról és kinyitotta a szemét.

- Jöjjön… - tettem le őt a talajra. Egy pillanatra meginogott, de végül mikor eleresztettem, talpon maradt. Csak most vettem észre, hogy egész testében didereg és az ajkai elkékültek. – Maga fázik… Tessék… - vettem le a kabátomat remélve, hogy a testemtől nem olyan hideg, hogy inkább árt, mint használ, majd a női vállakra terítettem.

- Köszönöm – húzta össze magán. Biccentettem felé egyet, hogy nincs mit, aztán a karomat nyújtva neki elindultam a part felé.

Nem kellett már sokat mennünk, mire megláttam a motorcsónakot. Direkt ezzel jöttem, mert nem akartam Vaniát úszva áthurcolni a hátamon.

- Maradjon itt, amíg beszélek a bátyjával - segítettem be őt a csónakba, aztán beemeltem a bőröndjét is.

Előhalásztam az elemlámpát a csónak aljába rejtett túlélő-dobozból, és bekapcsolva odaadtam neki. Az én szememet nem zavarta a sötétség, de ő nem túl sokat láthatott a holdfényben.

Ahogy ki akartam szállni a csónakból, Vania ujjai a csuklómra fonódtak. A tekintete riadtnak tűnt.

- Igyekszem vissza! – ígértem neki. Nyugtalanul bólintott egyet, aztán eleresztett.

Vámpírgyorsasággal száguldottam visszafelé igyekezve kikerülni a lakott területeket, és mikor beértem a városba, akkor is a lehető leggyorsabb emberi tempóban haladtam, ami még nem lehetett feltűnő senkinek. Nem a kocsmához mentem, ahogyan eddig, hanem azonnal a bordélyház felé vettem az irányt. Ahogy beléptem a fogadószalonba, Hugh azonnal ott termett mellettem.

- A főnök nem mondta, hogy jön… - nézett rám gyanakvóan.

- Mert nem tudta. Beszélnem kell vele sürgősen. A húgáról van szó – tettem hozzá, hogy a férfi biztosan felfogja, fontos az ügy.

- Várjon itt! – utasított, aztán felsietett az emeletre. Nem kellett sokat várnom Harlanra. Alig egy perc múlva dühös arccal jött le a lépcsőkön és valószínűleg csak az tartotta vissza attól, hogy megüssön, hogy tudta, mi is vagyok.

- Hol van? Eltűnt a szobájából! A szekrénye is üres! Tud róla valamit? – zúdultak rám a kérdések.

- Biztonságos helyen van – feleltem nyugtató hangon, de a Harlan homlokán lüktető apró érből úgy tűnt, nem nagyon használt.

- Merre van? – követelte ismét a választ.

- Leülhetnénk nyugodtan beszélni? Így nem tudom elmondani, amit szeretnék. Kérem, Harlan… - néztem a szemébe. Fújtatott egyet, aztán hátat fordított és visszaindult az emeletre. Ahhoz a szobához vezetett, amiben a múltkor is voltunk, feltépte az ajtót, aztán levágódott a székébe.

- Most pedig beszéljen, mielőtt olyat teszek, amit meg fogok bánni! – mordult rám a vele szemben lévő üres székre mutatva.

- A húga felhívott telefonon és segítséget kért tőlem – kezdtem. Harlan arcizma aprót rándult, de nem szólalt meg, ezért folytattam. – Elmesélte, hogy az egyik kuncsaft túl messzire ment, és úgy gondolja, az lesz a legjobb Önnek és önmagának is, ha elmegy és új életet kezd.

- Új életet? – horkant fel Harlan, miközben ökölbe szorultak a kezei. – Na és, miből? Azt hiszi, ha lett volna lehetőségem rá, hogy más életet finanszírozzak neki, nem tettem volna meg eddig is?

- Tudom, hogy megtette volna – bólintottam, és megpróbáltam kapni az alkalmon, hogy meggyőzzem. – És most meg is teheti. Állom egy lakás és a főiskola költségeit, valamint minden egyéb kiadását a húgának, így lesz esélye egy jobb, új életre.

- Azt ígérte neki, hogy eltartja? – Harlan arca eltorzult a dühtől. – Mit gondol, hogy csak úgy megveheti a húgomat? Ad némi pénzt és luxust és magával viheti? – csapódott hátra a széke, ahogy felugrott. Remegve támaszkodott rá az asztalra és fújtató bikaként meredt rám.

- Félreért. Tudja, mi vagyok. A hosszú évek során felhalmoztam egy kisebb vagyont, amiből gond nélkül tudok segíteni. És ha megtehetem, miért ne tenném – vontam meg a vállamat. – Nem akarom őt elvenni magától, de itt nincs biztonságban.

- Meg tudom védeni! – sziszegte az arcomba.

- Mondja, hogy teljesen biztos benne, hogy nem eshet a húgának baja itt, és elhiszem – néztem a szemébe. Egy pillanatra elsötétült a tekintete, aztán dühösen hátat fordított nekem. – Harlan, Ön jó báty. Láttam azzal az apró csecsemővel a karjában, és tudtam, hogy az élete árán is meg fogja védeni bármitől… De belegondolt már, mit érezne Vanessa, ha tényleg az életét kéne adnia érte? – mondtam ki a húga legnagyobb félelmét.

- Nem érhet hozzá, nem kötelezheti semmire viszonzásképpen, nem bánthatja és a szavát kell adnia rá, hogy más sem fogja – fordult vissza Harlan.

- Ez mind természetes – helyeseltem.

- És apránként visszafizetek magának mindent! – húzta ki magát büszkén, mire elmosolyodtam.

- A húga is pont ugyanezt ajánlotta. Magára hasonlít, ami a tartást és a büszkeséget illeti.

- Hol van most? – Harlan hangja nyugodtabbnak tűnt, de még mindig éreztem a sok adrenalint a vérében.

- Biztos helyen vár rám. Átviszem az Egyesült Államokba, megkeresem neki a legjobb iskolát, hogy befejezhesse a tanulmányait és kibérelek neki egy tágas, kényelmes lakást – soroltam a terveimet. – Üzenek majd róla, de jobb, ha nem mondom meg, hol érheti el, nehogy rossz fülek is meghallják az információt – biccentettem az ajtó felé. Hugh valószínűleg mégsem tudta pontosan, mi vagyok, mert a folyosón állva hallgatózott.

Harlan két nagy lépéssel az ajtó előtt termett, és nagy lendülettel kitárta.

- Főnök… - Hugh meglepetten hátrébb lépett két lépést, aztán megköszörülte a torkát.

- Neked odalent kéne vigyáznod a lányokra!

- Igen, főnök, csak… - kezdett volna bele a magyarázkodásba Hugh, de Harlan egy kézintésével elhallgattatta.

- Elég! Menj le, és végezd a dolgod! Ezt majd később még megbeszéljük… - ígérte fenyegető hangon. Hugh fülét-farkát behúzva bólintott, aztán egy utolsó felém vetett dühös pillantás után, eltűnt.

- Én is megyek, nem akarom, hogy a testvére túl sokat aggódjon feleslegesen – álltam fel.

- Várjon! – lépett vissza Harlan, és kihúzta az íróasztala fiókját. – Ezt vész esetére csináltattam, ha egyszer úgy alakulna, hogy el kell tűnnünk – nyújtott felém egy kis műanyag kártyát. Egy személyi igazolvány volt Valori Fairfax névre, de a képen Vanessa volt látható. – Még jól jöhet… És adja oda ezt is – kapcsolt le a nyakából egy vékony aranyláncot, amelyen egy apró pillangó lifegett. – Vania tudni fogja, mit jelent.

- Rendben – vettem át az ékszert is, aztán az ajtó felé indultam.

- Doktor! – állított meg Harlan hangja. – Életem legnagyobb kincsét bízom magára. Ha bármi baja esik, nem érdekel, hogy mi maga, rájövök, hogyan ölhetem meg! – fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Tudom – feleltem komoly hangon. Harlan visszaült a helyére, és az asztalra könyökölve a tenyerébe hajtotta a fejét. Úgy tűnt, többé nem akar tudomást venni rólam, ezért magára hagytam.

Anélkül, hogy szétnéztem volna, átsiettem a fogadóhelyiségen, és amint kiértem a szabadba, azonnal még inkább felgyorsítottam a lépteimet. Most, hogy egyedül voltam, sokkal hamarabb kijutottam a városból, futva pedig már csak egy pillanatnak tűnt leérni a tengerpartra. Ahogy megközelítettem a motorcsónakot, nem láttam benne Vaniát, de hallottam a szívdobogását és a szuszogását. Túl egyenletes volt ahhoz, hogy ébren legyen.

Mikor beléptem a csónakba, elmosolyodtam. Ott aludt összegömbölyödve az aljában a kabátomat szorongatva, és arra sem ébredt fel, mikor beindítottam a motort, és elindultunk.

Óvatosan végighúztam az ujjamat a finom bőrön alig érintve azt. Éreztem, ahogy a női test megremeg, aztán halk sóhaj hangja töltötte be a szobát.

- Már fel is ébredtél? – Geraldine álmos szemekkel fordult felém.

- Gyönyörű vagy – suttogtam neki megilletődve.

- Te pedig kedves… - mosolyodott el úgy, hogy melegség öntött el tőle. Mély levegőt vettem, aztán összeszedtem minden bátorságot, amit az elmúlt hetek alatt gyűjtögettem.

- Gondolkoztál már azon, hogy abbahagyod ezt az egészet? – kérdeztem tőle komoly hangon. Az arcáról lefagyott a mosoly, és gondterhelten ült fel az ágyon maga elé szorítva a takarót.

- Persze, ki ne gondolt volna rá – vonta meg a vállát. – De nincs más választásom. Ez van, ezt kell szeretni.

- És ha lenne választásod?

- Carlisle, hagyjuk ezt. Nincs. Kész. Nem éri meg arról álmodozni, mi lenne ha… - kelt fel, és a takarót maga után hurcolva lépett a szekrénykéhez, ahol a bort hagytuk az este. Leemelte az egyik poharat és kortyolt belőle egy nagyot.

Felkeltem, és az alsómat felvéve mellé léptem.

- És ha én adnék választást? – néztem a szemébe. Egy másodpercig csak bámult rám, aztán felnevetett.

- Ne tréfálkozz! – rázta meg a fejét. A fekete fürtök parfümillata eltöltötte az orromat.

- Szeretlek! – mondtam ki, ami már napok óta összeszorította a torkomat. A nevetés elhalt és a női arc elsápadt.

- Bolond fiú – próbált meg ellépni mellettem, de megfogtam a karjainál fogva és nem hagytam.

- Szeretlek. És feleségül foglak venni – jelentettem ki.

- Menj el! – A barna szempár szomorúan nézett rám, de a mondat túl határozott volt ahhoz, hogy ne rémítsen halálra.

- Mondj igent, és én… - próbálkoztam újra.

- Azt mondtam, takarodj! – Geraldine ellökött magától, és feldúltan rángatta fel magára a köntösét.

- Úgysem mondod komolyan – ráztam meg a fejem. Egy másodpercig nem fordult felém, de mikor ismét rám nézett, a vonásai kemények voltak.

- Azt hiszed, hogy ez szerelem? Ugyan már, Carlisle, még csak egy kisfiú vagy… - legyintett lenézően.

- Férfi vagyok! Szerelmes vagyok beléd. És tudom, hogy te is belém. – Az újabb nevetés hidegségébe beleborzongtam.

- Te komolyan azt hiszed, hogy szeretlek?

- Nem hiszem, tudom. – Próbáltam magabiztosnak tűnni, de a kezeim reszketni kezdtek.

- Na és, honnan vetted ezt az őrültséget? – pillantott rám várakozóan Geraldine.

- Abból, ahogy rám nézel, ahogy beszélsz velem, ahogyan szerelmeskedünk… - soroltam a tényeket.

- Szegénykém… Te tényleg úgy gondolod, hogy csak veled vagyok ilyen? – húzta el a száját. – Ez csak a színjáték része… A kuncsaftnak meg kell adni, amit elvár.

- De én nem fizetek! – csattantam fel.

- Nem, tényleg nem. Te… amolyan szórakozás voltál. Kikapcsolódás. Egy kedves fiú, aki figyelt arra is, hogy nekem jó legyen a szex.

- Hazudsz! – ragadtam meg a karját. Egyszerre voltam dühös, sértett és megrendült. Lehetséges lenne, hogy ilyen hatalmasat tévedtem?

- A legjobb lesz, ha tényleg elmész, és többé nem jössz vissza. Egy nyavalygó kamasz fiú már egyáltalán nem olyan szórakoztató – húzta ki magát a szorításomból. Pár pillanatig még mozdulatlanul meredtem rá, aztán megértettem – egy idióta vagyok!

Próbáltam nem kimutatni az érzéseimet, miközben összeszedtem a ruháimat és felöltöztem, de minden tagom reszketett a csalódottságtól.

- Isten veled, Carlisle! – hallottam a fesztelen női hangot a hátam mögül, ahogy az ajtóhoz léptem. A könnyek keserű ízével a számban léptem ki a folyosóra.

- Vanessa, ébredjen… - szólongattam Vaniát, miután átértünk a túlpartra, de csak mormogva a másik oldalára fordult, és az arcát belefúrta a kabát anyagába. Óvatosan megérintettem a vállát, és pár simító mozdulatot tettem, de ahogy megrezzent, azonnal vissza is kaptam a kezem. Zavartan húzódtam hátrébb, mikor felemelte a fejét és álmos szemekkel felém pislogott.

- Elaludtam? – érdeklődött halovány hangon, miközben kipirult az arca.

- Végigaludta az utat – mosolyodtam el. Ahogy felült és körülnézett, az ajkai a meglepettségtől „ó” betűt formáztak. – Jöjjön, teljesen átfagyhatott, meleg helyre viszem… - segítettem talpra.

- Hová megyünk? – érdeklődött. Kiemeltem a csónakból, aztán a bőröndjét cipelve elindultam arra, amerre a kocsimat hagytam.

- Egyelőre haza. Bemutatom a családomnak – feleltem.